Lottóötösöm célpontjai: In Extremo, Siddharta - Gasometer, Bécs, 2013.11.22.

írta Hard Rock Magazin | 2013.12.22.

A külföldi koncertszervezők is képesek arra, hogy hasonló koncerteket egy napra tegyenek, így mikor kiderült, hogy egy napon lesz az In Extremo Bécsben és a Kamelot Pozsonyban, elgondolkodtam, melyiket válasszam. A magunkfajta utazó rockernek ezek nehéz döntések, így a szívem helyett most a kíváncsiságom döntött, és a németeket választottam. Hasonlóan erős mindkét produkció, viszont az In Extremo-t még sosem láttam önálló koncerten, eddig csak fesztiválokon volt szerencsém hozzájuk. A pozsonyi koncertről nincsenek infóim, de nem bántam meg a döntésemet, mert az év egyik legjobb hangulatú koncertjéhez volt szerencsém a Gasometerben!

Jó dolgokat mástól ellesni nem rossz ötlet, persze csak akkor, ha azt hasonlóan nívós színvonalon tudják prezentálni. Ez jutott eszembe, amikor beléptem a Gasometer előterébe és megláttam az In Extremo merch pultját. Olyan mennyiségű és változatos kollekció fogadott, mint a Rammstein koncertjein. Szinte mindent lehetett kapni a pofás hűtőmágnestől kezdve a söröspoháron át a collstockig, de természetesen a ruhaneműt sem hagyták ki: több mint 10 féle (!) mintával ellátott póló, atléta és pulóver várta a költekező rajongókat. Ilyen kínálatnak egy magamfajta rajongó sem tud ellenállni, így már a hűtőm is jobban néz ki és a bútorokat is In Extremo-s centivel mérem... Vásároltak szépen az osztrákok is, és nem csak úgy kézbe kapta az ember a portékát, különleges In Extremo feliratú zacskóba tettek mindent a szorgos pólóárus kezek. Így kell csinálni, a merch is igen nagy tételt tehet ki a bevételben.

Meglepetésemre, az előzetesen meghirdetett felállástól eltérően volt előzenekar. A szlovén Siddharta nyitotta az estét, még szerencse, hogy időben érkeztem, így a szervezők részéről biztosított felvezető hölgy mögött haladva tértünk be a fotósárokba. A lefüggönyözött színpad előtti kis részen nyomta a szlovén banda a talpalávalót. Ha azt mondom, eklektikus volt, amit produkáltak, akkor még igen szépen fogalmaztam. Konkrétan fogalmam sincs mit hallottam, igaz, nem is szeretném címkézni a stílust, mert nem is tudnám. Az egyik pillanatban még egy Pink Floydos elszállós témájú intróval kezdtek, aztán pár másodperc múlva már szinte thrashbe hajlott a produkció, majd egy kis indusztriális rész jött, a szám végére pedig némi elektro-rock. Szóval nem volt egyszerű a képlet, mindenesetre a banda tagjai mindent megtettek, hogy beindítsák a népet, ami néhány pillanat erejéig sikerült is. A vegyes kinézetű banda a tagok habitusának megfelelően viselkedett: a számítógépzseni kinézetű ritmusgitárosa mozgása a szolid, visszafogott fejbillentésekben merült ki, Jani H. basszeros viszont folyamatosan pörgött, grimaszolt. Az angol nyelvű számok közé becsempésztek egy anyanyelvű dalt is, kuriózum volt az biztos, még sosem hallottam szlovén nyelvű számot koncerten. A szintije mögé ültetett Tomaz O.R. olyan effekteket csalt elő közben a szintiből, ami végképp zavarba ejtett, hogy mit is hallok tulajdonképpen. Nem nagyon tudtak megfogni, ez a fajta zenei káosz még nekem is sok volt.

Szinte mindenkinek vannak zenei perverziói, a barátaim szerint nekem az In Extremo az. Pár évvel ezelőtt az egyik cseh MOR-on láttam őket, és akkor nagyon megfogott az, amit láttam, így azóta is keresem a zenekarral való kapcsolatot. Az élő ismerkedés eddig csak fesztiválkereteken belül zajlott, így nagyon vártam, hogy önálló koncerten mit produkálnak és mennyiben lesz más a buli egy fesztiválhoz képest. Nem sokban – ezt előre elárulhatom, az a pár dolog, amiben más volt, mind pozitív irányba mozdította el a produkciót. A beszámoló elején említett mottó jegyében kezdődött a koncert. Pár turnéval ezelőtt a Rammstein koncert is azzal kezdődött, hogy a roadok közül többen a lefüggönyözött színpad előtt amolyan felvezető produkciót adtak elő, itt az új lemez címadó számának felvezetése szolgált introként. Miközben két álarcos, zseblámpás faszi festményeket lopott és a hangszórókból a rendőrség rádióját lehetett hallani, illetve az üldözés hangjait hallhattuk, a reflektorok úgy pörögtek a fényhidakon mintha helikopteres üldözésbe csöppentünk volna, majd a két betörő eltűnése után a két skótdudás vonult a színpad közepére és pár pillanat múlva, a leomló függöny mögött ott állt a zenekar, hatalmas robbanással jelezvén, hogy itt bizony elkezdődött a buli. És micsoda buli, az első taktusoktól az utolsóig minden tökéletesen szólt, pár pillanatig volt csak, hogy az egyik autentikus hangszer nem szólt kellő hangerővel és nem lehetett belőle semmit sem hallani. A háromszintes színpadkép impozáns látványt nyújtott, és az új lemez címadója, a Kunstraub kellően felpörgette a hallgatóságot is.

Mivel németül nem tudok, így az átkötő szövegek és a dalok szövegeinek megértése nélkül próbáltam élvezni a bulit. Mert buli volt a javából, az új lemez picit rockosabb megközelítése sokkal befogadhatóbb az átlagember számára, táncolhatóbb, hogy mást ne mondjak, így az egész koncert alatt igazi partihangulat uralkodott. A rekedtes hangú Das Letzte Einhorn végig csúcsformában volt, a néhol elengedett beteges sikolyok és hörgések is olyanok voltak, ahogy azokat a lemezekről már megszoktam. A vokáltémákat viszont folyamatosan váltogatják egymás közt a tagok, van, hogy a két gitáros áll a mikrofonok mögött, miközben a két skótdudás fel-alá sétálva fújja hangszerét. Mire beértünk az árokba, a ’Sangerkrieg’-ről jött a kedvencem, a Frei zu sein, amiben az „ist ein König” részt nyugodtan elcsalhatta Einhorn, mivel a közönség teli torokból énekelte a refrént. A következő tétel szintén egy újlemezes szám volt, a Himmel und Hölle, aminél a refrén ugrálásra serkentette a közönséget – a zenekart láthatóan érzékenyen érintette ez a fajta fogadtatás, az énekes az egyik dobogóra lekuporodva mosolygott a zenésztársakra, nem hitte el, amit lát. Einhorn a következő szám előtt levonult a színpadról, majd egy balalajkaszerű hangszert aggatott magára: tudtam, itt a Herr Mannelig következhet és nem kellett csalódnom, nagy kedvenc ez a szám is! Itt a skótdudát egy törökös trombitára cserélte a Flex der Biegsame – Yellow Pfeiffer hangszeres páros. Majd Dr. Pymonte is beszállt a trombitálásba, aki amúgy szerintem igen visszafogott volt az egész buli alatt, végig a félhomályban álldogált és az effekteket előcsalogató szerkezetével volt elfoglalva. Persze amikor produkálni kellett, akkor odatette magát és rögtön a középpontba került hatalmas kézi hárfájával (ami pár alkalommal nem túl erőteljesen és hallhatóan szólalt meg a koncert alatt) és vagy kétméretes trombitájával.

A Mannelig alatt tűnt fel, hogy a dobos Specki T.D. elég lazán hozta a témákat, nem pörögtek úgy a kezei, mint mondjuk Mike Terranának, de a dalok így is kellő húzást kaptak, a színezést pedig úgyis a különleges hangszerek töltik be. Miután elhagytuk az árkot, az új lemez klipes nótájába, a Feuertauféba kezdtek bele a srácok és kellően magas lángcsóvák közepette lecserélték a háttérvásznat is egy konténeres képre, amin a koncert elején ellopott festmények heverhettek. Egyébként nagyon jól adagolta a zenekar a pörgősebb és a középtempós számokat, amikor már nagyon felpörögtünk, mindig egy kis pihenőt tartottak egy-egy lassabb tétel (pl. a Küss mich) beiktatásával. A két skótdudás újabb hangszereket kapott elő, amelyek közül az egyik egy hegedű és egy cimbalom keresztezéséből jöhetett létre. Az újlemezes Gaukler elején egy síró bohócnak maszkolt tangóharmonikás vonult be a színpadra, majd felült a színpad legmagasabb pontjára és onnan kémlelte a közönséget, a szám vége felé lekászálódott és Einhorn mellett állva fejezte be a szerzemény alatti performanszát. Lehet, hogy a szám szövege megkövetelte ezt a fajta színpadi látványt, mert amúgy nem igazán tudtam hova tenni ezt a műsort. Jobbtól ellesni a frappáns dolgokat okos húzás, ezt már írtam, a zenekar produkcióira mindig érvényes volt, hogy ha a hely megengedte, akkor látványban is odateszik magukat. Innentől kezdve ipari mennyiségű pirót használtak a németek: az Unsichtbar előtt az egyik road letakarta a dobemelvény melletti autentikus hangszereket, amik az állványon várták a sorukat, majd a szám nyitányánál mindegyik ütemre egy-egy petárda robbant a színpad különböző pontjain. Tökéletesen, ütemre megkomponálva, ahogy azt illik egy precíz német gépezettől. És végre Dr. Pymonte is kijött a fénybe. Az álló cimbalomra hasonlító hangszerét szólaltatta meg, kellően látványos koreográfiával, látványosan elnagyolt mozdulatokkal. A szám alatt az ő hangszere is szikrákat szórt, persze ez is tökéletes összhangban volt annak megszólalásával.

A fényekkel is igen impozáns módon bánt a technikus, gyönyörűen megkomponált fényeket lőttek az egész buli alatt, még fejgépet is bevetettek a jobb megvilágítás kedvéért. A Liam alatt aztán megint előkerült Einhorn „gitárja” és nagy kedvencemet hiba nélkül prezentálták, majd megint a ’Kunstraub’ került terítékre, méghozzá talán a legjobb szám az új lemezről. A Belladonna igazi énekelhetős-táncolhatós sláger, itt már szinte az egész csarnok ugrált és táncolt a refrén alatt – nem csak rocker kinézetű emberek, hanem kis kosztümös lányok is. Mindenki élvezte a zenét és ezek a számok igenis rádióbarát szerzemények, könnyen lehet rájuk bulizni. A dudások egyike átváltott a szám alatt egy kézi hajtású skótdudára, így a refrénbe ő is beszállt, míg a másik vokalista a gitáros Van Lange volt, aki az este folyamán végig profi módon és ízlésesen pengetett, ha kellett, szépen megbújt a színpad hátsó részén a neki szánt dobogón, de ha a vokálozás vagy egy szóló megkívánta, a frontember helyét kibérelve pengetett. Egyik pillanatban még úgy jártak az ujjai, mint a motolla, a következő pillanatban már váltott is egyfajta könnyedebb témára.

A főműsort egy nagy össznépi közönségénekeltetős tétel, az Ai Vis Lo Lop zárta, nem is hagytuk cserben a zenekart. Egy szintén bulis hangulatú dallal, a Viva La Vidával jöttek vissza, Pymonte itt is kiállt cimbalomja elé és a már megszokott nagy mozdulatokkal játszott hangszerén. A szintén ’Sterneneisen’ lemezes Zigeunerskat alatt a színpad két szélén örömtüzek gyúltak, szaladtak is a pirotechnikusok, hogy a színpadot két oldalt lezáró molinók ne gyulladjanak meg, és még éppen időben elhúzták a függönyöket. Az első ráadást a zenekar legnagyobb slágerével, a Spielmannsfluchttal zárták, aminek a középebe egy igen látványos minitűzijátékot illesztettek. Erre a számra nem volt érvényes a két dudásról szóló mondás: a teltebb hangzás miatt Pymonte itt már szintén egy skótdudát vett magához és míg a másik két dudás bejárta a színpad második emeletét is, ő a megszokott helyén zenélt. A szám végén a konfettit és szalagokat kilövő ágyú is elsült, majd a zenekar a refrén közönség által énekelt taktusai alatt levonult a színpadról, hogy a Rasend Herz-cel térjenek vissza még egy kis muzsikálásra. A végső csapást a tőlük már megszokott koncertzáró tétellel vitték be, a nálunk csak „Nesze Neked csülök” (a mellékelt videón 1:20-nál) névre keresztelt Villemann Og Magnhilddal. Ez egy igazi induló, kedvet is kap az ember, hogy a nagyon jó koncert után hazainduljon – az elején a dobos résznél még a basszeros, Die Lutter is püföli a színpad szélére állított hatalmas dobot, míg a három dudás a színpad közepén pózolva fújja a hangszerét. Majd becsatlakozik Van Lange is és egy robbanással kisérve a dobszerkó mögött két fáklya lobban be, amik az egész szám alatt szépen keretbe foglalják a dobcájgot. Persze a szám alatt egy kisebb benzinkútnyi naftát lángolnak el, igen változatos köntösben. Majd Einhorn is visszajön egy rövid elköszönés erejéig és a szám végén átveszi a hatalmas dob püfölésének terhét. Majd vége, ennyi volt a németek piromán showja. Kétórányi tömény jókedv, tánc, zene, mulatság: ezt tudja ez a 7 német.

Anno a kezdeteknél a zenekar még középkori, autentikus hangszerekkel lépett fel különböző palotafesztiválokon és lovagkori rendezvényeken, abból alakult át idővel ez a fajta rockos aláfestés. De azt gondolom, hogy az akkori örömzenélést és hangulatkeltést simán át tudták ültetni a mai korba, mert nagyon látványos és szórakoztató az, amit előadnak, és mindezt iszonyú profi módon és nem mellesleg nagyon látványosan teszik. Tudtommal a zenekar még sosem lépett fel nálunk (vagy ha igen, akkor nagyon régen), pedig igen sok banda megfordul manapság nálunk, nyáron szinte kéthetente van valamilyen palotafesztivál, a folk metal zenének is sok hívője van hazánkban, de valahogy még senki sem látott fantáziát abban, hogy elhozzák az In Extremót hazánkba. Így ha valami csoda folytán mégis fellépne a zenekar Magyarországon, akkor vagy valamelyik szervező belevágott a nagy kalandba, vagy megnyertem a lottó ötöst, mert tutira ők lennének az első zenekar, akit Magyarországra hoznék, hogy más is jót bulizhasson. Aki egy picit is nyitott a rockzene ilyesfajta megközelítésére – gondolok itt a középkori hangszerekkel megtámogatott metalra (a Rhapsodynak is bejött, igaz ott más irányból közelítettek a dologhoz) –, vagy csak egy nagyon látványos produkciót akar élőben megnézni, az próbáljon eljutni egy In Extremo bulira, mert megéri!

Setlist:

Kunstraub / In diesem Licht / Frei zu sein / Himmel und Hölle / Herr Mannelig / Feuertaufe / Vollmond / Der die Sonne schlafen schickt / Küss mich / Gaukler / Unsichtbar / Alles schon gesehen / Liam / Belladonna / Lebemann / Zigeunerskat / Ai Vis Lo Lop /// Viva La Vida / Siehst du das Licht / Spielmannsflucht /// Rasend Herz / Villemann Og Magnhild

Képek és szöveg: Savafan

Külön köszönet a Skalar Austriának!