Rock and Roll Cinema - David Chase: Not Fade Away (2012)

írta Tomka | 2014.01.05.

„Belenéztél a szemébe? Olyan, mint amikor először hallod a Beatlest.” – lelkendezik haverjának Jonah Hill a Superbadben. A Maffiózók kreatorának, David Chase-nek az első nagyjátékfilmje pont ilyen első pillanatokról szól. Mint amikor a New Jersey-ben rock ’n’ roll bandát grundoló fiatalok meglátják a villogó, fekete-fehér tévén Mick Jaggert a Hollywood Palace-ban, ahogy az I Just Want To Make Love To You-t énekli. A műsorvezető, Dean Martin csak röhög – „ezek a fiatalok az előadás után biztos hajhúzó versenyre indulnak a Beatlesszel” –, Douglasben viszont megfogan egy gondolat: ha már nem csak lenyalt hajú, búgó hangú sármőrök lehetnek rocksztárok, akkor a maga Dylan-kócos frizurájával ő is az lesz.

A rock ’n’ roll álom azért még messzebb van, pláne mert főhősünk dobos, méghozzá nem is a legjobb. De Wells és Eugune (Jack Huston a Gengszterkorzóból) beveszik a bandába, mert ügyesen háttérvokálozik. Kezdetben csak feldolgozásokat pengetnek a garázsban, a delta bluesmanek nyers, csiszolatlan szerzeményeit meg persze a kötelező Rolling Stones-dalokat. Közben a tévében pereg a történelem, lelövik Kennedyt, de pár hétre rá már egy másik szenzáció köszön rájuk. Az I Wanna Hold Your Hand szól a tévédobozból, a jointfüstben elnyúló lányok álmos-ábrándos tekintettel néznek a rocksztárokra és a házibulik nappalijában kicsit esetlenül, de azért lendületesen játszó Douglasékre is. Közben az énekessé előlépő dobos összebarátkozik iskolás szerelmével, Grace-szel, és ráérősen szövődő kapcsolatuk legalább olyan turbulens lesz, mint a bandán belüli ego-harcok vagy a bozontos hajú fiatalok és konzervatív szüleik között pergő szócsaták.

Szerelem a szexuális forradalom idején

Ezerszer látott sztori, de kellemes meglepetés a realisztikus, már-már kiábrándult hangvétel, amivel Chase nosztalgiában ázó meséjét tálalja. A Not Fade Away ugyanis nem arról szól, ahogy ez a névtelen garázsbanda bekopogtat a siker kapuján, és egy klimaktikus végső showjelenetben megdicsőül. Az álmokat itt nem elérik, hanem kergetik: Chase önéletrajzi ihletésű mozija még a befutás előtt széthulló, névtelenségben ragadt zenekarok millióiról szól. Zenekedvelő srácokról, akik folyton a sikerről beszélnek, de nem elég tehetségesek vagy kitartóak ahhoz, hogy azt elérjék. „10 % tehetség, 90 % kitartás” – veri beléjük a nagymenő producer és Douglas apja is az alapigazságot. Savanykás, mosolyfakasztó irónia lapul abban, ahogy az akkordokat lassan tanulgató gitáros, Wells a balesetére fogja, hogy nem fognak befutni, miközben karambola előtt még pont ő akarta feloszlatni a bandát.

„A Beatles két évig játszott sztripklubokban és hajolgatott a bratwurstok elől. Ez a zenei kiképzőtábor.”

A srácok persze tehetségesek valamilyen szinten, a saját dalaik is húznak – a film zenei producere az E Street Band gitárosa, Steven Van Zandt volt, aki a Maffiózókban Silviót játszotta –, bár azért némi csalás becsúszott: a főhős énekstílusa néhol már a 70-es, 80-as évek kommerszebb rockzenéjét idézi. Ahogy Douglas dobosból előlép a mikrofon mögé, a szar is erősebben kavarog a csapaton belül: az amúgy pofás szólókat kivágó, de az énektémákat is szállító Eugene egója nehezen veszi be, hogy partvonalra kerül. A tagok közötti hatalmi harcokat árnyalja, hogy legtöbbjük gyerekkori jóbarát, így a gitáros-énekes közötti archetipikus harcba egyéb emlékek is vegyülnek. A zenekar viszont csak egy dolog a sok közül, amit ezek a srácok együtt csinálnak, ahogy a film sem kizárólag a zenélésre fókuszál. Legalább olyan súllyal esnek latba az otthoni, családi konfliktusok, és a szerelmi ügyek is. Douglas munkásosztálybeli olasz apját James Gandolfini játssza, inkább rutinból, mint átéléssel, de nála még ez is maradandó élményt és emberi pillanatok sorát hozza. A vietnámi háborút nevetségesnek gondoló, egyetem helyett zenekari próbákra járó fiát képtelen megérteni, de egy közös vacsora erejéig mégis leülnek beszélgetni. A meg nem valósult kalandjairól és bizonytalan jövőjéről beszámoló Gandolfiniből árad az élet elmulasztott sanszai feletti keserűség, mikor egy pillanatra kitekint a tévedhetetlen olasz-amerikai családfő álarca mögül.

A generációs szakadék

A Not Fade Away-ben az ilyen elkapott részletek duzzadnak jelentősre. Chase töredékes filmjét nem a drámai csúcspontokra hegyezi ki, egyes történetszálakat (halálos betegség, kórházba zárt lány) el is felejt. A 60-as éveken átívelő coming-of-age drámában inkább csak skicceli a sztorit, mintsem kifejti – mindezt azért, hogy elmerülhessen a korabeli viselkedésmódok, zenék, ruhaviseletek és érzések tengerében. „Milyen film ez?” – kérdezi Douglas a barátnőjét, mikor a Nagyítást nézik a moziban. „Semmi sem történik. És nincs zene sem, ami megmondaná neked, hogy „Figyelj, ezt a srácot meg fogják ölni!” Habár Antonioni művészfilmjétől azért messze áll, de ilyen film a Not Fade Away is: részletekkel szöszöl és nem rág semmit szájba. Szenzációs konfliktusok helyett a rendező inkább azt figyeli, ahogy zajlik az élet a hatvanas években.

Ebből a kavalkádból persze a zene a legérdekesebb. Chase hiába ragaszkodik a legismertebb bandákhoz és előadókhoz (Beatles, Rolling Stones, Kinks, Bo Diddley, Robert Johnson stb.), ahogy használja az archív tévéfelvételeket, biztos kézzel fest atmoszférát. Elidőz azon, ahogy az amerikaiak felfedezik maguknak a blues zenét – a Rolling Stones keresztül –, és szinte kéjes örömmel mutogatja a kor emlematikus LP-inek borítóit. Blind Willie McTell, Huddie Ledbetter, John Mayall & The Bluesbreaker... ám miközben Douglasék ráéreznek a délvidéki delta bluesra és a nagyvárosi chicagóira egyaránt, addig az a fekete ember, akivel a srác együtt ássa az árkot, inkább Duke Ellingtont hallgat. Nála az eleganciát nem a blues, hanem a finom jazz képviseli: ő nem kilógni, hanem beilleszkedni akar a társadalomba, ezért fiát is büszkén küldi Vietnámba.

Megszállott vinyl-gyűjtők

Az ilyen keserédes megfigyelések miatt érdemes megnézni a Not Fade Away-t, na meg azért a szeretetteljes iróniáért, amivel Chase a bimbózó ellenkultúrához viszonyul. Vajon a szexuális forradalom kitörése előtti szopások megcsalásnak számítanak? Ha a tibeti halottaskönyv azt mondja, csak a jelen létezik, akkor haragudhat a gitáros azért, mert a múltban csúnyán kirúgták a bandából? Fontos kérdések ezek Douglaséknek, akiket előbb beszippant a rock and roll és az ellenkultúra heve, hogy a film végpontjára eljussanak a szétdrogozott, motyogó Los Angeles-i hippik házibulijába, és bekússzon a fiatalos lázongást követő kiábrándultság szaga a levegőbe. A Not Fade Away ráérez erre az elröppent, de a világ fantáziáját azóta is izgató korszakra, és legjobb pillanataiban eléri azt, amit a sikersorozatok: hogy nézője nem akar mást, csak együtt létezni a szereplőkkel. Aki egyenesvonalú drámát, elvarrt szálakat és tökéletes történetkezelést vár, az messzire kerülje el, de aki meg akar fürödni e zajos évtized érzészuhatagában, az nyugodtan nézze meg, hogyan tolja a rock ’n’ rollt a Maffiózók ötletgazdája.

Szerző: Tomka