fbpx

"Nikola a legjobb énekes, akit az elmúlt években hallottam": Interjú az Eden's Curse gitárosával, Thorsten Koehnével

írta TAZ | 2014.01.19.

Ritka manapság az olyan banda, amelyik több lemezen keresztül képes egyenletes színvonalat képviselni. A brit szigetekről származó Eden’s Curse viszont ebbe a csoportba tartozik, ’Symphony of Sin’ című negyedik stúdiólemezük is ugyanolyan kiváló lett, mint az előző három. Bár nekem a ’Trinity’ jobban bejött, mégis találtam kapaszkodót a friss áruban is, ugyanis a Dreyelands és az Alogia énekese, Nikola Mijic foglalta el a mikrofon mögötti helyet, aki bemutatkozásként leénekelte a csillagokat az égről. A csapat kulcsfigurája viszont a gitáros Thorsten Koehne. Sajnos méltatlanul keveset emlegetik nevét szakmai körökben, pedig egy nagyon technikás és tehetséges gitárosról, ráadásul kiváló dalszerzőról van szó. Ezen változtatva most mikrofonvégre kaptuk, hogy elbeszélgessünk vele a zenekar dolgairól.

Hard Rock Magazin: A ’Symphony of Sin’ című albumotok októberben jelent meg, azóta viszont nem nagyon hallani felőletek. Mi történt az elmúlt hetekben a csapat háza táján, mikor indultok turnéra?

Thorsten Koehne: Tulajdonképpen turnéztunk egy kicsit, mert felléptünk a három napos Firefesten Nottinghamben, mely fesztivál – valószínűleg tudod – elsősorban a melodikus rock híveihez szól. Pénteken játszottunk, erre a napra az összes jegy elkelt, nem mellesleg a Harem Scarem volt a headliner. Egyébként körülbelül másfél órát töltöttünk a színpadon, az új albumról több dalt is eljátszottunk, szuperül éreztük magunkat egy fantasztikus közönség társaságában.

HRM: És hogyan tovább? Mikor folytatódik a koncertsorozat?

TK: 2014-ben folytatjuk, sőt már van is egy tervünk, miszerint májusban Angliában, Skóciában és Írországban lépünk fel, majd pedig a lehető legtöbb fesztiválra elmegyünk játszani. Ezek után előzenekarként fogunk turnézni egy nagynevű bandával, azonban az együttes nevét természetesen még nem árulhatom el. Tehát 2014-ben rengeteget fogunk koncertezni, továbbá reméljük, hogy ezúttal egész Európát át tudjuk szelni, hiszen az elmúlt évben csak két alkalommal léptünk fel itt. Elsőként a belgiumi PPM, majd a holland Dokken fesztiválon. Ezen kívül csak Nagy-Britanniában játszottunk, ezért bizakodunk, hogy ezúttal a lehető legtöbb országba eljutunk.

HRM: Hogyan jellemeznéd a ’Symphony of Sin’-t, miben különbözik az előző lemezektől?

TK: Ez az első album a két új taggal, Nikolával és Steve Williamsszel. Úgy gondolom, hogy a ’Symphony of Sin’ jóval érettebb elődeinél, mert sokat fejlődött a dalszerzési gépezet. Ezúttal is Pete-tel és Paullal közösen írtuk a dalokat, akikkel az elmúlt évek során nagyon összecsiszolódtunk. A számoknak van egyfajta mélysége, érettsége, ezért érzem, hogy ez a legjobb anyag, amit eddig kiadtunk a kezeink közül. Ha pedig egy mondattal kellene összefoglalnom: szívünket, lelkünket beleadtuk a dalokba.

HRM: Feltételezem, hogy szoktátok figyelni a rajongók visszajelzéseit. Hogyan fogadták az albumot?

TK: Természetesen figyelünk a rajongók véleményére. A mai világban már szinte mindenki fent van a Facebookon, Twitteren vagy bármilyen hasonló oldalon, így közvetlen kapcsolatban lehetünk a rajongóinkkal. Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk a világ minden tájáról, sőt jónéhány magazinnál elnyertük a hónap legjobb albuma díjat is, ráadásul két nappal ezelőtt kaptam egy eladási listát, amin az elsők vagyunk a novemberi hónapban.

HRM: Az új lemez szövegei a korábbiakhoz hasonlóan szintén vallási témájúak. Miért ragaszkodtok a vallási témákhoz? Ki írja a szövegeket?

TK: Pete és Paul a legfőbb szövegírók a bandában, a vallási témájú szövegek nagy része azonban Paulhoz köthető. Nézz szét, hogyan mennek a dolgok körülötted vagy figyeld a híreket, és rögtön felmerülnek benned kérdések. Feltételezhetően ezt boncolgatják a dalok szövegei, de én sem tudom pontosan, honnan jön ez a dolog. Egyébként az egész zenekar koncepciója, kezdve a névvel – Eden’s Curse [Éden átka – szerk.], ami egy nyilvánvaló utalás a bibliai Édenkertre – és az e köré épülő dolgok (például az első album) mind Paul fejéből pattant ki, az ő szüleménye.

HRM: Van valamilyen jelentősége annak, hogy Éva visszatért a borítóra? Az első albumon egy almával a kezében láthattuk a borítón, most pedig csellózik.

TK: Valójában ez csak egy utalás az első lemezre, amin – ahogy te is mondtad – egy almát tart a kezében. Ezután beleharap, megtörténik a mindenki által ismert bűnbeesés, jelen borító pedig az idő előrehaladtával történt fejlődést jelképezi, ahogy a körülötte levő világ darabjaira hullik szét. Mellesleg ez nem egy festett kép, hanem fotó, ráadásul ugyanaz a modell látható rajta, aki az első lemez frontképén is szerepel.

HRM: Hogyan találtatok rá Nikolára?

TK: Néhány hónapig volt egy olasz énekesünk, Marco, aki az eredeti énekes Michael Eden helyére érkezett. Itt jegyezném meg, hogy az ő neve nem kapcsolódik a zenekar elnevezéséhez, vagyis nem ő miatta neveztük el így a bandát, ez pusztán csak a színpadi neve volt Michaelnek. Azért tértem ki erre, hogy ezt tisztázzuk, mert sokan azt gondolják, hogy Michael miatt kapta a banda az Eden’s Curse nevet. Szóval, amikor Michael kilépett, néhány hónapig Marco volt az énekesünk, aki sajnos szintén nem maradt velünk, úgyhogy új énekes után kellett néznünk. Ezúttal azonban biztosra akartunk menni, és megtalálni a megfelelő embert erre a posztra – nem engedhettük meg magunknak, hogy még egy énekest elveszítsünk. Szerveztünk egy nyilvános meghallgatást a honlapunkon, a Facebookon és a Youtube csatornánkon, amire elég sokan, talán majdnem 50-en jelentkeztek. Rengeteg kiváló és tehetséges énekes volt közöttük, de az éneklés csak egy volt azok közül, amire figyeltünk, ugyanis sok egyéb képességnek is a birtokában kell lennie az ideális jelentkezőnek. Egyáltalán nem éreztük megkönnyebbülve magunkat, mivel nem találtuk meg a megfelelő embert a bandába, aki személyes szinten is beleillik a képbe. Egy nap azonban Paul keresgélt az interneten és véletlenül belebotlott a szerb Alogia nevű bandába, ami Nikola másik zenekara. Megnézte a videókat és leesett az álla, teljesen bezsongott Nikola hangjától. Egészen elképesztő, amit művel a srác, nagyon sokszínűen és sokoldalúan énekel, ilyet korábban nem találtunk a jelentkezők között. Ezután már csak annyi volt hátra, hogy a Facebookon keresztül Paul felvette vele a kapcsolatot, majd küldött neki néhány mp3 fájlt. Úgy érzem, hogy ő a legjobb énekes, akit az elmúlt években hallottam. Hiába hallgattunk meg sokakat, egyre inkább úgy éreztük, hogy Nikola a mi emberünk.

HRM: Ha már az énekes témánál tartunk, akkor muszáj megkérdeznem: Marco miért hagyta el a zenekart?

TK: Igazából nem ő hagyta el a zenekart, hanem ez egy közös megegyezés volt. Egyszerűen nem passzolt hozzánk, a csapatban kell lennie egyfajta kémiának a zenészek között, hogy tudjunk együtt dolgozni számokon, albumokon. Marcóval pedig nem csináltunk együtt semmilyen anyagot, csak két koncertet nyomtunk végig – ahogy korábban is említettem, Belgiumban és Hollandiában –, melyek egyébként kiválóan sikerültek. Azonban amikor bementünk a stúdióba, hogy elkezdjük a ’Symphony of Sin’ munkálatait, egyszerűen túl sok volt a különbség. Az ő elképzelése a dalokról és a csapat zenei iránya nagyon távol állt egymástól, egyre inkább úgy éreztük, hogy nem érzi otthonosan magát a csapatban, ezzel egyidejűleg mi sem éreztük jónak a légkört, szóval különváltak útjaink, de így a jobb mindkét félnek. Ettől függetlenül nem mondhatok semmi rosszat Marcóról, mert ő is egy hatalmas énekes.

HRM: Mi a helyzet a másik új taggal, Steve Williamsszel. Ő hogyan került be a zenekarba?

TK: Amennyire nehéz volt rálelni a megfelelő énekesre, annyira könnyű volt Steve-t leigazolni a bandába. Annak idején, amikor az első billentyűsünk, Ferdy Doernberg kilépett [Ferdy többek közt Axel Rudi Pell billentyűse is – a szerk.], szintén tartottunk egy meghallgatást. Ezen Steve is részt vett, végül azonban az olasz srácra, Alessandro Del Vecchióra esett a választásunk, mert hihetetlenül jól énekel, a háttérvokálokra pedig szükségünk van. Valójában Steve is kiváló énekes, meglehetősen nehéz is volt anno közülük választani. Viszont amikor Alessandro elhagyta a zenekart, egyértelmű volt, hogy Steve-t fogjuk megkeresni, ugyanis régóta ismerjük, ráadásul rajongtunk a Power Quest nevű bandájáért. Azzal, hogy a zenekara időközben feloszlott, elérhetővé vált számunkra, úgyhogy csak egy emailbe került és már bent is volt a csapatban. Őt sem győzőm dicsérni, egy hihetetlenül tehetséges billentyűs és dalszerző.

HRM: Te, Paul és Pete vagytok a dalszerzők. Hogyan működtök együtt, hogy zajlik a dalszerzési folyamat?

TK: Mindnyájunknak van otthon stúdiója, szóval folyamatosan dolgozunk az ötleteinken és demókat készítünk. A folyamat általában úgy néz ki, hogy valamelyikünk előhozakodik egy demóval, a többiek pedig elmondják róla véleményüket például, hogy: „igen, nekem tetszik, de írj egy új verzét vagy változtass a harmóniákon”. Ebből is látszik, hogy ez egy hosszú művelet, néha hozzá kell adni vagy esetleg kivenni dolgokat belőle. Az énektémákkal és a szövegekkel leginkább Paul és Pete szokott foglalkozni, a zene nagy részét pedig én írom, sőt a hangszerelést is én végzem, hogy egészen pontosan mit játsszon a dob, a billentyű vagy éppen a basszusgitár. Ez egy hármunk között zajló kreatív folyamat, egyvalaki hoz egy ötletet, utána pedig addig dolgozunk rajta közösen, amíg mindenki elégedett nem lesz a végeredménnyel. A legjobb élő példa erre a kislemezes Evil & Devine, ahol Paul mutatott nekem egy riffet, én pedig azt válaszoltam neki, hogy „tetszik, de valami még hiányzik”. Ekkor ugrott be ez a galoppozós ötlet – tam-tata-tam-tata-tam – valahogy így.

HRM: Rengeteg technikás futamot, szólót és riffet játszol. Hogyan tartod magad formában, szoktál rendszeresen gyakorolni?

TK: Köszi a kérdést! Próbálok minden nap gyakorolni, de sokszor nem jön össze, mert a stúdiómunkák elveszik az időt és már nem marad arra, hogy csak úgy spontán gitározzak vagy a játéktechnikámat csiszolgassam. Azonban ha van lehetőségem, annyit játszok, amennyit csak tudok. Például egy szabadnapon, amikor nincs dolgom, az egész napot a pengetéssel töltöm. Ez egyébként így volt a kezdetekkor is, amikor még csak tanultam játszani: elkezdtem reggel és este a hangszerrel feküdtem le, nagyon imádtam! (nevet)

HRM: Ha már szóba hoztad a kezdeteket, áruld el, hol és kitől tanultál meg gitározni?

TK: Igazából sosem volt gitárórám, sőt tanárhoz sem jártam. Kölyökként a hangszerboltos srácoktól, de bárhonnan és bárkitől tanultam, akitől csak tudtam. Sokat lógtunk együtt, jammelgettünk, mutattak néhány pengetés gyakorlatot, ettől függetlenül valójában autodidakta módon tanultam gitározni. Mindig csak figyeltem és füleltem, ez volt a legfontosabb dolog szerintem. Állandóan a példaképeimet hallgattam – Eddie Van Halent és Yngwie Malmsteent –, majd megpróbáltam leutánozni azt, amit csinálnak. Azonban rájöttem, hogy nem lehet ugyanolyan módon imitálni másokat, mert egy idő után hozzáadod önmagad, a saját hangod, ezáltal a sajátoddá válik.

HRM: Van egy meglehetősen szokatlan és érdekes dolog a technikádban: bal kezes gitáron játszol, de jobb kezes húrozással. Hogyan alakult ki ez nálad?

TK: Ez az első, amit általában mindenki észrevesz, amikor közelről látnak játszani. A bal kezes gitárra felfigyelnek, de arra már nem, hogy a húrokat nem fordítottam meg. Valójában ez az egyik eredménye annak, hogy soha nem volt tanárom, mert egy tanár normális esetben elmondta volna, hogy fordítsd meg a húrokat. Amikor elkezdtem gitározni, akkor fordítva fogtam meg a hangszert, mert nekem ez volt a kényelmes, természetes tartás. Az első három évben, amikor még csak magamtól tanultam – akkordokat vagy a Smoke On The Water riffjét, szóval egyszerű dolgokat –, akkor valaki azt mondta nekem, hogy: „Ember, mit csinálsz? Meg kellene fordítanod a húrokat!” De ekkor már túl késő volt, teljesen megszoktam ezt a helyzetet, úgyhogy a továbbiakban is így folytattam a gitározást. Nekem ez egyáltalán nem szokatlan, mert mindig is így pengettem, sőt szerintem nem is nehezebb, bár könnyebb sem. Ez egy teljesen más módja a gitározásnak, amit valószínűleg nem sokan csinálnak így.

HRM: Gondoltál már arra, hogy szólólemezt jelentess meg?

TK: Igazából már csináltam szólóalbumot, csak nem saját néven került kiadásra. Az Eden’s Curse előtt, körülbelül 7-8 éve volt egy csapatom, amiben Frank Kraus dobolt – korábbi zenekaromnak, a Deamon Drive-nak az ütőse –, illetve Keisuke Nishimoto basszusgitározott. A Daemon Drive-ból való kilépésem után nem tudtam mit kezdeni magammal, viszont rengeteg ötletem gyűlt össze az évek során, úgyhogy gondoltam egyet és megvalósítottam őket. Azonban nem akartam Thorsten Koehne Project vagy valami hasonló néven kiadni, úgyhogy kitaláltunk egy zenekarnevet: ez lett a Code of Perfection, az album pedig a ’Last Exit For The Lost’ címet kapta. Ha jól emlékszem, akkor 2006-ban jelent meg. Alapvetően ez egy instrumentális, gyors örvénylő cucc, de van rajta három olyan dal is, amiben van ének. Az énektémákért egyébként a Domain és Evidence One torok, Carsten Lizard Schulz felelt. Nem akartunk kizárólag hangszeres lemezt készíteni, mert az gyorsan unalmassá válik, úgyhogy a gitárosokon kívül gondoltunk az átlag zenefogyasztókra is, így ez őket is megszólítja. Nagyjából ennyi, szóval technikailag ez egy TK szólóalbum.

HRM: A lemezekről és a különböző kiadványokról jut szembe: mikor vehetünk majd kézbe egy Eden’s Curse DVD-t? Már van négy albumotok, úgyhogy lassan itt az ideje azt is megmutatni a rajongóknak, hogy élőben mit tudtok.

TK: Persze mi is szeretnénk DVD-t, sőt két-három évvel ezelőtt tervben is volt, hogy a chicagói melodic rock fesztiválos bulinkat rögzítjük. Kibéreltünk nyolc kamerát, illetve már megvolt a személyzet is, aki felvette volna a teljes bulit, azonban a billentyűsünket, Alessandrót nem engedték be az Államokba, mert valami gond volt a vízumával. Ilyen körülmények között pedig úgy döntöttünk, hogy pihentetjük ezt az ötletet, így sajnos nem került rögzítésre a fellépés. Talán majd jövőre. Először azonban meg kell erősödnünk, mint együttes, annyit kell szerepelnünk, amennyit csak tudunk, hiszen új a felállás és eddig egy koncertünk volt, a korábban említett Firefestes buli.

HRM: Ha éppen nem gitározol és van egy kis szabadidőd, akkor milyen zenéket hallgatsz?

TK: Nagyon sokfélét, de komolyan! Meg fogsz lepődni, de heavy metalt, hard rockot szinte alig, ugyanis ez az a zene, amit játszunk, szóval nincs szükségem arra, hogy még a szabadidőmben is ezt halljam. Rengeteg jazz és fusion zenét, gitáros dolgokat, de szeretem a pop és komolyzenét is. Csak olyat hallgatok, amit egyébként nem játszunk.

HRM: Végezetül mit üzennél a magyar rajongóknak?

TK: Először is köszönjük a rengeteg támogatást és a pozitív reakciókat, amiket az interneten keresztül kapunk Tőletek, remélem hamarosan találkozunk Veletek! Nagyon szeretnénk Magyarországon játszani, bízom benne, hogy erre rövid időn belül sor kerül.

Készítette: TAZ

Legutóbbi hozzászólások