"Álmaimból élek, ha világí­t a fény": Sing Sing, bugZ - Barba Negra Music Club, 2013.11.09.

írta ProblemChild | 2013.11.14.


Előrehajtom a fejem – valamit igazítanom kell a Fend-Air Aerocaster márkájú léggitáromon –, csatakos hajam az arcom elé hullik, a fülemben dübörgő zene éltet. Körülöttem ötvenes rockerek, harmincas egykori- és örökké lázadók, és a Holnap gyermekei együtt üvöltik/éneklik a szöveget. Jobbra is, balra is domborodik a perifériális látómező: két lány között állok. A színpadon öt test, egy szív. Kering bennem a Lázadó vér. De kezdjük az elején.

A rockerpulóverek egyik előnye a kapucni. A november egyik hátránya az eső. Összegezve: épp csak a kasza hiányzik a kezemből, ahogy kedvenc szakadt farmeromban összetalpalom a Fehérvári út összes pocsolyáját. A Barba Negra kapuján túl, dohányzó, iszogató, beszélgető árnyakat elhagyva a kezemre kerül a kék szalag, ami mutatja: megérkeztem. Börtönöm a Sing Sing.

Az előzenekar már porciózza nekünk a decibeleket. A sajátos nevű bugZ trió nem először játszik a Sing Sing előtt, én pedig nem először nem tudom hová rakni őket. Nem tolják rosszul, vigyorognak, elvannak, épp csak engem nem sikerül berántani ebbe az egészbe. Mintha egy amolyan „leszarom” típusú garázspunkot hallgatnék, amiből pont az a fíling hiányzik, ami az ilyen zenét elviszi a hátán. Bizton van, akinek tetszenek, számomra enyhe középszer: unalmas.

Lebben a függöny, mi ott maradunk színpadtalanul. A már legalább félig telt teremben ismerősök találnak egymásra – sokukat nem láttam a legutóbbi Sing Sing koncert óta –, söröskancsók ürülnek, izgatott várakozás és track-totó: melyik szám lesz az első? Nem sokkal tíz után egy intró húzza szét a lila textilt, szikrazuhatag, majd elindul a 2013-as év utolsó Sing Sing koncertje. A Barba Negra táncterének rocker/négyzetméter mutatója hirtelen duplájára nő.

Semmi warm up, már az első szám beránt. Magától nyúlik a plafon felé a kezem, ugrik a lábam, kapcsol aktívra a nyaki headbangus maximus izomcsoport. „Tettes vagy áldozat” – üvöltöm együtt százakkal, a kezem villába szorul, és minden egykori ön-harcom kétségbeesése kiszakad belőlem. Rocksztárrá válok az Ez vagyok én alatt, ha már meghívót kapok egy 1992-es turnébuszra: Távol az otthontól. Singék minden száma úgy van megírva, hogy koncerten odaverjen, ráadásul mindegyik másként. A Szárnyalok és a Valamiben hinni kell emel, repít, ráadásul ez utóbbi valami nagyon komoly belső erőt ad, az Éjféli expressz alatt villámok vágnak belém, a Sing Sing, az Életfogytig rock ’n’ roll és a Lázadó vér lendülete pedig olyan házlebontós jelleggel bír, hogy a biztosítók emelt szintű kockázati tényezőként hivatkoznak rá minden szerződésben.

A dalokhoz hozzájön még, hogy a srácok amellett, hogy profik, szemmel/füllel érzékelhetően imádják ezt az egészet. Pöpi dobfelszerelésének nyilvánvalóan nem része a naptár, a cinek mögött a húsz évvel ezelőtti energikus gyerek ül a fülig vigyorával, és ha van két tizedmásodperce, rendre hoz valami látványosabb mozdulatot. Oké, ennek a srácnak sörény helyett fejkendője van és rárakódott még egy adag dobtudás, de nagyjából ennyi a különbség az akkor és a most között. Hangya szemeiben a koncert kezdetén bekapcsolt az ezres izzó – tudod, az az ajándékkicsomagolós fajta –, és úgy maradt, annulálva az időnként kötelezően megjelenő marcona arckifejezést (ez meg valami basszeros specialitás lehet). Jele sincs, hogy az elmúlt hetet/hónapot jó eséllyel szervezéssel, telefonálással, akármivel töltötte, éppen ezen koncert miatt. Anti fogaira reklámfeliratokat lehetne festeni, annyit vigyorog, talán nála látszik a leglátványosabban, mennyit jelent, mennyire hiányzott a tagoknak ez az egész, amit a Sing Sing jelent. A dühítően jó gitáros ráadásul olyan originális rock-terpeszben áll bele a szólóiba, ami tanulhatatlan. Marcit pedig rendre kitakarta előlem az a nagyfejű colos, akit VIII Henrik gondjaira fogok bízni egy borongós estén, így csak stroboszkopikus villanások alapján tudom elmondani: átjárta a koncert. A dobosból lett gitáros (aki egyébként énekelni és basszerozni is tud, a srác egy zenei svájci bicska) legalább annyira figyelt a társaira, mint a zenére és a közönségre. Szerintem fogalmunk sincs, mennyire szeret ott állni, ezen a színpadon, ezekkel az emberekkel, és nekünk, a Sing Sing rajongóinak játszani. Egyébként meg a fejek, amiket vág, megérnek egy fotósorozatot.

A legtöbb figyelmet persze az – alig harminc éve zenélő – újonc, Sipos Tomi kapta. Részben, mert mégiscsak ő áll középen, részben pedig a helyzet specialitása miatt. Sipi egy olyan szerepkörbe került, ami legalább annyira dögnehéz, mint amennyire felemelő: ő a Sing Sing énekese. Nem csak, hogy egy kiváló énekes/frontember, de annak a húsz évvel ezelőtti emléke a szint, amit hoznia kell. Sipi jól kezdi, nem akar Abaházi lenni. Saját hangján, saját stílusával adja a dalokat. A hangszíne kicsit mélyebb, kevesebb benne a karc, viszont érezhetően képzettebb, rutinosabb. A kis csapda is ebben van, túl rutinos. Steven Tyler írta: „az énekesek ezer dollárokat fizetnek azért, hogy megtanulják ezeket a kurva vibrátókat, aminek semmi keresnivalója nincs a dalokban”. Részemről bólintás, a kevesebb talán több lenne.

Sipi egyébként egyenletes fejlődési ívet mutat a májusi első koncert óta azon területen, hogy kezdi elhinni, valóban ő a Sing Sing énekese. A tisztelet ugyanúgy megvan az Abaházi-testvérek iránt – ki nem hagyná, hogy külön tapsot kérjen nekik –, de egyre ritkábban látni a „te jó ég, tényleg itt vagyok?” kifejezést az arcán. Egyébként bevallottan ugyanilyen szívesen állna lent a színpad előtt is, ha láthatná az eredeti felállást. Egy profi zenésztől – aki csont nélkül vette azt az apró akadályt, mikor egy besült pirotechnika kiiktatta a hallását a rendezői balon – ez a fajta őszinte öröm és zenei alázat egy olyan aurát ad Tominak, amit nem lehet nem szeretni.

Három vendégzenész is tiszteletét tette a huszonötös jubileum alkalmából a mikrofonnál. Kezdem a másodikkal, Szasza a tőle megszokott színvonalon és lazasággal hozta a dirty rockot. A Felejts el és a Lázadó vér tökéletes választás volt, ennek az embernek meg sem kell szólalnia, a mozgásából elhiszem, hogy idefelé három gruppit felpróbált, egy pedig a kocsi sebváltóját tesztelte csak úgy kedvtelésből. Závodi Gabi egy jelenség, akár a színpadon, akár a zenei életben, ő az, aki mindenhova odaillik és mindenhonnan kilóg. Itt a Törvények nélkül-t adta elő, de beszállhatott volna a Valamiben hinni kell-be is, ha kerítenek neki egy billentyűt. És első vendégként: Csordás Levente. „Ignorance is a bliss” énekli Wes Borland a Black Light Burns-ben, és milyen igaza van! Miért, miért kell tudnom, hogy Levi anno J.D.-ként tátogott vizet tapicskolva Kozsó utasítására egy  shygys nevű tiniléfacsaró fiúbandában? Hiába tudom aggyal, hogy az egykori Magazin-tag más dalokat nem is kaphatott volna, mint a Sírni csak a győztesnek szabad-ot, és a Nehéz lehet hősnek lenni-t, hiába hallom, hogy az ő hangja hasonlít a legjobban a Sing klasszikus felállásához, rajongóként: nem tudok hinni neki. Azok a srácok ott fent a színpadon szinte mindent odaadtak a zenéért, viszont Levi anno a Zenét árulta el... mondhatni a semmiért.

Nem veszem végig a kronológiát, és ennek oka maga a koncert. Annak ellenére, hogy – Singék példáját követve – színjózanon érkeztem, az első hang gyakorlatilag belőtt, berúgatott, elvarázsolt (nem kívánt törlendő). Nemhogy objektív nem tudtam maradni, de szinte magamnál sem voltam. Fogalmam sincs, Anti mellényúlt-e az 'otthontól szólója közben – elég valószerűtlen –, vagy Pöpi ledarált-e egy dobverőt – erre van azért sansz –, azt viszont éreztem, ahogy a tömegen, ismeretlen társaimon energia hullámzik át minden egyes ütemre, elér és felrepít. Esélyes, hogy magassági rekordot ugrottam csak azért, hogy a földre érkezésem ritmusban maradjon. A Szárnyalok alatt kollektíve nőttek éjszínű szárnyaink, a Lázadó vér pedig orvosi paradoxont hozott, közös érrendszerre kötve mindenkit teremben. A Soha ne engedj el-Mindig kettősét – régi Sing-fogás két lassút egyben játszani – egy tökidegen lánnyal énekeltem együtt, csordultig a túláradóval úgy, hogy akinek az ő hangja szólt, két méterre állt mögötte, akinek az enyém, 200 km távolságra volt. Egyedül az Összetört szívvel-nél éreztem elsőre, hogy a kicsit átdolgozott dal régebbi tábortűzmellettülős-lélekkiszaggatós lo-fi változata nekem jobban ütött. Természetesen két számmal a koncert vége előtt a zenekar levonul, tudván, egy termonukleáris katasztrófa sem hallgattatná el a „vissza-vissza” kórust.

A Sing Sing – a dal – egyrészt kihagyhatatlan, másrészt jó hatásfokú utánégető, perfekt comeback zene (bár most valamiért nem volt rá pogó). És végül természetesen a világ egyik legjobb kocsmanótája, a dal, amit csak az nem ismer, aki az elmúlt húsz évben a Flinn Springs-i juharfák árnyékában kizárólag korhadó faágakkal kommunikált – van értelme, hidd el –, és amire bizonyítottan a legtöbb kannásbor fogyott a kilencvenes években: a Halál a májra. Természetesen itt mindenki a színpadon és magán kívül van, az egy mikrofonra jutó énekesek száma eléri az esti csúcsot, „dzsemszésön” hangulat uralkodik, lent tombolat, én meg újra rájövök, fényesre kopott mivolta ellenére ez biza egy jó szám kérem. Pólómból, fejkendőmből természetesen csavarni lehet a vizet, hangképző szerveim fél órával ezelőtt rúgták az utolsókat, lelkemben mégis hitetlenkedés. Húsz szám! Nem mehetett el ilyen hamar... egyébként is van még harminc, amit nem játszottatok (negyven, ha a 'Sing Sing +' is beleveszem). Hangom kímélve csak magamban folytatom: vissza, vissza!

Huszonöt év. Negyed század. (9131 nap, 219.150 óra, satöbbi). Négy generáció váltotta egymást, mióta a Sing Sing ajtaja kitárult, az első koncert közben/után készült gyerekek egy része már a válóperére készül. A világot hurrikánok, háborúk és a Blümchen dalok tépázták, a könnyűzene egy szignifikáns része eljutott a vércikitől a vállalhatatlanig. A kazettákból CD-k majd memóriakártyák lettek, a C64 (64KiB/1MHz) PC-vé nőtte ki magát (8GB/4x3GHz), és megjelent az Internet, hogy az addig ismeretlen tehetségek munkái (és médiacelebek házipornói) bárki számára elérhetőek legyenek. Az életünk gyökeresen megváltozott. De a Sing Sing, úgy fest, átíveli ezt az időszakot. Mai tizenévesek hallgatják ugyanúgy a dalokat, mint egykor a szüleik, a koncert közönsége komplett generációs/társadalmi keresztmetszet. Ami pedig a zenekart illeti: valamikor a kilencvenes években a pécsi Hard Rák Cafe-ban Abaházi egyszer azt mondta: „egy éve kétezer ember előtt játszottunk a Csarnokban. Itt most lehettek kábé kétszázan [sokkal több ember nem fért be – a szerk.]. De ha lesztek akár csak húszan is, akik kíváncsiak ránk, mi itt leszünk, és játszani fogunk”.  2013-ban Csaba már nem áll a színpadon, de ahogy Boros Péter, Lévai Hangyássy Laci, Csarnoki Anti, Váry Zoli és Sipos Tomi arcát nézem, azt kell mondjam: ha nem is mondták, nekik elhiszem.

Setlist: 

Tettes vagy áldozat / Ez vagyok én / Távol az otthontól / Valamiben hinni kell / Félek / Hideg éjszakák / Sírni csak a győztesnek szabad / Katonák (Nehéz lehet hősnek lenni) / Éjféli expressz / Szárnyalok / Összetört szívvel / Felejts el / Lázadó vér / Életfogytig rock and roll / Tetovált jel / Törvények nélkül / Soha ne engedj el / Mindig /// Sing Sing / Halál a májra

Szerző: ProblemChild

Fotók: Török Hajni. Még több kép a HRM Facebook oldalán!