Mint az utolsó rocksztárok egyike: Ken Hensley - A38, 2013.10.28.

Nem kicsit kényeztette az ősz a deres hajú Heep-rajongókat: előbb a revitalizált ősformáció döngette felturbózott, s mégis old school Hammond-rockját a Petőfi Csarnokban, október alkonyán pedig a már több évtizede a szólópályáját egyengető egykori Heep-orgonista adott egy szólódalokat Uriah best of-ba vegyítő koncertet. Az összehasonlítás elkerülhetetlen, úgyhogy essünk is gyorsan túl rajta, hiszen alapvetően mindkét koncert jó volt.

Csak a Uriah Heepé jobb. A Heepben magasabb ligában játszó zenészek veszik körül az őstagot (Mick Box / Ken Hensley), dinamikusabb az előadásmód, feszesebb a szett. Russell Gilbrookhoz képest T.A. Fossheim egy nem túl izgalmas háttérjátékos: míg Russell olyan erőt plántál a Heep motorjába, hogy attól az egész zenekar frissebb és ütősebb lesz, Fossheim csak lekíséri a többieket. Ken Ingwersen egy nagyon ügyes kezű gitáros, akinek főként a szólóiban tengenek túl az érzelmek, viszont roppant jól adja el magát, showmanségből ötös - az egyéniséggel már inkább hadilábon áll. Bár ritmusgitározása értelemszerűen háttérbeszorul a szólódalokban, s Hensley orgonajátéka dominál, riffek terén nem olyan kraftos mester, mint Box.

Aki miatt viszont gondolkodás nélkül mentem a Hensley koncertre, az a Live Fire-ba frissen igazolt Rob Tiranti. A Labyrinth frontembere egy sikollyal bélelt olasz power metal dalnok, aki pár éve kitalálta, hogy beáll rockénekesnek – mégis az a legelismertebb szakma. Tirantit azzal sem vádolhatjuk, hogy csak bugyireptetni ment az A Perfect Day-be, hiszen azt maroknyi Labyrinth-rajongónak kívül más nem ismeri. Döntésére indokot csak azért keres az ember, mert Robertónk simán jobb power metal, mint AOR énekesnek – pedig utóbbi műfajban is jól teljesít. Eltalált frazírjaival, sajátos hangszínével sokat dob elődje, a klasszikus – de nem kiemelkedő – rock torok, Eirikur Hauksson témáin. És a most októberben, immár vele megjelent Hensley-szólóalbum, a ’Trouble’ dalaiban hallatszik, hogy ez a mérsékelt tempóban gördülő, dallam- és Hammond-centrikus rockzene, amit Ken Hensley előad, jobban fekszik Tirantinak. Ám titkos vágyam mégis más volt: az olasztól hallani David Byron legendás plafonpucoló magasait, hogy túlszárnyalja még az ezen a téren is tisztességesen teljesítő Bernie Shaw-t is. Tiranti viszont úgy spórolt a dobhártya-kidöfő sikolyokkal, mintha csak szégyellné őket, mert nem illenek ilyen kifinomult rockkoncertre – pedig nagyon is; amikor az újlemezes I Don’t Know-ba végre eleresztette, akkor érződött csak igazán, mi hiányzik innen.

Ezen felül csak egy fronton lehetett megfogni a koncertet, ami bizony nem indult elementáris erővel. Hensley szólódolgai ugyanis korrektek, de minőségileg messze tanyáznak a klasszikusoktól – és mondhatnánk, hogy ez minden 68 éves zenész aktuális anyagaival így van, de míg a Heepnél egy Nail on the Head vagy épp a ’90-es évek Shaw-érájának dalai szervesen épültek be és flottul illeszkedtek a 70-es évek klasszikusaira építő programba, addig Hensley-nél már élesebb volt a kontraszt. The Curse-től Set Me Free-ig főként a szólószámokba vésett hangszerszólók emelkedtek az átlag fölé, ugyanis ezekből a dalokból pont az hiányzott, ami a rockslágerek záloga: a ragadós és emlékezetes énektéma. Csak a korábbi Hensley dalokat csokorba gyűjtő, és azt világklasszis énekeseknek kiosztó ’Blood On The Highway’ emelkedik ki magasan ilyen szempontból az utóbbi évek Hensley-terméséből. Ettől függetlenül nagyon kellemes kikapcsolódást nyújtott az első fél óra is, a játékosokon látszott, hogy ki- és szétcsattannak az örömtől, főleg Tiranti és Ingwersen találtak egymásra, rendre homlokot, gitárt és hátat akasztottak, hogy együtt zenéljenek.

Hensley Hammond-játéka és humora is jó formát mutatott, mikor előlépett frontembernek (Roberto ilyenkor tisztelettudóan a háttérbe húzódott), a poénok is szolidan záporoztak belőle. Különösen az „ááá”-vokálokra vonatkozó megjegyzése („énekeljétek magyarul!”) csattant nagyot. A koncert akkor volt a legjobb, mikor Hensley előrejött ércesen és tisztán szóló akusztikus gitárjával, mert Ken az egyetlen a csapatban, aki igazi nagyformátumú előadó, akinek nem csak lenyűgöző tudása, de lekenyerező karizmája is van. Hensley még régi vágású rocksztár, aki körül szikrázik a levegő, egyszerűen nem lehet nem rá figyelni. 40 éves Hammondján előadott futamai csalták elő a legszebb hangokat az estén; mint a koncert után megtudtuk, ezen a hangszeren vette még fel a legelső Heep-lemezeket is, és ma is ezt használja a stúdióban. Jelenleg az egyik idős roadja tulajdonában van, aki 10 000 fontért vásárolta meg Kentől a hangszert, Hensley-nek ezért kölcsön kell kérnie a felvételek és turnék előtt, mert nem akar másikon játszani.

De vissza a koncertre: a July Morningtól kezdve végképp sínre került a buli, a végig hálás közönség is rákapott a nosztalgikus Heep-ízre, sorjáztak is a mesteribbnél mesteribb szerzemények: a The Wizard Hensley vezényletével és „csendes-ülős” hangulatával pihentette a rajongókat, hogy aztán a Stealin’-nel és az Easy Livin’-nel tetőfokig hevüljön a buli. A Stealin' fődallamai közé csomagolt Hensley egy orgonaszólót is, ami egészen elborultra sikeredett – a végén már a fenekével és a hátával nyektette Hammondját. A rockosabbra szabott és a közönség által spontán elkezdett Lady In Black végére passzintott dobszóló viszont a koncert legérthetetlenebb pontja volt: mit keress a szett legvégén Fossheim totálisan átlagos bemutatója? A ’Trouble’-ról és a ’Faster’-ről is két-három számot kapott elő Ken Hensley és a Live Fire, nem vitték túlzásba tehát a lemezismertetést, de korrektül kiegyensúlyozták az új dalokat a Heep-klasszikusokkal. A legjobban talán a The Last Dance (még régebbről) és a Set Me Free szólt, nekem hiányzott a ’Trouble’ címadója, ami talán a legfogósabb nóta az új lemezről. A Gypsy viszont megkoronázta az estét, a karácsonyi hangulatú The Longest Day pedig a balladaigényt is kielégítette.

Nem lehet túlhangsúlyozni, milyen jó volt ilyen felszabadult, örömzenélős hangulatban látni ezeket a zenészeket: nem írnak történelmet, de erre magasról tojnak, csak játsszák azt, ami szívből jön, meghintik pár poénnal, és kész. A koncert után 15 perccel már a merch pultnál álltak és dedikáltak, úgyhogy közös fotókkal és aláírásokkal vált teljessé az élmény. Ingwersen és Tirani együtt, persze, és Hensley külön, ahogy kimagaslik a tömegből, fejhosszal. Mint az utolsó rocksztárok egyike.

Setlist:

Ready to Die / The Curse / Circle of Hands / Beyond the Starz / July Morning / The Wizard / I Don't Know / The Last Dance / Stealin' / Easy Livin' / Lady in Black /// Set Me Free (From Yesterday) / Gypsy / The Longest Night

Szerző: Tomka

Képek: Török Hajni. További fotók ITT.

Köszönet a Livesoundnak!