Az utolsó gitárhős: Tátrai Tibor életműkoncert - SYMA Csarnok, 2013.12.05.

írta ProblemChild | 2013.12.14.

Teljesen biztos vagyok benne, hogy majdnem minden hangszerboltos szembesült egy meglehetősen sajátos helyzettel.  Befut egy kezdő, lelkes gitáros, kezében összekuporgatott fabatkáit tartogatva, tétován jobbra-balra néz, majd félszegen megszólal: valami olyan gitárt szeretnék, ami úgy szól, mint a Tátraié. A boltos megértőn mosolyog, és a lehető legtapintatosabban válaszol: az nagyon egyszerű. Emelj le egy tetszőleges hangszert, és add Tátrai kezébe.

 

 

Rendben, tudom. Tibusz tűzpiros Ré nevű gitárja – akárcsak a kezelője – egyedi darab. A Bíró Ádám által készített remek – a gitárról beszélünk – egy régi Casio-gitárt váltott le Tibusz kezei között. Mégis, azt kell mondanom, Tátrai Tibor valószínűleg egy félrehangolt tojásszeletelőn is tudna úgy pengetni, hogy játéka felismerhető és élvezetes legyen.

Persze, hogy korábban érkeztem, nem akartam lemaradni semmiről. Hátam mögött lassan megtelt a csarnok, a színpadot borító hangszerek/erősítők láttán pedig olyan szinten kezdtem el csorgatni a nyálam, ami már-már kiszáradással fenyegetett. Cinek csillogtak, tamok tündököltek, kábelek kígyóztak, közöttük feszülő húrok és izzó csövek, a látvány pihe női kézként simogatja a retinát. A hangosítás, a fények, a gémeken egyensúlyozó kamerák giccs és hivalkodás nélküli profizmust sugalltak. Egyszer csak benépesült a színpad. Tibusz ebben az évtizeden talán először beszélt mikrofonba. Látszott rajta, kicsit feszült, zavarban van, és meghatott. Köszönt és köszöntött, mondott egy-két szót, megemlítette mentorát, Radics Bélát, elmondta, az Ő emlékére jött létre a Magyar Atom nevű formáció, majd belecsapott a húrokba. Az estét a Zöld Csillag nyitotta.

A koncert körberepülte Tátrai Tibor zenei pályáját, számtalan zenekar, hihetetlen stílusbéli ugrások, szinte csak egy dolog volt mindvégig ugyanaz: a minőség. És Tibusz. Olcsó reklámszöveg, de garancia a minőségre. Nem veszem sorra a setlistet, ahogyan nem tudok bemutatni minden egyes zenészt sem, aki a több mint három óra alatt a színpadra lépett. Solti János, Jamie Winchester, Charlie vagy Frenreisz Károly neve már magában jelző, nincs hova dicsérni őket, de ugyanebben az osztályban mozog az este összes szereplője, Tátrai játéka nem tűr meg műkedvelőket.

A Magyar Atom egy kettős megvilágítású csapat. A tagok szerint hobbizenekar, amúgy: supergroup. Solti, Jamie vagy Tóth János Rudolf nagyjából mindenhol játszottak már, ahol jó zene ment, ugyanígy Zsoldos Tamás, bár e tény talán kevésbé ismert. Hogy az előadás milyen volt? Kiváló zenészek összeálltak szeretetből zenélni Radics és Hendrix nyomán. Szerinted?!

A következőkben Török Ádám lépett a színpadra, elmaradhatatlan fuvolájával, Atom kíséretben, a régi Tandem emlékére. Ő fújta-mondta, a rajongók élvezték, engem nem érintett meg annyira, nem is igazán nekem szólt. Viszont ha izzó kottavassal sütögetnek, se mondhatok rá mást, mint hogy jó zenész. Tibusz pattan kettőt, és máris a színpad bal csücskében terem. Kis dob/ütősgarnitúra, székek jelzik, műfajt váltunk. A Tátrai Trend zenéje kis füstös klubokból, bárokból ered, ha behunyod a szemed, egyből be is ugrik a kép. A nyugodt zene – és a 61 év – ellenére Tibusz Tibusz marad, a lába folyamatosan jár, képtelen megülni a tomporán. Ami zseniális: ebben a teljesen más zenei környezetben, más hangzásban is felismerhető a játéka. Ami talán meglepő, a talkbox – magyarra sajnos csak szájgitárnak sikerült fordítani – itt kerül elő először. Nem tudtam volna elképzelni ebben a stílusban. Nos, most már el tudom. Tibusz – aki esetleg nem tudná – az ország egyik, ha nem a legjobb talkbox játékosa.

A nyugodtabb hangulat marad, Szűcs Antal érkezik, hogy Tátraival – és a Trend néhány tagjával – közösen kirándulást tegyenek napsütötte vidékekre. Pergő ujjú latin zene, átélve, jól. Noha nem műfajom, mégis önkéntelen ringatózni kezdek rá, ahogyan körbenézek úgy fest, nem egyedül. Nemsokára a lendület kissé nyersebb formát ölt, az Új Skorpió érkezik a színre. Namármost hogy Frenreisz tud hangulatot csinálni, ismert tény. Tátrai játéka... erről később. De hogy Borlai Gergő mit művelt a dobok mögött, az hihetetlen. A Gergő jazz-dobosként van számon tartva (köszi, Wiki), de ezen az estén amilyen lendülettel játszott, azért még a Pistols is meghívta volna néhány jobbfajta kerítésszaggatóra. Elementáris erejű rockdobolás, sok cinnel, ahogy szeretjük, pontosan, fílingesen, nem szétvigéckedve. Pedig a srác esélyesen egy madárrajon is ledobolná a Korszakov Dongó-ját, mégis, ami az emlékben megmaradt a játékából, az fíling és nem a technika. Csak gratulálni lehet.

Következik ezek után a Gitár Trió nevű formáció, ami sok más mellett azt is bizonyítja, Tátrai Tibor amilyen zseniális gitáros, annyira nem tud nevet találni a zenekarainak. Tulajdonképpen üdítő ellentéte a mai kor „nagy marketing-nulla tartalom” felfogásának. A pusztán leíró nevek mögött itt – más-más stílusban – mindig igényes zene van. Jelen esetben improvizatív jazz. Babos Gyula és László Attila hathúros virtuozitásának Solti és Horváth „Plútó” József adta az alapot, utóbbi szintén hat húron játszott, csak éppen egy oktávval mélyebben. Ebből talán kevesebbet halottam, mint kellett volna, a harmadik sorban a hangzás nem túlozta el a mélyeket.

A következő fellépőket hat galaxison belül senkinek nem kell bemutatni. Már az a tény is heveny irigységet szül bárkiben, ha az embernek volt szerencséje hallani mostanság a Hey Joe kétszereplős változatát, de hogy mindezt Tátrai játékával kiegészülve, már egy veszélyes dolog. Színpadon a 66-os út magyar költője és a blueskirály, Hobo és Bill. A HBB blokk nem volt túl hosszú – ha kétórás lenne, ugyanezt mondanám –, de percenként adott egy koncertnyi élményt. Aki már volt Hobo vagy Bill koncerten, az tudja, aki nem, valószínű ebben az inkarnációban vakondnak született.

A Boom-Boom formáció majdhogynem ismeretlen volt számomra ezen koncertig, de már bánom a Boom-talan elvesztegetett éveimet. Jamie a színpadon mindig jó jel, de mikor megláttam a harmadik gitárost (Mohai Tamást), aki tulajdonképpen ZZ Top tag, csak kissé rövidebbre lett vágva a szakálla, hogy ne spulnizza fel a Harley, sejtettem, hogy jó dolog fog következni. Borlait eleget dicsértem, szóval elég annyi, hogy hozta a formát. Srácok, a zenekar valami félelmetes energiával tolta. A – már csak a műfajok sokszínűsége miatt is – vegyes közönségben aligha lett volna ildomos őrjöngeni, hajat csapdosni, de nehezen gyűrtem le a késztetést. A Come Together lüktetése már az Aerosmith-es változatban is bárkit bedarál, de itt simán rád kapcsolja a tiszalöki erőművet. A dolog külön érdekessége, hogy ez az energia csak részben jön le a zenekar albumairól, ott jobban előtérbe kerül a technikás játék.

És persze, amit mindenki várt: a Tátrai Band. A zenekarra kevés a szuperlatívusz, Charlie, Pacek, Jamie, Csiszár, Kornél (fantasztikus egy figura, látni kell), a Kovács úr (R.I.P.) és természetesen Tibusz önmagukban is lélegző darabjai a megtestesült zenének, de ez talán a világ egyetlen esete, mikor hét dudás egy csárdában nem kiüti, hanem hatványozza egymás erejét. De nem kell elbújnia mögöttük Glaser Péternek (ő Kovács úr nyomdokain adja a mélyeket), és a két vokalistának *Heninek és Verának sem. A Band zenéje mintha közvetlen üzenet lenne valaminek a lélek mélyén. Mikor egy főként Depeche-t hallgató kétméteres tag könnyes, sugárzó arcát látod élete első Tátrai Band koncertjén (másnap a srác lendületből szerzi be az összes lemezt), tudod, miről beszélek.

Végezetül tulajdonképpen megtelik a színpad, az összes eddig megjelent zenész ott terem, és együtt előadják Hobo Johnny B. Goode dalát. A dal a számos hangszer ellenére nem fullad katyvaszba, sőt, mintha kicsit túlzottan visszafogta volna magát mindenki. Fogalmam sincs, ennyi hangszerrel, zenésszel ki lehetett-e volna ennél többet hozni a dologból, de ha őszinte akarok lenni, elképzelhető. Tudom, hogy a legtöbb esetben ez is csodának számítana, de az Olümposzon mindig többet vár az ember... A finálét levezetendő, Jamie és Tibusz marad csak a színpadon, előkerül a talkbox, és egy egyszerű kis dalocska búcsúztat minket. „bye, bye” énekli a gitár Tibusz szájával.

Egészen eddig sikerült elkerülnöm, most kimondom: Tátrai Tibor az Isten. (Aki hívő, vegye úgy, hogy csak gitár/zene viszonylatban beszéltem). Nem (csak) azért, mert ő az ország legjobb gitárosa (néhány másik gitárossal együtt, ezen a szinten nincs értelme összehasonlítgatásnak). Nem azért, mert a nagyon rövidre vett életmű-kivonata sem fér bele három órába (több mint negyven album fűződik közvetlenül a nevéhez, vendégszereplésről nincs infó, lehet, nem fért rá a netre). Nem azért, mert sikerei ellenére sem szállt el pezsgősdugóként, meg tudott maradni „egyszerű” józsefvárosi/angyalföldi embernek. És nem is az akaraterejéért, kitartásáért (mai napig nem ritkán tíz órákat gyakorol naponta). Amivel a szakrális címet érdemli, az az, amit a zenével tesz. Az a gitár, ahogy megszólal... beléd tép, átölel, jobb emberré formál. Tiszta, esszenciális zene. És – ami a legritkább – mindenkihez szól. Nincs agyonvirgázva, nem kérkedik a virtuóz mivoltával, nem csak beavatottaknak, hozzáértőknek (ne adj ég, sznoboknak) befogadható. A koncert – valljuk meg – gitár szempontjából kicsit erősen volt hangosítva. Ráadásul Tibusz ládái a fejemmel szemben szóltak. És pont így volt a jó! A legtökéletesebb pillanatok azok voltak, mikor Tibusz elfeledte a rendezvény súlyát, és megőrült a hangszerével. Idős, fiatal, rocker, jazz-rajongó, teljesen mindegy, másodperc alatt berántotta bármilyen hangulatba. Nyelveken túli kapocs, kromatikus smaragdtábla. Olyan szint, amikor a tökélyig gyakorolt technika sokadlagos csupán. Hallgasd meg Billtől a Rossz vért. Semmi teperés, ujjtáncoltatás, alig pár hang, puszta zene, és tökéletes. De hallgasd meg bármelyik Tátrai Band lemezt.

Vannak elképesztő technikájú gitárosok. A Trióból László Attila majdhogynem technikásabbnak tűnt Tibusznál, gyorsabban játszik talán a saját árnyékánál is, jazz-rajongók és gitárosok a nevével sírják könnyesre a párnájukat. Avatatlan fül számára – nem is nekik játszik – viszont unalmas lehet a történet (egy idő után talán félig avatottaknak is). Viszont, ahogy Tibusz megszólaltatja a gitárt, azt bárki érti. Itt nyer értelmet egy szó: gitárhős. A hetvenes években divat volt tíz-húszperces szólóbetéteket játszani a koncerten. Soha nem értettem. Sok nagyszerű zenészt hallottam, de hogy tíz percen át fogva tartsanak, nehéz volt elképzelni. Pedig létezik. Mikor a technika – de maga a gitár is talán – eszköz csupán, a lényeg valami teljesen más. Mágikus. Mikor a zenész minden hangba belehal, és mindegyikben újjászületik (vagy valami ilyesmi, nem tudom megfejteni). A hírek szerint ilyen volt Hendrix (naná!), ilyen volt Radics, Hendrix szellemi gyermeke, és bizton állítom, ilyen Tátrai Tibor, Radics Béla lelki leszármazottja. A vér-, illetve húrvonal távolabbi tagjait már nem láthatjuk, de Tibusz itt van velünk, alkot, koncertezik, nem pihen. Szerencsére. Ugyanis az ilyet nem elég lemezen hallgatni, ezt élőben kell átélni. Ilyenkor minden hang egy csoda. A csoda pedig – természete folytán – megismételhetetlen.

Szerző: ProblemChild

Képek: T T. További képek ITT.

Legutóbbi hozzászólások