A 10 legbizarrabb Deep Purple sztori (Vol.10)

írta Hard Rock Magazin | 2014.03.02.

Amikor megkaptam a felkérést, hogy a Hard Rock Magazin Top 10 sorozatának következő számában én állítsak össze egy Deep Purple vonatkozású tízes listát, örömmel vállaltam el a feladatot, és rögtön el is indult a fantáziám a potenciális tízes gyűjtemények széles skáláján. Összeállíthattam volna a legemlékezetesebb koncertek listáját, írhattam volna a magyar vonatkozású Purple dalokról, leleplezhettem volna a tíz legáltalánosabb DP mítoszt, de a legizgalmasabb tartalmat a „10 legbizarrabb Deep Purple sztori” ötlete kínálta. A zenekar 46 éves múltja a rocktörténelem talán legszínesebb, legkalandosabb és valóban legbizarrabb fordulatait rejti – ebből idézek fel néhány köztudott és jól dokumentált eseményt a nyilvános beszámolókból, kiegészítve néhány kevésbé ismert, sőt teljesen privát, közvetlen forrásból szerzett, meglepő információval is.

Fotó: Gannay Piroska
Fotó: Gannay Piroska

1. Füst a víz felett

Az egyik legextrémebb Deep Purple sztori egyben a legismertebb is, már csak azért is, mert a riffek riffjét tartalmazó rocknóta, a Smoke On The Water dalban is elmeséli, hogy mi történt a zenekarral 1971 végén, amikor ellátogattak Svájcba, a Genfi-tó partján fekvő Montreux-be, hogy rögzítsék aktuális sorlemezüket, a ’Machine Head’ albumot. A csapat a tóparti kaszinó épületét kapta meg a felvételek elkészítéséhez, amely éppen bezárni készült a téli szezonra. Egy utolsó rendezvényük volt csak hátra a zárás előtt, Frank Zappa koncertje. Mivel a Purple tagjai már a városban voltak, úgy döntöttek, megnézik az előadást. A bulin minden rendben is volt, amíg egy nem túl okos koncertlátogató, aki egy rakétapisztoly társaságában érkezett a szórakozóhelyre (a szövegben: „Some stupid with a flare gun”), ki nem találta, hogy bele kéne durrantani kettőt a bambuszból készült álmennyezetbe. Ötletét „siker” koronázta, ugyanis hamarosan lángra kapott az egész épület. Ami ezután következett, arról Roger Glover basszusgitáros így mesél egy interjúban viccesen: „Frank laza volt, ennyit mondott csak a mikrofonba: „Nem akarok pánikot okozni, de… TĹ°Z VAN!!!’” Zappának helyén volt a szíve, és a koncertet félbeszakítva, gitárjával mint valami fejszével törte be a kaszinó óriási üvegtábláit, hogy utat engedjen a menekülő tömegnek. Végül – bár a mulató porig égett – csodálatos módon senki nem sérült meg a jelenlévők közül. A Deep Purple tagjai sokáig megbabonázva nézték tóparti szállodájukból a víz fölött gomolygó óriási füstoszlopot, és Roger talán erről a sokkoló élményről is álmodhatott aztán egyik éjjel, mert ébredés után, félálomban önkéntelenül ezt találta kimondani hangosan: „Smoke On The Water”. A többi már történelem, ahogy mondani szokták, de további érdekes és bizarr részletek derülnek ki az alábbi riportból, legalábbis az angolul tudók számára:

(Fent egy fotó látható a Casino mai állapotáról, előtérben a Cry Free zenekarral, akik a Smoke On The Water dal születésének 40. évfordulója alkalmából léptek fel Montreux-ben, a teljes ’Machine Head’ album jubileumi előadásával.)


2. Yee-haa!

A montreux-i Zappa koncert nem az egyetlen pisztolyos kaland a Deep Purple történetében. Csak a Come Hell Or High Water video interjúrészleteiből is két félelmetes fegyver-sztori kerekedik ki. Az egyiket a dobos, Ian Paice meséli el, aki emlékei szerint egy texasi vagy oklahomai koncert alkalmával hallott fülsüketítő dördülést a szólója közben, de nem tudván, mi az, folytatta a játékot. A buli után derült ki, hogy egy feltehetőleg rendkívül jól mulató és táncoló, ittas „cowboy” adott le egy lövést – valószínűleg jókedvében – egy hatalmas kézifegyverből a színpad irányába. Mikor megtalálták a golyó ütötte lyukat a pódium fölött, az pontosan a dobfelszerelés vonalában volt, kb. 5 méter magasságban. Ha emberünk kissé alacsonyabbra emeli a karját mulatozás közben.



Fotó: Guardian

3. Vendetta

Aztán Jon Lord orgonista veszi át a szót a videón dobos sógorától, és ad elő egy nem kevésbé hajmeresztő történetet, amely szintén az Államok déli részén, nevezetesen a mexikói határnál található El Pasoban esett meg vele. Egy rá hasonlító, és nevével, illetve identitásával tudatosan visszaélő környékbeli gengszter rossz heroint adott el egy fiatal lánynak, aki belehalt a droghasználatba. A lány bátyja, egy mexikói férfi vérbosszút fogadott, és ennek megfelelően meg is jelent egy Deep Purple koncerten fegyveresen, hogy merényletet kövessen el a (valódi) billentyűs ellen, de szerencsére a beengedéskor megtalálták nála a fegyvert, így nem tudta végrehajtani tervét. „Ha nem így lett volna, most nem ülnék itt, és nem beszélgetnék veled” – ironizál Jon a riporterrel a felvételen.


4. „Highwater Star”

Az 1993-as Come Hell Or High Water film legbizarrabb momentumát azonban nem az interjúbevágások rejtik, hanem a koncertrészletek, pontosabban rögtön az első zenés video, a Highway Star. Mivel a felvétel alapját képező birminghami koncertre a gitáros Ritchie Blackmore kilépése előtt néhány nappal került sor, a feszültség szinte kézzelfogható volt közte a zenekar és közte. Az öntörvényű Blackmore enélkül is bármikor képes lett volna bármiféle botrányt okozni, de az akkori „puskaporos levegőben” pláne benne volt egy rendesebb balhé lehetősége. Ami érkezett is, menetrend szerint, már a koncert legelején. A videón azt látjuk, hogy a fellépés nélküle indul el, az első két versszakban és refrénben nincs gitár, a többiek csóválják fejüket, vagy gunyorosan mosolyognak. Egyszer csak beront a színpadra Blackers, és az orgonaszóló helyén belecsap védjegyévé vált gitárszólójába. Aztán a legtechnikásabb résznél téveszt, majd komótosan átsétál a színpad túlsó oldalára, felkap egy méretes pohár vizet, és rálocsolja az egyik operatőrre. Pontosabban azt nem tudjuk igazából, ki a célpontja, de a kamera vizes lesz, az jól látható.

De mi is történt? Colin Hart turnémenedzser elmeséli a sztorit It’s A Hart Life c. önéletrajzi könyvében. Az „őrült zseni” kategóriába szépen besimuló gitárosról azt kell tudni, hogy betegesen kontrollmániás, mindenről tudni akar, és mindennek úgy kell lennie, ahogy ő szeretné, ráadásul preferenciái változhatnak menet közben is, ahogy épp szeszélye diktálja. A videofelvételt korábban leokézta, sőt, az eredetileg tervezett forgatási helyszínről ő rakatta át a felvételt a birminghami bulira, és a kedvéért át is szerveztek mindent. Bekérte a kamerák elhelyezkedésének pontos tervrajzát is, és nyugtázta azt. Ezek után a koncerten, az intro alatt a színpadhoz közeledve megállapítja, hogy egy operatőr nem a megfelelő helyen tartózkodik, és levonul, kijelentve, hogy addig nem megy vissza, amíg az illető nem távozik. Az intro azonban nem áll meg, a nóta pedig elkezdődik, és ő sehol. A menedzserek rohannak, intézkednek, eltávolítják az operatőröket az ő oldaláról, így végül hajlandó színpadra lépni, majd bosszút áll a „bűnösön”. A dolog pikantériája azonban az, hogy a kilocsolt nagy mennyiségű víz nem csak a kameráson és munkaeszközén landol, hanem egy kis része a backstage-ben Glover feleségén, legnagyobb része pedig pont a fő ellenlábas, Ian Gillan feleségén! Hogy ebből nem lett színpadi verekedés, az csakis Mrs. Gillan lélekjelenlétén múlt, aki látva a potenciális „világégést”, gyorsan elsimította a balhét.


5. California Jam

Ritchie Blackmore-nak azonban nem ez volt az első afférja filmes stábokkal, hiszen már egy majdnem 20 évvel korábbi videófelvételen is láthatjuk őt, amint nevével egybeforrt Fender Stratocasterével újra és újra lesújt egy óriási kamerára, amíg az valóban tönkre nem megy, a feldühödött kameraman pedig ellentámadásba nem lendül síneken gördített monstre szerkezetével. A Deep Purple rajongói persze ennyiből azonnal tudják, hogy a szóban forgó film az 1974-es California Jam fesztiválon készült, ahol a főzenekar Purple-ön kívül a korszak szinte minden nagy alakja jelen volt a Black Sabbath-tól az Emerson, Lake & Palmerig. Mivel a DP volt a headliner, nekik járt a lehetőség, hogy naplemente után léphessenek fel, a fénytechnika teljes kihasználásával. Ők ragaszkodtak is ehhez, ezért a szervezők a programot ennek megfelelően állították össze. Viszont a fesztiválok történetében szinte egyedülálló módon ez a rendezvény nemhogy nem volt csúszásban, hanem a Purple fellépésére a tervezettnél még kicsit korábban is kellett volna sort keríteni. Blackmore azonban bezárkózott öltözőjébe, és sem csalogatásra, sem fenyegetésre nem volt hajlandó előjönni, csakis a szürkület beálltakor, amikorra már lincshangulat uralkodott el a backstage-ben a szervezők körében. A Deep Purple viszont élete egyik legforróbb koncertjét adta a hatásos belépő után, és RB az emlékezetes fináléról is gondoskodott.

Miután akkurátusan szétverte a túl közel merészkedő operatőr gépét, eljött az idő, hogy előadja szokásos színpadi mutatványát is, mely 2-3 Fender Strat teátrális és maradéktalan pozdorjává aprításából állt, amelynek csúcspontján a megszállott gitáros egy (természetesen üres) Marshall-láda látványos felrobbantásával koronázta meg a pusztító gesztust. Nagy koncerthez nagy robbanás dukál, gondolhatta magában hősünk, aki úgy rendelkezett technikusánál, hogy az akcióhoz szokásosan használt villanópor és benzin mennyiségét egyaránt megduplázza. A rendezvény valóban óriásira duzzadt, ugyanis több mint 300 000 néző jelent meg a helyszínen, de ez mit sem változtat azon, hogy az eltúlzott mennyiségű piroanyag következtében kis híján tragédiába fulladt a szereplés. A videón úgy látszik, mintha Blackmore táncolna a lángok előtt, a valóságban azonban előre taszítja őt a detonáció hatalmas ereje. Az viszont már nem látható, hogy Paicey szemüvege is konkrétan átrepült a színpad másik oldalára a robbanás hatására. Azt meg egy Jon Lord interjúból tudhattuk meg, hogy a gitárossal átellenben elhelyezkedő orgonistát is konkrétan hátrataszították a lökéshullámok. De minden jó, ha jó a vége, senki sem sérült meg, a nem mindennapi esemény pedig beírta magát a rock történelemkönyvébe. A dráma-kedvelő RB meg elégedetten mosolyoghatott, hogy minden a kedve szerint alakult, vagyis a sokkhatások nem maradtak el, és ezen örömét valószínűleg még az a 20 000 dolláros büntetés sem ronthatta el, amelyet a tévétársaság rótt ki számára az okozott károkra hivatkozva.


6. Helyedre!

A Cal. Jam video egy furcsa momentumot is tartalmaz, amely egy igazán bizarr Blackmore szokás filmes bizonyítéka. Az alábbi videorészlet pontosan ennél a jelenetnél indul, és itt jól megfigyelhető, hogy a legendás, „színpad közepére húzott képzeletbeli választóvonal” nem mítosz; Ritchie Blackmore valóban megtiltotta a zenekar többi tagjának, hogy az ő térfelére lépjenek. A felvételen jól látszik, mi történik, ha valaki (esetünkben Glenn Hughes bőgős-énekes) átlépi azt a határvonalat. Kapcsolódó jópofa történetecske: amikor 1994-ben RB helyét végérvényesen átvette Steve Morse gitáros, az amerikai muzsikus döbbenten fogadta Roger Glover basszer kérdését, hogy szabad lesz-e majd az ő térfelére is lépnie. „Már miért ne lenne szabad?” – kérdezte őszinte értetlenséggel az arcán Steve. Ha tudná…


7. Csak mértékkel!

Ritchie Blackmore javára legyen mondva, amellett, hogy eszelős kontrollmániájával környezetét sújtotta, az önkontrollra is igyekezett fokozott figyelmet fordítani. A legkedvesebb példám erre, hogy a fellépések előtti feszültségoldást célzó kedvenc itala (amire lámpalázas típusként – meglepő módon – szüksége is volt), a fekete címkés Johnny Walker palackján mindig előre bejelölte filctollal, hogy meddig fogyaszthatja le a viszkit koncertkezdésig, hogy véletlenül se csússzon ki az irányítás a kezei közül. Az üveg kinyitására pedig mindig pontosan 10 perccel a kezdés előtt került sor. (Mennyire nem rock ’n’ roll már előre meghatározni, hogy meddig ihatunk le italunkból és mennyi idő alatt! Annál profibb megközelítés viszont persze…)


8. Se Burn, se Stormbringer

De itt az ideje, hogy a Purple balhék másik főszereplőjét, Blackmore ellenpólusát, a hasonlóan nyakas Ian Gillant is elővegyük egy kicsit. „Big Ian” is notórius bajkeverő, az ő nevéhez is kapcsolódik számtalan extrém történet. De mivel ígértem személyes élményeken alapuló sztorikat is, álljon itt egy olyan legendásan hihetetlen Gillan infó, amelyre a saját fülemmel hallhattam bizonyítékot. Híres a sztori, miszerint az énekes kijelentette, hogy az 1973-as kilépését követő, nélküle rögzített Purple anyagokat ő soha nem fogja meghallgatni, hiszen ez – az ő hasonlatával élve – olyan lenne, mintha valaki a volt kedvesét bámulná egy idegen palival henteregni. Ez így hangzatos, és értjük is, de azért mindig nehezen hittük el, hogy igaz, hiszen az ember kíváncsi természet, és egy Deep Purple-be érkező Glenn Hughes és David Coverdale csekkolását és az automatikus összehasonlítást nehéz lenne megállni.

Ian mindenesetre valóban ezt állítja, és erről egy vicces kis epizód alkalmával győződhettem meg még 1998-ban, az Abandon turné budapesti állomásán. Én csak az új album borítójára akartam egy aláírást szerezni hősömtől, előttem azonban egy mindenre elszánt német rajongó több tucat bakelitlemezének borítóját dedikáltatta. Ian gyors tempóban, megállás nélkül szignózta az LP tokokat, és lendületből aláfirkantotta a véletlenül odakeveredett 1990-es ’Slave And Masters’ lemezt is. Mint köztudott, azt az anyagot nem vele, hanem a Rainbow-dalnok Joe Lynn Turnerrel rögzítette a banda. Gillan mester aranyosan zavarba jött, és elnézést kért, német rajongótársam viszont kihasználta az alkalmat, és megkérdezte hősünket, hogy mi a véleménye az albumról. Ian pedig így felelt: „Soha nem hallottam azt a lemezt”. Majd rám nézett, és hozzátette: „És soha nem hallottam a ’Burn’-t sem és a ’Stormbringer’-t sem.” Hogy tényleg így van-e, azt sosem tudjuk meg, mindenesetre a saját fülemmel hallani ezt az ő szájából libabőrös élmény volt.


9. Rémálom Jakartában

Ezt a tízes listát mindenképpen egy kedves és laza sztorival szeretném zárni, de előtte muszáj szót ejtenem egy korántsem kedves és laza kalandról is, amely a legbizarrabb Deep Purple történetek gyűjteményéből semmiképp nem hiányozhat, sőt a No.1 pozícióra is nagy eséllyel pályázhat. Jon Lord mindig is teljes zenészkarrierjének legsötétebb napjaiként emlegette azt a bizonyos 1975-ös balsikerű és tragikus kimenetelű turnét Indonéziában, olyannyira, hogy egészen haláláig nem is volt hajlandó oda visszatérni. De mi történt Jakartában, ahová olyan nagy reményekkel érkezett a zenekar, és ahol olyan kellemes élmények ígérete várta őket?

Az első Indonéziában fellépő angolszász bandaként a Deep Purple nem akármilyen érdeklődésre tarthatott számot, és hallották is a jó hírt, hogy a 15 ezer fős koncerthelyszínen két estére is eladták az összes jegyet. Hamarosan kiderült azonban, hogy az a stadion valójában 50 ezres kapacitású, és már az első estén is 120 ezer néző préselődött be borzalmas tumultushelyzetben. A rettentő méretű tömeget a biztosításra kirendelt fegyveres katonák tartották sakkban vérebeik segítségével. Mivel a levegőben nagyon rossz energiák terjengtek, a zenekar is igyekezett rövidíteni műsorán, és menekülni a „vihar” elől. Közben a háttérben a menedzserek vívták harcukat, hogy a 2 x 20 ezer főre inkorrektül megállapított gázsit a 200 ezer pluszos tömeghez igazítsák, de a helyi erők hajthatatlanok voltak.

Az ebből keletkező feszültségek túl messzire vezettek, és az este folyamán a DP stáb két tagja ellen is fizikai agressziót alkalmaztak. Egyiküket „csak” összeverték, a másikat viszont egy liftaknába lökték, melynek következtében meg is halt. A helyiek azonban ezt is a zenekar ellen fordították, és másnap hajnalban gyilkosság vádjával letartóztatták Glenn Hughes-t és a DP csapat három tagját, akiknek mindehhez természetesen semmi közük nem volt. Glenn a napot börtönben töltötte, ahonnan fegyveres kísérettel toloncolták fel a színpadra este. Talán 5 dalig juthatott el műsorában a lehorgasztott fejjel, könnyek közt játszó zenekar, amikor a katonák a tömeg közé eresztették a kutyákat, akik a pánikba eső nézőket harapták, ahol érték, és pokoli fináléval zárult a koncert. Glennt szállították is vissza a börtönbe, ahol csak az járt a fejében, ennyi volt, meg fog halni. A helyiek még a másnapi hazajutást is annyira megnehezítették az angol-amerikai csapat számára, amennyire csak lehetséges, leeresztve a repülőgépük gumiabroncsait, és csak több ezer dolláros díj fejében bocsájtották rendelkezésre a biztonságos felszálláshoz szükséges felszereléseket.

Így emlékszik vissza Jon és Glenn:


10. A milliókat érő akkord

Az imént olvasott halállal és megaláztatásokkal végződő rémálom minden bizonnyal a legbizarrabb és legtragikusabb Deep Purple történet, de semmiképp nem szerettem volna letargikusan zárni ezt a színes kis sztori-gyűjteményt, ezért a végére egy laza kis anekdotát hagytam a „privát archívumból”, egy mosolygósabb Jontól, aki a pozsonyi Jon Lord-Cry Free koncertek alkalmával osztotta meg ezt a „kedvesen bizarr” infót velünk. És mivel a kis történet középpontjában ismét a Smoke On The Water dal áll, így szép keretet is kap ez a kollekció. Jon azt az izgalmas kulisszatitkot tárta elénk, hogy mi volt az ő hozzájárulása a nagy klasszikushoz. Mikor a szerkezet nagyjából készen volt már, ő csak egy ponton kezdeményezett változtatást. A refrén „Smoke on the water” sorának második akkordját emeltette fel egy fél hanggal, az eredetileg tervezett G-mollról Asz-dúrra, így a dalszerzők közé kerülve (bár akkoriban amúgy is mindegyikük szerzőként volt feltüntetve minden dalnál). Ezután Jon huncut mosollyal ránk nézett, és így szólt: „Az az akkord vásárolt nekem egy házat!”.

Készítette: Scholtz Attila (Cry Free)