"A kinézetnél sokkal fontosabbnak tartom, hogy jó ember legyek": Interjú Michael Kiskével

írta Jocke | 2013.11.13.

Nemrég jelent meg a Michael Kiske nevével fémjelzett Place Vendome projekt harmadik albuma, a ’Thunder in the Distance’. Már egy apropó arra, hogy el lehessen csípni Michael Kiskét egy skype-os beszélgetésre. Persze a Place Vendome csak egy kérdésterület a millióból, hiszen Michaellel oly sok mindenről lehet beszélni. Nem is apróztuk el a dolgokat, és a vasárnapi ebédet félretolva jó háromnegyed óráig beszélgettem az egykori Helloween-frontemberrel. Nem csak szimpatikus és tisztelettudó figura, de a szó is csak úgy ömlik belőle. S íme, a diskurzus végeredménye: Kiske a példaképeiről, a kapcsolatáról Kai Hansennel és Michael Weikath-tal, a Helloweenről, a Queensryche-ról és a vallásról – meg még vagy ezer más dologról…

 

 

Pontban délben megcsörren a Skype telefon, a vonal túlsó végén Elvis – Hamburgból. Azt hiszem ez lesz életem legérdekesebb beszélgetése…

Hard Rock Magazin: Szia Michael! Hallasz mindent rendesen?

Michael Kiske: Hello! Igen, teljesen jól!

HRM: Bocs, csak most lőttem be a mikrofont és nálam egy kicsit fura volt a vonal. Remélem, nem akarod bekapcsolni a videót, elég szörnyű fejem van, hosszú volt az este…

MK: Nem-nem, Isten ments!

HRM: Megegyeztünk (nevet). Nos, lenne néhány kérdésem a Place Vendome-ról, egyéb projektjeidről, a Unisonicról és a Helloweenről is.

MK: Csak nyugodtan.

HRM: Kezdjük a Place Vendome-mal. Már egy ideje hallgatom az új albumot, és nagyon bejön, gratulálok Nektek. Te személy szerint mennyire vagy elégedett a ’Thunder in the Distance’-szel?

MK: Igazából még nem hallgattam végig a kész verziót, úgyhogy minden bizonnyal többet tudsz, mint én (nevet). A mix verzió van meg, amit Dennis [Ward] küldött át, illetve két-három dalt hallottam, ami teljesen kész. A dalok igen nagy változáson mennek keresztül, természetesen Dennis végzi a munka nagy részét. Megkapom tőle a demóverziókat és megkérdezi tőlem, hogy szerintem jók lennének-e egy Place Vendome albumra. Na igen, ekkor még csupán a „jó” kategóriába sorolhatóak a dalok, és a végére, Dennis munkája után lesznek igazán ütősek. Sokkal több dalt csinálunk, mint amennyi valóban megjelenik, a végén a kevésbé jó számok kirostálódnak. Ráadásul nekem nem is tipikus AOR-hangfekvésem van. A demókat még más énekesek éneklik fel és ezáltal is teljesen más lesz a végeredmény. Mire gondolok? Ott vannak például a klasszikus AOR-bandák, mint a Survivor, a Journey, vagy a Magnum Bob Catley-vel. Ezekhez az énekesekhez képest az én hangom egészen más: nem annyira kommersz, eltérő karakterű. S ami a zenét illeti: az első két albumnál még voltak kitekintések a heavy metal irányába, de a ’Thunder in the Distance’ már száz százalékban AOR album. Igazából pont ez volt ennek a projektnek a lényege. Előtted adtam interjút egy angol srácnak és ő is megjegyezte, hogy ez az irány tetszik neki.

HRM: Az imént említetted a projekt szót. A Place Vendome… na álljunk meg egy ásónyomra! Most ez >Plész Vendom< vagy >Plász Vendóm<?

Michael: Igazából a Place Vendome egy tér Párizsban, de fogalmam sincs, hogy a franciák hogyan ejtik.

HRM: Nekem sincs.

Michael: Szerintem, ha elnyújtjuk a magánhangzókat, akkor járunk a legközelebb a franciák kiejtéséhez.

HRM: Akkor maradjunk a >Plász Vendóm<-nál. Rendes zenekarnak számít, vagy projektnek?

Michael: Neem, teljes mértékben projektről van szó. Ami rendes zenekarnak számít, az például a Unisonic, amit Kostával [Zafiriou] és Dennisszel csinálunk. A Unisonic-kal együtt próbálunk, együtt dolgozunk, mint egy normális zenekar esetében. A Place Vendome ténylegesen egy projekt, szinte kivétel nélkül minden az interneten keresztül valósul meg. Az egész 2003-ben kezdődött, amikor Kosta megkérdezett, hogy van-e kedvem csatlakozni, lenne-e kedvem ilyen jellegű zenét csinálni. Neki ez a kedvenc zenei irányzata, és mivel akkor nem volt együttesem, bekerültem a projektbe, ami szerintem az évek során nagyon sokat fejlődött. Miután megalakult a Unisonic, úgy gondoltam, hogy nem fogok már tevékeny része lenni a Place Vendome-nak, de aztán a Unisonic elég tutyimutyi zenekarnak bizonyult (nevet), marad szabadidő bőven. Ráadásul a Unisonic és az Avantasia turnék során mindig megkérdezték tőlem, hogy mi van a Place Vendome-mal? Lesz-e új album? De ugyanez a helyzet a Kiske/Somerville projekttel is. Ez egy egyszerű történet: imádom csinálni! Nem kell dalokat írnom, hanem kvázi csak annyi dolgom van, hogy megtanuljam a dalszövegeket, felénekeljem és a magam képére formáljam a számokat. A legtöbb munkája természetesen Dennisnek van.

HRM: Ahogy megnéztem a zenészek listáját, látok egy különbséget. Nem Kosta Zafiriou ül a dobok mögött…

Michael: Igen, Kosta már nincs itt, mint ahogy a Pink Cream 69-ben sem, csak a Unisonicban dobol. Nem volt kedve ilyen sok mindent csinálni egyszerre. Már leginkább a menedzseléssel foglalkozik, neki ez amúgy is a vérében van.

HRM: Helyette pedig itt van Dirk Bruinenberg – őszintén szólva nem ismerem őt…

Michael: Én sem. Ez Dennis feladata. Pontosabban Kosta állandóan a sarkára lép, hogy a megfelelő embereket szerezze meg a projekthez, így hozta az új dobost is.

HRM: Ha már ismét a Unisonic-nál tartunk: újra együtt dolgozol Kai-val. Volt ebben szerepe az Avantasiának?

Michael: Igen. 2010-ben volt először, hogy több mint húsz év után ismét együtt álltunk a színpadon. Már majd’ elfelejtettem, hogy milyen, de mindig is volt közöttünk egyfajta különleges kölcsönhatás. Ráadásul 2010 óta személyesen, privátban is nagyon jól kijövünk egymással. Egyedi a kapcsolatunk, és ezt az összhangot nem csak a színpadon, hanem a promóciós körutakon is éreztem, és ez nagyon jó. Sokat beszélgettünk Kai-val ezután, s arra jutottunk, hogy még csinálnunk kéne valamit közösen, mielőtt megöregszünk, s már nem leszünk képesek valami igazán jót alkotni. Utalt rá, hogy el tudná magát képzelni gitárosként a Unisonicban – s most ugyebár ő a Unisonic gitárosa. S mindezt az Avantasia váltotta ki.

HRM: S mi mindennek természetesen nagyon örülünk. Feltételezem, hogy jól érezted magad az Avantasia turnén, de mesélj inkább Te! Mik volt a csúcspontok, esetleg a negatív dolgok a körút során?

Michael: Végig jól éreztem magam, nincs mire panaszkodnom, egyedül az időeltolódás és a megfázás bosszantott. Ha ugyanis fáradt vagy, az a hangodon is érződik. De ez normális. Mindenki ismeri ezt az érzést: este van egy koncerted, másnap pedig már egy repülőn ülsz egy másik ország felé. S ha ráadásul egy olyan ország felé, ahol időeltolódás van, akkor könnyen összefolynak a nappalok és az éjszakák. Ahogy idősödik az ember, egyre jobban megviselik ezek a dolgok, 45 évesen meg már pláne. Nem vagyok az a típus, aki elmenekül a rajongók elől, s többször előfordul, hogy felbukkan a hotel előtt 40-50 ember, akik autogramot szeretnének, vagy fotózkodni akarnak. S ott bizony könnyen előfordul, hogy valakitől elkapsz valamit. A rajongók nem gondolnak bele, hogy ha meg vannak fázva, akkor nem kéne olyan közel menni egy turnézó énekeshez, mert simán elkaphatja tőlük a betegséget. Általában egy hét sem telik el, s már el is kaptam az első náthát. Tényleg ez az egyetlen dolog, ami idegesít a turnék során.

HRM: Maradjunk az énekes-témánál. Van egyfajta rivalizálás – természetesen nem véresen komolyan gondolom – az énekesek között egy Avantasia turné során?

Michael: Nagyon jó a kérdés! Részemről azonban nincs ilyen. Nincs konkurálás, de természetesen mindenki a maximumot akarja nyújtani. De ez természetes, nyilván hazudna az, aki azt állítaná, hogy nem zavarja, ha gyengébben teljesít a másiknál. A rivalizálás marad egészséges határokon belül, de mindenkinek van egyfajta saját egója. De nem beteges egoizmusról beszélek: a szélsőségesen egoista viselkedéssel magad ellen fordíthatsz mindenkit és ki is zárhatod magad mások köreiből. De általában az élet megtanít az alázatra. Ha megnézem ezeket az embereket, például Tobit, ő teljesen rendben van, helyén van a szíve. Ő nem olyan, aki sokáig együtt tudna dolgozni egoista, rossz hangulatot keltő emberekkel. Mindenki jó akar lenni, de őszintén azt gondolom, hogy mindenki az együttesben örül, hogy ha a másik jól teljesít, az irigységnek nyoma sincs. Ráadásul Tobi mindenkit megpróbál a középpontba helyezni. Nem hagyja, hogy bárkire is rossz fény vetüljön és mindig mindenkit pozitív színben tüntet fel. Ilyen szempontból nem rendelkezik azzal a bizonyos negatív egóval. Mindenki jó akar lenni, de nem hiszem, hogy ez a konkurálás szintjére jutna, legalábbis én még nem vettem észre.

HRM: Szoktad érezni, hogy a rajongók egyfajta helloweenes teljesítményt várnak el Tőled? Például akkor, amikor a Unisonic-kal vagy a színpadon?

Michael: Igen, ez egy természetes dolog. Amióta a Helloweenből kiléptem, nagyon sok életfázison mentem keresztül. Az első évek tele voltak frusztrációval, és sok dologra igen agresszíven reagáltam. Idegesített, hogy a múltammal kapcsoltak össze, egy múltbeli dologgal azonosítottak. Az egyfajta átok, ha valamiben nagyon sikeres voltál, mert utána szinte esélytelen, hogy ne azzal a teljesítményeddel hasonlítsanak össze. Most erre mondok egy hasonlatot. Képzelj el egy embert, aki eddig autókat gyártott, de most épít egy repülőgépet. Beül a repülőbe, mire a többiek azt mondják, hogy micsoda szar ez az autó. Érted?

HRM: Aham [nem egészen].

Michael: És ez nem fair. Viszont időközben megértettem, hogy miért van ez. Az emberek ezt nem gonoszkodásból gondolják, hanem éppen azért, mert régen jónak találtak valamit, mint például a ’Keeper’ albumokat, és most ugyanazt szeretnék visszakapni. De ennek természetesen odáig sem szabadna vezetnie, hogy minden új dolgot ellehetetlenítenek. Nem szabad összehasonlítani az almát a körtével, jóval inkább nyitottabbnak kéne lenni az új felé. Manapság már nem leszek szomorú, vagy mérges, ha valaki felhozza ezt nekem. Ilyen az, ha valaki nagyon sikeres, vagy valamiben nagyon sikeres volt – és a ’Keeper’ albumok azok voltak, a legsikeresebb albumaink, négymillió példányban keltek el.

HRM: Négy?! Na, ezt nem tudtam!

Michael: Igen, még a mai napig fogy belőlük. Teljesen kézenfekvő volt, hogy egy idő után mítosszá válik, amivel egyfolytában összehasonlítanak majd. Az utóbbi négy évben számomra is egyre fontosabb lett, hogy ismét színpadra álljak, találkozzam a rajongókkal, aláírjam a régi albumokat. Egyre fontosabb lett, hogy megtaláljam a saját lelki békémet, illetve felépítsem a kapcsolatot Kai-val és azokkal, akikkel régen a Helloweenben együtt zenéltem, és megszabadulni mindattól, ami korábban negatívan érintett. Oké, mint mondtam, egyfelől normális, de az embereknek meg kell érteniük, hogy az ember idősödik, és más irányba is fejlődik, és más útra lép – legyen ez a fejlődés az ének vagy akár a zene terén. Minden zenei kultúra halála, ha a régi dolgokkal megölöd az újakat.

HRM: Jön a rázós kérdés: mit gondolsz, lehetséges lenne egy Helloween reunion?

Michael: Nem.

HRM: Legalábbis részedről.

Michael: Nem, nem, nem. Weikath Úrral személyesen 1994-ben találkoztam utoljára.

HRM: Ez komoly?

Michael: Oké, egyszer találkoztam vele az Avantasia turnén Svédországban a Sweden Rockon. Kezet fogtunk, beszélgettünk egy kicsit. Nem volt semmi gond, nyugodtan beszélgettünk mindketten. Fontos, hogy olyan emberekkel tudjak zenélni, aki megértenek, tisztelnek és szeretnek engem. Az egész történet a Helloweennel annak idején nagyon megterhelt, és a történteken az utóbbi idők békekötései sem változtatnak. Nem tartom helyesnek azt, ami akkor történt, s most is úgy érzem, hogy ez nem az a kör, amelyben szívesen zenélnék. Ez egy nagyon személyes, morális történet. Most azonban már elegendően kiegyensúlyozottnak érzem magam, és a színpadon is megvan az önbizalmam. Sokan azt gondolják, hogy semmivel nem lehet megbántani, de azért másfelől még mindig elég érzékeny vagyok – ha például igazán ideges vagy frusztrált vagyok, előfordul, hogy elmegy a hangom. Akkor egyszerűen nem tudok énekelni. Ez viszont másfelől egy jó dolog, mert azt mutatja, hogy a lelked ott lakozik a hangodban. Ez nem egy hideg, kőkemény sport, hanem egy érzelemdús műfaj. A hátránya persze az, hogy negatív hatással van az énekteljesítményedre. Éppen ezért csak olyan emberekkel szeretnék együtt zenélni, akik közt jól érzem magam. Ahol azt érzem, hogy a zenélés őszinte alapokra épül. Én amúgy is egy spirituális srác vagyok, az egész életemet végigkíséri a vallás. Nem vagyok bizonyos valláshoz kötve, mert szerintem nem kell éles határokat húzni, de a lényeg, hogy központi helyet foglal el az életemben, mert a vallások az élet forrásai. Ez is hatással van arra, hogy hogyan és kikkel zenélek.

HRM: Köszönöm. Egy időre tegyük félre a Helloweent és beszélgessünk a szólóprojektjeidről. A kilencvenes és a kétezres években is volt néhány szólóalbumod. Tervezel újakat, vagy teljes mértékben a Unisonicra koncentrálsz?

Michael: Ameddig produktívak vagyunk a Unisonic-kal és ameddig élvezzük, csinálni fogjuk, de olyan szólóalbumokat, amelyeket korábban megjelentettem, nem fogok többé. De mindenképpen szeretnék még valami sajátosat csinálni, ami kitölti ezt az űrt. Kilencvennyolcban… várj csak, mikor is volt? Igen, kilencvennyolc-kétezer táján ismertem meg Sandro Giampietrót, aki az utolsó három albumon, a Suparedtől kezdve gitárosként dolgozott velem. Az évek során igazi barátság alakult ki köztünk, a legjobb barátomként tekintek rá. Hetente többször beszélünk egymással telefonon, a legzseniálisabb zenésznek tartom. Csak a zene jár a fejében. Van egy szép nagy háza egy h-a-t-a-l-m-a-s stúdióval, lélegzetelállító. Semmi mást nem csinál, mint dalokat ír és gitározik. Van egy nagy családja, három gyereke és ők is mindig ott vannak. Velük biztosan csinálok valamit a jövőben. Ha lesz szólóalbum, akkor a producerkedést Sandróra bízom, mert ő ehhez sokkal jobban ért. Mindent vele együtt fogok írni, és mint mondtam, rábízom a produceri munkálatokat. Rájöttem, hogy kettőnk között ez nagyon jól működik és most is éppen dolgozunk valamin. Most a hétvégén akartam felénekelni egy új dalt, de elromlott a mikrofonom. Szóval biztosan jön valami új, és szuper lesz. Ez azonban most más lesz, jóval rockosabb, mert Sandro igazából hard rock/metal gitáros. Gitárközpontú zene lesz, de nem feltétlenül metalos irányba fog elmenni. Inkább dallamos rockzenét kell elképzelni, de nehéz körbeírni. A lényeg, hogy szép lesz, meg fog jelenni, erre lehet tőlem számítani a szólóalbumok helyett.

HRM: Közben készül a második lemez Amandával…

Michael: Igen, de még csak a dalírásnál tartunk, nem tudom, hogy mikor fogunk hozzá a dalok felénekléséhez. Szerintem talán jövő év elején, de még nem hallottam egy készülőfélben lévő dalt sem.

HRM: Térjünk vissza kicsit Rád! Hogyan találkoztál gyerekként a rockzenével?

Michael: Kilencéves koromig egyáltalán nem hallgattam zenét, egyáltalán nem érdekelt. Persze voltak gyerekzenés bakelitjeim, főleg német mesék, vagy a Micimackó. Kilenc éves lettem, amikor Elvis meghalt [1977-ben], és mindenhol őt lehetett látni a tévében. Az embereket akkor mutatják a legszívesebben, amikor éppen meghalnak. Akkor láttam először Elvist és nagyon királynak gondoltam. A színpadi kisugárzása, az énekhangja teljesen Elvis fanatikussá tett. A nővérem kapott ajándékba egy ’Elvis Forever’ bakelitet, egy dupla albumot Elvis slágerekkel. Még ma is megvan, de már nem tudom lejátszani, mert teljesen szét van karcolódva. Mindig én hallgattam, elloptam a nővéremtől a bakeliteket. Aztán egyszer csak megunta és nekem ajándékozta őket – azóta kezdett el érdekelni a zene és rájöttem, hogy szeretnék valamikor a zenélni. Hasonló volt ez nálam, mint a Beatlesnél, akiket szintén inspirált Elvis. Az ő kisugárzása ébresztett rá arra, hogy nekem is kell valami hasonlót csinálnom.

HRM: Látom, hogy mennyire inspirált, a Skype-képednek is őt választottad. (nevet)

Michael: (nevet) Kétféle zenész van: akik iszonyat királyok és szívesen hallgatod őket, és vannak, akik arra inspirálnak, hogy Te magad csinálj zenét. Ők utóbbiak azok, akikre leginkább felnézek. Akik felkeltik benned a vágyat, hogy Te magad is létrehozz valamit. Az első fajta zenészek rajongóvá tesznek, a reklámhordozójuk leszel, míg a második kategória feléleszti benned a művészt. Nálam Elvis volt az, aki ezt a folyamatot elindította bennem. Vannak olyan emberek, akik biztosan nem váltak volna zenésszé, ha Elvis nem létezett volna. Valószínűleg az egész zenevilág máshogy nézne ki, ha Elvis nem lett volna. Még akkor sem, ha Elvis saját maga nem írt dalokat, de az egész személyisége és fellépése inspirálóan hatott az emberekre. Hatással volt az egész zenei társadalomra. Még a Beatles is, Paul McCartney és John Lennon is személyesen elismerte, hogy nem jött volna létre a zenekar Elvis nélkül. Énekeltem vele a számokat, és amikor 12 éves lettem, egy akusztikus gitárt kértem a szüleimtől karácsonyra. Az akkori legjobb barátom azt mondta: „Úgyis csak három hétig fogsz vele játszani, aztán a sarokba dobod!” Mégis kitartottam a kívánságom mellett és három napra rá már el tudtam játszani az első dalom. Egyesek három nap utána a sarokba dobják a gitárt, mások három nap után már a saját dalukat játsszák. Akkor kezdtem el írni az első saját dalaimat, leginkább német nyelven és a legtöbbjük a világbékéről szólt. 14 évesen ismertem meg Karsten Nagelt, aki mai napig jó barátom, és az utolsó albumaimon dobolt. Hallott énekelni és gitározni, majd elkezdtünk jókat dumálni. Ő vezetett rá a Beatlesre, mert az apukája nagy rajongó volt, s volt egy barátja, akivel együtt zenélgetett a Reeperbahnon [Hamburg egy híres utcája és piros lámpás negyede]. De szintén Karsten volt az, aki megismertette velem a heavy metalt. Judas Priest, Kiss és Iron Maiden rajongó volt. Teljesen megőrültünk ezektől a bandáktól, de legfőképpen a Judas Priesttől és az Iron Maidentől, ők voltak rám a legnagyobb hatással. Ott volt a ’The Number of the Beast’ a Maidentől és a ’Screaming for Vengeance’ a Judas Priesttől [’82 mindegyik], mindkettő legendás albuma mindkét zenekarnak. Az volt az az idő, amikor a metal igazán jó volt. Minden hónapban jött 3-4-5 remek banda. És gondoljunk bele, akkoriban még internet sem volt: megrohamoztuk a lemezboltokat – Hamburgban volt a Michelle, ami még a mai napig létezik. Karsten mutogatta nekem, hogy „nézd, nézd, nézd, az is új, meg az is új”, s meg is tudtuk hallgatni őket, s egyből magaddal is vihetted a lemezt. Rettentően produktív idők voltak ezek. 14 évesen, Karstennek köszönhetően jutottam el a heavy metalhoz. Aztán gyorsan jött a Metallica az első albumával, de már mielőtt a ’Kill ’Em All’ kijött volna, megjelent a demójuk kazettán. A demót több százezerszer példányban adták el, újra kellett gyártani, mielőtt az album megjelent. Állatira jónak találtam, akkoriban erre meditáltam, igaz, a szövegeket nem értettem. (nevet) Egészen a ’Master of Puppets’-ig királynak tartottam a Metallicát, aztán a ’Justice for All’-tól kezdve már annyira nem kötöttek le, bár a fekete albumot is igazán jónak találtam.

Aztán persze ott volt a Queensryche! Emlékszem, hogy együtt voltam Karstennel egy Dio koncerten. Őt is nagyon szerettük, megvoltak a szólólemezei, a Black Sabbath és a Rainbow albumok is. Épp akkor játszottak Hamburgban a ’Holy Diver’ turné keretében és a Queensryche volt az előzenekar. Karstennel nem tudtuk, hogy hogyan kell kiejteni… Queenhü… Queenhh… (nagy nevetés), de igazából teljesen mindegy volt, mert Diót akartuk látni. Aztán belekezdtek: Tütütüdü-tütüdü-tütütüdü, a Queen of the Reich-ba… Geoff Tate magas hangja teljesen letaglózott minket, elszabadult a pokol. Ez a tiszta, magas énekhang… mellette Dio szinte unalmasnak hatott ehhez képest. (nevet) Meghallgattuk az első albumukat, a ’Warning’-ot, amely az elején furcsa volt, de a harmadik hallgatás után függővé váltunk. Az Iron Maiden és a Judas Priest mellett a Queensryche volt a kedvenc zenekarunk. És a Metallica. Ezek voltak azok a bandák, amelyek a leginkább inspiráltak minket. Aztán ott volt még az Accept a ’Restless and Wild’-dal és a… hogy is hívják az albumot? ’Breaker’! A lényeg, hogy nagyon királynak tartottuk ezeket az albumokat is.

HRM: Ha már szóba hoztad, pont most fog játszani a Queensryche Budapesten [az interjú a QR buli előtt készült].

Michael: Melyik Queensryche?

HRM: A Todd La Torre-féle. Kár, hogy így alakult a történet.

Michael: Igen, sajnos. Egyébként csak pár hete tudtam meg és nagyon meglepett. Nem követem annyira a híreket. Meg voltam döbbenve, hogy már nincs ott [mármint Tate]. Aztán elolvastam az interjúkat az interneten, és nagyon szomorú, azt hittem, hogy azért ennél jóval felnőttebben gondolkodnak. Bár valahol mindannyian nagy gyermekek vagyunk, és könnyen megsértődünk mindenen. Már csak azért sem számítottam rá, mert Chris DeGarmótól eltekintve mindig szilárdnak tűnt a felállás. Bár az utóbbi időben kicsit unalmas albumokat adtak ki, de ennek akkor sem így kellett volna történnie. Felnőtt embereknek le kéne tudniuk ülni egy asztalhoz, még akkor is, ha nem akarnak tovább együtt zenélni, vagy úgy érzik, hogy Geoff-fal nem akarnak már együtt dolgozni. Főleg ennyi év után, hiszen már iskolás koruk óta ismerik egymást. Borzasztó, hogy lényegében megutálták egymást. Hasonló szart éltem át én is anno a Helloweennel.

HRM: Ismét előkerült a Helloween. Van pár év különbség köztetek Kai-val. Hogyan ismerkedtetek meg?

Michael: Volt egy sulibandám, amelyben Karsten is játszott. Aztán az emberek elkezdtek rólam beszélni, hogy „bla-bla-bla, van ez a srác, aki ilyen meg olyan jól énekel”. Ezek a hangok Michael Weikath fülébe is eljutottak, és Kai-nak már akkor is voltak problémái az élőben énekléssel. Az igazat megvallva nem is énekelt túl jól, ma már sokkal jobb ezen a téren. Tulajdonképpen csak kiabált. Nem gondolt semmire, csak ordított. Lenyomtak két koncertet, és a harmadikra már nem volt hangja. Összedugták a fejüket és arra jutottak, hogy kell egy énekes, mert ez így nem mehet tovább. Éppen a sulibandámmal, az Ill Prophecy-vel próbáltam, amikor Markus [Grosskopf] lejött hozzánk, Michael küldte oda. Azért küldte előre Markust, mert ő tipikusan egy jó fej ember. Odajött hozzám: „Tök jó, amit csinálsz, nagyon tetszik, nem lenne kedved beszállni hozzánk énekelni?” A kezembe nyomta a ’Walls of Jericho’-t – meghallgattam… Borzasztó volt és eszem ágában sem volt visszahívni őket. (nevet) Aztán úgy hat héttel később csörgött a telefon – épp a fürdőkádban voltam, Weikath volt a vonal túlsó végén. „Igen-igen, tudom, hogy a ’Jericho’ elég punkos, de tovább akarunk fejlődni és éppen ezért keresünk egy olyan énekest, mint Te.” Párszor találkoztunk Weikivel, beszélgettünk és végül lementem hozzájuk a próbaterembe. Időközben már új dalokat is írtak az én hangomra. Ilyen volt például a Future World vagy a Halloween, amelyeket már kimondottan az én hangomra írtak. De úgy emlékszem, hogy már az album is félig kész volt. S nem vagyok biztos, de szerintem a March of Time is már úgy-ahogy kész volt akkoriban [a March of Time már a kettes Keeper albumon van – Jocke]. Épp tizennyolc éves lettem, mikor lementem a próbaterembe, elnyomtunk pár számot és tudtam, hogy ez nagyszerű lesz! Tudtam, hogy ebben az együttesben akarok maradni, és nagyon jól működtek a dolgok. A többi pedig már történelem…

HRM: Amit pedig nagyon jól ismerünk. És hogy tölti Michael Kiske a mindennapjait?

Michael: Visszahúzódó, gondolkodó típus vagyok. Sokat olvasok, talán túl sokat is. Nagyon sokat gondolkodom és saját magam is nagyon sokat írok. Emellett szeretek TV-zni is, vígjátékokat és mélyebb tartalommal bíró műsorokat nézni. Emellett zenét hallgatok, nem az a fajta vagyok, aki szeret party-zni és fura mód nem szeretek központban lenni. Ahhoz a zenészgenerációhoz tartozom, akik teljesen más okból csináltak zenét, mint a maiak. Látjuk manapság ezeket a casting-műsorokat a tévében, ahol megkérdik a fellépőket, hogy miért jelentkeztek, s olyan dolgokat mondanak, amelyek az én generációmnak egyáltalán nem voltak fontosak. Rivaldafény, siker, pénz. Bár a pénzt nem említik, mert az visszásként hathat. De mindig valami külsőségről beszélnek. Én annak idején azért kezdtem el zenélni, mert a hatása alá kerültem, máshogy nem is tudnám kifejezni. Egyszerűen azért történt, mert bizonyos együttesekért teljesen odavoltam. Ez volt az, ami lekötött: zenéltél a szabadidődben, suli után, mert egyszerűen szeretted. S ha tényleg jól csináltad, jött egy kiadó, felajánlott egy szerződést, vagy jött egy olyan lehetőség, mint nekem a Helloweennel, akiknek már lemezszerződésük volt. Aztán azon kaptad magad, hogy ez a szakmád, holott csak azért csináltad, mert szeretted. Mindezen tapasztalatok felértek egy iskolával, szakmai gyakorlattal. Elkezdtél ebből élni, sőt, egy idő után muszáj ebből élned, bár én nem a gazdasági vonatkozások miatt csináltam. De mi is volt az eredeti kérdés?

HRM: Hogy hogyan élsz a mindennapokban. (nevet)

Michael: (nevet) Ja, igen, igen. De most akkor újra megvan a fonál. Sosem kerestem a rivaldafényt, sosem akartam magam a középpontba helyezni, nem állítottam, hogy én vagyok a legkirályabb, vagy ilyesmi. Az, hogy rivaldafénybe kerültem, így adódott. Sokáig elégedett voltam azzal, hogy csak a próbateremben és a szabadidőmben zenéltem.

HRM: Ha lenne egy zenekar, amelybe beszállhatnál, melyik lenne az? Van egyfajta álomzenekarod, amelyben énekelnél?

Michael: Szerintem nem jó dolog szilárd zenekarba énekesként belépni. Túl sok negatív dologgal jár együtt. Engem például idegesítene, ha egy másik zenei irányba kellene elmennem, vagy olyan stílust kéne énekelnem, amit nem szeretnék. Nagyon szeretem ezt az ír énekesnőt, Cara Dillont, akinek olyan hangja van, ami az egész testemet kirázza, nagyon autentikus, tiszta a zenéje. Ha adott lenne a lehetőség, hogy ilyen művészekkel egy színpadon lehessek, az nagyon izgalmas lenne, de egy létező bandába beszállni inkább csak hátrányokkal jár. A rajongók nagy része azért szeret egy bandát, mert magát az énekest is királynak találják. Ha hirtelen beszállsz, és helyettesítened kell az addigi énekest, nagyon nehéz munka, mert sok szar dolgot kell eltűrnöd, és mindig összehasonlítanak az elődöddel. Hálátlan feladat és sosem akartam ilyenbe belemenni. Ha egy zenekar elveszíti az énekesét, akkor szerintem érdemesebb lenne egy teljesen új zenekart csinálni, teljesen új névvel, s csak olyan zenészekkel, akik ezt akarják is. Például ott van Sammy Hagar és David Lee Roth esete a Van Halenben, vagy hogy is hívják azt a fickót, aki beszállt a Judas Priestbe?

HRM: Tim Owens.

Michael: Rob Halforddal szemben csak lebőgni lehet. Vagy ott a Maiden: nem akarok mást hallgatni Bruce Dickinsonon kívül. A rajongók pedig amúgy is nagyon kemények ilyen szempontból, mert számukra olyan ez, mint egy válás. Hogy várod el egy gyerektől, hogy apjuknak szólítsák a pótpapát? Nem akarnám ezt csinálni. Nem zártam ki soha a lehetőségét, de alapvetően nincs olyan együttes, ahová szívesen beszállnék.

HRM: Korábban sapkában álltál a színpadra, most azonban már nem hordod. Mi a döntés oka, és miért viseltél sapkát?

Michael: Szerintem sapkában barátságosabban nézek ki, de mostanra igazából ez már nem lényeg. Amikor 2010-ben ismét színpadra álltam, tele voltam bizonytalansággal. Gondolj bele, 17 évig nem álltam színpadra! Szóval tele voltam bizonytalansággal, ráadásul leborotváltam a hajam. Nem arról van szó, hogy teljesen kopasz vagyok, ha megnöveszteném a hajam, akkor a legtöbb helyen még teljesen rendben lenne, de hátul van egy rész, ahol megritkult. Nem kopasz, de egy kicsit hülyén néz ki. Ezért hoztam egy radikális döntést, hogy az egészet levágatom. Ott van például The Edge a U2-ból, aki már évtizedek óta sapkában játszik, mert kicsit ritka a haja. Sokan csinálják, és lényegében ezért csináltam én is.

HRM: Nekem is van egy-két foltom, de nekem nem kell színpadra állnom. (nevet)

Michael: Vannak olyan emberek, akiknek ezt fontos, de őszintén szólva nekem teljesen mindegy. Nem egy fiúcsapatban ugrálgatok, ahol fontos lenne a dús haj. Én is csak öregebb leszek, ezáltal pedig szebb már nem; szeretem a szép embereket, de nem tartom fontosnak a külsőségeket. A kinézetnél sokkal fontosabbnak tartom, hogy jó ember legyek.

Készítette: Jocke és ViViLa

Legutóbbi hozzászólások