Évtizedelő - 1978: Új technikák a porondon!

írta garael | 2007.02.18.

AC/DC: Powerage - garael Queen: Jazz - Brinyó Rainbow: Long Live Rock'n'Roll - JLT Rush: Hemispheres - Tomka Van Halen: Van Halen - garael AC/DC: Powerage Szemeimet elvakí­tják a reflektorok, de í­gy is hallom, ahogy a tömeg neveket kiáltozik. Néha Alice Cooper-ét és az Aerosmith-ét, de leginkább a mienket. Oldalra nézek, ahogy Angus hangolja a gitárját, miközben grimaszokat vág a nézők felé: imádják! Elönt a boldogság érzése, csak azt sajnálom, hogy apáék nem lehetnek itt. Nehezen mozdulnak ki a szigetről, meg hát nem is nagyon hiszik el ezeket a dolgokat, amik megtörténtek velünk. Ez a hangos zene - mondják - ez nem lehet, hogy ennyi jót hozzon nektek. De igen, mondja Margaret, a húgom, ki azóta is drukkol nekünk, hogy elnevezte a bandát annak a varrógépnek a hátulján lévő feliratról. Ám még ő sem gondolta volna, hogy a High Voltage helyi sikere után ide jutnak a testvérei. Scott közben kicsit hergeli a közönséget, ehhez nagyon ért, nemhiába tartották otthon őt az egyik leghí­rhedtebb verekedőnek. Bunyózni, azt tud - de énekelni is. Egy pillanatra ismét megrohannak az emlékek: High Voltage, TNT, majd már a nem Ausztráliáben kiadott lemez, az első kettő számaival és az európai körút sikerei. Black Sabbath turné, - kár, hogy összebalhéztam a Geezer gyerekkel. De most, itt vannak Amerikában, na és kikkel együtt? A legjobbakkal! Aerosmith, Cooper, Journey, Scorpions, UFO. Mi lehet a titok? A magával ragadó egyszerű, ám az ember vérét felforrósí­tó tempó? A hangos gitárok? Az előadás, Angus szuggesztí­v őrjöngése? A boogie és a blues szerencsés ötvözése, esetleg Scott énekhangja? Vagy az ördög, amit O'Brian atya állandóan emleget a rock-kal kapcsolatban? Ránézek Angusra, és bólintok, hogy elkezdhessük az első számot, ezt a jó kis rock'n'rollt, amolyan Slade-es tapsgéppel, lábrázásra ingerlően. Milyen egyszerű alaptéma, de mégsem válik sosem unalmassá, hiába jó ez a Damnation nyitószámnak, remek hangulatot csinál, csakúgy, mint nekem a Whiskey. Igen.. Ez bejött, tombolnak, ott, az a lány levette a pólóját is, ez az, baby, neked szól a Down Payment Blues! De jól sikerült ősblues riff ez, viszi végig a nótát, ezt érzik is itt, szól a kí­sérő ének, hiába, a blues őshazája! Gyerünk hát, baby, kérj egy golyót tőlem, itt van a két lábam között Angus gitárja. Gimme a Bullet! Ennek a Rock'n 'blues-nak a főtémáját még el lehetne sütni egyszer kétszer, fel is jegyzem ide, az agyam szegletébe. Riff-raff, ez az, amit legjobban tudunk. A tempós boogie-ra Angus már járja is a kacsatáncot! Szegény Chuck Berry, ha látná ezt.. Brian szinte üvölti ezt a kocsma feelingű slágert, ez lesz a lemez egyik húzónótája, még a szóló részénél is rázzák a fejüket az emberek. Gyerünk hát, ismét egy bluest - Sin City! Jól eltalált dzsunga hangulat, és ahogy Bon és Angus felelget egymásnak, az maga a bűn útjára tévedt ember töprengése. Mi melyik utat választottuk, hahaha? Folytassuk egy kissé tempósabban: What's Next To The Moon! A feszültséget sugárzó verze és a tempósodó refrén hatását más számban is ki kell próbálni. Tetszik az embereknek, pedig milyen egyszerű téma. Gone Shootin', hagyunk egy kis pihenőt, elmélkedjetek. De mi ez? Még inkább megvadulnak erre a riffre, pedig kissé monotonra sikeredett a nóta, de úgy látszik, ezt is kajolják. Húz ez a tempó, az biztos, Brian szinte elvarázsolja az embereket Hát akkor készí­tsétek a nyakatokat, kaptok egy kicsit tempósabbat is, Up To My Neck In You! Milyen jó, hogy annyit hallgattam Berry-éket, onnan hoztam ezt az egyszerű főtémát, és most is beválik. Rock 'n'roooooollll!!! Itt van hát a végére még egy boogie, Kicked In The Teeth! Ez Bon nótája, ő szereti ezeket az életből ellopott szövegeket, csak nem róla szól? Höhöhöhhöhöhöhö. Fokozzuk hát a tempót , nem először a mai est folyamán. Felnézek az égre, a csillagok ezer fényben ragyognak, vajon melyik a miénk? Vajon van ott egyáltalán olyan , ami a miénk? Vagy nem is az égre kéne néznem? Lehet, hogy lefelé kell keresnem az utat? Az utat a pokolba, mely talán a csillagokhoz is elvezet....... Queen: Jazz Ha számba vesszük a Queen albumait, rádöbbenhetünk, hogy a zenekar, produktumainak fontossága alapján minden egyes évtizedelőben helyet kaphatna. A már terí­tékre került 1973-as Queen 1. , és az 1976-os "A Day At The Races" után az 1978-as Jazz album is kihagyhatatlannak tűnik a korszak legjobb munkáinak sorából. Közben persze "kimaradt" az 1974-es Queen II. rajta a "Seven Seas Of Rhye"-al, a szintén ebben az évben készült "Sheer Heart Attack", melyen olyan felejthetetlen szerzemények sorakoznak, mint például a "Killer Queen", a "Now I'm Here", vagy a "Stone Cold Crazy", az 1975-ös "A Night At The Opera", rajta a csodálatos Bohemian Rhapsody-val és az 1977-es "News At The World" olyan felejthetetlen himnuszokkal, mint a We Will Rock You, vagy a We Are The Champions. A Queen az a zenekar, amelynek talán minden albuma alapvetően fontos része a rock történelmének. A jól ismert zenei jegyeket megtartva, folyamatosan frissí­tették hangzásukat, albumról albumra képesek voltak megújulni, a könnyűzene műfaji határait semmibe véve csempésztek be muzsikájukba ezernyi stí­lust. Játszottak bluest, countryt, hard rockot, punkot, popot, alkalmaztak gospel elemeket, és néha a heavy metal, illetve a diszkó műfajt is érintették. Sokszor mindezt egyetlen lemezen belül is. Egy valamit nem hallhattunk tőlük: jazz-t! Ebből fakadóan a most kiragadott mű cí­me is talán azért Jazz, mert ezt a műfajt még csak nem is érinti az album. A zenekar ebben a korszakában előszeretettel élt a polgárpukkasztás nagyszerű eszközével, mely nem csak az ilyen ötletesen választott lemezcí­mekben nyilvánult meg, hanem Freddie Mercury átlagosnak és visszafogottnak cseppet sem nevezhető szí­npadi megjelenésében és viselkedésében, mely a hetvenes évek végén még a "rothadó kapitalizmusban" is ritkaságnak számí­tott. A Jazz lemezt övező beharangozó kampány sem volt éppen finomnak nevezhető. Az albumhoz kapcsolódó Bicycle Race/ Fat Bottomed Girls kislemezhez készült film forgatása során például 50 meztelenül kerékpározó lányt vettek fel a Wembley Stadionban. Nem csoda, hogy az álszentségből mindig is jó eredményt elérő angol sajtó komoly lejárató kampányba kezdett, melynek eredményeképpen, valamivel kedvezőtlenebb lett a lemez fogadtatása, mint az addigiaknak. Természetesen a zeneanyaggal ezúttal sincs semmi probléma. Sőt...A "Jazz" az addigi talán legsokoldalúbb és legszí­nesebb munkája a zenekarnak. A nyitó "Mustapha" mindjárt a legmeglepőbb és legszórakoztatóbb szerzeménye az albumnak. A Freddie arab halandzsa szövegével induló, majd a jól megszokott "kví­nes" szí­neket, dögös riffet, szikrázó basszusgitár hangzást felvonultató darab tulajdonképpen egy három perc egy másodperces, rendkí­vül igényes vicc! A már emlí­tett, botrányos "Fat Bottomed Girls" a kettes track, mely az első tétel által kiváltott döbbenetet enyhí­tendő a jól ismert és utánozhatatlan vokállal nyit, és a későbbiekben is hozza azt a magas szí­nvonalú, ultradallamos, de dögös rockot, melytől a Queen oly naggyá tudott válni. A "Jelaousy" finom lí­rája is a zenekar egyik védjegyét erősí­ti. A "bohém rapszódiában" már megismert dallamvezetés, Mercury elmondhatatlan sziporkázásával és Brian May időnként szitárra emlékeztető gitározásával gyönyörű végeredményt hoz. A negyedik dal az, amelyet még az is ismer, akinek nem sok köze van a rock zenéhez. Annak idején nem múlt el nap, hogy a Petőfi Rádió ne adta volna, vagy Komjáthy György kí­vánságműsorában ne hangzott volna fel az a dal, melyet annak idején csak úgy emlegettünk: "Tudod, az a bringacsengős..." Természetesen a "Bicycle Race"-ről van szó, mely nem aratott osztatlan sikert a rajongók között. Valószí­nűleg azért, mert nem érették a zenében és a szövegben egyaránt tomboló humort. A dal végig hullámzó. Finom Mercury dallammal indí­t, majd jön a May védjegynek is nevezhető döngő riff, aztán megint lefelé repí­t Freddie a zene hullámvasútján, jön az átható Queen vokál, majd a hí­res biciklicsengős kiállás, utána May kemény gitárbelépője, majd ismét a dallamos, finom vonal. Annyi minden van ebben az egyetlen dalban, hogy hallgatása közben az az ember érzése, hogy hosszú, pedig mindössze három perc az egész. A következő "If You Can't Beat Them" számomra a lemez felejthető pillanati közé tartozik. Hard rockos gitártéma, és egy elég bárgyú reffrén jellemzi a nótát. Kissé töltelék í­zű ez a négy perc. Nem úgy a "Let Me Entertain You", mely a "Jazz" egyik legkeményebb szerzeménye. Igazi dögös rock'n roll, Roger Taylor ötletes ritmusaival megtépázva! Hát igen...A Queen akár metal zenekar is lehetett volna. Ezt a vonalat erősí­ti a másik "döngölős" darab, a "Dead On Time" , melynek keménységét alátámasztandó, a dal végére illesztettek egy mennydörgés robaját, melyet a dal felvételekor tomboló viharban rögzí­tettek. Az "In Only Seven Days" visszatérés a lí­ra világához. Freddie káprázatos hangját és Brian May ezer közül is felismerhető "sirdogáló" gitárját hallgatva leginkább egy hollywoodi film szerelmi jelenetébe képzelhetjük magunkat. Nem világmegváltó alkotás, de nagyon kellemes két és fél percet kapunk ettől a szerzeménytől. A megszámlálhatatlan tipikus Queen gitárdallam egyik legmaradandóbbja következik a "Dreamers Ball" első másodperceiben. Műfaját tekintve bluesról van szó, de belopakodik egy kis rock'roll, egy kis musical feeling is, mely egyáltalán nem árt a hangulatnak. ...és persze az a vokál! A dalt Brian May, Elvis Presley emlékére í­rta. Nem a Queen-ről lenne szó, ha nem következne egy kis meglepetés. A "Fun It" diszkós, funkys dobhangzása majd igazán a két évvel későbbi "The Game" albumon tűnik fel, majd az 1982-es "Hot Space" -en teljesedik ki. A nótát Roger Taylor és Freddie Mercury közösen énekli. A "Leaving Home Ain't Easy"-ben Brian May is megcsillantja énektudását. A dal kicsit a Beatles világát idézi. Nem tartozik a "Jazz" legerősebb percei közé, de tulajdonképpen szépen illeszkedik a többi dal által nyújtott környezetbe. Az utolsó előtti dal a Queen egyik legnagyobb sikerévé vált! "Don't Stop Me Now" a cí­me és hallgatása közben az emberre tényleg a megállí­thatatlanság érzése tör. A Mercury zongorajátékára épülő, dögös középtempójú dalban az egyik legkiemelkedőbb "Queen vokált" hallhatjuk, megspékelve a középrészen elhelyezkedő remek dob-vokál kiállással és egy magas í­vű, fület gyönyörködtető, rövid, de velős May szólóval. Ez a szerzemény annyira sodró és jókedvű, hogy 2005-ben egy szavazáson megkapta a "legjobb autós dal" cí­mét. Az album záró tétele a "More Of That Jazz", melyet szerzőként Roger Talyor jegyez és ő is énekel. Szaggatott riff, és kicsit komor hangkép jellemzi a szerzeményt, melynek végén még egyszer utoljára meglep minket a zenekar. Montázst hallhatunk a korong néhány szerzeményéből. Újra megszólal a "Dead On Time", a "Bycycle Race", a "Mustapha", az "If You Can't Beat Them", újra a "Dead On Time" a "Fun it", majd végül a "Fat Bottomed Girls", hogy azután visszakanyarodjunk a záró dal eredeti témájához. A "Jazz" a hatalmas Queen életmű egyik legszerethetőbb darabja. Vannak a zenekarnak sokkal erősebb anyagai, de talán ez az a művük, melyen a leginkább érződik a muzsikálás igazi értelme. A játék! Minden percében tetten érhető zenélés öröme, a játékosság, a tét nélküliség. Erre az albumra a négy muzsikus akár ezt a mottót is í­rhatta volna: "Tetszik, nem tetszik, mi jól éreztük magunkat és ez a lényeg!" Rainbow: Long Live Rock'n'Roll 1978 - ban több jelentős esemény is történt szerte a világban. Megválasztották II. János Pál pápát, Budapestre érkezik a Szent-Korona, a Konica megalkotja a "célozz - és lőjj" kamerát, Argentí­na megnyeri a labdarúgó világbajnokságot. De ami zenét szeretőknek a legfontosabb, ebben az évben (egész pontosan áprilisban) jelent meg a Rainbow harmadik stúdió lemeze. Az a lemez,, amit minden rock zenerajongó ismer. Legalábbis a cí­madó slágert a Long Live Rock 'N' Roll-t. Ritchie Blackmore - gitár, Ronnie James Dio - ének, Cozy Powell - dob, Bob Daisley - basszus, David Stone - billentyűk, a Rainbow történetének leghí­resebb albumát készí­tette el. Stone és Daisley új arcok voltak a csapatban, és nem is okoztak csalódást. (Megjegyzés: a lemez basszus részeinek egy részét Blackmore játszotta fel.) Zeneileg az album elődjét a Rising-ot szinte lehetetlen volt túlszárnyalni, de ez a lemez is bővelkedik nagyszerű megoldásokban, hatalmas szólókban, és ami kicsit meglepő volt, a Rainbow előző munkásságait ismerve - szimfónikus elemekben. (Magyar vonatkozás, hogy a lemezen egy Kiss Ferenc nevű hegedűs is közreműködött). Alapvető változások nem történtek a zenében - jóllehet kevesebb lett a "progresszí­v" rész , a jól bevált receptet követték a fiúk, de helyenként igen kemény nóták is születtek, sőt néhány olyan is amikre talán a heavy-metal-os jelző a legmegfelelőbb. (Persze a határt meghúzni nem olyan könnyű a hard rock és a heavy metal között, a Rainbow valahol ezen a határvonalon mozgott ezzel a lemezével, nem is beszélve az album csúcspontját jelentő Kill The Kingről. De menjünk szépen sorjában. A lemezt nyitó Long Live Rock 'N' Roll-t, ha egy szóval kéne jellemezni, azt mondanám, hogy Himnusz. A Hard Rock himnusza. Nem túlzás ez a kifejezés, hiszen egy olyan nótáról beszélünk ami mind a mai napig a rockerek egyik örökérvényű kedvence, sok zenekar még a koncert programjába is belefűzte, ezzel is tisztelegve a Rock oltára előtt. (És persze Blackmore és társai előtt is.). Egy igazi halhatatlan klasszikus. A második szám a Lady Of The Lake, egy szokásos Dio féle, fantasy szövegvilágú nóta, leginkább a refrénje az ami az ember "fülébe mászik" Sláger, természetesen a legjobb értelemben értve. Zeneileg is klasszikus hard rock nóta, nem túl komplex, de annál inkább élvezhető. Az L.A. Connection-re tökéletesen igaz a "menetelős-fejrázó" jelző. Dio hangja szikár és erős akár egy kiképző őrmesteré, a ritmus szekció keményen alapoz, és Ritchie is odateszi magát egy igen ötletes szólóval. Ez a nóta tekinthető az Accept és társai féle germán-metal hullám egyik előzményének is. A Gates Of Babylon ismét egy misztikus szövegvilágú remekmű, (hiába Dio ennek is mestere volt) amit vonós hangszerekkel támogattak meg. Igen jól felépí­tett nóta, David Stone is kivette a részét e dal megí­rásából, egyszerűen fantasztikus alkotás. És elérkeztünk a lemez legnagyobb, legjobb nótájához. Kill The King. Már a cí­méből is sejteni lehet hogy itt bizony egy nagyon kemény, ádáz számról van szó. És í­gy is van. Óriási riffek Blackmoretól, dübörgő, száguldó dobok Powelltől, és Dio hangja. Itt mindent bemutat, amire egy igazi hard rock és heavy metal énekesnek tudnia kell. Találó az a mondás miszerint "ilyen hanggal egy gőzmozdonyt is meg lehetne állí­tani". És nem is szóltunk még egy szót sem a szám gitár szólóiról. Egyszerűen elképesztő, ma a lemez megjelenése után 29 évvel is megunhatatlan, hatalmas virgák ezek. Blackmore ujjai száguldanak mint az Orient Express, és nem mellékesen remek a hangzása is. Sokak szerint ez a nóta a 80 - as években startoló power metal alapköve. Van is benne valami. A The Shed Blackomore majd 1 perces "bűvészkedésével" kezdődik, zseniális szóló, ami egyáltalán nem öncélú húrnyüvés, hanem egy remek bevezetése egy már-már heavy metal-os érzetű nótának. Az La. Connetcion és a The Shed számomra a Rainbow "heavy metal" - os oldalát fejezik ki, ebből is látszik hogy igen sokoldalú csapatról van szó, akik zenéjében a hard rock elemek néhol heavy metal-ba is átcsapnak. A nyolcadik nóta a Sensitive To Light egy dögös, gyorsabb tempójú alkotás, kiváló énekdallamokkal, és egy igen jó Blackmore riffel. A záró tétel a Rainbow Eyes csodálatos, minden képzeletet felülmúló szimfonikus instrumentumokkal átszőtt ballada. Dio hangja egyszerűen csodálatos, lágy, igazán kellemes, talán meglepő is azok után, hogy a legtöbb nótában kegyetlen erővel és dinamikával énekelt. Nem véletlenül tartják a minden idők egyik legjobb énekesének. Összességében egy igen változatos, egy másodpercig sem unalmas albumot készí­tett a Rainbow legénysége, örökérvényű klasszikust. Sajnos azonban a lemez megjelenése után nem sokkal Blackmore Powell kivételével minden zenészétől megvált, és egy új, más zenei világ felé nyitott. De ez már egy másik történet. Rush: Hemispheres A Rush sajnos azon előadók sorát erősí­ti, akiket nyilvánvaló zsenialitásuk ellenére sem emeltek be a "rock kánonba", kevéssé népszerűek hazánkban például, de meg merem kockáztatni, hogy külföldön sem olyan szinten, mint ahogyan megérdemelnék, popularitásuk nem áll egyenes arányosságban produkciójuk értékével, hiszen itt az egyik legjobb és legötletgazdagabb progresszí­v rock együttessel van dolgunk. Ezt az állí­tást könnyen lehet az együttes tagjainak (hí­r)nevével alátámasztani, mindegyikőjük saját hangszerének kiváló ismerője és mestere: Alex Lifeson, Geddy Lee és Neil Peart instrumentális játéka külön-külön és együtt is élvezhető, de akár úgy is végig lehet hallgatni az albumaikat, hogy csak a zene egyes részeire, vagy egyes hangszerre koncentrálunk, ami valljuk be, nem kis szó. A Rush zenéjének ezen tulajdonsága a tárgyalt Hemispheres lemez során még jobban előjön, mivel ez a korong a maga 4 számával az együttes talán legprogresszí­vabb oldalát mutatja felénk. A komplexitás és a dalstruktúrák bonyolultsága következtében jó pár hallgatás kell az albumnak, mire maximálisan ki lehet bogozni a prezentált prog.rock zene selymes szövetének szálait, de talán mondanom sem kell, hogy megéri, de még mennyire: a sikeres "régészeknek" nem mindennapi élményben lehet részük! Ezzel párhuzamosan a monumentalitás iránti igényüket is maximálisan kiélték - a lemezen található számok fele 10 perc feletti -, ám ezen valószí­nűleg a banda egy rajongója sem lepődik meg, hiszen már a korábbi két, szintén zseniális lemezen is szerepeltek hosszú epikus szerzemények, amik közül (számomra legalábbis) a progresszí­v rock egyik legpompásabb szí­nfoltjának számí­tó 2112 az etalon. Ezekben a számokban több olyan dal(részlete)t gyúrnak egybe és varázsolnak belőlük egységet, amik akár önmagukban is megállnák a helyüket, í­gy biztosí­tva az ilyen nagy lélegzetvételű szerzeményekhez elengedhetetlen nagymértékű differenciáltságot és elkerülve a monotonitást, illetve a túlzottan repetití­v jelleget. Geddy Lee ekkor még a kissé "heavy metálos" énekstí­lussal operáló, azaz a "sikí­tozósabb" korszakát élte, ám a Hemispheres-en kissé "visszafogta" magát ezen a téren, nem úgy, mint virtuóz basszusjátékát, amely mondhatni, hogy semmit se változott, ami Geddy Lee vonatkoztatásában dicséret, hiszen mindig ötletes és finomságokban bővelkedő minden szám, ami keze nyomát viseli magán. Neil Peart szövegei maximalizmusában köszönhetően továbbra is nagyon jól megí­rtak, a fantasztikumok világába kalauzolnak el minket újfent, illetve a Trees cí­mű számban kiválóan prezentálnak szocialista ideológiákat mese formájában. A Cygnus X-1 Book II: Hemispheres, ami a Farewell To Kings-en hallható szám folytatása igazi "progresszí­v orgia" néhány helyen jó adag populáris attitűddel fűszerezve, egyes részek David Bowie Space Oddity-jét idézik a sci-fi hangulatával, amelyben a szintetizátor atmoszférateremtő képessége játssza a legnagyobb szerepet, Geddy Lee éneklése pedig néhol a korai Peter Gabriel-re emlékeztet, például a Supper's Ready kezdésére. A Circumstances talán a "leggyengébb láncszem" a lemezen, de mivel egy klasszikusról van szó, ez talán nem minősí­theti degradálásnak. A szám fő vonzereje a fölöttébb fülbemászó gitárjáték, ill. hatalmas, mondhati heavy metálos riff, igazi rock nóta. Rövidségével szép kontrasztot alkot a nyitónóta monumentalitásával. A "bronzérmes" The Trees sem hosszúságával tűnik ki, hanem nagyfokú érzelmi töltetével, a nyitó és záró számhoz képest relatí­v egyszerűségével kiváló pihenést nyújt a hallgató számára. Itt a számon belül található gyönyörű ellenpontozás, a felütés akusztikus gitárral és madárcsicsergés még a maga kissé giccsbe hajló mivoltában is megkapó, ám ezután jön a "fekete leves", amikor is belecsapnak a húrokba, a szövegvilág és a zene teljesen egymásba fonódik, mindkettő a másik muzikális, illetve lí­rai realizációja, vica-verse. Az utolsó szám, az őrületes La Villa Strangiato egy 10 percen felüli teljes mértékben instrumentális szerzemény, ami a Rush ötletgazdagságát bizonyí­tandó egy pillanatra sem válik unalmassá, minden tagnak megengedi, hogy kiteljesí­tse individuumát, kiélje magát, aminek eredménye fantasztikus zenei mágia. Ebben a számban sikerült Lifesonéknak a jazzes hatásokat maximálisan integrálni zenéjükbe, a végén található örömzene pedig igazán impresszí­v. Alex gitárszóló(i) kiemelkednek a mindenki prog.rock mezőnyből, gyönyörűek, a számot végigkí­sérő fő riff pedig igazán fülbemászó, mindehhez hozzájön még Geddy Lee "koprodukciója", kiválóan együtt tud működni egymással a két gitáros. A hab a tortán pedig Peart megunhatatlan és felülmúlhatatlan dobolása: ez a három ember a progresszí­v rock zene kvintesszenciáját alkotta meg. A Rush ezen albumával eljutott "korai korszakának" csúcsára, pontosabban tartotta a szintet, amit előző két remekművével felállí­tott, hiszen a 2112 és a Farewell To Kings is minimum ilyen ní­vójú produkciók. Ezt a hármast nem sikerült felülmúlni a két következő lemezzel, bár mindkettő fantasztikusra sikeredett, az "új hullámos" lemezek közül pedig majd a Roll The Bones-al és a Counterparts-al alkottak ilyen zseniálisat. Van Halen: Van Halen Jimi Hendrix mellett talán Van Halen az, aki olyan mérföldkövet rakott le a hard rock 66-os útján, mely évekre kijelölte az újabb irányt a gitárosok nemzedékeinek. Persze ahhoz, hogy a családnévről elnevezett banda évekig a csúcson tanyázzon, nem lett volna elegendő egy szupertehetséges gitáros ( és a rendkí­vüli testvér-dobos): az 1973-ban, Broken Combs néven alakult zenekarba egy év múlva érkezik az arénarock által piedesztára emelt exibicionizmust és akrobatikus szí­npadi mozgást megkí­vánó énekes archetí­pusát megtestesí­tő David Lee Roth , kinek a fent emlí­tett tulajdonságai mellett meg voltak azok az énekesi képességei is, melyek aztán az egyik legünnepelt sztárrá, a bugyinedvesí­tők paradicsommadarává avatták. Az ekkor Mammoth-ra keresztelt bandába 1978 -ban érkezett Mike Anthony basszgitáros , ki szintén hangszere mestereként előállí­totta azt a szerencsés konstellációt, melynek égisze alatt a Van Halen együttes - a Mammoth név mint kiderült, foglalt volt már - elindulhatott a sztárság hol göröngyös, hol tükörsima útján. A rock történelem már sokszor bizonyí­totta, hogy nem mindig fér el több dudás egy csárdában: ahol sok az alkotói zseni, ott előbb utóbb feszültségek eszkalálódnak, melyek aztán általában robbanással végződnek: szerencsére Van Halen-ék esetében ez az energia jó pár hibátlan album képében csapódott ki, elsőként rögtön a debütalbumban, mely szimplán az együttes nevét viselte. Jóllehet, a számok egy része feldolgozás, még ebben a Led Zeppelin által lerongyosí­tott kategóriában is újra tudták definiálni a cover lényegét: a csapat munkássága alatt tényleg újjászülettek ezek dalok, a "Van Halen"-i értelmezés új távlatokat nyitott a dalok újragondolási technikájában. Eddie Van Halen nem bí­zott semmit a véletlenre: a német csapatokkal ellentétben ő nem csak í­gérgette a csodafegyvert, elő is kapta azt a köpönyege alól: nemcsak játékának elképesztő könnyedsége, hanem technikai elemei is olyan lehetőségeket nyitottak meg, melyek előtt egyöntetűen borult le a szakma és a közönség apraja nagyja. A tappingolás technikájának jelentősségét maga Eddie is felismerte - egy ideig háttal is játszott ilyenkor, nehogy ellessék annak módszerét - és a lemez második, instrumentális számában, az Eruptionban plasztikusan prezentálta az új wunderwaffe lélekromboló erejét. Természetesen mindezek a dolgok nem értek volna el ilyen eredményt, ha nem születnek remek dalok: az Ain't Talkin' Bout Love kezdőriffjei bevonultak a rocktörténelembe, csakúgy, mint Roth énekesi maní­rjai, és - remek fizikumát kihasználva - szí­npadi mozgása. Visszatérve Eddie gitárjátékára: riffjeiben és szólóiban remekül egyesí­tette a rock'n'roll, hard rock, és a kialakulóban lévő keményebb heavy metal alapjait, hangzásában maga volt a késdőbbi power metal őshazája. A gitáros azonban nem csak technikailag virtuóz: dalokban tudott gondolkodni, nem pusztán szólókban, melyet jelez később a Jump féle- szintinek történő alárendelés - , talán ez az a plusz momentum, mely annyira sikeressé tudta tenni csapatát. A dalok között az emlí­tett himnuszokon kí­vül találhatunk Hendrix ihletésű ősrock-ot - Little Dreamer -, power alapvetést - Atomic Punk, On Fire-, rhytm and bluest- Ice Cream Man - , party rockot - Feel Your Love Tonight., a dalok összeállí­tása is tükrözi, hogy itt bizony olyan mesterekről van szó, kik otthon érzik magukat az összes stí­lusárnyalatban, mesterekké válva egy mesterek által kijelölt világban. Nem véletlen, hogy a Rolling Stone magazin az 500 legjelentősebb album közé sorolta a Van Halen-t, örök klasszikushoz méltón ma sem vesztett semmit újszerűségéből és magával ragadó erejéből.