"Pleasant shades of Fates Warning, avagy az Év Koncertje?": Fates Warning, Divided Multitude - A38, 2013.10.16.

írta Hard Rock Magazin | 2013.10.18.

Sokszor beszédtéma a progresszív rockzene jelenlegi helyzete. Persze, persze, már mindent eljátszottak minimum ’99-ig bezárólag, a „főkolompos” Dream Theater is csak önmagát majszolja ezer éve (kb. a ’Metropolis 2.’ óta), noha azért a szemfülesek bizony meghallanak és -látnak ezt-azt, ha úgy adódik. Ma este úgy adódott… Mint ahogy tavaly, megint jött a Fates Warning, az a banda, amely annak idején izmos kezével felemelte a petrencés rudat, és megmutatta, merre és hogyan is játsszák azt a muzsikát. Igen, a prog metalt, hogy kétség se férjen hozzá. Ma este pedig újfent feltették az i-re a pontot. Csaknem vénfejjel. De nem tökmindegy? Nyilván ők is szívesen kinéznének egy arénaszínpadból a tízezres tömegre, a mai helyzet azonban jóval borúsabb ennél. Én és alig párszáz nézőtársam viszont szartunk rá, mert a nagybetűs Zene nem hagyott helyet a talmi filozofálgatásnak. A Fates Warning csodát művelt, mondhatni nem először, legalábbis kis hazánkban. Minden valószínűség szerint Az Év Koncertjének lehettünk szem- és fültanúi. Kalap le, természetesen.

Volt azonban egy előzenekar is… A norvég Divided Multitude idén kiadott egy bitangul kurva jó albumot (tényleg az, tessék véle megismerkedni!), ám ez esetben szinte tökmindegy volt, ki lépett a deszkákra a fő attrakció előtt, a Fates Warning ugyanis szemernyi esélyt sem hagyott másnak. Kb. úgy nézett ki a dolog, mint a 8-1-es holland-magyarnál… Az északi ifjak – mármint a DM – ugyan küzdöttek derekasan, de valahogy nem állt össze a dolog; a legendásan jó hangzású hajó sem támogatta őket kristálytiszta, arcbőrlenyúzó megszólalással, és bizony a brigád sem szolgált rá a vérprofi zenekar státuszára. Hiába működnek lemezen a valóban kiváló progresszív power metal himnuszok, ha élőben kissé esetlen a mutatvány, itt-ott becsúszik egy-egy hamis hang, és összességében nincs meg az a letaglózó erő, mint a korongba préselve. Pedig hát gyermeki lelkesedéssel vártam őket, hiszen az ez évi ’Feed On Your Misery’ című anyaguk nemhogy meggyőzött, hanem rögvest rabul is ejtette lassan megkérgesedő szívem. Na, jó viccelek. Mármint a megkérgesedéssel. Merthogy ezek a norvég srácok tényleg rohadtul érzik a Dallamot, élőben viszont szorgos nebulóknak tűntek csupán, és nem egy ötlemezes, vérprofi brancsnak – legalábbis aznap este. Ki tudja, hazájukban talán rendre alázzák a helyi közeget… Mindenesetre megtették, ami tőlük telik, a friss albumról mindjárt öt dalt is kiemeltek, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a produkciót, mert nagyon is: egy istentelenül zseniális Scars-szal meg egy The World Is Watching-gal hogyan is lehetne mellélőni? Na, ugye? Hajrá, hajrá. (Mike)

Nekem tavaly nem az A38-on, hanem a németországi Matrix klubban (Bochum) volt szerencsém megtekinteni a Fates Warning régóta várt európai turnéját, ám amikor már nem is Matheos mélyre vájó riffjei okozta izomtorna, hanem az alagútban ólálkodó meleg miatt aszalódtam szét a koncerten, kicsit átkoztam a szerencsémet. A 2000-es évek közepe óta visszavárt banda dalcentrikus progmetalja persze átsütött a nem éppen ideális körülményeken, a pesti bulival ellentétben Ray sem volt fáradt, ütött minden, mint az ipari áram. De akkor még nem tudhattuk, hogy mindig van feljebb, már ha a Fates Warningról esik szó: a mostani hajós koncertjük szinte minden szempontból lazán licitálta felül a tavalyit. Pedig ugyanaz volt a kotta, ki se dobták a tavalyi setlist-papírosokat, csak áthúztak pár klasszikust, és rájegyzetelték az új lemez három dalát. S hogy lezserül perzselt mesterkoncertet adott a Fates Warning, ahhoz bizony ezek a friss dalok is kellettek. Hiszen amit most jobban eltaláltak a tavalyinál, az elsősorban a dinamika volt: a dalokat úgy vezették elő, mint az ’A Pleasent Shade of Grey’ albumot, vagyis szinte szünet nélkül, és a néha egybejátszott progmetal-etapok közel másfél órán át a plafonon tartották az izgalmakat. A legjobb helyen jöttek a pihenők, a Pleasent Shade III-féle nyomasztások után Another Perfect Day-szintű léleksimogató energiahullámokban fürdették meg a rajongókat. S ehhez a flottul gördülő dinamikához illeszkedtek olyan jól az új dalok: mert lehet mondogatni, hogy a ’Darkness In A Different Light’ nem lopott újdonságokat a FW-univerzumba, viszont ezek a markos, kisportolt riffekre építkező dalok, mint például a One Thousand Fires, rengeteg erőt és húzást adtak a szettnek.

„El sem tudom mondani, mennyire jó valami újat játszani” – jegyezte meg talán a Firefly után Ray Alder, aki láthatóan gyermeki örömmel tolta végig a bulit. A számok alatt és között is ugrált, szórakozott, kacsintott, tette-vette magát, hogy elkövesse a bravúrt: aktívabb legyen annál a Joey Veránál, aki sajátos, lopakodó mozgásával most is végigtekeregte a koncertet, és az A38 akusztikájának köszönhetően hozta azt a dörgedelmes Joey Vera bass-soundot. Akár a hangfallal kokettált az I Am alatt, akár a Still Waters során dobta hátra a mikrofont, hogy szabadon témázgathassanak Jimmel, Vera kvázi egy második frontemberként uralta a színpadot. Matheos természetesen háttérbe – bal szélre – húzódva pengetett úgy, mint egy úriember: precízen és ájtatosan, s még a szólókat sem vette el a Frank Arestit helyettesítő Mike Abdow-tól, akinek bizony jó pár gitáros magánszámot kellett levezényelnie, míg mindenki elhitte róla, hogy ez a visszahúzódó, fiatal gitáros külső értő profit takar. A jobb szélen állva az ő játéka és gitárhangzása volt a dominánsabb, úgyhogy meggyőződhettünk tehetségéről, a színpadi mozgáskultúrájából viszont nem tartott bemutatót, hiszen végig a hangszerére koncentrálva pengetett. Bobby Jarzombek az óriási dobcájgja mögött tűnt el, de azok az őrülten nyakatekert, hol zonderien fifikás, hol jarzombekesen letaglózó ritmusok, amiket mögüle eregetett, nagyon átjöttek; akár a Life In Still Waterbe húzott díszítéseiről, akár az I Ambe dobolt komplex alapozásairól esett szó, Bobby játéka már önmagában is külön élményt jelentett a Fates Warning koncertjén belül.

S ha már I Am: aranyos gesztus volt, ahogy az első sorokból átnyújtottak egy, az új album borítójáról ismerős origamit Raynek, aki a dal után meg is lebegtette azt a közönség előtt. Igazából az egész estét jól jellemzi ez a kis ajándék: az egyik részről nem várt mértékű rajongás, a másikról őszinte, nyers zeneszeretet, meg a tavalyinál is jobb forma (elsősorban Ray részéről), s máris megugrották a nem éppen alacsony elvárásokat. Merthogy mindenki izmos előadást várt, az nem kérdés, de hogy ennyire erőset szinte senki, az is biztos. Minden dal, minden megmozdulás ütött, mint a guta: a One Thousand Fires taglózó riffjei után először a Life In Still Water karcolta a karokra a katarzist. Matheosnak elég volt csak megvillantani azt a teljesen egyéni ízű gitársoundba csomagolt kezdőtémát, és máris megőrült a mélyentisztelt, és ez a lelkesedés, meg a sűrű és – a magyar káromdkodáskultúra remekeibe csomagolt – elismerő felcsattanások jelezték, hogy itt most mindenki maga alá pakolt a gyönyörtől.

Ha kötekedni kéne mégis, akkor az A38-nál szokatlan módon a hangzással lehetne kicsit: most már többedik olyan előadás volt a hajón, ami után csengő füllel távoztam a rendkívül nagy hangerőnek köszönhetően; és ez a túl hangos sound néha a zenére is rátelepedett. Persze ez csak kukacoskodás, az A38 még mindig a legjobban megszólaló koncerthelyszín Pesten. A zenekart pedig láthatólag nem zavarta, és nem is zargatták a hangmérnököket, hogy ezt vagy azt korrigálják; csak belefeledkeztek a best of szettjükbe, az ’Inside Out’-ról elővezetett, pattogós Down To The Wire-be, majd a Pieces of Me-be, amit Ray olyan agilisan énekelt, mintha éppen bajnoki címre menő boxmeccsen venne részt. Az az igazság, hogy ha a csúcspontokat akarnám számba venni, akkor végigmehetnénk az egész műsoron is, hiszen ezúttal mindegyik dal tökéletesen sült el: jól csúszott egymásba a morózus gitársúlyzózással terhelt Firefly is a legnagyobb FW-slágerekkel (Point of View, Through Different Eyes), amiket ha jól rémlik, végig se játszottak, hanem utóbbit át is folyatták a tizenegyedik Pleasent Shade of Grey tételbe.

A ráadásban még egy kis fricska is belefért, ugyanis Matheosék simán hanyagolták az Eye to Eye-t, és helyette a negyedórás Still Remains-zel zárták a műsort, ami instrumentális szólószekciójával, telefestett érzelem-szélesvásznával és érdekfeszítő váltásaival izgalmasabb végszónak bizonyult, mint bármilyen bejáratott őssláger. A Fates Warning idei koncertje és életerős produkciója tényleg rászolgált a szuperlatívusz jelzőkre: úgy látszik, a lemezkiadás a zenekart még jobban felspanolta, mint a rajongókat, az új energiákat elszabadító banda mostani előadása simán kultikus státuszba is emelkedhet. Ennek fényében pedig igazából teljesen lényegtelen, hogy most ez évkoncertje volt-e vagy sem: ez a performansz még a zenekar történetét tekintve is jelentős lehet.

Setlist:

One Thousand Fires / Life in Still Water / One / A Pleasant Shade of Gray, Part III / Another Perfect Day / Down to the Wire / A Pleasant Shade of Gray, Part VI / Pieces of Me / I Am / The Eleventh Hour / Point of View / Firefly / Through Different Eyes / A Pleasant Shade of Gray, Part XI / Monument /// Still Remains

Szerző: Tomka

Képek: Réti Zsolt

Köszönet a Livesoundnak!