"Olyan vagyok, mint Glenn Tipton vagy Eddie Van Halen: első a dal, második a ritmusgitár, és csak harmadik a szóló": Interjú Jeff Watersszel, az Annihilator gitárosával

Jeff Waters elképesztően jó gitáros és elképesztően jó arc. Hagyján hogy úgy beszél a legjobb riffjeiről is, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy megírta őket, hiszen számára ez a világ legtermészetesebb dolga. De emellett olyan közvetlen, szerény és okos zenész, aki képes a saját albumaihoz is kritikusan viszonyulni. Elméletei vannak a zenei trendekről, rajongótáborának összetételéről, és bizonyára kamatoztatja is ezeket zeneszerzéskor. Viszont akkor is csak egy régivágású heavy metalos arc marad, aki metallal kel és fekszik, és nem csak zenészként, de rajongóként is keni-vágja az egész műfajt. A kanadai gitárossal olyan kötetlen és szórakoztató beszélgetést folytattunk, amiből nem csak az augusztusban megjelent ’Feast’-ről, de Jeff Watersről is nagyon sok minden kiderült.

Hard Rock Magazin: A ’Feast’ – a ’Schizo Deluxe’ mellett – szerintem a legkonzisztensebb és legjobb lemezetek Dave Paddennel. Milyen koncepcióval álltatok neki ezúttal az írásnak?

Jeff Waters: Soha nincs kész koncepciónk a dalszerzés előtt. Ahogy írjuk a számokat, hallgatjuk a dalokat a keverés közben, vagy gondolkodunk a borítón és a lemezcímen, néha úgy tűnik, van valami koncepció, de valójában annyi történik, hogy leülök a stúdióban a kávémmal a reggeli napsütésben, és elkezdek jammelni metalriffekkel. Majd beillesztem a riffeket az egyes dalokba, és amikor megvagyok a zenével, akkor megírom a dalszövegeket. Amikor a végén összeáll a kép, úgy látszik, hogy volt valami koncepció, pedig sosincs. Egyedül a ’Set The World On Fire’ előtt ültünk le, és döntöttem el, hogy most egy rockosabb, lazább lemezt készítünk.

HRM: Azért kérdeztem, mert a ’Feast’ mintha közelebb állna a korábbi thrash metal lemezeitekhez, és kevesebb lenne rajta a modern/groove metalos riffelés.

JW: Dave-vel együtt a legjobb közös lemezünknek a ’Schizo Deluxe’-ot tartjuk. Azóta is minden lemezen azt a mágiát akarjuk újra visszahozni. Szerintem most 8 évvel később végre sikerült.

HRM: A ’Feast’ hangzása nagyon erős és tiszta, sokkal jobb, mint a 2010-es ’Annihilator’-é. Változtattatok valamit a keverés során?

JW: 1994 óta van saját stúdióm, ami egyrészt munka, másrészt pedig hobbi, mivel szeretek játszani a stúdióban a berendezéssel. Néhány stúdiós munkában nagyon jó vagyok, másokban pedig nem. Mindenesetre a hangzás kialakításában sem szoktunk előre meghatározott tervet követni. A gitárhangzással kezdjük, majd a basszusgitárral folytatjuk, és törekszünk arra, hogy minden hangszernél a legjobb soundot produkáljuk. Mindig reménykedek benne, hogy jó munkát végzek a keverésnél, és van, amikor ez jobban sikerül, mint máskor. Annyit tehetek, hogy megpróbálok minden kis apró részletet jól felvenni, ami segít abban, hogy a végén jó legyen az összkép.

HRM: Mindig is előszeretettel hoztál be újdonságokat az Annihilator zenéjébe. A No Surrendert például egy jó kis funkys intróval kezditek. Hogyan született ez meg?

JW: Talán 20 másodperces ez az intro, de aztán végig kísért a három verzében. Ennek a születése elég fura volt számomra, mert a többi Annihilator CD-n nincsen hasonló funkys rész. Nem vettem soha Red Hot Chili Peppers vagy Living Colour CD-t, de jártam már Chili-koncerten, láttam a klipjeiket is, és megtetszett a basszusgitáros Flea és a dobos Chad funkys összjátéka. Ebből maradhatott meg valami a fejemben, és tudat alatt előjött ebben az intróban. De csak utólag fedeztem fel, hogy honnan származik az inspiráció.

HRM: Volt olyan zenei ötleted az utóbbi években, ami nem fért bele az Annihilator zenéjébe?

JW: 3 évvel ezelőtt eldöntöttük Dave-vel, hogy sok koncertet, gitárklinikát, fesztiválbulit fogunk adni, cserébe viszont egy kis szünetet tartunk a dalszerzésben. Ezért évek óta nem írtam semmit. Ha zenehallgatásra kerül sor, akkor én egy régimódi heavy/thrash metal arc vagyok, aki nem nagyon hallgat új zenét. Van pár barátom a különböző zenekarokban – a Triviumban, a Children of Bodomban, az Arch Enemyben stb. –, akik küldenek nekem CD-ket, azokat meg is hallgatom (meg persze az új Slayer vagy Exodus korongokat is), de az új zenekaroknál is csak a régi dolgok köszönnek vissza. A ’80-as években a tradicionális heavy metalban olyanok játszottak, mint például Ozzy Osbourne és Rhandy Rhoads, akiknek a lemezén meg tudtál hallgatni egy klasszikus gitárdarabot, egy Scorpions lemezen meg simán hallhattál szerelmes számot. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a klasszikus heavy metalban mindenféle stílus megtalálható. A Judas Priestben Glenn Tiptonnak – aki talán minden idők legjobb metalgitárosa – a szólói bluesosak. Az Annihilatorban a hagyományos heavy metalt keresztezzük a thrash metallal, a heavy metal pedig azt jelenti, hogy bármit megcsinálhatsz: berakhatsz egy szerelmes számot, egy punkos dalt, egy rockosat, egy thrash vagy egy speed metalt. Bármit megcsinálhatok az Annihilatorban, amit akarok – csak annyi a különbség, hogy én ezt nem akarom, hanem természetesen jön belőlem.

HRM: A Smear Campaignbe például egészen punkos részeket illesztettél.

JW: Az is egy különleges hatás szerintem, ami itt felbukkan. A középrész olyan, mintha a Motörhead találkozna a ’Kill ’Em All’-féle gyors Metallicával. De amikor Dave meghallotta a fő riffet, odajött hozzám és megkérdezte: „Mi történt Jeff, meghallgattad a ’St. Anger’-t?” (nevet) Mondtam neki, hogy nem, nincs is meg az a CD... csak a Some Kind of Monster dokumentumfilmben hallottam számokat arról az albumról. Tetszettek azok a részek, amikor a stúdióban csak úgy jammeltek és dalokat rögzítettek, ezért beleégett a memóriámba, és most tudat alatt ez is előbukkant egy Annihilator-riffben. Szóval pont az a Metallica-lemez volt a Smear Campaign inspirációja, ami nincs meg nekem. Vicces, hogyan működnek ezek a dolgok a fejemben. (nevet)

HRM: Hogy is volt az a sztori Scott Iannal, ami a dalszöveget inspirálta?

JW: Az interneten sok ember mond csúnya dolgot a másikról, mert féltékenyek vagy irigyek vagy csak szimplán rossz napjuk volt, és megpróbálnak más embereket lehúzni, akik sikeresek. Én egy nagyon gonosz, zsidózós kommentet olvastam Scottról, ami nem merült ki annyiban, hogy „szar vagy” (de nem fogom most megismételni, hogy mit mondtak róla). Ismerem Iant, és ez a komment felháborított, úgyhogy utána tollat ragadtam és megírtam a dalszöveget. De nem csak erről a kommentről szól a szám. Előfordul, hogy amikor nagyon szeretnél valamit és próbálkozol, hogy azt elérd, irigy emberek történeteket találnak ki rólad és megpróbálják bemocskolni a hírnevedet. Ez volt a dal témája.

HRM: Volt hasonló tapasztalatod az Annihilator kapcsán is?

JW: Igen, sokszor. Egykori menedzserekkel, kiadós emberekkel, sajtósokkal sokszor előfordult, hogy nem csinálták meg azt a munkát, amiért fizettem őket, én pedig rájuk szóltam, hogy ha már pénzt kapnak érte, akkor csinálják rendesen a dolgukat. Persze van olyan, hogy lusta emberekkel dolgozol, és ha ezt észreveszed, akkor megválsz tőlük, de van olyan is, hogy nem tudsz, és akkor pletykákat kezdenek el terjeszteni rólad a zeneiparban, és megpróbálnak problémákat okozni a karrieredben. Kitalálhatnak olyan sztorikat is, amik kihatnak a baráti kapcsolataidra és a magánéletedre, szóval komoly károkat is tudnak ezzel okozni. Számomra nagyon könnyű volt megírni a Smear Campaignt.

HRM: A Wrapped című dalban Danko Jones is énekel. Ő hogyan került a képbe?

JW: Már 10 éve barátok vagyunk, és a 2007-es albumunkra, a ’Metal’-ra is írt egy dalt, a Couple Suicide-ot. Ő is énekelt benne, meg Angela Gossow az Arch Enemy-ből. A Wrapped kapcsán azon tanakodtunk Dave-vel, hogy melyikünk énekelje, amikor neki támadt az az ötlete, hogy Danko lenne a tökéletes választás, mert ez egy Rose Tattoo-ra, korai Gunsra emlékeztető szerzemény. Danko pedig megírta a dalszöveget és fel is énekelte, szóval klasszul sült el a dolog.

HRM: Alexi Laiho végül vendégeskedett az albumon?

JW: Én játszottam egy szólót az új Children of Bodom lemez egyik japán bonusz dalában, és úgy volt, hogy ő is játszik majd nekem egy szólót, de túl elfoglalt volt. Viszont Alexi szerepelt már a 2007-es lemezünkön, úgyhogy ez a vendégszereplés már összejött korábban. (nevet)

Így bulizik Alexi és Jeff a 70 000 Tons of Metal fesztiválon

HRM: Dave már 10 éve tagja a zenekarnak, ami szép teljesítmény egy Annihilator énekesnél. Mennyit tesz hozzá a zenéhez, illetve a dalszövegekhez?

JW: (nevet) A zenét még mindig én írom, dalszövegekből Dave albumonként egyet vagy kettőt jegyez. Eredeti módon közelíti meg az írást, ezért bátorítani szoktam, hogy írjon. A mostanin ugye még Danko is írt egyet, szóval három különböző ember jegyzi a dalszövegeket, amik így szerintem élettelibbek, változatosabbak lettek. Dave viszont nagyon sokat segít, mivel bármikor fel tudom hívni, és kikérhetem a véleményét a dolgokról, akár pólókról, akár koncertekről, akár turnézenészekről (elsősorban beugró dobosokról) van szó. Természetesen megkérdezem, hogy mit gondol az egyes dalokról vagy riffekről is. Miután 4-5 évet lehúzott velem a bandában, több lett, mint egy újabb Annihilator-énekes. Ő már nem csak egy alkalmazott, hanem a csapat része. Bizonyos értelemben már testvéri a viszonyunk. Az is fontos, hogy végre egy Hetfield-szerű énekes-gitárossá fejlődött, aki egyszerre tudja eljátszani a riffeket és közben még jól is énekel. Ritka manapság az olyan zenész, aki meg tudja csinálni mindazt a munkát a színpadon, amit Dave Paddennek kell.

HRM: A basszusgitárosaitok és a dobosaitok folyton cserélődnek, de az új lemez promoképein Alberto Campunzano és Mike Harshaw is szerepel. Hivatalosan is tagjai már ők az Annihilatornak?

JW: Igen, lassan már ott tartanak. (nevet) 2-3 éve zenélünk együtt, és Dave-vel sem szoktunk azon gondolkodni, hogy ki legyen a következő dobos a lemezen, vagy hogy megszerezzük-e Joey Jordisont, Mike Manginit, netán Ray Hartmannt. Nem szoktunk ezzel foglalkozni, de úgy tűnik, egyre inkább egy zenekart alkotunk mi négyen.

HRM: Az elmúlt évtizedben minden Annihilator album más kiadónál jött ki. Miért?

JW: 2005-ben, mielőtt kijött az akkori lemezünk, autóbalesetben meghalt az AFM Records igazgatója, ami egy szomorú esemény volt a családjának és nekünk is. Mi akkor adtuk ki a ’Schizo Deluxe’-ot, de a kiadó már nem volt ugyanaz a kiadó, mert nem heverte még ki a főnök elvesztését. Ez pedig teljesen betett a lemezeladásoknak. Ezért váltanunk kellett, mert nem úgy mentek a dolgok, ahogy kellett volna. A német SPV-hez mentünk, amit akkor nagyszerű húzásnak gondoltunk, mert korábban már hosszú évekig voltunk náluk, ráadásul egy nagyon sikeres időszakban. De ők rögtön csődöt jelentettek azután, hogy kijött az új lemezünk [a ’Metal’]. Szóval pechünkre kiadó nélkül maradtunk. A 2010-es lemezünk az Earache-nál jelent meg és jól is mentek az eladások, de csak egy albumra szólt a megállapodásunk, úgyhogy átmentünk a német UDR-hez. Itt voltak ugyanis a régi SPV-s arcok, meg talán pár Wackenes srác is. Számunkra ez egy természetes váltás volt. Most már egyébként csak rövidtávú szerződéseket kötök, hogy ha bármi gond van a kiadóval – csődbe megy, nem teljesít jól –, akkor tovább tudjak állni.

Zenekarrá értek

HRM: Hogyan alakultak az elmúlt években a lemezeladásaitok?

JW: 1997 és 2007 között csökkentek az eladásaink, és 10 évig végig ezen az alacsony szinten mozogtunk. Nem volt annyira rossz a helyzet, hogy ne tudtuk volna folytatni a zenekart, de ez pénzügyileg egy nehéz időszak volt számomra. Keményen kellett dolgoznom és el kellett vállalnom különböző melókat – írtam számokat más zenekaroknak, kevertem lemezeket a stúdiómban és sok gitárklinikát tartottam –, hogy folytatni tudjam az Annnihilatort. 2007-ben viszont a ’Metal’ lemez megváltoztatott mindent. Hirtelen lett egy csomó fiatal rajongónk, ezért az eladások is megugrottak. 2010-ben az ’Annihilator’-ral tovább nőttek a számok, a ’Feast’-nél pedig már az előrendelésből is több volt, mint a korábban – többet küldtek ki a boltokba belőle, mint amennyit összesen eladtak az előző lemezből. Már három lemez óta felszállóágban vagyunk, amire nem számítottuk, de örülünk, hogy így alakult.

HRM: Szerinted a ’Metal’ miért lett annyira sikeres?

JW: A ’Schizo Deluxe’ sokkal jobb lemez volt, de nem kapott megfelelő promóciót. Szerintem annak kellett volna jobban teljesítenie, és most is szeretném, ha a rajongók is annyira kedvelnék azt a lemezt, mint mi, de sajnos sokaknakhoz nem jutott el az a korong. 2002-2003 környékén vettem észre, hogy Észak-Amerikában majd meghalnak valami újért a rajongók, mert csak újra meg újra ugyanazt a zenét kapták. Azok a fiatal punk-rajongók, akik Blink 182-t és Sum 41-t hallgattak, elkezdtek új zenék után kutatni. És felfedezték az Iron Maident, a Motörheadet, a Judas Priestet, a Slayert. A Metallicát persze mindenki ismerte. És késleltetett hatásként, 2005 és 2010 között az emberek az internetnek köszönhetően megismerték azt a négy bandát is, amit én „Little Fournak” hívok (nevet): az Overkillt, az Exodust, az Annihilatort és a Testamentet. És persze ott van Európából még a Destruction és a Kreator. Ez a 6 banda a ’80-as évek óta nyomja a metalt, és sosem állt le, hiába voltak tagcseréik, drog- vagy alkoholproblémáik, netán elbaltázott lemezszerződéseik. Akkor is kitartottak, amikor lezuhantak az albumeladások. Ezért most mi hatan a legjobb éveinket éljük, és megkapjuk az elismerést, amit megérdemlünk.

HRM: Habár a közösségi oldalaknak és úgy an blokk az internetnek nagy szerepe van manapság a zenekarok reklámozásában, ti 2004 óta nem készítettetek videóklipet, amit kirakhattatok volna a netre. Miért?

JW: Annyi tagcserénk volt, hogy azt gondoltuk, csesszék meg a klipet, ne erre költsük a pénzünket. A klipre szánt pénzből inkább elmentünk turnézni. Kanadában és az USA-ban egyébként is elég kevés helyen lehet metal videókat látni, nem játsszák már őket. De most, hogy stabil a felállás és egy megbízható csapat dolgozik velünk, forgattunk klipet a No Way Outra. A közösségi médiára viszont nagy figyelmet kell fordítani, mivel a kiadók már nem költenek annyi pénzt a reklámokra. Ez a legjobb módja a promóciónak. A Facebook és a többi oldal előnyére vált az Annihilatornak, rendszeresen levelezünk a rajongókkal, értesítjük őket arról, hogy mi folyik a banda körül, csinálunk nyereményjátékokat stb. Vicces, hogy felkelek reggel és kapok egy üzenetet Schmiertől a Destructionből, Randy-től a Lamb of Godból vagy attól a nickelbackes sráctól. Nemrég Matt Heafy-vel dumáltam az új Trivium lemezről, ő meg a ’Feast’-ről kérdezett, szóval jó módja ez a kapcsolattartásnak.

HRM: Igen, és olcsóbb is.

JW: Az biztos. Elmúltak azok az idők a metalban, amikor csak úgy szórni lehetett a pénzt.

HRM: A ’Feast’ mellé járt egy bonusz CD is, amin régi Annihilator dalok újrafelvett verziói hallhatóak. Hogyan válogattátok ki a dalokat erre a lemezre?

JW: Sosem akartam újra rögzíteni a régi számainkat, legfeljebb csak élő verzióban. Megvettem én is minden újrafelvett lemezt az Exodusétól kezdve a Testamentén át a Scorpionsig. Ezek közül párat szeretek, de a legtöbbnél csak fogtam a fejemet, és dühöngtem, hogy adhatták azt ki. Soha nem tudsz olyan jót csinálni, mint amilyen az eredeti volt. És ehhez továbbra is tartom magam. Az eredeti az igazi. Csupán a hangzást teheted modernebbé, hangosabbá, tisztábbá, de még a sound se lehet jobb, mint az eredeti. A minap hallgattam a Judas Priest ’Defenders of the Faith’-ét ­– ezen van egyébként a kedvenc dalom, a The Sentinel –, és stúdiós/producer/hangmérnöki füllel a hangminőség borzalmas. De ha meghallgatod a lemezt, akkor rájössz, hogy ez nem a hangminőségről szól, hanem a dalokról és a zenészek játékáról. Soha nem tudnám újrateremteni a régi Annihilator-lemezeket, mert azok egy másik korhoz tartoznak. Dave-nek viszont az a remek ötlete támadt, hogy vegyük fel azokat a régi dalokat az ő énekével, amiket egyébként is játszani fogunk a turnékon, hogy az új rajongók, akik nem ismerik a régi lemezeket, hallhassák ezeket a számokat. De nem volt az az isten, hogy én ezért valakitől pénzt kérjek, ezért ingyenesen letölthetővé tettük a bonusz lemezt.

Testvéri a viszony

HRM: Van pár lemezetek, ami erősen megosztotta a rajongótábort. Ha visszamehetnél az időben, melyik lemezedet csinálnád másképp?

JW: Egyiket sem. Bár az 1997-es albumot, a ’Remains’-t Jeff Waters Solo Projectnek kellett volna nevezni, mert a dobgép és a hanghatások miatt az inkább egyfajta kísérlet volt. Akkoriban nagyon le voltam sújtva a metal színtér helyzete miatt. Az egyetlen értelmes banda a Pantera volt és még pár másik, de ennyi. Nehéz időszak volt az a ’80-as évekbeli heavy metal rajongónak. Úgyhogy csak bevettem magam a stúdióba, és kísérletezgettem dolgokkal, de nem igazán érdekelt az egész. Azért így is örülök, hogy megcsináltam azt a lemezt, csak nem Annihilator néven kellett volna kiadni.

Az a jó az Annihilatorban, hogy háromféle rajongónk van. Vannak, akik a thrash dalokat szeretik, vannak, akik a dallamosabb dolgokat (bármit a balladáktól az instrumentális számokig, vagy a Phoenix Risingtól a Set The World On Fire-ig), és vannak, akik azt szeretik, hogy egy klasszikus gitáros szám után egy thrash dalt, utána egy balladát, utána egy instrumentálisat, utána egy vicceset, majd egy dühös dalt játszunk. Szerintem csak azért létezünk még mindig, mert változunk, és a Slayertől az Exodusig, a Priesttől a Maidenig mindenhonnan vannak hatásaink. Ezért nem is ugyanolyan stílusú minden albumunk. Ha a kemény dolgainkat szereted, akkor azt mondod az ’All For You’-ra, hogy az nem neked való, nem tetszik az ének, de pár évvel később meghallgatod az új Annihilator lemezt, és az meg tetszeni fog.

HRM: Még a Wikipedia-lapodon is az szerepel, hogy te vagy az egyik legalulértékeltebb metal gitáros. Te hogy látod ezt?

JW: A Wikipedia-lapomat nem én írom, és nem is tudom, hogy mi áll ott rólam. De igen, emlegetik ezt velem kapcsolatban. Sokan kérdezik azt is, hogy miért nem vagyok az amerikai Guitar World vagy a Guitar Magazine címlapján. Azért – mondom én –, mert vannak olyan emberek, akik sokkal nagyobb bandában játszanak, vagy sokkal szebbek, mint én. (nevet) De azért is lehet, mert nem szeretek annyira szólógitárosi poszton játszani. Számomra minden a dalról és a ritmusgitárról szól. A szólókat a lemezkészítésnél is mindig a végére hagyom, bár azokat is élvezem játszani. Én is olyan vagyok, mint Glenn Tipton vagy Eddie Van Halen: első a dal, második a ritmusgitár, és csak harmadik a szóló. Az a legkevésbé fontos dolog a számunkra. Az alulértékeltség kérdését mindig azok teszik fel, akik a szólózást szeretik. A hideg shreddinget szerintem meghagyhatjuk az olyan gitárosoknak, mint Yngwie Malmsteen vagy Joe Satriani. A gitármagazinok ezt szeretik, és az kell nekik, hogy tonnaszámra add el a lemezeket, vagy király legyen az imidzsed, vagy shredder legyél. Az én imidzsem nem király, lemezekből nem adok el milliókat, és nem vagyok oda a gitárszólókért. Úgyhogy a gitármagazinoknak pont az kell, ami nekem nincs meg. De ez nem is érdekel különösebben.

HRM: Szerinted mi a gitárjátékod legegyedibb vonása?

JW: Sokféle hatást szívok magamba sok különböző gitárostól, akiket szeretek, és tudat alatt mindet összeolvasztom. Nem vagyok tisztában vele, hogy ezt csinálom, csak a végeredménynél szoktam észrevenni. Szóval az én eredetiségem nem abban rejlik, hogy mit játszok, hanem abban, ahogy összerakom a különböző hatásokat. De már annyi jó gitárossal találkoztam, hogy nem igazán szoktam ezen gondolkodni. Vicces, amikor jönnek az új zenekarok, és azt hiszik, hogy ők a legjobbak, vagy az ő bandájuk a zeneipar közepe. Na persze. Kit érdekel? Mi csak egy újabb metal banda vagyunk, amelyik 25 éve próbál túlélni, szerencsére egyre több lemezt ad el, még mindig turnézhat, és a fesztiválokon is jó idősávot kap. Egyszerűen csak jó érzés, hogy 47 évesen még mindig ezt csinálhatom.

Mégis sikerült!

HRM: Zavar, hogy Európában sikeresebbek vagytok, mint otthon?

JW: Nem. Egy darabig zavart, mert elkeserítő, hogy olyan zenészek, mint Danko Jones vagy a zseni Devin Townsend mindenhol sikeresek, csak Kanadában nem. A kanadai zeneipar le sem szar, ha nem vehet meg és nem birtokolhat téged, hogy Kanadában nagy sztárt csináljon belőled. Hiába teljesítesz jól más országokban, az őket nem érdekli. Azt akarják, hogy elmondhassák magukról, hogy ők tettek népszerűvé. Ha a zeneiparról van szó, akkor szégyellem, hogy kanadai vagyok, de egyébként nagyon büszke vagyok arra, hogy a világ egyik legszebb országából származom.

HRM: 2002-ben játszottál a Savatage utolsó turnéján. Hogyan kerültél hozzájuk?

JW: Ez úgy hangzik, mintha én tettem volna tönkre a bandát. (nevet) Amúgy Chris Caffery keresett meg, mivel a másik gitárosuknak, Al Pitrellinek jogi problémái akadtak, ami miatt nem tudott elutazni az országból. Chris az utolsó pillanatban hívott fel, hogy tanuljak meg 38 dalt 6 nap alatt. Én meg mondtam, hogy lehetetlen megtanulni ennyi idő alatt a számokat, pláne mivel Chris Oliva olyan nagyszerű gitáros volt – és ugyan el tudom játszani a témáit, de senki sem tudja azokat olyan jól eljátszani, mint Chris. Végül azonban sikerült betanulnom őket, és lenyomtunk egy jó kis turnét. Megtiszteltetés volt Jon Oliva mellett állni a színpadon, de Jeff Plate, a dobos is lenyűgöző volt, és persze ott volt Johnny Lee Middleton basszusgitáron és Chris Caffery gitáron – plusz az új énekes, Damond [Jiniya]. Ez volt az első alkalom a zenészkarrierem során, amikor nem kellett aggódnom semmi miatt, csak be kellett tanulni a dalokat, kiállni a színpadra és eljátszani őket. Ez nagyon szórakoztató és pihentető volt számomra, mivel egyébként én figyelek mindenre, a stábra, az üzletre stb. Itt viszont csak élvezni kellett a zenét. Miután lenyomtuk a turnét, hallottam, hogy a zenekar feloszlott, mert a Trans-Siberian Orchestra projektjük olyan sikeres lett, hogy már nem maradt idejük a Savatage-ra.

HRM: Végszóként üzensz valamit a rajongóknak?

JW: Tudjátok, hogy most azt fogom mondani, hogy hallgassátok meg a ’Feast’-et... De azért király dolog az internet, mert lecsekkolhatod előre a lemezt, és ha tetszik, megveszed, ha meg nem tetszik, akkor nem kell pazarolnod rá a pénzed. Szóval adjatok neki egy esélyt. Eddig mindenki azt mondta, hogy ez egy jó album. Remélem, igazuk van. (nevet)

Készítette: Tomka