Kompromisszumok nélkül: Interjú a Grand Mexican Warlock gitárosával, Szabó Lászlóval

„Ugyanaz a cél hajtja a bandát, mint 3-4 évvel ezelőtt: maradjon szabad a zene, és ne kelljen alkalmazkodni semmilyen külső tényezőhöz” – mondja a nemrég elkészült ’Hell Sweet Hell’ kapcsán a gitáros, aki anno az Idoru és a Blind Myself dobosaként szerzett magának nevet. Végül se határidők, se kompromisszumok nem kötötték az alkotófolyamatot, aminek az eredménye újfent egy progresszív és elszállós, de mégis velős album lett. A 70-es évek gondolkodó rockzenéjét és a modernebb, vastagabban megszólaló bandákat egyaránt idéző lemez műhelytitkairól, majd a hazai és külföldi rockszíntér helyzetéről kérdeztük Szabó Lászlót.

Hard Rock Magazin: Az első lemez kapcsán csak annyi kritikát kaptatok, hogy az ’Aeons’ túl tömény lett, a ’Hell Sweet Hell’ viszont egy letisztultabb lemez, és rövidebb is egy negyed órával.

Szabó László: Ezt mondták sokan, és én is érzem. A letisztulás egy hosszabb folyamat, tart már egy ideje, de még nem vagyunk a végén. A mostani, direktebb zenénk talán szélesebb rétegek ízlésével vág össze. De felszínesnek még véletlenül se mondanám: mély lemez a ’Hell Sweet Hell’, amin egészen progresszív pillanatok is vannak. Most épp itt tartunk, de el tudom képzelni azt is, hogy öt év múlva bekattanok, és Frank Zappa-szerű, elvetemült zenét fogok játszani.

HRM: Az se véletlen, hogy a Fisherman’s Tale-re készítettek klipet? Ez egy szokatlanul lírai dal tőletek.

SZL: A rendező, Koblicska Péter Örs régi barátunk, és ő jelezte, hogy szívesen csinálna nekünk egy klipet. Megmutattunk neki 4-5 félkész, keverés előtt álló számot, és rábíztam a választást, hogy arra csináljon klipet, ami a legjobban megmozgatja a fantáziáját. A Fisherman’s Tale-t választotta, és a koncepció terén is teljesen szabad kezet kapott. A továbbiakban szeretnénk minél több számra forgatni klipet, és 3-4 havonta előrukkolni valamivel.

HRM: Van még értelme klipet forgatni azért, hogy pár ezer ember megnézze a Youtube-on?

SZL: Szerintem van. Ha nincs is közvetlen haszna (még abban sem vagyok biztos, hogy annyival több embert elérünk vele), de mindenképpen jó, ha valamilyen vizuális dologhoz tudják kötni a zenekart. Ha valaki szereti a zenénket, és visszagondol rá, akkor bevillannak neki képek, és összekapcsolhatja a zenét egy bizonyos vizualitással, hangulattal.

HRM: Az ’Aeons’ után azt mondtátok, hogy nem készítetek még egy olyan grandiózus anyagot. Volt valamilyen koncepciótok a dalszerzésnél, hogy ezúttal milyen irányba szeretnétek elmozdulni?

SZL: Az első lemez után az volt a terv, hogy a következőt együtt írjuk meg, sokat jammelünk, megnézzük egymás témáit, és közösen összerakosgatjuk a dalokat. Ez a módszer nálunk nem vált be. Van egy-két dal, pl. a Losses, ami közös agyalás eredménye. Nagyon sok számot elkezdtünk együtt, de a nagy részét nem tudtuk befejezni, mert annyira más koncepció élt mindenki fejében az adott dalról, hogy nem születtek meg a szükséges kompromisszumok. Ezért a dalkezdemények egy részét kihajigáltuk, vagy félretettük, és a régi módszerhez hasonlóan elkezdtem otthon új témákat nézegetni. Viszont többet csiszolgattuk közösen a dalokat, mint az első lemez esetében, jobban belementünk a részletekbe és a hangszerelésben is sokat tettek hozzá a többiek. Kijelölt irány azonban nem volt. Ugyanaz a cél hajtja a bandát, mint 3-4 évvel ezelőtt: maradjon szabad a zene, és ne kelljen alkalmazkodni semmilyen külső tényezőhöz.

HRM: Azért a közös munka is jól sült el: a Losses szerintem az egyik legerősebb dal a lemezen.

SZL: Én továbbra is szeretném bevonni a többieket a dalszerzésbe, nagy álmom, hogy ők is jobban belerakják a magukét, de ehhez együtt kell felnőni. Most úgy érzem, egyre jobban kezdünk egymásra hangolódni, kialakulóban van egy kis közös világ, amiben mindenki jól érzi magát. Ehhez idő kellett, de most már nagyon benne vagyunk, könnyen lehet, hogy a legközelebbi nekifutásra sokkal jobban működik majd a közös dalszerzés.

HRM: Mi a címben szereplő édes pokol?

SZL: Számomra a lemez létrejöttére utal a Hell Sweet Hell, ez a kettősség jól jellemzi azt a metódust, ahogy elkészítettük az albumot. Júniusban kezdtük a felvételeket, de csak most lett kész. Amikor ezredjére vagyok bent a stúdióban keverni a lemezt és nagyon sokszor hallom, az már idegileg kikészít. Egy ennyire elhúzódó alkotási folyamatban vannak pozitív dolgok – ahogy építgetsz valamit, és látod, hogy összeáll egy kerek egésszé –, de közben sokszor a pokolba kívánod az egészet. Nehéz korszakon van túl a zenekar, ami alatt csomó rossz dolog halmozódott egymásra: dobost váltottunk, nehezen születtek meg a dalok, és arról is sokat beszélgettünk, hogy egyáltalán ki mit vár ettől az egésztől. Mindez mégis pozitívan csapódott le, mert született belőle egy lemez.

HRM: Miért csúsztatok el ennyire az utómunkálatokkal?

SZL: Már a felvételi stádiumban elúsztunk. Az volt a terv, hogy bemegyünk a stúdióba, feljátsszuk a számokat és kész. De nem voltunk kellőképpen felkészülve, eleve jobban kellett volna feljátszani a dalokat. Utólag jöttünk rá csomó mindenre, volt olyan szám, amit többször is újravettünk. A keverésnél Bánházi Gábor, a hangmérnökünk több különböző módszert is kipróbált. Átengedtük például az egészet szalagon, ami tök jó vonalnak tűnt, aztán mégse tetszett, csinált jobb keveréseket is a Gabika. Ez a meló apránként húzódik el, észre se veszed. Odamész a stúdióba délre, és arra számítasz, hogy este 8-ig megcsinálsz két számot, csak aztán annyi minden közbejön, hogy elmegy az a 8 óra anélkül, hogy tudtál volna érdemben haladni. Nem tudom, hogy nálunk miért folyik el mindig ez a szakasz, de most már nem bánom: sokkal rosszabb lett volna, ha három hónap után pontot teszünk a végére, mert akkor egy olyan verziót adtunk volna ki a kezünkből, amivel nem vagyunk elégedettek. Én mondjuk sosem vagyok elégedett azzal, amit csinálok, de most már szeretem a végeredményt, és ehhez ennyi idő kellett.

HRM: Miért az R33 Stúdióban vettétek fel a lemezt?

SZL: Az R33-ban próbálunk, és egyébként is régi kötődés fűz minket ide, főleg Undos [Bodóczy Zoltán énekes] révén, aki az R33 Egyesület alapítótagja. Itt minden egy helyen van: van próbaterem, van egy bálterem, ahol lehet koncertezni, és egy kis klubszoba, ami pár évig nem üzemelt, de most újra ki fog nyitni. Az emeleten pedig van egy jól használható és jól felszerelt kis stúdió, szóval kézenfekvő volt, hogy itt rögzítsük a lemezt. Ráadásul tudtunk barterezni is: nyomtunk egy koncertet, cserébe pedig használhattuk a stúdiót.

HRM: Somló Dani zenei ellentétek miatt lépett ki a bandából. Te (egykori) dobosként mennyire szólsz bele a dobtémákba?

SZL: Danival alapvetően másképp gondolkodunk a dob szerepéről. 5 év kellett ahhoz, hogy rájöjjünk, nem fogunk dűlőre jutni. Nehéz erről őszintén beszélni úgy, hogy ne teregessek ki, de igen, beleszóltam a dobtémákba, mert más megközelítést szerettem volna. De nem akarom Danit minősíteni, mert annak is megvan a helye, amit ő képvisel, pl. a Seen zenekarban tökéletesen működik, amit csinál, és máig szeretem amúgy a dobolását. Remélem, hogy az új dobossal, Pap Dáviddal jobban megértjük majd egymást, mert azt szeretném, hogy a saját témáit nyomja, és ne én írjam meg őket. Ehhez az kell, hogy egymásra tudjunk hangolódni, és olyan zenét írjunk, amiben tényleg együtt tudunk lélegezni.

HRM: Az új dobosotokról mit kell tudni?

SZL: Page-t még az Isten Háta Mögött-ön keresztül ismertem meg. Annak idején sokat lógott Palikáékkal [Pálinkás Tamás énekes-gitáros], és volt egy IHM szám, amit mindig ő dobolt, mert a Lacika [Hortobágyi László], az IHM dobosa abban a számban mindig előrejött szintizni. Tetszett, amit Dávid csinált, megvolt benne az ígéret, hogy egyszer majd rohadt jó lesz. A doboskeresés során aztán sok mindenkit kipróbáltunk, de Page volt az, aki meg tudott lepni, hogy mennyit fejlődött, amióta nem láttam dobolni. 25 éves és még nagyon lelkes, nincs meg benne az a fásultság, amit már sok zenészbarátomon látok. Dávid még bizonyítani akar, minden nap foglalkozik a hangszerével és folyamatosan fejlődik. Nagyon örülök neki, hogy őt választottuk.

HRM: 2012 nyarán Somló Dani válltörése miatt beültél a dobok mögé. Hogyan emlékszel vissza azokra a koncertekre?

SZL: A Fishing On Orfű fesztiválon törte el a vállát Dani, és az egész nyári szezonban én doboltam. Nagyon élveztem, de nem lennék dobos ebben a zenekarban. Dani távozása után felmerült, hogy én doboljak, és inkább gitárost keressünk. Sokkal egyszerűbb lenne jó gitárost találni, hiszen sok gitáros van, aki jobb, mint én. De annyira kötődöm ezekhez a gitártémákhoz, hogy én is szeretném őket eljátszani.

HRM: Most már inkább gitárosnak tartod magad?

SZL: Szerintem én sose leszek gitáros. Még mindig dobosnak tartom magam, csak a Grand Mexicanben gitározok. A dobolást tanultam meg, a gitárnak nem vagyok annyira ura.

HRM: Miben fejlődtél gitárosként az utóbbi időkben?

SZL: Csak a saját számainkat szoktam játszani gitáron. Azért is nehéz számomra jammelés során számot írni, mert gitárral nem tudok annyira jammelni. Feszélyezve érzem magam, nem tudom hova nyúljak, nem tudom hova kötni a hangokat. Vannak korlátaim, úgyhogy csak a saját témáimat tudom játszani, azokat viszont begyakoroltam rendesen. Abban fejlődtem, hogy ami a fejemben van, azt már el tudom játszani.

HRM: Ha otthon számot írsz, a gitárodot veszed elő vagy egy számítógépes programot?

SZL: Programmal már régóta nem írok semmit. Gitározgatok, aztán felveszem. Néha csak úgy jön, de előfordul, hogy hónapokig elő se veszem a gitárt, az ihletettebb időszakomban viszont naponta órákat is foglalkozom vele. A lemezmegjelenés után pár hónappal bizonyára újra igényelni fogom, hogy történjen valami újdonság. Sok mindent szeretnék megvalósítani a közeljövőben, amikre eddig nem volt időm. Leginkább műhelymunkát tudok elképzelni: valakivel összedugjuk a fejünket és építgetjük a dalokat. Számomra akkor izgalmas a zenélés, ha több dolgot csinálok. Ez azt jelenti, hogy lehetőség szerint legalább doboljak és gitározzak, mert mindkettő ugyanolyan fontos. A Jazzékiellel, ami már régóta stagnál, szeretnék többet foglalkozni és felrázni a hamvaiból.

HRM: Említetted, hogy eleinte nehezen születtek meg az új dalok. Gondoltatok rá, hogy nem nagylemezen, hanem más formátumban hozzátok ki a dalokat?

SZL: Szerintem ezen minden zenekar gondolkodik manapság. A lemezkiadást egyébként is csak magunknak csináljuk. A CD már egy retro dolog. Ilyen szempontból maradi arcok vagyunk, nekem hiányérzetem lenne, ha fizikailag nem jelentetnénk meg egy albumot. Az olyan, mintha meg se jelent volna. A legtöbb zenekar már csak online hozza ki a lemezét, hónapokat tölt el azzal, hogy megírja és felvegye, és a végén annyit ér el vele, hogy kirakják egy netes oldalra, ahol két órával később már az a hír, hogy ki hányta le Lady Gagát. Én ezt nem bírom megszokni. Ha idővel megszűnik az albumformátum, akkor nyilván mi is alkalmazkodni fogunk, de én még mindig szeretem a nagyobb egységeket: ha le is töltök egy lemezt, az elejétől a végéig meghallgatom és odafigyelek rá. Hogy legközelebb hogy fogunk nekiállni a lemezkészítésnek, az jó kérdés. Ha kiderül, hogy Page-dzsel annyira jó együtt dolgozni, hogy a következő pár hónapban megírunk 4-5 számot, amiket olyan frissnek érzünk, hogy azt fel kell vennünk és egyben kinyomni, akkor lehet, hogy ez lesz. De ez nagyon sok mindentől függ. A CD-kiadás drága mulatság, ezért nagyon meg kell gondolni, hogy mire költi a zenekar a pénzét. Igazság szerint a ’Hell Sweet Hell’-nél is bakelitet szerettünk volna, de az még drágább.

HRM: A március 20-ai lemezbemutatóra milyen programmal készültök?

SZL: Page kb. 3 hete van a zenekarban, és emberfeletti erővel készül. Tőle is függ a program, de szerintem menni fog, és persze minél többet játszunk majd az új lemezről, lehetőleg az egészet. Előttünk két nagyon jó banda lesz. Az osztrák Mother’s Cake-kel már játszottunk az R33-ban szeptemberben, ahol belenéztem a koncertjükbe, és lecövekeltem, hogy ilyen nem létezik… Olyan szinten zseniális volt, amire csak a legnagyobb zenekarok képesek. Mint egy stadionkoncert óriási zenészekkel, és megvolt az a pozitív aurája is a koncertnek, ami miatt szeretjük a rockzenét. A Kamikaze Scotsmen pedig igazán előremutató zenét játszik, úgy tudnak kemények lenni, hogy nincs is gitáros a bandában, és iszonyatosan jól szólnak. Nekik is sokkal előrébb kéne tartaniuk.

HRM: Idén is lesz külföldi turnétok?

SZL: Március végén lesz egy négyállomásos balti turné. Meghívást kaptunk a Tallin Music Week showcase fesztiválra, és e köré szerveztük a többi koncertet. Aztán a Mother’s Cake-kel megyünk Innsbruckba májusban. A hosszabb turné tavasszal kimarad, de talán ősszel pótoljuk.

HRM: Hogy fogadnak titeket a külföldön?

SZL: Eddig két hosszabb európai turnénk volt, az egyik 2013-ban a Greenthieffel, a másik 2012-ben az Alithiával. A koncertek visszhangja sok esetben attól is függött, hogy a helyi promóter mit tett meg a buli érdekében, és hogy milyenek a helyi viszonyok, mennyire járnak az emberek szórakozni stb. A Greenthieffel közös turné tizenvalahány állomása közül 5-6 igazán kiemelkedő volt, mert olyan helyen tudtunk játszani, ahova egyébként is jártak az emberek. Ezeken a helyeken baromi jó volt fellépni, de olyan is előfordult, hogy kisebb volt az érdeklődés, Zágrábban például elmaradt a buli, mert senki nem volt ott. Érdemes lefutni azért ezeket a köröket, mert nagyon jó élmény egy ilyen turné, de annak lenne igazán értelme, ha egy nagyobb zenekarral mennénk el egy külföldi körre.

HRM: Külföldi ügynökségekkel felvettétek már a kapcsolatot?

SZL: Voltak próbálkozások, de mi nem vagyunk annyira törtetőek. Nincs olyan ember a zenekarban, aki napi szinten levelekkel bombázná a külföldi cégeket és a kiadókat. A menedzserünk mindig lefutja ezeket a köröket, de kelet-európai zenekarként nagyon nehéz kijutni külföldre. Nem ismerjük az ottani viszonyokat, és ahogy itthon is meg kell küzdeni minden egyes lehetőségért, ugyanez igaz máshol is. Ha nem áll a zenekar mögött egy gépezet, ami megtolja, akkor nem lehet csodákat várni. Persze lehet, hogy egyszer csak beindul a dolog, és vannak pozitív példák is, mint az Ivan & The Parazol, akik egy tökös, őszinte rock and roll zenekarként ki tudnak jutni külföldre és úgy látszik, be is jött nekik. Én tiszta szívből drukkolok mindenkinek, aki ezzel próbálkozik. De ha a Grand Mexican Warlock céljairól van szó, akkor úgy vagyok vele, hogy én zenélni, dalokat írni szeretnék és jól érezni magam a bandában, nem pedig e-maileket írogatni egy promoternek, vagy egy kiadónak. Erre egyszerűen nincs energiánk. Ha nem akarsz kompromisszumokat kötni a zenekarral, és nem akarod összekeverni a zenélést a megélhetéssel, akkor nagyon nehéz dolgod van. Napi szinten pörögni a zenekaron már lényegesen több, mint egy hobbi, viszont meg is kell élni valami másból. Emellett nem fér bele az a nyomulás, ami egy fiatal zenekarnál még igen. Van, aki szívesen foglalkozik ilyesmivel, mi viszont inkább zenélni szeretnénk.

HRM: Elképzelhetőnek tartod, hogy felfejlődjetek annyira, hogy legalább pozitívan jöjjetek ki anyagilag a zenélésből?

SZL: Ezzel a zenével nem hinném. Egy másik interjúban pont most fikáztam le a mainstreamet, de igazából nem csak ott van baj, hanem a rockzenében is. Olyan szinten akadályozzák egymást itthon a zenekarok, hogy az elképesztő. Vannak olyan bandák, akik már elértek valamit és abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy le tudnak bonyolítani mondjuk egy 10-20 állomásos turnét, és simán visszaélnek a helyzettel, képesek pénzt kérni a kisebb zenekaroktól, hogy játszhassanak velük. Innentől kezdve nem az koncertezik, aki jó, hanem akinek pénze van.

HRM: Ez külföldön is elterjedt, vagy magyar jelenség?

SZL: Az Idoruval kétszer turnéztunk a Misfitsszel, játszottunk az Ignite-tal is egy komplett japán turnét, szóval előfordult többször is, hogy nagyobb külföldi bandákkal turnéztunk világszerte, de soha nem kellett érte fizetni. Furcsamód itthon ez mégis bevett dolog és nagyon káros egy szokás. Mert ha nem lennének előzenekaros lehetőségek, akkor nem sok minden marad, hiszen egy kis zenekar nem tud egyedül elmenni vidékre fellépni. Szerintem sokkal jobban kéne segítenie egymást a bandáknak. Aki pozícióba kerül, annak fel kéne húzni a többieket, hosszútávon csak úgy működik.

HRM: Pár éve azt beszéltétek a Turbóval, hogy rockforradalmat csináltok itthon. Hogy álltok vele?

SZL: Sehogy. Nem lesz itt forradalom. Annyit tehetünk, hogy csináljuk azt, amit eddig is. Minden zenekarnak a tőle telhető legjobbat kell nyújtania, mert ez az időszak nem kedvez a rock-, és egyáltalán az élőzenének. Aki zenél már egy ideje, tisztában van azzal, hogy karriert ebből nem lehet csinálni. A zenélés célja túlmutat ezen. Az a lényeg, hogy úgy próbáld meg kifejezni magad, ahogy mások még nem tették. És ebben nem köthetsz kompromisszumot, mert attól a pillanattól kezdve, hogy kompromisszumokat kötöttél, az már nem művészet... Attól kezdve kiszolgálsz. Most úgy látom, hogy a zene egyre kevesebb embert érdekel, nehezebben mozdulnak meg az emberek, nem igénylik annyira a társasági életet. Ezt tudomásul kell venni, de a nehézségek ellenére nyomni kell, mert életben kell tartani ezt a zenét.

Készítette: Tomka