Vidám vasárnap, hétfőn: Theocracy, Signum Regis, Nona, Sleeping Romance, Rightdoor - Collosseum, Kassa, 2013.11.11.

írta Hard Rock Magazin | 2013.11.29.

Nem gyakori vendég Európában a keresztény metalban utazó Theocracy, így amikor kiderült, hogy Kassán is fellépnek, nem sokat gondolkodtunk az utazáson. Azt hittük, hogy a minifesztivállá duzzadt este méltó megkoronázása lesz az amerikai banda fellépése, de sajnos volt pár apróság, ami keresztülhúzta ezt a szép tervet.

A koncertnek helyet adó, nagyon hangulatos klub, a Collosseum Kassa belvárosában volt: nehezen lehetett megtalálni, mivel sötétedés után a belváros olyan volt, mintha kiürítették volna. Embert nem láttunk az utcán, így a semmilyen érthető nyelven nem beszélő újságos néni próbált útba irányítani minket. Mire megtaláltuk a helyet és bejutottunk, már az első zenekar játszott.

A Rightdoor egy helyi banda, akiknek a kedvencei közt valószínűleg a Maident tanyázik az első helyen. Az énekes srác mozgásban és mimikában is Bruce Dickinsont próbálta hozni, és a zene is a vasszüzet juttatta eszünkbe. Bár akadt olyan számrészlet is, ami totálisan Helloween-ízű volt, így egyfajta mixet kaptunk a szlovákok kedvenceiből. Nem volt bántó a dolog, pár egész jó részt is hallottunk, de a koncert második felén inkább felfedeztük a helyet és a merch pultot. A Theocracy igen sokféle cuccot hozott magával, és mint kiderült, a merch pult mögött az énekes Matt Smith felesége állt, aki nagyon kedves és segítőkész hölgynek bizonyult. Be is vásároltunk nála, ha már egyszer átjöttek az öreg kontinensre. A kezdő banda után megpróbáltunk megszabadulni télies ruháinktól és ekkor ért az egyik kellemetlen meglepetés. Ugyan volt ruhatár, de semmilyen címkét vagy bilétát nem adnak a beadott ruháért cserébe, gondolom a végén face controll alapján kapja vissza mindenki a ruháját. Így minden maradt nálunk és készültünk az este másik nemzetközi fellépőjére.

Nagyon kellemes meglepetésként ért minket az olasz Sleeping Romance produkciója. A holland fronténekesnős bandák vonulatát követik a taljánok, konkrétan egy Within Temptation klónnal találtuk szembe magunkat. A hasonlóság olyannyira feltűnő volt, hogy némely számnál simán ráénekelhettük a dallamra valamelyik Within szám szövegét. A tündéri énekesnő, Federica Lanna is Sharon stílusát és hangszínét hozta, és még a mimikájában és mozgásában is a holland énekesnőt juttatta eszünkbe. Természetesen minőségben még messze vannak a példaképeiktől, de egy igen friss bandáról beszélünk: ebben az évben jelent meg az első lemezük és igazából ez az őszi kör az első turnéjuk. Végeredményben a Sleeping Romance nem egy rossz minőségű másolat, inkább ügyesen összeollózott produkciót nyújtott. Náluk már színpadi mozgásra is futotta, látszik, hogy tanultak az elődöktől és nyugati zenekarokon szocializálódtak. Számaik igen komplexek és hosszúak voltak, az alig fél órás produkcióban talán 3-4 számot ha játszottak. A koncert után megvásároltuk a lemezüket, ami hazafelé a kocsiban igen kellemes hallgatnivalónak bizonyult.

Az olaszokat követő Nona zenekar volt az este kakukktojása, legalábbis minőségi szempontból. A zenei résszel még nem is lettek volna gondok, de az énekesnő produkciója sokat rontott az összképen. Olyannak tűnt, mintha egy rajongó felszabadult volna a színpadra és nem tudna mit kezdeni a hirtelen jött figyelemmel. Próbálkozott szegény beindítani a közönséget, de nem sok sikerrel járt, így hamar fel is adta. Rájuk is igaz volt az, ami az este folyamán fellépő szlovák zenekarokra, nevezetesen: a zenészek nem igazán adtak a külsőségekre. Mindenki abban a szerelésben játszott, amiben eljött a koncertre, semmi koncepció, semmi színpadra való ruha. A mozgással is fukarul bántak, szinte egy helyben tolták le az egész estét.

A szlovák nyelv és a hölgy produkciójának keveréke arra sarkallt minket, hogy picit elvonuljunk és beszélgessünk egyet az olaszokkal. Mesélték, hogy alig fél éve van lemezszerződésük és a jelenlegi turnét is úgy nyomják le, hogy a következő helyszínre éppen az vezeti a kocsit, aki előző este nem iszik. Az este folyamán jelen lévő több mint 100 fő már igen erősnek számít a turnén, a szülővárosukban, Modenában 28-an voltak. De annyit mondott még a gitárosuk, hogy a Signum Regis-t nézzük meg, mert érdemes. Előtte még megtekintettük a keresztény metal kiadó készletét, ahol a metal zene minden fajtájából találtunk hanghordozót. Olyan extrémnek tűnő stílusok is képviseltették magukat, mint a „keresztény black metal”, a hardcore és a nu metal. Érdekes párosítások…

Nagyot nem tévedett olasz barátunk, tényleg kellemes muzsikát toltak a nemsokára az ’Exodus’ című lemezükkel jelentkező pozsonyiak. A korábban Göran Edman énekessel felálló power metal zenekar az új lemezen is szereplő Marián „Mayo” Petranin dalnokot hozta magával, aki a saját nyelvükön nyomta az átkötő szövegeket. Kellően karizmatikus a srác és a néhol kicsit Dio-s énekhangja sem gyenge. Persze még kicsit kell rá gyúrnia, de nagyon jó alapokkal rendelkezik. A szintivel bőven megtámogatott power metalt játszó bandában a billentyűs amolyan második énekesként funkcionált, persze mellette még a vokáltémákba is besegített.

Aki feltűnően visszafogott produkciót nyújtott, az a basszusgitáros volt: olyan érzést keltett, mintha eltévedt volna és fingja sincs, mit keres itt. Nulla mozgással, unott fejjel pengette le a bulit, az élvezet mindenfajta jele nélkül – itthon utánanézve a zenekarnak kiderült, hogy ő Ronnie König, a zenekar alapítója. Ennél többre lesz szükség élőben a főnöktől; az utánuk következő banda alatt egy ideig mellettem állt és ott több életjelet adott, mint az egész buli alatt. Egy szám erejéig Matt Smith is feljött énekelni, amitől rögtön megtelt élettel a színpad. Látszott, mi a különbség egy remek frontember és egy megilletődött társaság között. A közel egy órás produkció mindenesetre arra sarkallt, hogy érdeklődéssel várjam az új lemez megjelenését, amin olyan nívós énekesek is vendégeskednek, mint Lance King (Balance of Power), Mike Vescara (Loudness, Animetal), Thomas Winkler (Gloryhammer), Göran Edman és persze Matt Smith (Theocracy).

Közel félórás csúszásban voltunk a kiírt időponthoz képest, ami sajnos a buli végén meg is bosszulta magát. Az átszerelések és a technikai gondok miatt szépen folyamatosan gyűjtöttük össze ezt az időt. De végül belekezdett az a banda, ami miatt ennyit utaztunk. A Theocracy-t élőben még sosem volt szerencsém látni, pedig lemezeik kiválóak, hibát nem lehet bennük találni. Nagyon kíváncsi voltam, hogy az albumokon tökéletesen működő többszólamú vokálok miként fognak megszólalni. Többé-kevésbé egész jól, már persze a hely adottságaihoz képest. A hangzásban a vokálok tűntek el a leginkább, keveset lehetett belőlük hallani. Viszont zenei téren nem lehetett belekötni a buliba. A nem egyszerű témákat is simán hozták a srácok, akik inkább hasonlítottak egy deszkás bagázshoz, mint egy metal zenekarhoz. A folyamatos vokálozás és a szűk tér nem sok mozgást engedélyezett, a színpadi aktivitást így teljes egészében Matt Smith vállalta magára.

Kezdésként mindjárt egyik legismertebb számukkal nyitottak, a majd 12 perces I Ammel: mit mondjak, ütős kis kezdés volt, főleg a tekerős középrész utáni közönségénekeltetéssel megspékelve. Nem lassítottak a srácok, a szintén újlemezes The Master Storytellerrel folytatták – akárcsak az albumon, Matt Smith hangja nagyon jó formában volt, tökéletesen hozta a korongon hallható finomságokat. A két gitáros szinte felváltva szólózott, nem volt kifejezetten kinevezve szóló- vagy ritmusgitárosnak egyikőjük sem. Mintha az új lemezt nyomnák teljes egészében, a Nailed következett: itt tűnt fel igazán, hogy a koncerten sokkal kevesebb háttéranyagot nyomtak samplerről, mint azt gondoltam volna. Az ’As The World Bleeds’ kellemesen simogató tételei sokkal nyersebben szólaltak meg, lemaradtak a színezések és igazi dögös megszólalást kaptak a számok. Semmi sallang, csak pőre rockzene.

Nekem a rákövetkező Martyrnál lett végem, mindent egybevetve ez a kedvencem a Theocracy-tól, nem is bírtam ki libabőr nélkül – sosem gondoltam volna, hogy ezt a számot élőben hallom, ráadásul alig fél méterre a zenekartól. Sajnos a sok csúszásnak köszönhetően az eredeti setlistnek áldozatul esett pár nagy szám, például a klipes Fairytale is. De a klubot el kell halkítani fél 11 körül, mivel a belvárosban lakók nem tolerálják a hangoskodást. Ismerős történet… A mártír rohanós tempója után az est egyetlen pihenősebb nótája, a The Gift of Music következett, ami jót is tett a fejemnek a sok bólogatás után. A gyors setlist-módosításnak az lett a következménye, hogy a koncert záróakkordja a Mirror of Souls lemez címadó tétele lett, ami a maga 20 perces hosszával szépen keretbe foglalta az estét. Legalábbis ezt hittük. Egy kis pihenő után kaptak még egy számra időt a srácok, és a koncert tényleges zárásaként az Absolution Day érkezett, ami alatt még egyszer kiengedhette a közönség a hangját és teli torokból üvölthette a refrént. Matt is beleállt egy kis headbangbe, méltóképp fejezve be a koncertet. A pár apró technikai bakitól és a rövidített setlisttől eltekintve zseniális bulit nyomtak. Nagy vágyam volt, hogy ezeket a gyöngyszemeket élőben is halljam, és ne egy tribute bandától. Most megkaptam, és amit a srácok produkáltak, azzal maradéktalanul elégedett voltam – a többi nem az ő hibájuk. Ha nálunk ilyen muzsikát nyomnának a vasárnap reggel látható TV-műsorban, akkor egy fix nézőjük tutira lenne.

Setlist:

I Am / The Master Storyteller / Nailed / The Writing In The Sand / Martyr / The Gift of Music / Mirror of Souls /// Absolution Day

A koncert után öt perccel már szinte a teljes zenekar a merch pultnál állt és mindent dedikáltak, mindenkivel fotózkodtak, aki megkérte őket, és nagyon közvetlenül el lehetett velük beszélgetni. Szerintem itthon is lettek volna annyian egy ilyen bulin, mint Modenában, remélem, egyszer még eljön az ideje annak, hogy ezt a bandát itthon is lássák, mert nagyon nívós az, amit Matt Smithék művelnek!

Szöveg és fotó: Savafan

Külön köszönet Ladislav Bittónak!