"A múlt köveire épí­tett szólókarrier": Interjú Bátky "BZ" Zoltánnal

írta karpatisz | 2014.03.23.

Talán nincs olyan rock/metal rajongó Magyarországon, aki valamilyen formában, formációban ne találkozott volna Bátky ’BZ’ Zoltánnal. A Stonehenge, az After Crying, az At Night I Fly, a Wendigo és megannyi project kiváló énekes frontemberének karrierje újabb mérföldkőhöz érkezett, hiszen a napokban jelent meg első önálló lemeze, a ’7414’ EP, ami magazinunk oldalán debütált. Kevés annál jobb érzés van egy zenész életében, mint amikor a születésnapja és új lemezének bemutatója egy időszakra esik, ennek apropójából beszélgettünk a 40. születésnapjára készülő BZ-vel.

Hard Rock Magazin: Mikor és hol születtél, és hogyan kerültél kapcsolatba a zenével?

Bátky Zoltán: 1974. április 5-én születtem, egész pontosan déli 12 óra 24 perckor hallattam először a hangomat a Margit kórházban, Budapesten. Igazából kiskorom óta imádtam énekelni, mindenféle formában szerepelni. Exhibicionista kölyök voltam, ezért biztos nehéz is lehetett elviselni. A zenéléshez vezető út első konkrét állomása egy november 7-i iskolai ünnepélyhez kötődik (ha valaki még emlékszik, mit is kellett annak idején ünnepelni). Akkor lettem kisdobosból kis dobos, ugyanis a zászló behozatalánál hiányzott az a kiskölyök, aki egy szál pergőn pötyögtette a szokásos bevonuló ritmust, és megkérdezték, ki tudná helyettesíteni. Gondoltam, jó alkalom arra, hogy villogjak egy kicsit, fel is tettem a kezem, mondván, hogy úgysem engem választanak, de legalább mindenki látta, hogy ilyet is tudok. Nagy pofára esés volt, mert senki más nem jelentkezett, így mehettem ki pörgetni – jól be is tojtam, de érdekes módon teljesen rendben volt a produkció. Persze ezután még jó időbe telt, míg egy pergőtől eljutottam egy teljes dobcuccig.

Másrészt a szüleim mesélik mindenfelé, hogy első „koncertemet” kapásból a Zeneakadémián adtam. Szintén kb. tízéves lehettem, és gyakran vittek el komolyzenei eseményekre, az egyik ilyen kifejezetten gyerekeknek szólt. Ennek egy pontján épp a népzenéről volt szó, és megkérdezték, valaki felmenne-e a színpadra elénekelni valamilyen gyerekdalt. A helyzet ugyanaz volt, mint a suliban, mindenki kussolt, én meg két kézzel jelentkeztem, aztán irány a pódium. Bele is kezdtem egy dalba – sajnos már nem emlékszem, mi volt az, de olyasmi, aminek az első versszakát szokták énekelni, de van neki vagy tíz. Az első után a szervezők már tapsoltatták volna a közönséget, én viszont belekezdtem a másodikba, a harmadikba, és így tovább. Így hát mindenki végigvárta, míg méltóztatom befejezni, majd meghajoltam és lementem. Állítólag nem volt gázos a produkcióm, bár szerintem itt még erősen működött a szülői elfogultság…

Mindenesetre továbbra sem tudtam dönteni a dobolás és az éneklés között, ezért gimnáziumban már úgy csináltunk zenekart a pinceklubban, hogy egyszerre doboltam – egy teljesen szétesett Amati cuccon – és énekeltem. A mikrofonomat egy villamosról „kölcsönöztük”, ami borzalmasan szólt, és mellé még rázott is.


BZ, a kis dobos

HRM: Kik voltak a kedvenceid, a személyes példaképeid?

BZ: Az első nagy zenei robbanást az életemben a Queen okozta, amelynek hatásai a mai napig is tart. Sajnos a ’86-os koncertre még nem engedtek el, mert épp nem tudott velem eljönni senki, ezt azóta is bánom, mindenesetre nagyon megfogott az a zenei sokszínűség, amit képviseltek. Az előadásmód meg aztán végképp levett a lábamról. Azóta is ezt keresem a zenében: legyen valami földöntúli, legyen több, mint csak pár ember, akik felsétálnak a színpadra, és arról énekelnek, hogy másnaposak és székrekedésük van. A Nirvana-féle cipőbámulós, behangolatlan szötyörgés épp ezért sose volt a kedvencem. Aztán a nyolcvanas évek második felében jött a metal az Iron Maiden, az Anthrax, és szép lassan megismertem a progresszívebb vonalat, a Queensryche-ot, a Crimson Glory-t, és kicsit később a Dream Theatert – így aztán tovább szélesedett a zenei látókör, ezért a klasszikusoktól az igényes popzenén át a metalig mindent szívesen hallgatok.

HRM: Az életedben egy fontos döntést hoztál akkor, amikor kiköltöztél Kanadába a 90-es évek elején. Miért mentél ilyen messzire?

BZ: Nagynéném él kint, ezért hozzá sikerült kiszédülnöm, méghozzá ’89-ben, amikor ugyan már érződött némi változás itthon, de azért még nagyon erős falak közé voltunk szorítva, leginkább a gondolkodásmódban. Ehhez képest Kanada minden téren óriási tapasztalatot jelentett, volt szerencsém megismerni a nagyvárost, a nyüzsgést, a modern környezetet és a haladó gondolkodású embereket, de jártam olyan helyeken is, amik inkább a befelé fordulást, az abszolút nyugalmat jelentették. Ráadásul zeneileg is nagyon sokat adott a kinti világ, hiszen egy csomó olyan csapatot ismertem meg, akár koncerten is, akik akkoriban szinte teljesen ismeretlenek voltak Magyarországon. Rush koncerten lenni ’89-ben azért eléggé megfizethetetlen, nem?

Próba a Rushing Snails-zel

HRM: A Stonehenge előtt hány zenekarod volt, amik végül nem lettek ismertek?

BZ: Végigjártam a szokásos amatőr szamárlétrát. Először a gimnáziumban jött össze egy társaság, amelynek a fantáziadús YEAH nevet adtam, ami akkor jó ötletnek tűnt. Csináltam hozzá villámos-futurista metal logót is, ahogy kell, aztán volt vagy három koncertünk a pinceklubban. Smoke on the Water, Born to Be Wild, Paradise City – szóval a szokásos „kezdőnóták”, és persze pár kiváló saját szerzemény, amik sosem mentek a négy akkord fölé, de akkoriban hihetetlen komplexnek tűntek. Ez a csapat persze szét is széledt a gimi végén, én viszont összeismerkedtem pár sráccal a környékünkön, akik már egy fokkal nekem tetszőbb zenéket toltak. Rushing Snails néven játszottunk sulikban és klubokban, az egyik gitáros Kékkői Zalán volt, akit azóta Ákos zenekarában és a Káosz Központban ismerhettek meg sokan. Ott egyébként csak doboltam és vokáloztam, egy Janovszki Zsolt nevű srác énekelt, egy óriási fazon, aki utána musicalek és rockoperák felé mozdult el, de továbbra is kiváló rock ’n’ roll arc. Mötley Crue-t toltunk, meg Kingdom Come-ot, a TNT-től az Intuition-t, közben pedig nőtt a haj és vagdaltuk szanaszét a farmereket, imádtuk a dolgot, csak aztán itt is jött a „mindenki mást akar” szindróma.

Kábé ekkor már előjött egy olyan betegségem, ami miatt évente többször is műteni kellett a lábamat, és egy idő után közölték a dokik, hogy ha szeretném megtartani a lábfejeimet, akkor a dobolás innentől tilos. Így hát maradt az ének, amit néhány cover bandában kezdtem frontemberségig fejleszteni. Egy érdi fesztiválon volt az első olyan buli, amin már „csak” énekes voltam. Azt a bénázást, ami ott ment… azt se tudtam, mit kezdjek magammal, mert már nem takart el a dob. Most hová kell menni, hogy rakjam a lábam, mit mutogassak? Halálos volt. De aztán szép lassan összeszedtem ezt a rutint is, és ’96 környékén egy Serenity nevű csapattal toltuk, főként Dream Theater feldolgozásokat játszottunk, és pár saját dalt. Még demó is van valahol, de sehová se küldtük el őket. Játszottunk már normális helyeken és akkoriban indultak el a progresszív fesztiválok is, ahol kezdett összeterelődni minden olyan zenekar, akik a kilencvenes évek végén egy elég szép prog-hullámot indítottak el itthon.


Az első bandák énekesként

HRM: Innen nőtte ki magát a Stonehenge is?

BZ: Igen. Én már láttam őket ’97-ben, a legendás E-klubos Psychotic Waltz buli előtt, bár akkor csak a zene jött be, az ének nagyon nem. Ők pedig egy pécsi fesztiválon láttak engem a Serenity-vel. Aztán elkezdtünk levelezni, Bóta Balázs (Stonehenge gitáros) puhatolózott, hogy nem tudok-e egy jó énekest – mint később kiderült, már célzatosan próbálkozott akkor is, hátha ráharapok a dologra. Naná, hogy ráharaptam, nemsokára Veszprémben voltam az első Stonehenge próbán. Ugyan akkor még úgy volt, hogy egy lekötött koncertet az előző énekes még bevállalt, de három próba alatt annyira összekattantunk, hogy úgy döntöttünk, már ezt is együtt csináljuk meg. Innentől aztán csodaszép idők jöttek. A régebbi dalokat közösen átírtuk az új felállás sajátosságainak megfelelően, és megszülettek az ’Angelo Salutante’ lemez gerincét képező új dalok. Valami embertelenül egyedi légköre volt az egésznek, és maga a lemezkészítés is csoda volt. Borzasztóan örülök, hogy még sikerült elkapni valamit abból a régi, klasszikus világból, amikor a zenekarok tényleg „stúdióba vonultak” – mi is beköltöztünk a néhai HSB-be Dunakeszin, és ha jól emlékszem, két héten keresztül csak a felvételek folytak, utána pedig két részletben kevertünk Hidasi Barnával, akivel azóta is minden felvételem során igyekszem együtt dolgozni. Máig emlékszem arra az éjszakára, amikor elkészült a lemez, tök sötétben ültünk a keverő-helyiségben, csak a pult ledjei villogtak, és brutál hangerőn végigment az összes dal. Konkrétan megkönnyeztük. Persze mielőtt valaki álomszerűnek gondolná a dolgot, természetesen durván saját költségvetésből ment minden, és bőven hétszámjegyű volt a végösszeg, de azóta is azt mondom, megérte. Ráadásul hihetetlen szakmai fogadtatása volt az anyagnak. Mi voltunk az első magyar zenekar, amelyik a Hammerben havi hangpróbát nyert, elég durva volt nézni az Aerosmith kaliberű bandák lemezeit a miénk alatt. Emellett külföldről is egekig magasztaló visszajelzések és kritikák érkeztek, így végül a hazai kiadás mellett a lemez megjelent Dél-Koreában, Japánban és Spanyolországban is. Persze megszaporodtak a koncertek is, egyetlen hazai bandaként játszottunk az aktuális Summer Rocks fesztiválon, a Szigeten pedig konkrétan nézőcsúcsot döntöttünk a Hammer színpadon, a sok ezer ember szó szerint kilógott a szabad ég alá.


A legendás Stonehenge

HRM: Azon a nyáron ismerkedtél meg Daniel Gildenlöw-vel, a Pain of Salvation énekesével is…

BZ: Így van, a Summer Rockson találkoztunk először. A Pain of Salvation zenéje nem sokkal korábban jutott el hozzám, és nagyon be is talált, ezért alig vártam a találkozást. A srácoknak az volt az első komolyabb koncertköre a skandináv országoktól lefelé. Emlékszem, mennyire magukon kívül voltak például attól, amikor egy városligeti sétán békákat hallottak, meg igazi, csillagfényes nyári éjszaka vette körül őket. Náluk ugyanis nyáron nem kényeztet ilyesmivel a természet. Aztán Daniellel megmaradt a kapcsolat, leveleztünk, beszéltünk, és úgy adódott, hogy egy személyes élethelyzete miatt nyár végén valahová el kellett szakadnia otthonról, így végül Budapestre jött. Akkor énekeltük fel a Unity című dalomat, amely ugyan egy teljesen függetlenül írt szóló szerzeménynek indult, de később felkerült bónuszként az ’Angelo Salutante’ nemzetközi kiadásaira. Emellett pedig mászkáltunk, beszélgettünk, és még a ’Remedy Lane’ megírásába is belefülelhettem, az a lemez ugyanis épp Daniel akkori válságos időszakáról, és többek között budapesti látogatásáról szól. Végül pedig csodás élmény volt együtt zenélni a Szigeten, ahol egy PoS intrót követően kettesben énekeltük el az Angels című Stonehenge dalt.

Persze azóta lazult a kapcsolat, de amikor Daniel a közelben játszik, általában találkozunk, beszélünk. Borzasztóan drukkolok neki a betegsége legyőzéséhez, iszonyatosan furcsa ezt a hiperaktív „nagy gyereket” elesettnek és ágyhoz kötöttnek látni.

HRM: A Stonehenge „klasszikus” korszaka 2004 környékén ért véget.

BZ: Alapvetően sajnos egy szabványos történetről beszélünk, ami egy csomó induló zenekart érint, Magyarországon meg aztán különösképpen. Úgy indul az egész, hogy egy adag fiatal zenész elkezd együtt játszani, működik a kémia, jók a dalok, működnek a koncertek – ekkor még nem gondolkoztok sok lépéssel előre, csak a következő koncert és a következő dal fontos, aztán kicsit később a következő lemez. Ha viszont beüt valamiféle siker, a helyzetet gyakran leírja egy pár évtizede megjelent politikai témájú könyv címe: „Jesszusmária, győztünk!”. Ilyenkor jön egy nagy választóvonal, amikor bizony kiderül, hogy a következő lépcsőfokra már nem mindenki szeretne fellépni. Ez persze – főleg visszanézve – teljesen természetes folyamat. Van, aki munka-család spirálba kerül, vagy szimplán rájön, hogy egy biztos háttér és egy stabil karrier fontosabb. Másokat esetleg újabb zenei hatások érnek, vagy épp másféle művészeti ágban tudnának jobban kiteljesedni, és olyan is van, akinek szimplán a környezete, lehetőségei nem teszik lehetővé az aktívabb zenélést. Ilyesmi történt ebben az esetben is. Én először persze csak annyit láttam, hogy túlzottan sokat tökölünk az új dalokon, toporgunk a próbateremben ahelyett, hogy újabb koncerteket szerveznénk. Egy idő után feltettem a kérdést, hogy akarjuk-e aktív zenekar formájában csinálni tovább, mert nagyon „leültünk”, és sajnos akkor épp a legtöbben úgy voltak vele, hogy nem, vagy csak máshogy fért volna bele az életükbe a zenekar. Így hát végül továbbléptem. Persze valamilyen szinten egy kis szünet után újraépültek a kapcsolatok, letisztázódtak az érzések, sőt, egyetlen koncert erejéig pár éve színpadra is álltunk a Metalfesten, de most már még tisztábban látszik, hogy „hová nőttünk fel”, és bizony mindenkinek más szinten fér csak bele a zenélés. Nem is beszélve arról, hogy Baki Ádám (Stonehenge billentyűs) hirtelen és érthetetlen halála miatt a zenekar már sosem lehetne ugyanaz. Viszont a Metalfest előtti készülődés során összehoztunk néhány kifejezetten ütős dalt, már mindenféle megfelelési és időzítési kényszer nélkül, és ezek bizony kegyetlenül ki akarnak kerülni a világba, épp a napokban beszélgettünk Balázzsal arról, hogy ezeknek valamikor mindenképpen igazságot kéne szolgáltatni stúdiós minőségben. Hogy mikor és hogyan, az szó szerint a jövő zenéje, de nagyon örülök, hogy – ha csak ilyen szinten is – de valamit még tartogathat a Stonehenge története.


Az After Crying 2005-ben

HRM: A Stonehenge-es időszakod alatt kerültél be az After Cryingba is. Hogyan jött ez a lehetőség?

BZ: 2002-ben kerestek meg a zenekarból, mivel az akkori énekesük hirtelen külföldre költözött, közben pedig magyar és nemzetközi turné közeledett. Először csak arról beszéltünk, hogy a lekötött koncertek erejéig ugorjak be, aztán meglátják, mi lesz, közben viszont nagyon egymásra kattantunk, és a turnét már teljes jogú tagként fejeztem be. Óriási megtiszteltetésként éltem meg a dolgot, hiszen az After Crying már akkor is tizenöt éves történettel rendelkezett, ráadásul egy hazai és nemzetközi szinten elismert név volt. Az pedig nagyon sokat számított, hogy az abszolút bekategorizálhatatlan zenéjük óriási hatással volt rám – még pont Ádámmal mentünk el életem első After Crying koncertjére, ahol a székbe szegezett a produkció. Persze bekerülésem után nagyon sokat csiszolódtunk egymáshoz – én ugyebár alulképzett rockernek éreztem magam a zeneileg óriási aggyal rendelkező őstagok mellett, akik megszokták, hogy az énekes nem frontember, hanem visszafogott figura, aki az instrumentális szerzemények között fel-felbukkan pár perc erejéig. Ehhez képest már a néhány próba utáni első koncerten, Belgiumban megvillantottam milyen is egy BZ a színpadon. Kissé tartottam is attól, hogy ezt soknak, túlzónak tartják a korábbi tapasztalataikhoz hasonlítva. Ehhez képest a koncert végén széles vigyorral jöttek oda, hogy igen, ezt várták, végre egy igazi énekes, csináljam csak így tovább, legyek önmagam. Ez jelentette a legtöbbet, hiszen a korai After Crying hangulatvilága néha nem találkozott az enyémmel, ideológialag vagy épp énekstílusban, de nagyon nagy teret kaptam arra, hogy belevihessem mindenbe önmagam. A „die-hard” rajongóktól néha még mindig kapok hideget-meleget, mert mondjuk nem falzettben, lábujjhegyen éneklem a „Jó éjtet”. Mindenesetre az After Crying azóta is fontos része az életemnek, sokfelé jártunk együtt a világban, több lemezt és DVD-t adtunk ki együtt, és a történet minden bizonnyal folytatódik, még ha kissé lassabban is, hiszen egy most már 27 éves zenekarról beszélünk. Májusban például szimfonikus zenekarral kiegészülve játszunk Budapesten, márpedig az AC plusz szimfonikusok felállás mindig óriási élmény, szóval alig várom.

HRM: Közben a Queen Emlékzenekarral, és a H.A.R.D-dal is kapcsolatba kerültél.

2001-ben volt egy nagyszabású Queen emlékest, ahol az akkori popszakma mindenféle képviselői igyekeztek jól-rosszul előadni Freddie Mercury dallamait. Ezt követően azonban az eseményt szervező hangszeres szekció tagjai (akik már korábban is a magyar Queen klub házi zenekaraként működtek) szerettek volna egy állandó tribute zenekart összehozni. Mivel itt is az After Crying ütőse, Madai Zsolt játszik, aki addigra már jól ismerte Queen-fanatizmusom mértékét, nagyjából egyértelmű volt az „árukapcsolás”. Sokfelé játszottunk csodás koncerteket, ahol nem az volt a cél, hogy a stúdióteljesítményt közelítsük meg száz százalékosan, vagy a legendás csapat kinézetét és show-elemeit majmoljuk, egyszerűen azt próbáltuk továbbadni, milyen érzéseket, energiákat adott nekünk a Queen. Sajnos mostanában kissé ritkábban tudunk összehozni valamilyen nagyobb koncertet, és a tapasztalatok szerint a bombasztikus Queen sound kis klubokban nem igazán jön át, de azért évente egy-két helyen igyekszünk felidézni a legnagyobb arénaslágereket, és persze egy-két olyan gyöngyszemet is, amelyeket csak a fanatikusok ismernek. Nem hinném, hogy sok csapat dolgozta volna fel eddig a ’74-es White Queen-t, amely szerintem a zenetörténelem egyik legszebb dala, és a kedvenc lemezem, a ’Queen II’ gyöngyszeme, mi viszont ezt is, és pár egyéb ritkaságot is becsempészünk az egyértelmű darabok közé.


A H.A.R.D. felállás 2008-ban

A H.A.R.D. sajnos egy felemásan végződött történet volt. Pedig jól indult. A régi Eddát nagyon szerettem, ciki vagy nem, az első három lemezt is, meg a hatos-hetest. Ez utóbbi korszakban játszott ugye Zserbó (Mirkovics Gábor basszusgitáros) és Donászy Tibi, akik a történet idején a Hard zenekarban nyomták Kalapács Józsival a mikrofonnál. Józsi keresett meg azzal, hogy a második lemezükhöz bónuszként feltennének pár angol nyelvű változatot a meglévő dalokból, lefordítanám-e őket. Megcsináltam, és hogy kiejtésileg, prozódiailag is rendben legyen minden, fel is demóztam az angol verziókat. Persze jó szokásomhoz híven szénné vokáloztam mindet, ami Józsiéknak tetszett is, ezért elhívtak, hogy segítsek a kettes lemez háttérvokáljainál. Közben pedig kiötlötték, hogy Józsinak annyira nem férne bele az angolozás, viszont csinálhatnánk egy olyan mutációt a csapatból, ami főleg külföld felé próbálkozik angolul, az én énekemmel. Fogtam az első két Hard lemez dalait és összeraktam belőle egy válogatásra valót, újraénekeltem, és ebből lett a ’Traveler’ című lemez. Már itt is igyekeztem elsimítani néhány olyan furcsaságot, ami valamelyest bökte a szemem, az egyik dal egyértelmű nyúlásait például próbáltam a szöveggel egyértelműsíteni, így lett a Whitesnake kópiából egy szándékos tiszteletadás. Mindenesetre nagyon belemásztam a dologba, mert a sokféle zenei hatásaim közül épp a hard rock és az AOR volt az, amiben még nem próbáltam ki magam. Már előttem volt, hogy végre visszahozzuk a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóját, igazságot szolgáltatunk a Tyketto-tól a TNT-ig a sokáig, sokak által lesajnált stadionbandáknak, szóval kezdtük szervezni a koncerteket, és kijutottunk egy neves angol AOR-HR fesztiválra is. Közben viszont gyorsan kiderült, hogy iszonyatos különbségek vannak az én elképzeléseim és a csapat pár egyéb tagjának víziója között. Sajnos egyesek fejében a hard rock még mindig a pesti, külvárosi rögvalóságot jelenti, a „pémobilt” és a „pévécét”. Ne érts félre, ezzel sincs bajom, egyszerűen csak én Amerika irányából gondolkodtam, mások pedig nem tudtak kitörni a múltból. Viselkedésben, hozzáállásban is voltak erős különbségek, ami azon is meglátszott, hogy már előttem voltak össze-vissza tagcserék, végül aztán megegyeztünk abban, hogy mindketten mást vártunk a másik féltől, és távoztam. Egyszer viszont csak azért is összehozok egy hajlakktól ragacsos, flitteresen csillogó AOR cuccot, van egy csomó ilyen dalom is a fiókban. Ha majd ezt olvassa olyan valaki, aki a Wekerle-telepi Wartburg-hangzás helyett a Winger és a White Lion miatt lágyul el a szíve, írjon, csináljunk zenét!

HRM: A leglátványosabb sikereket a Wendigóval értetek el, hiszen Fonogram-díjat is nyertetek, de emlékeim szerint majdnem bekerültetek az Eurovíziós dalfesztiválra is…

BZ: Azért szerencsére nem csak a Fonogram és az Eurovízió számít. Persze ezek is jól esnek, ugyanúgy, mint az eMeRTon-díj, amelyet az After Cryinggal kaptunk 2004-ben, de igazából nekem az a jó visszajelzés, ha mennek a koncertek, ha sokan kíváncsiak ránk. Persze a kritikák is fontosak, nem tudom kivonni magam az alól, mit gondolnak mások, ez van, a viking külső alatt mimóza szív dobog.


A Wendigo a megérdemelt Fonogram-díjjal

Lényeg a lényeg, a Wendigo 2004-ben indult, amikor én ugye leszakadtam a Stonehenge-ről, Kozi és Robi (Kozó Tamás gitáros és Csörnyi Róbert basszusgitáros) pedig belefáradt a Da Capo akkori gondjaiba. Addigra már dolgoztunk együtt, angol fordítással, énekdallamok írásával, vokálozással segítettem nekik, ráadásul a Stonehenge és a Da Capo turnézott is együtt 2001-2002 környékén. Koziékkal nagyon egyfelé állt az agyunk zeneileg, emberileg egyaránt: épp ezért elhatároztuk, hogy legyen egy közös zenekar, ahol picit modernebb és direktebb irányba tereljük az addigi progos dolgainkat. Úgy fogalmaztuk meg, hogy a progresszivitás eszköz legyen és ne cél, tehát annak is mondjanak valamit a dalok, akik zúzást, jó énekdallamot, azonnal ható refréneket keresnek, viszont aki sokadszorra ássa bele magát a nótákba, az azért észre tudjon venni trükkösebb megoldásokat. Pár koncert alatt kialakult az első lemezes felállás, ami bizony geográfiailag, és ezáltal logisztikailag az eddigi legbonyolultabb zenekarom lett. Persze a Veszprém-Budapest tengelyen futó Stonehenge se volt piskóta, de a Wendigo ilyen téren maga volt az őskáosz. Volt ugye Kozi és Robi Szentgotthárdon, Crow (Varjú Attila dobos) Révkomáromban, Jozzy (Takács József gitáros), aki akkoriban még Pakson élt, és én Pesten. Már egy próba is brutális szervezést igényelt, a koncertezés logisztikája meg egyenesen rémálom-módra volt állítva, de hajtott minket a fanatizmus, ráadásul tényleg egy emberileg nagyon jól működő társasággá csiszolódtunk.

A 2006-ban megjelent első lemezünk, a ’Let it Out’ ösztönből jött, jó értelemben olyan is lett, nyers, odakenős, arccal a nap felé, harántterpesz, aztán adjunk neki. Itt volt az a bizonyos Eurovíziós nevezés, ahol a díjátadóig mi vezettünk, aznap meg rejtélyes módon, mindössze 30 szavazattal elhúzott mellettünk egy kereskedelmi tévé által szponzorált versenyző. Az első Hang-Súly szavazáson miénk lett az év debütáló lemeze. Koncerteztünk ezerrel a mostoha feltételek ellenére, és imádtuk. Aztán jöttek a szokásos „jesszusmáriák”. Egyrészt itt is voltak olyanok, akiknek máshogy alakult az élete, és családozás meg munka miatt nem tudta rendesen továbbvinni a zenekart, meg kifogtunk egy menedzser-jelöltet is, aki a nagy tervek helyett teljesen demoralizálta a brigádot. Egy itt élő külföldi arcról van szó, aki addig sportmenedzserként szerzett elég jó nevet magának, és bennünk is látott fantáziát. Elkezdtünk együtt dolgozni, de gyorsan kiderült, hogy nagyon radikális elképzelései vannak. Zeneileg alig tett hozzá a dolgokhoz, viszont kiirtotta például a zenekarra addig nagyon is jellemző szólókat. Mindig azt mantrázta, hogy az már idejétmúlt dolog, és mondogatta, hogy „no fucking Malmsteen!”. Emellett inkább azzal foglalkozott, hogy csináljunk olyan pólókat, amin hátul sörény van, mert „az olyan, mint a BZ haja, és ezerszám adjuk majd el koncerten”. A személyes dolgok és ez a teljesen kifordított menedzsmentszerűség teljesen szétzilálta a sorokat, Crow akkor lépett ki, és volt egy teljes évnyi szünetünk is, amikor alig beszéltünk egymással. Végül aztán úgy voltunk vele, hogy már majdnem kész van egy egész lemeznyi dal, nehogy már itt hagyjuk abba. Megtaláltuk Bécit (Gábor Béla dobos), összeszedtük magunkat és egymást, aztán összeraktuk a második lemezt, ami ’Audio Leash’ címmel jelent meg 2010-ben. Ennek ellenére sajnos a dolgok végéhez vezető folyamatot nem nagyon lehetett leállítani: a távolság, a munka, egyéb személyes gondok jöttek közbe többeknél, ráadásul volt olyan is, aki zeneileg mozdult teljesen másfelé, és elhangzott a brutális „én már nem hallgatok metalt, és nem is akarok ilyesmit játszani” mondat is. 2011-ben már úgy vettük át a Fonogram-díjat, hogy alig lehetett odacsábítani mindenkit, és bár azt reméltem, a díj majd visszahozza az életkedvet, végül szépen elaludt a Wendigo is.

HRM: Innentől egy kicsit eltűntél, vagy legalábbis kissé nehezebben követhetővé váltak a projektjeid.

BZ: Igen, és ezt meg is kaptam innen-onnan, hogy „ez a BZ biztos valami megbízhatatlan arc, két fontos zenekarban sem bírt megülni, aztán most meg évente csinál valami projektecskét, ami aztán földbe áll”. Pedig ugye az az igazság, hogy a fenti zenekaros dolgok sajnos így alakultak, én csak próbáltam valamilyen szinten folytatni, aztán néha sokkal hamarabb derül ki, hogy egy összeverbuvált társaság nem működik jól egyben. Olyan ez, mint amikor többféle baráti társaságodat invitálod meg ugyanarra a bulira: összeeresztve már nem feltétlenül áll össze a kép. A PhoeniX Files szintjén annyiban én is ludas voltam, hogy fogalmam sem volt, merre indítsam el a dolgot. Akkoriban állt földbe a H.A.R.D. és a Wendigo, tehát kiesett alólam a rock és a metal is, így hát a két helyről összeterelődött mindenki, akiben továbbra is motoszkált valami zeneileg, hátha működik egyben. Aztán lett rock, meg metal, meg experimentális jazz, meg „indusztriál” mit-tudom-én-micsoda, és nem volt egységes irány. Ráadásul közben mindenkinek lett még egy vagy két, vagy húsz másik zenekara és projektje, szóval igazából ez a csapat egy éven belül megreccsent. Ettől eltekintve mindenki jóban maradt mindenkivel, csak épp nem úgy álltak a csillagok.

Ezután viszont én teljesen megzuhantam. Úgy éreztem, hogy bárhova nyúlok, csak „elcseszem”, már-már pestisesnek éreztem magam, miszerint „ha én egyszer bekerülök egy zenekarba, az előbb-utóbb elpusztul”. Megingott a hitem abban, hogy jól csinálom-e egyáltalán ezt az egészet, különben is, hogy néz már ki egy százhúsz kilós Jabba a színpadon, meg egyáltalán, úgysem érdeklek én már senkit. És persze itt jött elő az, hogy húsz éve gyakorlatilag minden pénz és energia, amit a „normális” emberek karrierbe, családba, létbiztonságba fektettek, az nálam ment a zenébe, és itt állok a negyven küszöbén, szinte semmivel. Jó ez nekem? Azt gondoltam, ott az After Crying, néha van koncert, de azon kívül inkább hagyom az egészet a fenébe, ugorjon le a hajam, aztán irány valami hajnaltól estig melóba, és éljünk úgy, ahogy ezek szerint élni kéne. Utólag belegondolva abba hülyültem volna csak bele igazán.

HRM: Ekkor jött az At Night I Fly, igaz?

Igen, Andris (Horváth András Ádám gitáros) ráncigált ki a mélypontról, amiért a mai napig nagyon hálás vagyok. Elhatároztuk, hogy összehozunk egy olyan csapatot, amiben kiélhetjük a közös zenei kapcsolódási pontjainkat, viszont előre megbeszéltük, hogy úgy induljunk neki a dolognak, hogy semmi elvárás, semmi nagyravágyás.  Mindketten végigéltünk már mindenfélét, eltűntek az illúzióink, egyszerűen csak zenélni akartunk, amennyire a lehetőségek engedik. Épp ezért ez a zenekar semmiképp sem az a mindenhol állandóan jelen lévő típus. A másik két tagnak is van mindenféle egyéb elfoglaltsága, Andrisnak ott a Dreyelands, ami szintén nem épp egy elkényeztetett sorsú zenekar, ráadásul ő mostanában kénytelen 3-4 hónapokra eltűnni hajón zenélni, mert épp ilyen lehetőséget kellett megfognia a munka terén. Emiatt sajnos egyelőre tényleg ott tartunk, hogy amikor épp együtt van mind a négy tag, és minden egyéb lehetőség is adott, akkor vannak koncertek, vagy épp valamilyen új felvétel. A magyar zenei élet jobban teljesít…


Debütál az At Night I Fly

HRM: Sokan meglepődtek tavaly az X-Faktoros szerepléseden. Ez is ebből a bizonytalanságból és elkeseredettségből fakadt?

BZ: Részben igen, de igazából kíváncsi voltam, és úgy éreztem, ilyet még sose csináltam, miért ne próbálnám ki egészen addig, amíg nekem is jó. Semmiképp sem úgy indultam neki, hogy majd most jól felfedeznek, és sztár leszek, ne adj isten celeb, mert akkor vasalhatnám a golyóimat napestig és falunapokon meg plázákban sem akartam playbackre haknizni. Inkább csak bele akartam látni a kulisszák mögé, és zenei kapcsolatokat, szervezőket, a háttéripar képviselőit akartam megismerni. Ez pedig maximálisan sikerült, anélkül, hogy bármilyen szinten is el kellett volna adnom magam. Igaz, hogy nem Slayert hörögtem, de akkor adásba se kerültem volna, ezt be kell látni. Viszont Madonnát Wendigo-féle feldolgozásban énekeltem, és nem tudom, mikor volt ezelőtt utoljára H-ra hangolt zúzdagitár főműsoridőben, kereskedelmi tévén. Most lett. Kis győzelem, de győzelem. Az élő adást pedig direkt igyekeztem elkerülni, onnantól már tényleg nem az én világom lett volna az egész, szerencsére Geszti Péter nagyon jól látta ugyanezt, tudta, meddig jó nekem is ez a műsor. Amit pedig ott mondott, miszerint továbbra is dolgozunk majd együtt, nem kamu szöveg volt, a szólóprojekt kapcsán is találkoztunk, ötleteltünk, sok hasznos dologgal segített. Ha beszélgetne vele, csodálkozna is bárki, aki szimpla „repper szóvicckirály” skatulyába rakta, egy hihetetlenül széles zenei érdeklődéssel rendelkező emberke, akivel simán lehetett Rush-lemezekről beszélni a Rapülők mellett.

HRM: Végül elérkeztünk a jelenhez. Szólókarrier, de mégis „BZ Project” – hogy is van ez?

BZ: Épp az X-Faktor adott egy lökést ebbe az irányba. Rájöttem, hogy itt vagyok 40 évesen, és gondolhat bárki bármit arról, hogy mennyi zenekarom volt, melyiknek miért lett vége, vagy hogy a legelső zenekar első demója volt az igazi, utána már eladtam magam, igazából nem szabad végletesen megfelelni mindenkinek. Szeretek zenélni, dalokat írni, és ezeket valahogy meg szeretném osztani másokkal. Kétmillióval a tévén keresztül, vagy ötvennel egy kis klubban, mindegy. Kell az energia-áramlás, az éneklés eufóriája, ennyi. Épp ezért a ritkán koncertező After Crying és a kényszerűségből szintén ritkán mozgolódó At Night I Fly mellett elkezdtem összerakni egy csomó saját dalt. Szépen feldemózgattam mindent a kis házistúdióban, mert demós szinten nagyjából az összes szükséges hangszerrel is elboldogulok, aztán elkezdtem tervezgetni, hogy majd szépen mindenféle zenész cimborával feljátszatom a végleges sávokat, és így lesz egy új szólóanyag. Semmi kötöttség, csak zene, aztán majd kész lesz, ha kész lesz. Közben viszont említettem ezt a tervet Szabinak és Álmosnak (Tari Szabolcs és Iványi Álmos énekes/gitárosok) a Miseriumból, akik egyre jobban érdeklődni kezdtek a dolog iránt, és egyszer csak azon találtam magam, hogy a teljes Miserium felsorakozott mellém, mint a saját dalaimat és korábbi szerzeményeket eljátszó szólóprojekt. Iszonyúan lelkesek, ráadásul egyszerre képviselnek két fontos világot. A klasszikus zenei végzettségük miatt iszonyatosan erős muzikális hátterük van, emellett pedig maximális metalfejek. Azt meg külön megkönnyeztem, ahogy Szabi mesélt arról, hogy már tinikorában milyen Stonehenge fanboy volt. Konkrétan azzal a szöveggel nyitott, hogy kölyökkorában két hőse volt, a Pókember, meg én. Egész jó társaság, nem?

Mindenesetre azt találtuk ki, hogy megcsináljuk koncertképesre az általam írt dalokat, hiszen bármennyire is akarnám, egyedül nem tudnék egyszerre az összes hangszeren játszani. Így tehát a felállás így néz ki: Tari Szabolcs gitáros, Iványi Álmos billentyűs-gitáros, Renge Zsolt basszusgitáros, és Tóth Péter dobos. Én tehát színpadon maradhatok alapvetően az éneknél, bár hosszabb távon meglátjuk, mikor kerül elő gitár, vagy épp fuvola nálam is.

HRM: A napokban jött ki az első EP, aztán pedig koncert. Mit lehet tudni ezekről?

BZ: Az EP-n négy saját dal szerepel, mellettük pedig két átdolgozás. Az egyik egy érdekes kísérlet, amit már jó pár éve feldemóztam, de most csavartunk rajta még egyet. Egész konkrétan egy Arch Enemy dalról van szó, amiben ugyebár elvetemült hörgés van eredetileg. Én viszont kitaláltam, hogy olyan kiváló dallamok vannak az összes többi hangszeren, erre igenis énektémát és egy fasza refrént kell írni. Így is lett, végül pedig az egyik gitárszólamot áttettük szintetizátorra és zongorára. Ettől aztán totálisan felborítottuk a dalt, ami ennek ellenére picit sem lett finomkodósabb, egyszerűen csak másmilyen, és így is odacsap rendesen. A másik extra dal egy csodaszép Tori Amos szerzemény, a Winter, amelyen nem variáltam sokat, felzongoráztam, felénekeltem, és hagyom így hatni – ez zárja le az eléggé sokszínűre sikerült EP-t.

A saját dalok között van kicsit modernebbre vett, de alapvetően „stadionrockos” metal téma, hömpölygősebb, pinkfloydizmussal megszórt grandiózus ballada, és egy kifejezetten meglepő nóta. Metal ez is a javából, de az első húsz másodpercben konkrétan irdatlan dark technóval indul, aki ezt hallgatja meg legelőször, biztos azt hiszi majd, hogy agyamra ment az X. Ebben a dalban egyébként épp egy olyan vendéggel éneklek duettet, akit az X-Faktorban ismertem meg. Nagyváradi Nelli egy dögös rock ’n’ roll vadmacska, akkora hanggal, hogy haj nem marad a fejeden. Szóval van itt minden, és fogalmam sincs, ki mit szól majd egy ilyen mixhez, de most nem is ez számít. Ez a zene jön belőlem, ilyen vagyok mostanában, ha valaki eddig is szívesen utazott velem egy zenében, hátha ide is felszáll.

HRM: Honnan jött a borító ötlete?

BZ: Vicces, hogy az alapötletet Szabi és Álmos adta, bár ott még bakelit lemezek szerepeltek másféle konfigurációban, nekem viszont elszaladt az agyam. A sok-sok széttört CD darabka valahol azt jelképezi, mennyi mindenen mentem már át zeneileg, ráadásul egy idő után ezek elég szépen széttörtek, én meg itt kukucskálok a darabkák között. De valahol mégis én vagyok, mégis itt vagyok, és lehet, hogy már nem abban a zenekarban, amiben valaki megismert, de az összes darabka itt van bennem, és igyekszem összerakni belőlük továbbra is önmagam. Meg persze még egy tonna egyéb értelmezése is lehet. Egyébként korábbi lemezeimből is bevillan pár picike részlet a szilánkhalmok alól.

HRM: Mire számíthatunk a születésnapi koncerten?

BZ: Semmiképp sem arra, hogy nekiállok ünnepeltetni magam. A kor egy adottság, nem érdem, viszont tényleg teljesen véletlenül így jött ki az időpont. Eredetileg március 22-t terveztem, aztán a klubból szóltak, hogy felszabadult egy két héttel későbbi szombat is, így egy kicsit több kifutása lehet a március közepén megjelenő anyagnak. Én csak akkor néztem, hogy „jé, az nem pont a születésnapom?” – és de. Viszont ez így jó keretet ad ahhoz, hogy az új dalok mellett legyen egy kis visszatekintés is. Az estét az At Night I Fly-jal nyitjuk, aztán kis pihegés után jövök vissza a BZ Projecttel. Velük eljátsszuk természetesen az új dalokat is, de sorra kerülnek olyan nóták is, amiket korábbi zenekaraimmal játszottunk, szóval lesz Stonehenge és Wendigo is – az utóbbi ráadásul majdnem teljes létszámban fel is pattan a színpadra pár dal erejéig, amire már évek óta várok.

HRM: Mik a távlati tervek?

BZ: Ha durván akarok fogalmazni, akkor fogalmam sincs. Ez persze nem igaz, mert úgysem bírom ki, viszont azt tényleg elhatároztam, hogy görcsösen semmit nem akarok már előrefelé tolni, főleg akkor, ha egy adott zenei dolog épp meg akar állni, vagy tolatni szeretne. Az At Night I Fly és az After Crying is megy tovább, mindkettő a maga tempójában, ahogy épp a körülmények és lehetőségek engedik. A BZ Projecttel pedig igyekszünk további dolgokat is megvalósítani, hiszen van még új dal bőven, emellett pedig még egy csomó olyan régi is akad, amit én is szívesen játszanék, és a fiúk is szívesen belekapnának. Az viszont már egyre tisztábban látszik, hogy még valamikor idén szeretnénk egy akusztikus stúdióanyagot is kihozni, részben az EP dalainak áthangszerelésével, mert Szabiék ezen a téren is zseniálisan jók. Én meg különben is nagyon kipróbálnék egy kis klubos, sztorizgatós, családias koncertet teljesen akusztikusan. Szóval 40 után is lesz élet, ha már az élet, a világmindenség meg minden kérdésére eleve 42 a válasz, azt még illenék megérni. Zenélek tovább, hogy ehhez lesz-e közönség is, vagy csak azért csinálom, mert képtelen vagyok abbahagyni, az majd kiderül.

Készítette: karpatisz
Vezércikk kép: Baloo Kattografi