"Az old school Sonata Arctica visszatért!": Interjú Tony Kakkóval

írta Ivetka | 2014.02.25.

Van valami a levegőben. 2014 a power metal rajongók éve lehet: a zenekarok, amelyeket megszerettünk a 2000-es évek elején, és akik pár éve igencsak eltávolodtak eredeti stílusuktól, hirtelen egyszerre tették fel a nosztalgia-szemüveget és nyúlnak vissza a gyökereikhez; többek között az Edguy, a HammerFall és a Sonata Arctica is egy „régi” stílusú lemezt ígér a rajongóinak. Kétségkívül a Sonata Arctica volt az, aki leginkább eltávolodott a klasszikus, Stratovarius-hatások által dominált korai vonalától, és az ’Unia’, majd az azt követő ’The Days of Grays’ lassulósabb, progresszívabb hangütése miatt sok rajongó eltávolodott tőlük. A ’Stones Grow Her Name’-ben már felbukkantak reménykeltő elemek, ám most végre egy igazi reneszánszot sejtet a finn zenekar, amelynek bizonyítékaképp már ki is hozták első kislemezüket, a The Wolves Die Youngot. A március 28-án megjelenő új album, a ’Pariah’s Child’ kapcsán beszélgettünk Tony Kakkóval a banda körüli változásokról.

Hard Rock Magazin: Hamarosan megjelenik a ’Pariah’s Child’ névre keresztelt vadonatúj albumotok, amiben visszatértek a régi Sonata-stílushoz. Van köze ennek a tizenötödik évfordulótokhoz kötődő nosztalgiához? Egyáltalán miért váltottatok stílust a ’Reckoning Night’ után?

Tony Kakko: Abban az időben sok problémánk volt a bandán belül, ami ahhoz vezetett, hogy meg kellett válnunk a gitárosunktól, Janitól. Ez volt az első igazán hosszú turnénk, több mint 160 koncertet adtunk a ’Reckoning Night’-tal, míg az előző albummal, a ’Winterheart’s Guild’-del 45-öt… Nagyon fáradtak voltunk, és én személy szerint végre valami teljesen mást akartam csinálni, vagy egyszerűen csak otthagyni az egészet. Az, hogy befejezzük a banda működését, nem jöhetett szóba, így a legokosabb döntés az volt, hogy valami teljesen mást csináljunk. Megváltoztattunk egy csomó mindent, találtunk egy új gitárost, és túléltük ezt a korszakot, és ez pár, kicsit más jellegű albumhoz vezetett. Így utólag nagyon örülök, mert ez kettéosztja a pályafutásunkat, elválasztja a régi Sonatát az újtól. És igen, a tizenötödik évforduló és a turné is az oka annak, hogy a ’Pariah’s Child’ az lett, ami: egy inkább a power metalhoz közeledő album, és szerintem ez az a lemez, amit a ’Reckoning Night’ után kellett volna kiadnunk az ’Unia’ helyett. Persze a dolgok mások voltak akkoriban… Most rájöttem, mennyire is élvezem a régi anyagokat, hiszen újra kellett tanulnom őket a turnéra. Sok dal volt, amit nem hallottam már majdnem tíz éve, és meglepődtem, hogy mennyire élvezem őket, mennyire megihletnek, és eldöntöttem, hogy írok egy dalt ebben a stílusban: ez lett a Wolves Die Young. Az egész banda érezte, hogy még több ilyen dalra van szükségünk. Elég egyértelmű volt, hogy a The Wolves Die Youngot választjuk első kislemezdalnak, és ami azt illeti, az egész album sokban hasonlít a ’Reckoning Night’-ra. A korábbi album kapcsán adott interjúimban azt mondtam, hogy a ’Stones Grow Her Name’ az az album, amin minden szeletke megtalálható abból, amit korábban játszottunk, de most már látom, hogy ez nem teljesen igaz. A ’Stones Grow Her Name’ egy rock ’n’ roll lemez, de a ’Pariah’s Child’-ban tényleg minden megvan abból, amit a múltban csináltunk: rock, proresszív pillanatok, metal, sebesség, balladák, minden - egy komplett gyűjtemény, ami az egész munkásságunkat felöleli.

HRM: Pontosan kik ezek a farkasok, akik fiatalon meghalnak? Mi a sztori a farkasok és a Pariah’s Child cím mögött?

TK: A farkas lett a kabalaállatunk. A ’Silence’-es Wolf & Ravennel kezdődött – a farkas és a holló a borítókon is megjelent –, és ez a két állat lett a megkülönböztető jegyünk, egyszerűen illenek a nevünkhöz és mindenhez, amit mi képviselünk. A Sonata Arctica ugye körülbelül azt jelenti, hogy egy kis sarkköri (?) zene; és a természet fontos szerepet játszik abban, akik vagyunk. Északról jöttünk, Finnországban vannak farkasok, sarkköri környezet… A farkasok biztos ponttá váltak számomra: ha nincs semmi ötletem, hogy miről írjak, csak előveszem a farkasokat, aztán kitalálok valami körítést, valami történetet. Persze gyakran metaforaként vannak jelen. Az előző albumon teljesen elhagytuk a farkast, ami most visszatért, és ez vezetett az új album címéhez, hiszen valamilyen szinten ez a gyermeke annak az elhagyott farkasnak.

HRM: A többi bandatag mit gondolt a változásokról a ’Reckoning Night’ és az ’Unia’, majd a ’Stones Grow Her Name’ és a ’Pariah’s Child’ között? Ők is részt vesznek a dalok írásában, vagy ők csak játsszák, amit megírsz?

TK: Igazából nem nagyon volt esélyük mást csinálni. (nevet) Viszont abban biztos vagyok, hogy a korábbi gitárosunknak, Janinak nem tetszett volna a változás, ami az ’Uniá’-val jött, szerinte rossz irányba mentünk, de mi, többiek, úgy véltük, hogy ez a megfelelő idő arra, hogy valami teljesen mást csináljunk. És ez kihívás volt az egész banda számára, felfrissültünk. Talán túlságosan erőltettük ezt a power metal vonalat, miközben nem is voltunk igazán power banda. Voltak rajongók, akik még e-maileket is írtak nekünk, hogy mi nem is vagyunk power banda, hogyan is nevezhetjük magunkat annak, miközben mindenféle fura szart csinálunk – már az első négy albumunkon is. Ez kicsit összezavart, kicsit elveszettnek éreztük magunkat ebben a stílusokkal fémjelzett világban. Akkoriban jöttem rá, hogy a stílus igazából csak reklámfogás a kiadók számára, akik nem tudják máshogy jellemezni a bandáikat, és ez egyszerűen könnyebbé teszi számukra a dolgokat. A bandában valahogy minden természetesen zajlott, senki sem háborgott a változások miatt. Persze a rajongóknak jókora sokkot jelentett látni, hogy mivé is vált a Sonata Arctica. Most azonban már zenészként sokkal érettebbek vagyunk, nagyon sokat tanultunk a ’Reckoning Night’ megjelenését követő nyolc évben, három albumon keresztül, mi magunk is sokat változtunk…

HRM: Milyen metalt is játszik pontosan a Sonata Arctica?

TK: Azt hiszem, hogy melodikus metalt. Ebbe a kategóriába helyezném leginkább. Olyan sok apró részlet, elem van benne mindenféle stílusból – rock, metal, power metal –, hogy a legegyszerűbb, ha egyszerűen csak melodikus metálnak hívjuk.

HRM: A ’Stones Grow Her Name’ turnéja mellett hogyan volt időd megírni az új dalokat?

TK: A turné közben sok szünetünk volt, és akárhányszor hazajutottam, késztetést éreztem arra, hogy írjak – tehát időm volt rá. Egyébként is inkább az a fajta ember vagyok, akinek nem időre, hanem határidőre van szüksége. Egyszerűen kitűzök egy határidőt, és ahhoz tartom magam. Most például úgy terveztük, hogy szeptemberben kezdjük el a próbákat és addigra sikerült elég dalt megírnom, aztán a próbák alatt is folytattam, változtattam a dalokon, újraírtam és javítottam azokat. Ezúttal nagyon sok dolgot megváltoztattunk a próbák alatt. Nem tűnt sietősnek az egész. Ahogy a próbák véget értek, el is kezdtük felvenni az albumot, nem kellett több dalt írnom, hiszen tudtuk, hogy az album elkészült, és úgy tökéletes, ahogy van.

HRM: Hallgatsz zenét a dalszerzés közben? Van, ami megihlet?

TK: Nagyon ritkán hallgatok zenét, miközben írok. Ha mégis, akkor valami teljesen mást, korai jazzt, akusztikus gitáros dolgokat. Az egyetlen metal, amit mostanság hallgatok, az a Devin Townsend Project, egyszerűen beleszerettem a munkájába, és talán, ha valaki ismeri, az hallhat némi hatást az új albumon – de nem tudnám megmondani, hogy mi az, amit ő ihletett. Múlt nyáron pedig rátaláltam a Led Zeppelinre, nagyon kellemes meglepetés volt számomra. Persze ismertem a bandát korábban is, de nem igazán hallgattam eddig.

HRM: Most, hogy a Sonatával visszatértetek a poweresebb vonalhoz, nem gondolkodtál azon, hogy készítesz egy szólóalbumot, ami inkább az ’Unia’ világához áll közelebb?

TK: Már körülbelül 2000 óta, tehát olyan 14 éve tervezek ilyesmit. (nevet) Jelenleg azonban úgy tűnik, hogy mindig a Sonata Arctica fogja megkapni a szólóalbumom főbb dalait. Akárhányszor előjövök az ötlettel, hogy most jött el az idő a szólólemezre, és elkezdek dalokat írni, előbb-utóbb rájövök, hogy egyszerűen nem lesz időm megcsinálni… Valahogy mindig inkább a Sonata Arcticával tervezek.

HRM: Gondolkodtál már konceptalbumon? Szeretsz történeteket írni?

TK: Igen, nagyon élvezem a történetírást, de ez az egész konceptalbum – abban a tekintetben, hogy egy történetet kell végigvezetni egy egész albumon – számomra valahogy nagyon nehéz. Az én agyam máshogy működik, nekem sokkal könnyebb egyszerre egy dologra koncentrálni és megírni egy dalt, aztán utána írni egy teljesen más témáról. Ez azt is lehetővé teszi, hogy különböző dolgokat tanulmányozzak – legutóbb például a transzhumanizmust, ami nagyon érdekes.

HRM: Minden dalszövegetek angolul van. Soha nem akartál finnül dalt írni?

TK: Igazából szeretnék finnül írni, de az angol valahogy sokkal természetesebben jön. Egyszerűen könnyebb, talán azért, mert nem vagyok olyan kritikus, mint amilyen akkor lennék, ha finnül írnék. Múlt évben írtam egy dalt a városom számára finn nyelven. Elég jól sikerült, viszont a dalszöveget körülbelül fél évig csiszolgattam, és sosem voltam igazán megelégedve vele, csak a legvégén. Az angol sokkal könnyebb, természetesebb, sokkal „poweresebb” nyelv, sokkal könnyebb olyat írni, ami jól hangzik. Arról nem is beszélve, hogy csupán öt és fél millió ember van a világon, akik finnül beszélnek, az angol pedig nemzetközi nyelv, így ebből a szempontból is okosabb az angolnál maradni. Persze nincs kizárva, hogy egy nap majd írok egy finn nyelvű dalt a Sonata Arcticának is.

HRM: A sok változás mellett tagcsere is történt a soraitokban. Miért éppen Pasit választottátok Marko helyére? Ismertétek őt régebbről?

TK: Igen, ismertük. Henrik a Silent Voices nevű bandában játszott vele már 17 vagy 18 éve, szóval ő már jó régről ismerte őt. Saját stúdiója van, és ő keverte az első DVD-nket, a ’For the Sake of Revenge’-et is. Nagyszerű, fantasztikus basszeros; tehát amikor úgy döntöttünk, hogy Markóval elválnak az útjaink, egyértelmű volt, hogy Pasit kérjük meg, hogy csatlakozzon a bandához. Még Marko is azt mondta, hogy nincs más választásunk, Pasit kell bevennünk, mert ő nem fogad el senki mást a helyére. Ennél könnyebben nem is mehetett volna: Marko ment, Pasi jött. Szokatlan és könnyű volt, senki sem lett dühös, sőt úgy tűnik, még a rajongók is örülnek. Már játszottunk párszor Finnországban, és a rajongók kedvelik Pasit, nagyon tehetséges, jól néz ki a színpadon, hiszen több mint 190 cm magas, szóval úgy néz ki, mint egy rocksztár. (nevet)

HRM: Milyen érzés együtt játszani vele?  

TK: Nagyszerű! Mindenütt ott van a színpadon, egyszerűen mindig mosolyognom kell, ha ránézek. Markót mindig próbáltam rávenni arra, hogy ugráljon, mozogjon többet, érezze a rock ’n’ rollt, de sajnos ez nem volt az ő stílusa. Pasival minden természetesen jön, és ez fantasztikus.

HRM: A következő turné nem csak a 15 éves jubileumi körutatok lesz, de egyben az új lemez bemutatója is. Melyikből hallhatunk majd többet: régi vagy új dalból? Inkább best of jellegű setlistre számítsunk, mint amit mostanság játszotok Finnországban?

TK: Néhány új dalt még fogunk játszani azért, néhány régebbit pedig kihagyunk – persze azok, amiket nagyon régóta nem játszottuk, maradnak, mint például a My Land, a Wolf and Raven vagy a Kingdom for a Heart. Kihagyjuk talán a Paid in Fullt, amit az előző turnékon úgyis mindig játszottunk. Biztosan sokkal zúzósabb lesz, mint amit az előző években hallottatok tőlünk. A ’Pariah’s Child’ dalai sokkal jobban illenek a régi Sonata-stílushoz, így az egész show sokkal kiegyensúlyozottabb lesz. Természetesen 15 éves-turné lesz leginkább, de nagyban meghatározza a koncerteket majd az új album is.

HRM: Milyen érzés újra játszani a régi dalokat?

TK: Nagyon jó, és sokkal könnyebb, mint gondoltam. Főleg persze azért, mert sokkal jobb kondiban vagyok most, mint 10 éve. Akkoriban nem igazán sportoltam, és rájöttem, hogy még 100 métert sem tudok lefutni anélkül, hogy meghalnék. (nevet) Elkezdtem sportolni, és most épp egy félmaratonra edzek – az új albumon van is egy dal, aminek az a címe, hogy Half A Marathon Man. A fizikai kondíció nagyon fontos egy énekes számára, és most, hogy sokkal jobb formában vagyok, sokkal könnyebb elénekelni a régi dalokat. Bár nagyon magasak és folyton sikítanom kell, de azt hiszem, túlélem.

HRM: Vannak dalok, amik sosem fognak lekerülni a setlistről?

TK: A Don’t Say A Word és az I Have A Right. A Don’t Say A Wordot gyakorlatilag azóta játsszuk minden egyes koncerten, hogy megjelent, és még mindig nem untam meg, ahogy a többiek sem. Egyszerűen ez tűnik a tökéletes dalnak, hosszú évek óta ez az, amivel befejezzük a koncertjeinket. Talán nem is lehetne másképp, nem tudok elképzelni egy koncertet nélküle. Az I Have A Rightot pedig csak jó érzés játszani, nagyon mély mondanivalója van, ami sosem avul el.

HRM: Üzensz valamit a magyar rajongóknak az áprilisi koncert előtt?

TK: A magyarok mindig nagyon jól fogadtak bennünket, egészen azóta, hogy először eljöttünk ide még 2000-ben a Rhapsody-val és a Stratovariusszal. Az volt a legnagyobb buli, amiben addig részünk volt. Fantasztikus Magyarországon lenni: nagyszerű a koncertek, nagyszerű a rajongók, és akárhányszor visszatérünk, az emberek nagyon kedvesek velünk. Ezt szeretném is megköszönni. Remélem, Magyarország továbbra is a turnéink része maradhat, hiszen egyetlen Európa-turné sem lehet teljes egy budapesti koncert nélkül. Szóval köszönöm, hogy itt vagytok, remélem, tetszeni fog az új album, hallgassátok meg és gyertek el a koncertre, aztán énekeljünk és bulizzunk együtt! Az old school Sonata Arctica visszatért!

Készítette: Ivetka