Újra menő itthon a rock and roll: Ivan & The Parazol - A38, 2014.03.27.

A rockzene már régóta egy kisebb fanatikus csoport játékszere. A helyzet nyugaton is csak némileg pozitívabb, de itthon – a közönyös közízlésnek, az érdektelen médiának köszönhetően – megállíthatatlannak tűnik a gettósodás. Erre jön a Rolling Stones vehemenciájával zenélő Ivan & The Parazol, és csurig tölti fiatalokkal az A38 Hajót. Ha valaki azon gondolkodott, hova tűntek a lányok a koncertekről, most már tudjuk: Ivan & The Parazol-buliba mentek.

Nagyjából egy héttel a csütörtöki koncert előtt már teltházas volt az Ivan & The Parazol lemezbemutatója, amire a fővárosban egyre népszerűbb Blahalouisianát hívták előbandának. A mutatós énekesnővel (Schoblocher Barbara) kiálló együttes abba a korszakba kalauzolt vissza, amikor még igazi hangszerekkel játszották a popzenét (hogy ezt manapság indierocknak hívják, az ebből a szempontból lényegtelen): erős hangú frontcsaj és finomhangolt zenei kíséret, a dalok nem kiugróak, de kellemesek, ha több ilyet játszanának a rádióban, az ellen se lehetne szót emelni. Az összesereglett fiatalok számára viszont tökéletesen mindegy volt, milyen műfajban is próbálkozik a zenekar, amíg az első refrén után rá tudnak fordulni a zenére, és olyan ritmusokat diktálnak, amire pogózás nélkül lehet táncolni. Ebben rejlett a 2000-es évek elején az arénarock színpadát átvevő indierock sikere is: hogy a garázsrock-alapú gitárzenét össze tudták simítani a kikapós tánczenével. A világ sokat fordult a 80-as évek óta, amikor még pátoszos power balladákkal lehetett közönségbázist bővíteni – most (újfent) elég hozzá egy markáns, lábmozgató gitártéma és egy fülbe stiftezett énekdallam, ahogy azt mondjuk a rockzenét egy pofonegyszerű ritmusra és egy-két dögös riffre csupaszító White Stripes dob-gitár duójának sikere is mutatja.

Az Ivan & The Parazol titka is abban rejlik, hogy egyik kezükkel a 60-as években elszabadult rock and roll őserejét támasztják fel, a másikkal pedig az új évezred táncolható rockzenéjének ritmusait adják hozzá stílusukhoz. Ha a Stones jammelne Jack White-tal, valami hasonlót hoznának össze, mint amit a banda második nagylemezén, a ’Mode Bizarre’-on hallhatunk. A kora 60-as évek tapsoltatós rock & roll slágereitől (Baby Blue) a stonesosan vadóc dalokon (Let Go) keresztül a hangulatos, hippis elmélázásokig (I Won't Make It All Alone) terjeszkedő korongot stílusosan elejétől végéig eljátszották Ivánék – ez tette ki a koncert első felét. És a lényeget is, ugyanis a ’Mode Bizarre’ tényleg jobban sikerült, mint a debütlemez: habár a pőre rockdalok az elsőn jobban csíptek, a másodikon jól működik az az érzelmi hullámvasút, amit a lemezelőzetes interjúkban annyit emlegettek a tagok. Az olyan szellős, de rugózó ritmusú dalok, mint az akusztikus gitárral festett Love Is Like (Bourbon On The Rocks), de még inkább a lemezt is záró, az amerikai lankák szabadságának árnyékába képzelt I Got A Feeling That I’m Underneath a koncert csúcspontjait rajzolták ki.

Az előadás persze a megzabolázhatatlan energia áradásáról szólt, hiszen a húszas éveik elejét taposó fiatalok olyan stenkkel nyomták a rock and rollt, mint a Stones vagy a Zeppelin vagy bármelyik a koránál keményebb banda a 60-as években. Ehhez pedig a Parazolnál már alaphangon jár a korhű öltözködés, a vicces-flitteres háttér, a barokkos ingek-blúzok – a közönség pedig olyan sikolykoncerttel honorálja még a fellépőruhákat is, ami a Beatles-előadások sztenderdjétől ugyan elmarad, de mégis ritkán látott vendég manapság bármiféle rockkoncerten. A tagok pedig tették magukat, ahogy kell, főleg a kapkodó mozdulatokkal gitározó Balla Máté és a rocksztár-vonaglás minden mozdulatát ismerő Vitáris Iván énekes. Túlzás, de annak látványos és szórakoztató, amit Iván frontemberként művel, ráadásul a figyelmet egy percig sem engedi ki kezéből. Csak a konferáláson lehetne még igazítani, néha kifejezetten zavaró az angol és a magyar nyelv közötti ugrálás, bár az alapjáraton is „hunglish-t” beszélő tizenéveseknek ez lehet simán belefér.

Az átkötésekből is kihallatszódik, hogy a srácok még túl mélyen tanyáznak idoljaik árnyékában, bár az vicces, ahogy Iván egyszer Hobót idézve szólt a beinduló első sorokhoz („Ez nem Beatrice koncert, itt nem dobáljuk a székeket”), másszor Paul McCartney húzásával vadította a közönséget (Hey Jude-részletet énekeltetett velük), az 1965-ban pedig szokás szerint Keith Richardsként mutatta be a gitárszólóba kezdő Balla Mátét. A koncerten viszont nem kell törődni az áthallásokkal, és nem kell szőrszálhasogatni sem, hogy mennyire eredeti az, amit Ivánék művelnek. Mert a dalok jók, sőt némelyik nagyon jó, az előadásmód pedig egyszerre nosztalgikus és roppant energikus. Helyén volt a hangzás (naná, a hajón vagyunk), helyén a háttérvokálok (a lemezen is hallható Szeder-Szabó Krisztina, valamint a Parazolettes is vendégeskedik), de még inkább a groove-ok, amiket Simon Bálint dobos és Tarnai János basszusgitáros játékosan, de feszesen pakolt a dalok alá. A számokba diszkréten tradicionális témákat színező Beke István billentyűs pedig az első lemez egy kevesebbet játszott dalában, a cirkuszi hangulatú Lumberjackben élhette ki magát, amit már a szintén szűk 40 perces második blokkban kaptak elő.

Ebben a szekcióban akadtak érdekes (a magyar nyelvű Jól áll nekem az élet alatt rengett a legjobban a hajó) és könnyebben felejthető pillanatok (dobszóló) is, de a közönség rögtön rápörgött a kipróbált slágerekre. A There’s A Ladyből a korai pszichedelikus zenekarok kellemesen bódult varázsa, a Sellin’ My Soulból pedig a kantározatlan lendület tört elő. A debütről és a ’Yellow Flavour’ EP-ről is válogattak dalokat, illetve bekerült az Arabella is az Arctic Monkeystól annak örömére, hogy a brit sztárbanda fellép az idei VOLT-on. A szám végére, ahogy az AM is, a War Pigs egy részletét illesztették, úgyhogy végül szó szerint összeért az a két világ, ami a legerősebben formálja az Ivan & The Parazol zenéjét.

Akárhonnan is nézzük, ezek a pimaszul fiatal srácok óriási szívességet tesznek a (magyar) rockzenének azzal, hogy összeismertetik a tizenéves generációval, és bevezetik őket a Stones és Beatles LP-k, a fésületlen gombafrizurák, és a dögre meg lüktető ritmusra építő r’n’r világába. Aki kíváncsi a klasszikus rockzene múltjára és a hazai rock jövőjére, az nyugodtan tévedjen le egy Parazol-koncertre, hiszen ahogy a banda munkásságát átfogó koncert és az előrelépést szavatoló ’Mode Bizarre’ legjobb pillanataiban hallatszódott: lesz ez még ennél is jobb.

Setlist:

Let Go / Wish You The Best / Rock 'n' Roll On The Floor / Don't Wanna Die / Together / I Won't Make It All Alone / Betrayed / Baby Blue / Girl / Love Is Like (Bourbon On The Rocks) / Room 54 / I Got A Feeling That I'm Underneath /// 1965 / Jól Áll Nekem Az Élet / Yellow Flavour / There's a Lady / Arabella / Lumberjack / Take My Hand / Sellin' My Soul

Szerző: Tomka
Képek: Tank
Köszönet a Boom Produkciónak!