"Találkozunk a fesztiváltemetőben": Az utolsó Fekete Zaj Fesztivál - Dürer Kert, 2014.02.08.

írta csá | 2014.02.16.

Lezajlott az utolsóként meghirdetett Fekete Zaj fesztivál. A halála lassú volt: az idilli Mátrából tavaly átkerült a főváros betondzsungelébe, mostanra pedig egyetlen téli estére szorítkoztak a szervezők. A hazai underground zene azonban egyáltalán nem tűnt halottnak, a VHK nevével fémjelzett utolsó szeánszon ugyanis tele volt a Dürer kert nagyterme, pedig csak a szokásos, hagyományos Fekete Zaj-keret vonult fel, nem volt külföldi húzónév.

Igaz, húzónévnek underground viszonylatban nem is kell jobb a rezidens Fekete Zaj-fellépő VHK-nál. Mostanában lendületben vannak: a Vágtázó Életerő évei után újra a jó öreg Vágtázó Halottkémek néven adtak ki új albumot hosszú hiátus után, és bár továbbra is ritka alulértékelt zenekarról van szó, bőven kaptak hízelgő kritikákat. A ‘Veled haraptat csillagot’ című albumot a Village Voice egyik újságírója, Jordan Mamone a 2013-as év legjobbjának nevezte, Grandpierre Atillával pedig a Vice készített hozsannázó interjút.

A búcsúbulit a Wattican Punk Ballettel nyitottam, akiket már volt szerencsém látni két éve a Mátrában. A formáció egy Magyarországon élő, ex-Deti Picasso örmény testvérpárból áll, saját szavaikkal dance punkként jellemzett zenéjükre nyilvánvalóan nagy hatással volt hazájuk folk muzsikája (amiből egyértelművé vált számomra, hogy a System of a Down totál hibbant, lendületes és fülbemászóan dallamos zenéje korántsem egyedi jelenség, mindez inkább örmény sajátság). A Mátrában a V mint vérbosszú című film Guy Fawkes maszkjában fellépett Serj Tankian-hasonmás Karen Arutyunyan gitáron játszik, nővére, Gaya pedig az ütősökért és az énekért felel (utóbbi egy – bár épp a nemrégi azeri-örmény-magyar konfliktus kapcsán készített – interjúban a VHK-t nevezte meg a rá legnagyobb hatást gyakorolt magyar zenekarként). Még mindig fejlődőképes formáció, élőben legalábbis: ezúttal egy fokkal változatosabb volt az alakításuk, mint legutóbb (egy ízben helyet és hangszereket cseréltek), pszichedelikus folk zenéjük főleg fogós gitártépésre és szuggesztív ütősökre (dob és xilofon) épült. Egyszerre karneváli és népies szerelésükben jól mutattak a VHK cuccai között, akárhány műfajt is ötvöznek a stúdióban, ezúttal a punk rocker oldalukat domborították ki.  Bár a megszólalásukkal ők sem voltak elégedettek, varázslatos hangulatot kreáltak, a szintén örmény Szergej Paradzsanov népi miliőben játszódó filmjeinek (Elfelejtett ősök árnyai, A gránátalma színe) zenei megfelelőjét teremtve meg.

Utánuk a Mátyás Attila Band érkezett, őket is láttam a 2012-es fesztiválon, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem én vagyok a célközönségük, sokkal inkább a női fesztiválozók (akiknek egy-egy képviselőjére ezen az estén is olyasmi hatással voltak, mint az Alkonyat című film egy átlagos tinilányra). Az ugyancsak 2012-es, szintén a NegativeArt rendezte Világvége Fesztiválon láttam az F.O. Systemet (természetesen ugyancsak Mátyás Attilával a főszerepben), ami szintén nem az én zsánerem, de kifejezetten hallgatható, kiforrott zenét játszottak, különösen annak tekintetében, hogy a késő szocializmus alig produkált vállalható magyar zenét. A Mátyás Attila Band azonban ezúttal is hidegen hagyott, saját számaikat reflexből kivetette magából a szervezetem, csak annyi maradt meg, hogy ezúttal a The Cult Rain-je helyett a Personal Jesus és Rebel Yell voltak az – egyébként tehetségkutatós minőségben játszott – feldolgozás-dalaik.

A VHK bánatomra ismét hiányosan, azaz Mestyán Ádám nélkül lépett fel, aki feltehetően jelenleg is az Oxfordon tanít. Új album ide vagy oda, kimondottan old school szettet játszottak, több, élőben ritkán hallható dallal (pl. Fénysuhamlás), amihez az is hozzájárulhatott, hogy a 2012-es Világvége Fesztiválon való fellépésükkel ellentétben ez egy kisebb szabású koncert volt (pl. hegedűs segítség nélkül, ami egy-két új számhoz elengedhetetlen). Bár a 62 éves, de harmincnak kinéző és huszonévesként viselkedő Grandpierre az utóbbi években többször is vállalkozott három órás koncertre mindkét csapatával, ezúttal beérték egy nagyon tömény két órával. Grandpierre – szimpatikus módon – továbbra sem kommunikál a közönséggel, nem udvariaskodik, transzban maradt, helyette a gitáros Németh „Fritz” László mondott pár szót himnuszuk, a Nincs más megoldás előtt, mellyel Balatoni „Boli” Endre üstdobosukat és a Fekete Zajt egyszerre gyászolták.

Legkiforrottabb számaikat játszották, szettjük egyúttal best of is volt, a záró Nincs más megoldás alkalmával viszont (a szokásos kakofónikus nyitány után természetesen) visszatértek a kezdetekhez, zajkavalkádba fullasztva az addig egészen kifinomult koncertet, torkaszakadtából ordító kórussá változva és így énekeltetve a közönséget. A publikum mindenesetre végig hőskori VHK-koncertet vizionált: többen felmásztak a színpadra, majd stagedivinggel és body surfinggel folytatták. Az énekes-guru energiája szokás szerint átragadt a többi zenészre, de főleg a közönségre, akik közül néhányan félmeztelenül őrjöngtek, és nem is csak férfiak (bár nők csak részlegesen voltak félmeztelenek), pedig nem volt meleg, legfeljebb a sűrűjében. A VHK tagjai (karrierjük során) menetközben tanultak meg zenélni, amatőrizmusuk nélkül nem is tudtak volna ennyire ösztönös, népies, ősközösségi társadalomkultúrát idéző zenét játszani (egyúttal modern népzeneként értelmezve a punk rockot), a beszéd kialakulását megelőző evolúciós fázisba utaztak vissza ezúttal is. A mainstream siker átka elkerülte őket (ahhoz túl jók voltak), így megmaradhattak a gyökereiknél, nem korrumpálódtak el.

„Találkozunk a fesztiváltemetőben” – ez a felirat állt a karszalagon, de úgy tűnik, a hazai underground zenei színtér színe-java bármikor képes telt házat produkálni.

Szerző: CsÁ
Képek: Karancz Orsolya
Galéria ITT.
Köszönet a NegativeArtnak!