Apocalyptica: Wagner Reloaded, avagy zenedráma modern köntösben

írta TAZ | 2013.12.09.

Néhány hete még nem gondoltam volna, hogy belekezdek ebbe az írásba, ugyanis hiába kedvelem a finn csellóvirtuózokat, Wagnerrel már közel sem vagyok ilyen jó viszonyban. A néha kicsit szögletes – mondhatni németes – és nehézkes stílusa, illetve az a végeláthatatlan terjengősség, ami operáira jellemző, egyáltalán nem nyűgöz le. Természetesen fejet hajtok nagysága és tudása előtt, hiszen bárcsak negyed akkora szerző lehetnék, mint a mester volt. Köztudott tény, hogy idén ünnepeljük születésének 200. évfordulóját, ilyen esetekben pedig különleges koncertek sokasága közül válogathatunk, ugyanis akadnak bőven előadók, akik szeretnének valamilyen módon tisztelegni a mester életműve előtt. Ezen alkalomból fogant meg az ötlet a német táncos-koreográfus Gregor Seyffert fejében, hogy rendez egy színpadi művet, amely Wagner életén és munkásságán alapul.

Néhány hete volt szerencsém beszélgetni az Apocalyptica vezéregyéniségével, Eicca Toppinennel, aki elárulta, hogy az egyik bayreuthi Wagner operafesztiválon ismerte meg Gregort, aki később felkérte a zene megkomponálására. A két világ (tánc és zene) fúziójaként jött létre a ’Wagner Re-loaded’ est Lipcsében, melyet a német MDR TV-csatorna is műsorra űzött. Ugyan már régóta fent volt az interneten a koncert – a csatorna feltöltötte teljes egészében –, kisebb részleteket leszámítva mégsem tudtam rávenni magam, hogy megtekintsem. „Nem szabad ennyire előítéletesnek lennem” – mondtam magamban, továbbá élénken élt emlékezetemben az Eiccával való beszélgetés, úgyhogy egyik nap mégis rávettem magam, hogy megnézzem az előadást. Azt kell, hogy mondjam, nem bántam meg!

Az alkotást tulajdonképpen tekinthetjük egy zenedrámának (Gesamtkunstwerk), mely stílust Wagnerhez szoktuk kapcsolni, amit a zene, a szöveg, az énekhang és a színpadi cselekmény összefonódása jellemez. Ez esetben ugyan nincs szöveg és ének sem, de az volt az alapkoncepció, hogy műfajilag ide lehessen besorolni a művet. E gigantikus produkció részesei az Apocalyticán kívül Gregor Seyffert és társulata, a Kristjan Järvi által vezényelt MDR szimfonikus zenekar és kórus, Oliver Preiss és a lipcsei balett szólistái, a lipcsei Theater Titanic és a berlini ifjúsági balett társulat.

Az előadás egyfajta jelzéssel, morajlással indul, amely figyelemfelkeltésül szolgál – hasonlóképpen, mint az operákban a nyitány. Természetesen az hallható, hogy egyáltalán nem említhető egy lapon a két zeneszerzői eszköz, hiszen ez sokkal inkább egy átértelmezett változata a klasszikus értelemben vett nyitánynak. Arra mindenesetre elegendő időt biztosít, hogy végigpásztázzuk a lipcsei arénában összegyűlt hatalmas embertömeget és levonjuk a következtetést, hogy bizony ez nem egy hétköznapi összejövetel. Miután alaposan felkészültünk és mély levegőt vettünk, felcsendül Wagner A Rajna kincse című operájának előjátéka, mely közben fura ruhába beöltözött maszkos alakok betolnak néhány kocsira való zombiszerű lényt. Igen… a rendezésre jellemző modern felfogás itt egyértelműen megmutatkozik, sőt később is fellelhetjük lábnyomait, ettől függetlenül láttam már ennél cifrább dolgokat is színházban, úgyhogy ez semmi ahhoz képest. Érdekes, ahogy kibővül ez a zenei anyag, ugyanis a szín vége felé beszáll a kórus is, amit eredetileg Wagner nem komponált bele ebbe a részbe. A következő színben megjelennek az Apocalyptica tagjai, akik hosszú, sötét színű csuklyás talárban lépnek a színpadra, egyedül Eicca lóg ki a sorból a maga hófehér, szőrmés „trendi” kabátjával. Megkapják a hangszereket és kezdődhet is a muzsika! Elsőként az egyik saját szerzeményük hangzik el, a Genesis, melynek záróakkordjaként lehull a színpadon lévő hatalmas lepel, ami egy nagy fejet takart – ez a gyerekkori Wagnert szeretné szimbolizálni. Itt kezdődik a zeneszerző életútja, Perttu gyönyörű dallamai és a gyereksírás jeleníti meg mindezt a Lullaby című tételben.

Mielőtt még bárki is megijedne, természetesen nem fogom ennyire bő lére ereszteni a dolgot és kielemezni minden egyes részt, hiszen egy 100 perces műről van szó, ez maradjon meg a kedves Olvasónak, hiszem, hogy talál majd nagyon sok érdekes dolgot és jól fog szórakozni. Inkább arról írnék, hogy mi az, ami hihetetlenül megragadott ebben az előadásban. Eicca nagyszerű érzékkel ragadta meg a cselekmény, a színpadi képek lényegét és mindig az éppen oda passzoló muzsikát írta meg. Ilyen például az előbb említett Lullaby vagy a Creation of Notes, ahol Wagner egy digitális kottapapírra vázolja fel a hangjegyeket, melyek örvénylő táncát a zene mozgalmassága indítja be. De felhozhatnám példaként a leghúzósabb tételt, a Fight Against Monsterst is, ahol Wagner egyik operájának hőse Siegfried küzd meg Fafnerrel, mely ezúttal egy fém szörnyeteg képében jelenik meg és amely gyomrában ott zenél az Apocalyptica. Nem lehetett könnyű ilyen helyzetekben játszani finneknek, de szó se róla, derekasan állták a sarat, a játékukban egyáltalán nem mutatkozik meg az a küzdelem, amit az állandóan változó színpadképpel és az ide-oda mozgással kellett megvívniuk. A dobos Mikko is rengetegszer kerül olyan helyzetbe, hogy mozgó állványon kell pontos ritmusokat püfölnie, de egyszerűen egy ilyen profi zenésznek ez meg sem kottyan. Egyébként ebben a részben baromi jól szól a wah-pedállal betorzított cselló, ami még inkább rápakol a nóta energikusságára. Ilyenkor mindig elképedek, hogy az évek alatt milyen magas szintre verekedte fel magát a finn gordonkás társulat, hiszen a kezdetekben még csak Metallica dalokat játszogattak – nem gondolom, hogy sokan megjövendölték volna azt a pályát, amit azóta leírtak.

Valószínűleg tudatos volt az a húzás is, hogy mely wagneri és egyéb komolyzenei részleteket csempészik bele az előadásba, hiszen a mű legelején elhangzik Beethoven IX. szimfóniájának egy szelete, amely arra utal, hogy Wagner e mű hatására kötelezte el magát a zenészpálya mellett. Ezen kívül rálelhetünk még a Flying Dutchman című tételben a Bolygó hollandi című Wagner opera nyitányára, illetve később több ízben is – talán a hétköznapi, klasszikus zenében nem jártas zenehallgatóknak is feltűnik – a Valkűrök című operából a valkűrök lovaglására. A szörnnyel való harc előtt pedig a német mester egyik korai operájának, a Szerelmi tilalom nyitányából hallhatunk egy szösszenetet, amely egyébként Shakespeare Szeget szeggel című színműve alapján készült. Azon kívül, hogy mindez mérhetetlen átgondoltságról árulkodik, zeneileg egy izgalmas és komoly fúzió, mely nagyon jól követi végig Wagner életútját művein keresztül is.

Életeseményeiről pedig maga a színpadkép és a koreográfia ad tükörképet. Korábban már említettem, hogy a rendezés elég modern, de nehogy azt gondoljuk, hogy a szó elrettentő, negatív értelméről van szó. Inkább arra, hogy érdekes képeket, szimbólumokat használ Seyffert: például a mű elején a gondola, melyben a kicsi Wagner utazik, és amely a darab végén a szerző halálakor átalakul koporsóvá, de ilyen a többször visszatérő ágy, mint motívum, ami nagyon személyes jellegű. Vagy említhetném a „kötelező” szerelmi jelenetet, mely annak ellenére, hogy XXI. századi köntösben járkálunk, nagyon is ízlésesen van tálalva, ráadásul érdekes az ötlet, ahogy a gigantikus ágy matracából kipotyognak a gyerekek. Központi szerepet kap az a toronyszerű emelvény is, mely mögött a szimfonikus zenekar játszik, sőt nem egyszer ennek a tetején az Apocalyptica is megjelenik. Ezen felül egy másik funkciót is ellát, hiszen előadás közben végig a rá kifeszített vászonra megy a vetítés, általában az épp központban lévő szereplő alakja jelenik meg rajta. A Theater Titanic társulat tagjai pedig remek gépeket, szerkezeteket eszkábáltak össze az alkalomra, melyek megint csak a történet XXI. századbeli aktualizálását szolgálják. Többek között találunk itt a fém sárkányon és szörnyetegeken át kottapapírokat kilövellő ágyúkat is. Mivel szakmailag nem értek az előadás táncos részéhez – sőt ehhez jön még az is, hogy kifejezetten rosszul táncolok –, ezért semmi kivetnivalót nem találtam benne. A Wagnert alakító Oliver Preiss és a koreográfus Gregor Seyffert – aki mint a zene megtestesítője, violinkulccsal a hátára festve jelenik meg legtöbbször – rendkívül jól végzi a dolgát, nem kis teljesítmény egy 46 esztendős palitól, hogy ilyen kifogástalanul, könnyedén mozogjon.

A darab vége felé egyre fokozódik, élesedik a hangulat és egy hatalmas, akciódús finálét kapunk marionett bábuként fellógatott Wagnerrel, kiabálással, vérrel és verítékkel. Legutolsó jelenetként pedig a színpad négy szegletéből érkező hatalmas darabokból újból összeáll a mester arcképe, mely ezúttal már nem egy gyermek tekintetével néz ránk, hanem érett zeneszerzőként. Sokáig csak ültem és bámultam magam elé, majd kiböktem, hogy: „ezt nem akartam megnézni?” Bizony, bizony, kár lett volna kihagyni: igaz Wagnert nem szerettem meg, ettől függetlenül úgy érzem én is adóztam emléke előtt legalább azzal, hogy ezt az életéről szóló remek előadást megnéztem. Mert Gregor Seyffert és az Apocalyptica valami nagyot alkotott, egy olyan előadásban örökítették meg a nagy német zeneszerző Richard Wagner munkásságát, melyet mindenkinek látnia kell, attól függetlenül, hogy szereti-e vagy sem a művészetét vagy egyáltalán a komolyzenét. Reménykedjünk, hogy hamarosan megjelenhet 3D-ben vagy akár DVD, Blu-ray változatban az anyag, mert a néhány hete kiadott CD formátum sajnos nem tudja visszaadni az előadás hangulatát, nagyságát.

Szerző: TAZ