Szörnyek keringője: Lordi, Noa Rock - Barba Negra Music Club, 2013.12.17.

Sosem szerettem a horrorfilmeket, de amikor az emberélet kioltására is alkalmas bárd, vagy akár a motorfűrész egy rockkoncert közepén jelenik meg, méghozzá valóságos szörnyek kezében, akkor azért az én vérszomjam is feltámad. Ez a gondolat vezérelt el december közepén is a Barba Negrába, ahol egy nem mindennapi hard rock show-é lett a főszerep.

Pontos kapunyitás után sejtelmes kék fény várta az érkezőket a budapesti Barba Negrában. Az elfagyott végtagok felmelegítésére bőven jutott idő, hiszen egy órát kellett várakozni, míg elkezdte koncertjét az első albumát promotáló Noa Rock. Noa és a srácok magabiztosan léptek a színpadra, ám hasonló a produkcióról sajnos már nem mondható el. A hangosítással végig gondok voltak: a zenekar – nem az ő hibájukból, de – nagyon üresen szólalt meg. A csapatot maga az est főszereplője, a Lordi választotta előzenekarnak, ők pedig boldogan éltek a lehetőséggel. A viszonylag új formáció bulis, nem túlbonyolított rockot játszik, és ahogy a név is mutatja, a főszereplő mindenképp Noa, a srácok inkább a háttérbe szorulva zenélnek. A fiúktól amúgy is nagyon protokollszerűnek tűnt az összes kötelező rocksztáros klisémozgás, pózolás, de természetesen amit el kellett játszaniuk, azt eltolták becsületesen. A viszonylag hosszú setlistet poénkodással is tarkították („Jöjjön egy dal az első albumunkról… Mintha több albumunk is lenne… De azért ez így jól hangzik…”).

Készültek meglepetéssel is, ugyanis kaptunk több metal banda által bejáratott Boney M feldolgozást: felcsendült a Rasputin, igencsak turisasos stílusban. Noa mesélt tetoválói karrierjéről és ennek megfelelően jött a Tetoválunk c. dal, amit egy „reneszánsz rockdal” követett. Mint megtudtuk, a zenekar jó barátai, a Paddy and the Rats fejéből pattant ki, hogy írjanak egy reneszánszos számot. Írtak. És egész jól sült el, bár inkább csak a felvezető és átvezető rész lett reneszánszos, de az jópofára sikerült. A főleg srácokból álló lelkes közönség azért ugrált, bulizott és lelkesítette az előzenekart is. Majd egy Szörnyarcú Hold és Emlékgyilkos után (mindkettő a nightwishes lényegét elvesztve szólalt meg az elnyomott samplernek hála), Noa beugrott a tömegbe.

Setlist:

Intro / 100 év / Lélekzombi / Vagyok, aki vagyok / Nincs határ / Rasputin / Tetoválunk / Színház / Szörnyarcú Hold / Emlékgyilkos

Függöny le, és indulhat a színpadépítés a finn szörnyek számára. Nagyon vártam már ezt a bulit, hiszen kiskoromban a Lordi volt az első igazi „kedvenc zenekarom”, nem sokkal azután, hogy 2006-ban megnyerték az Eurovíziós Dalfesztivált. Nagyon imádtam (és szeretem még most is) az első három albumukat, de még soha nem sikerült eljutnom egy koncertjükre. A ’Deadache’ album után kicsit eltávolodtam a Lorditól, bár szemmel és füllel tartottam a munkásságukat, de sajnos nekem már harmadannyira sem tetszik a legutóbbi három album (jelenleg a 2013-as ’To Beast Or Not To Beast’-et turnéztatják). Ettől függetlenül nagyon vártam az esti nosztalgiát, és tudtam, hogy Lordiék mindig nagy show-t csinálnak, ami bőven több, mint egy rock koncert, így nem sok esély volt arra, hogy a fellépés balul süljön el. Vártam azt is, hogy a Noa Rock fellépése után elkezd a tömeg sokasodni, és annyian próbálkoznak majd bejutni az első sorokba, hogy nehéz lesz mozdulni is, de ez nem így lett. Kapunyitásra azért összegyűltünk úgy 80-100-an, megjött a keménymag, viszont utána már csak szállingóztak az emberek, és szellősen maradtak az első sorok is.

Végre felcsendült az intro, a Kiss God of Thundere után kinyílt a függöny és megkezdődött a monstershow. Nagyon csinos színpad tárult elénk, különböző felpakolt bútordarabokkal, amik közül a show folyamán mindnek jutott szerep. A We’re Not Bad For The Kids (We’re Worse) alatt már neki is veselkedtem a dalszövegéneklésnek, hogy aztán gyorsan abbahagyjam. Túlságosan jól hallottam magam: bizony, a technikusok nagyon halkra hangolták a horrorshow-t, és ez így is maradt az egész koncerten… A családbarát megszólalást szerencsére rögtön egy súlyosabb régi dallal ellensúlyozták: jött a Get Heavy, amire valóban mindenki iszonyatosan „kemény” lett a közönségben – aki eljött, az valóban lelkesedett a csapatért. A kedélyeket két középszerű dallal hűtötték le, a The Riff-nél egy ismerősöm meg is jegyezte, hogy ez már egyenesen rammsteines. És tényleg. Cserébe legalább volt időm megszemlélni Mr. Lordi, Amen, Ox, Mana és Hella jelmezeit, amelyeket a maszkokkal egyetemben a legkisebb részletig, gyönyörűen kidolgoztak.

A koncert során is egyértelművé vált, hogy Mr. Lordi nagyon szereti a színházat, a filmrendezést – a Lordi klipjei is nagyon ötletes és profik –, és amennyire lehetséges, a rockszínpadot is színházzá alakítják. Így történt, hogy a Chainsaw Buffet alatt egész kis játék kerekedett asztallal, vacsorához meghívott vendéghölggyel, aki végül – ahogy a dal is elmeséli – önmaga lesz az étek. A megkapó dallamú, kedvenceim közé sorolt szám alatt a show is szórakoztató volt: vacsoravendéget kalapáccsal kupánvág, vér kifröcsköl, nő fetreng, vér folyik tovább, a nő próbál véresen kúszni a színpadon és segítségért kiált a közönséghez – akik csak mosolyognak vagy nevetnek. Mi most a szörnyeknek drukkolunk. Aztán előkerül maga a láncfűrész is. Ránézésre van vagy 30 kiló és vérszagot áraszt és füstöl és horror és mészárlás és orrfacsaró bűz. Most legalább a közönség is fintorog. Ezen is túl vagyunk. Aztán nagyon ijesztő fehér füstöt fújnak a közönségbe, mindenki lélegzetvisszafojtva áll, de kiderül, hogy annyira mégsem rossz a kis babafejből lőtt hűvös füst, kérnénk még… Természetesen a srácok ennél sokkal több mindennel készültek: az újdonsült billentyűshölgyé, Helláé lesz a főszerep. Minden szem a Scarbie feliratú kis dobozra szegeződik, aminek belsejében tanúi lehetünk a hölgy lefejezésének, majd a levágott fej visszahelyezésének… bravúros! Mintha csak egy bűvésztrükköt láttunk volna, nagyon tetszetős. Egy Lordi-show ilyen, és ilyennek szeretjük!

A zene (mi sokszor már heavy metalnak hívnánk, de a zenekar nagyon ragaszkodik a hard rock meghatározáshoz) magában nem egy nagy vasziszdasz, soha nem is volt az. A Lordinál mindig is inkább a szörnytéma volt a megkapó, tehát teljesen rendben van, hogy a színpadi produkciót színházzá varázsolják. Az előző évezredbe visszatekintő hard rock csak körítés. Ennek ellenére a szörnytársulat egyes tagjai nagyon szeretnék bebizonyítani, hogy ők tudnak zenélni, így hallhatunk tőlük egy rövid basszus-, dob-, majd gitárszólót… Na, ez aztán igazán felesleges volt. A gitárshow-t kivéve teljesen akciómentes a színpad, maga a szóló sem nagy kunszt, tényleg csak arra jó, hogy a többiek addig átöltözzenek. Inkább játszottak volna (régilemezes!) dalokat a szólók helyett…

A többi showelemmel amúgy nincs semmi gond, a (végre belassulós!) It Snows In Hell alatti műhó, a Blood Red Sandman alatti konfettidobálás nagyon is rendben van, emeli a hangulatot. Az I’m The Best előtt Mr. Lordi biztosít minket arról, hogy hinnünk kell magunkban, szeretnünk kell önmagunkat és hogy bátran állítsuk, mi vagyunk a legjobbak. Mindezt illusztrálván, a dal alatt sorra hordják neki a kitüntetéseket, okleveleket, virágokat, Mr. Lordi-szalagokat és egy koronát, miközben énekel. A szerencsések pedig pár bedobott tárgyat meg is kaparintanak… Rengeteg pengető landol rajongók kezében (rosszabb esetben a földön), teleszórják velük az egész első sort, de ezen kívül sincs gond a hallgatósággal való kommunikációval. Ebből a szempontból nem ilyennek képzeltem egy Lordi koncertet. Azt hittem, hogy sokkal inkább színházi előadásszerű lesz ezen a téren is, és a közönséget szinte ignorálva játszanak, de nem így történt. Mr. Lordi rengeteget kommunikál a publikummal, sőt, még magyartudását is megcsillogtatja egy gyönyörű „Kibaszott meleg van!” felkiáltással.

A fin(n)áléra már nagyon erős dalok maradnak, a Devil Is A Loserrel érkezünk el a show végéhez, csak a visszataps van hátra. Felcsendül a mindenki által ismert szám, az Eurovíziós sikertörténet elindítója, a legkidolgozottabb, legélvezhetőbb, egyik legpopulárisabb daluk, a Hard Rock Hallelujah, kórusokkal, helytálló szintidallamokkal, ugrálós tempóval. Minden koncert kötelező eleme, enélkül nem Lordi a Lordi – pedig csak későbbi, harmadik albumos dal. A rock ’n’ roll angyalok elhozzák a hard rock hallelúját, és folytatódhat tovább a buli. Méghozzá a Sincerely With Love című dallal… Nos, itt az addigi mosoly nagyon gyorsan elpárolog az arcomról. Ismertem már a szerzeményt, de most tényleg elgondolkodom: tényleg ilyen szintre süllyedt a Lordi? Kreatív, vicces horroresetekről szóló dalszövegek után egy olyan refrén, melynek az a veleje, hogy „fuck you asshole”? Tényleg? Nagyon sajnálom, hogy ez lett belőlük… Azért szerencsére megmenti az est végét a szintén 2006-os, szintén klipes, Finnországban rádióslágerré vált Would You Love a Monsterman?, hogy még a végére mindenki kitombolhassa magát. És hogy a srácoknak elénekelhessük – amennyiben a monsterman Lordiékat takarja –, hogy naná, azért szeretjük őket…

Setlist:

We’re Not Bad for the Kids (We’re Worse) / Get Heavy / This Is Heavy Metal / The Riff / Who’s Your Daddy? / Fire in the Hole / Basszusszóló / Raise Hell in Heaven / I’m the Best / Candy for the Cannibal / The Chainsaw Buffet / It Snows in Hell / Dobszóló / Blood Red Sandman / Beast Loose in Paradise / Gitárszóló / They Only Come Out at Night / Devil is a Loser / Hard Rock Hallelujah / Sincerely With Love / Would You Love a Monsterman?

Szerző: Vica
Képek (Lordi): T T. További képek ITT.
Képek (Noa Rock): Vica
Köszönet a Livesoundnak!