"Már nem érdekel, hogy bárkinek is bizonyí­tsak": Interjú Molnár Leventével (Gun4Gun, ex-Tankcsapda)

Miért mennek külföldre a magyar rockzenészek? Ha már kint vannak, hogyan próbálják újra felépíteni a zenészkarrierjüket? Könnyebb érvényesülni külföldön, mint Magyarországon? Máshogy állnak ott az emberek a zenéhez, a zenészekhez? Visszavágynak, vagy bejön nekik a kintlét? Külföldre ment honi rockzenészek kalandjait bemutató új interjúsorozatunkban elsőként Molnár Leventét, a Tankcsapda egykori gitárosát faggattuk ki, aki jelenleg New Yorkban igyekszik felfuttatni új zenekarát, a Gun4Gunt, amivel ha minden jól megy, idén kihozzák a debütlemezüket is. A gitárost elsősorban a New York-i élményeiről kérdeztük, de interjúnkból kiderül az is, mit üzen azoknak, akik szerint „Cseresznye nem tud gitározni”.

Hard Rock Magazin: Mikor kezdtél el foglalkozni a gondolattal, hogy külföldre menj szerencsét próbálni? A kilépésed után jött az ötlet, vagy már az utolsó tankcsapdás éveidben is foglalkoztatott?

Molnár Levente: Nyughatatlan típus vagyok, úgyhogy ez mindig is bennem volt, de a Tankcsapda miatt soha nem tudtam meglépni. Nem is akartam kimenni, amíg ott játszottam, hiszen annyi munka volt abban a zenekarban. Aztán a Tankcsapda után a külföldre költözés jött magától, sokat nem gondolkoztam rajta.

HRM: A kilépésed után rögtön úgy gondoltad, hogy külföldre mész, vagy felvetődött, hogy Magyarországon csinálsz új zenekart?

ML: Volt A- és B-tervem is, de éreztem, hogy az én utam elvezet Magyarországról. Nem akarok örökké „a Tankcsapda gitárosa” szerepkörben maradni. Rövid távon az tűnne egyszerűbbnek, hogy ott maradjon az ember, ahol már ismerik és van neve, de én úgy gondolom, hogy hosszú távon nem ez a kifizetődő. Ezért vágtam bele egy teljesen új dologba.

HRM: Mielőtt Amerikába mentél, játszottál a Nomad nevű bandában is.

ML: Igen, de akkor még nem volt neve a zenekarnak. A bedlames Cicó, a Nomad gitárosa régóta barátom, és amikor a csapdás sztorinak vége lett, arra gondoltam, hogy ha valakivel, akkor a Cicóval szívesen játszanék egy zenekarban. Ezt egyszer poénból el is mondtam neki, és megpróbáltuk. Akkor én már terveztem a kinti dolgaimat is, szóval mondtam neki, hogy lehet, hogy maradok, de lehet, hogy megyek. Elkezdtünk dalokat írni együtt és próbáltunk is, de végül úgy alakult, hogy kijöttem.

HRM: Amikor azon filóztál, hogy kimész külföldre, melyik országok jöttek szóba?

ML: Kapásból az Egyesült Államok, mert ezt ismerem, ezt szeretem. Biztos vannak más országok is, ahol jól érezném magam, csak azokat nem ismerem olyan jól. Amerikába viszont sokat jártam a NAMM Show miatt is, így nem is gondolkoztam azon, hogy hova menjek, mert egyértelmű volt.

HRM: És honnan jött New York?

ML: Onnan, hogy a zenekar tagjai itt élnek. Adott volt, hogy én is ide jövök.

HRM: Először 2012 nyarán mentél ki a dobosotokhoz, Vajda Tamáshoz két hétre.

ML: Azért mentem ki hozzá, hogy megnézzük, mit tudunk összehozni. Az volt az első közös munkánk, és felmértük, hogy kinek mi a benyomása, lehet-e egyáltalán erre az egészre alapozni.

HRM: A Dark Crownt még ketten írtátok Tamással?

ML: A Dark Crownt gyakorlatilag a Skype-on keresztül írtuk. De mindenki részt vett benne a saját szintjén, a szöveget már Coy írta, szóval közös munka eredménye.

HRM: Tamással a neten nézegettetek zenészeket, hogy kit vegyetek be a csapatba. Ezt hogy kell elképzelni, Tamás megmutatta a számára ismerős New York-i zenészeket, és lecsekkoltátok őket a Youtube-on?

ML: Igen, Youtube-on meg Facebookon. Már a legelejétől kezdve egyértelmű volt, hogy Coy-t szeretnénk, volt ugyan még egy énekes srác, akit megnéztünk, de nem éreztem azt, hogy ő lenne a mi emberünk. A basszusgitáros kérdés már sokkal nehezebb volt. Sam-et Tamás és Coy is ismerte, de amikor a Dark Crown készült, Sam még nem volt biztos abban, hogy akar-e a banda tagja lenni, mert volt saját zenekara. De eljött, megcsinálta, és olyan jól éreztük magukat, hogy belement a dologba. Közben feleségül vett egy finn lányt, és sokáig hezitáltak, hogy Amerikában vagy Finnországban lakjanak, és a lány munkája miatt végül Finnországba mentek, ezért Sam kénytelen volt kiszállni a zenekarból.

HRM: Tamás mióta él kint Amerikában?

ML: Több mint 15 éve. Cirkuszban dolgozott a testvérével, bejárták egész Amerikát, aztán itt ragadt még régen. De már akkor is zenész volt. Szokta mesélni, hogy itt a cirkuszosok vonattal járnak, nem nagy teherautókkal, és amikor megálltak valamelyik városban, az egyik szerelvényben összerakta a dobját, és ott gyakorolt.

HRM: Milyen volt az első pár hét New Yorkban?

ML: Izgalmas. (nevet) Eleve ez a város nagyon izgalmas, még ennyi idő után is. Az elején még húzós volt, ráadásul a kiköltözés is csomó ügyintézést igényelt, le kellett zárnom a korábbi életemet, és új fejezetet nyitni. Kijöttem két bőrönddel, most már itt vagyok, és minden oké.

HRM: Milyen New York? Olyan, amilyennek képzelted?

ML: Utaztam már jó párszor Amerikában, de New York valahogy mindig kimaradt. Csak pár kép élt bennem a városról, a Szabadság-szobrot például nagyobbnak képzeltem, de csalódtam a méretét illetően. Ez a város valahogy sose vonzott, de úgy hozta az élet, hogy megismertem, és már nagyon tetszik, jó pörgős hely.

HRM: Van, amit utálsz New Yorkban?

ML: A szemetet. Attól teljesen ki tudok borulni. Az igénytelen emberek még a tengerpartot is teleszemetelik.

HRM: Rosszabb a helyzet, mint itthon?

ML: Persze. Néha elkap a flash, és felszedek pár szemetet, de ebben a városban ez reménytelen. Nem lehet ezt kordában tartani ennyi ember között. Vannak a városban olyan részei is, ami tiszta, de nem az a jellemző.

HRM: Visszatérve a zenekarra: a Gun4Gun név honnan jött?

ML: A névválasztás teljes káosz volt. Ha nem néztünk meg 200 nevet, akkor egyet se. Mindegyikkel volt valami baj, hónapokig nem tudtunk zöld ágra vergődni. Annyira frusztráló volt, hogy nem tudunk egy rohadt nevet adni a zenekarnak. Én olyan nevet szerettem volna, aminek tartalma is van, nem csak légbőlkapott. Aztán rátaláltam a 21-gun salute-ra, ami a halott katonák tiszteletére leadott díszsortüzet jelenti, de mint kiderült, ezer zenekarnak ez a neve, úgyhogy az is kiesett a képből. A Wikipedián olvastam, hogy régen ezt a sortüzet hívták gun for gunnak is. Ez megtetszett mindenkinek, szóval lecsekkoltuk, és ilyen nevű zenekar nem volt, úgyhogy emellett döntöttünk. Eleinte féltem, hogy a Gun miatt mindenki a Guns N’ Rosesre fog asszociálni, ezért ebben sem voltam biztos egy darabig, de szerencsére ez nem jött elő.

HRM: Amikor kimentél, rögtön elkezdtetek próbálni a zenekarral?

ML: Már hamarabb is ki akartam jönni, de nem tudtam, mert akkor volt a Sandy-hurrikán, ami gyakorlatilag teljesen tönkrevágta az előző próbahelyet. Több időbe telt, mire Tamás újra megcsinálta azt egy másik helyen. Emiatt kb. egy fél évvel megcsúsztunk.

HRM: Milyen volt az első zenekari próbátok?

ML: Brooklynban Tamás egyik ismerősének a stúdiójába mentünk le, a Dark Crownt próbáltuk összerakni a felvétel előtt, de basszusgitáros nélkül, csak hárman. Ez annyira jól sikerült, hogy kapásból csináltunk három vagy négy dalt, ami persze nem ugyanaz a kategória volt, mint a Dark Crown, de éreztük a spirituszt, és hogy működik a kémia. Később fel is használtunk párat azokból a témákból, amiket a legelső alkalommal felvettünk. Egy nagyon klassz és termékeny nap volt, ami után mindenki úgy ment haza, hogy ez király, ezt csinálni kell.

HRM: A dalszerzés egyébként hogy megy nálatok, összejöttök és jammeltek?

ML: Részemről ugyanúgy, mint a Tankcsapdában. Van olyan dal, amit otthon egyedül csinálok meg, és van olyan, amikor csak jammelünk és kipattan egy szám a próbahelyen. Éppen ahogy jön.

HRM: A próbákon a nyelvi különbségek okoznak problémát?

ML: Igen. Én nem vagyok perfekt angolból, és ők sem azok magyarból. Egy mélyebb beszélgetés során, vagy ha valamit tisztázni kell, akkor minden erőmet össze kell szedni, hogy el tudjam mondani, mi a helyzet. De fejlődünk, ők megtanulnak majd magyarul, én meg angolul. (nevet)

HRM: Ők hogy hívnak, ki tudják már mondani azt, hogy Cseresznye?

ML: Nem, ők Cserkónak hívnak. Azt ki tudják mondani. (nevet)

HRM: Másféle játékstílust igényel tőled a Gun4Gun, mint a Tankcsapda?

ML: Szerintem nem, de nyilván én is fejlődök, még ha lassan is. Mindig változik a gitárjátékom, függetlenül attól, hogy a Tankcsapdában vagy a Gun4Gunban játszok. Az elején volt bennem egyfajta megfelelési kényszer magammal szemben, hogy valami mást csináljak, valami újat. De aztán rájöttem, hogy én nem tudok mást csinálni. Úgyhogy azóta ezt elengedtem, és azt csinálom, ami jön, amit tudok, ami sikerült, ami tetszik nekem. Nem görcsölök azon, hogy másképp játsszak, vagy mást csináljak. Engem már nem érdekel, hogy bárkinek is bizonyítsak. Ennek a zenekarnak már nem erről kell szólnia.

HRM: Itthon az is elterjedt, hogy „a Cseresznye nem tud gitározni”.

ML: (nevet) Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, de ehhez nyilván én szolgáltattam alapot azzal, hogy az első 10-15 évben, amikor még rock and roll zenekar volt a Tankcsapda, és ment az ivás koncert közben, nem figyeltünk annyira oda ezekre a dolgokra, ezért alakult ki rólam ez a kép. Amikor pedig már odafigyeltem, és javult a gitárjátékom, már megvolt ez a vélemény. Nem azt mondom, hogy most tudok gitározni, akkor meg nem, csak ezt az első benyomás határozta meg, és azt nagyon nehéz leküzdeni. De én nem is akarom, nekem nincs bajom azzal, ha azt mondják, hogy a Cseresznye nem tud gitározni. Ennél nagyobb problémák is vannak a világon.

HRM: Az amerikai zenészek mennyiben viszonyulnak másképp hozzád? Nekik nyilván nem mond semmit, hogy a Tankcsapda gitárosa voltál.

ML: A Tankcsapda név nem mond semmit, de itt nagy dolog, ha valaki Európában, még ha csak Magyarországon is, egy ilyen volumenű zenekarban játszott. Amerikába a munkát és a teljesítményt sokkal jobban megbecsülik. Úgyhogy megvan irányomban az alaptisztelet a zenekar többi tagja részéről, és ki is kérik a véleményemet, mert több a tapasztalatom, és már egy csomó dolgot megéltem.

HRM: Az Egyesült Államokban milyen egy profi zenész megítélése? Mennyiben más ez, mint Magyarországon?

ML: Itt nem nagyon számít, hogy ki vagy. Az a lényeg, hogy amit csinálsz, azt jól csináld. Lehetsz rockgitáros vagy villanyszerelő, teljesen lényegtelen. Ha jól csinálod, akkor azt el fogják ismerni.

HRM: Két amerikai sráccal is zenélsz a bandában. Mennyiben más az ő hozzáállásuk a zenéléshez, mint a magyaroké?

ML: New Yorkban nincs olyan, hogy amerikai vagy magyar. De általánosságban a türelmetlenséget lehet érezni, hogy mindenki szeretne minél gyorsabban felkerülni a térképre. Ez nagyon sok idő, és én ezt mindig el is mondom mindenkink. A popszakmában lehet, hogy így megy, de a rockzene nem ez a kategória, itt nagyon sokat kell dolgozni. Meg kell tanulniuk az ittenieknek türelmesnek lenni.

HRM: Mi a célod kint, a zenélésből szeretnél megélni, vagy a Gun4Gun inkább egy hobbi számodra?

ML: Ezt majd az élet eldönti. Ahhoz, hogy ebből meg lehessen élni, el kell kezdeni csinálni. Ez egy sokismeretlenes egyenlet, egy csomó minden nem rajtam múlik, de amit én tudok, azt maximálisan beleteszem a zenekarba. Én zenész vagyok, és szükségem van rá, hogy a mindennapjaimat a zenélés töltse ki. Túl kell lépni azon, hogy meg lehet, vagy nem lehet megélni belőle. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy teljessé tegye az életemet. Onnantól kezdve pedig fifti-fifti, lehet, hogy semmi nem lesz belőle, és akkor majd azt mondom, hogy hobbi volt, de lehet, hogy nagyobb lesz. Csinálni kell, hogy egyáltalán valami lehessen belőle.

HRM: Milyen érzés 40 felett nulláról felépíteni egy új zenekart?

ML: Nehéz, de ugyanakkor annyira izgalmas, hogy megéri áthidalni ezeket a nehézségeket. Az egész ittlét számomra egy nagy kaland. Örülök már egy próbának is, hogy új emberekkel találkozhatok, és hogy egyáltalán azt csinálhatom, amit szeretek. Ez egy ajándék számomra.

HRM: Mennyire hiányzik az a profi légkör, ami a Tankcsapdát körülveszi itthon?

ML: Hogy az ember annyi munkát belerakott egy zenekarba, mint mi a Tankcsapdába, és oda került, ahova, annak sok pozitív hozadéka van. Ugyanakkor megvannak a kötelezettségei is: valamit valamiért. Én most élvezem azt, hogy nem azt kell megélnem, mint a Tankcsapdában, hanem valami mást. Az már megvolt. Nekem nagyon tetszik ez a fajta kihívás, amivel most szembesülök. Nem egyszerű, millió kompromisszummal jár, és én csak egy kis szelete vagyok az egésznek, de nagyon élvezem.

HRM: Amikor kihoztátok a Dark Crown klipjét, azt mondtad, hogy a magyar rajongóknak szeretnél életjelet adni magadról, de Amerikában még nem kezdtétek el promózni a zenekart. Azóta ez változott?

ML: Olyan szinten változott, hogy már elkezdtünk játszani. A lemezanyag már teljesen kész van, de nem akarom elkapkodni a dolgot. Jobbnak tartom a dalokat annál, mint hogy most gyorsan megjelentessünk saját kiadásban egy CD-t, és elmondhassuk, hogy kijött az anyag. Próbálunk megfontoltan haladni, és megvárni a legjobb lehetőséget, amivel a legtöbb emberhez el tud jutni az anyag és lesz valami utóélete. Most már nagyon jó úton vagyunk, kezd körvonalazódni az is, hogy kivel és mikor fognak zajlani a felvételek.

HRM: Optimális esetben hogyan építenétek fel kint a zenekart?

ML: Először is a pénztárcához mérten a lehető legjobb felvételt kell összehozni a lehető legjobb hangmérnökkel, producerrel. Olyat kell találni, aki nem csak a munkáját végzi el, hanem hisz is a zenekarban. Itt dolgozhatsz a világ legjobb emberével is, ha kifizeted, nem ez a nagy dolog. Olyan ember kell, aki bele is szeret a zenekarba valamilyen szinten, és a háttérdolgokban is tud segíteni a tapasztalatával és az ismeretségeivel. Meg az is kell, hogy benne legyen még mindig az üzletben. Jó pár olyan arcot ismerünk, akik komoly szakemberek voltak, de már kiszálltak a zeneiparból. Tisztán látszik itt is, hogy nem jó üzlet zenésznek lenni. Ebből a szempontból inkább hobbinak nevezhetjük a zenélést, mert még itt is nehéz betörni. Nem lehetetlen, de nehéz. Mindenki innen próbál berobbanni a köztudatba, ezért nagyon komoly a felhozatal és a verseny.

HRM: A lemezmegjelenést is idénre tervezitek?

ML: Mindenképp. Optimális esetben tavasszal felvesszük a lemezt, nyáron elmegyünk koncertezni, ősszel pedig megjelentetjük az anyagot.

HRM: Decemberben hoztátok ki a második dalotokat, a This Nightot. Erről mit kell tudni?

ML: A Dark Crownt komolyabb körülmények között vettük fel, a This Night és az összes többi még demó szinten van, de teljesen vállalható. Az emberek türelmetlenek, és hallani akarják, hogy mit csinálunk. Persze lelőni se akarom a dalokat, mert még változhatnak is, de ez szám mindannyiunknak a kedvence, ezért arra gondoltunk, hogy kihozzuk így, demó formában.

HRM: Elképzelhető, hogy idén jöttök Magyarországra is koncertezni?

ML: Igen. A közeljövőben várok visszajelzést ezekről a dolgokról. Ha esetleg nem jön össze, az sem probléma, akkor megyünk jövőre. Ahogy tudunk, megyünk, ez biztos.

HRM: Milyen a New York-i klubszíntér, milyenek a koncertlehetőségeitek?

ML: Megmondom őszintén, a klubokat annyira nem ismerem, és a többiekre hagyatkozom, ha arról van szó, hogy játszunk-e az adott helyen vagy sem. Én már annyit jártam klubokba, hogy ha nem muszáj, akkor nem megyek. Inkább bárokban szoktam megfordulni, itt annyiféle hely van, hogy mindenki megtalálja a számítását.

HRM: Fogtok játszani feldolgozásokat?

ML: Az előzenekaros koncertek esetében 40 percünk lesz, ami pont jó, mert eljátsszuk a lemezanyagot két dal kivételével és jók vagyunk. Ha másfél órát kell játszanunk, akkor nem tudom, mit fogunk csinálni. Most nézegetjük Björk Army of One c. dalát, ami mindegyikünknek nagy kedvence. Mindenképpen akarunk pár feldolgozást a tarsolyba, de hogy pontosan mik lesznek ezek, az akkor derül ki, ha majd egy órát fogunk játszani.

HRM: El tudsz képzelni olyan ajánlatot, ami miatt visszaköltöznél Magyarországra?

ML: Próbálom nem a pénzügyi oldalról megközelíteni a dolgokat, emiatt nem is gondolkoztam még ezen. Eszembe sem jut ilyesmi.

HRM: Van, amit hiányolsz Magyarországról?

ML: A családomat. Meg néha rám jön, hogy ennék egy jó töltött káposztát, de itt nem tudok. (nevet) De én még nem jöttem el olyan régen, hogy ezek kialakuljanak bennem. Most egyelőre jól érzem magam, és élvezem ezt az izgalmas új életet.

Készítette: Tomka