The Ballad of Joe Bonamassa - Kongresszusi Központ, 2013.10.01.

írta Bigfoot | 2013.10.06.

A 21. század változásokat, pozitív változásokat hozott a rockzenében. A műfaj két fontos, tradicionális ága, a progresszív rock és a blues/blues rock műfajok megerősödtek. Nem csak azért, mert klasszikus előadóik még mindig bírják az iramot, hanem fiatal, tehetséges muzsikusok is feltűntek, akik alkalmasak, hogy átvegyék a stafétabotot az öregektől, amikor ennek eljön az ideje. Joe Bonamassa az egyik ilyen. A kiváló gitáros néhány év kihagyás után újból magyar földön játszott.

Mióta utoljára láttam az ifjú mestert – ez, ha jól emlékszem, 2009-ben volt a Millenárison – részben lecserélte kísérőit. A régi csapatból csak Carmine Rojas basszusgitáros maradt (a nyolcvanas évek első felében David Bowie-val dolgozott, másfél évtizeden keresztül pedig Rod Stewarttal zenélt együtt) a helyén, a dobokhoz egy tapasztalt muzsikust, Tal Bergmant választott, a billentyűkhöz pedig elhívta Derek Sheriniant, akivel együtt nyomult a mára már sajnos szép emlékű Black Country Communionban, de őt jól ismerhetjük a kilencvenes évek Dream Theater felállásából is.

Kortársaihoz hasonlóan ő sem rest visszatekinteni a múltba, hiszen a kezdetben egy Bad Company nóta, a Seagull egy részlete is felcsendült. Majd elfelejtettem megemlíteni, hogy Joe kezdetben akusztikus blokkot nyomott. Nem volt ez idegen tőle sosem, de a bécsi unplugged buli óta talán még frekventáltabban nyúl a villany nélkül is működő gitárhoz. Mindenestre a kezdet nagyszerűen sikerült: a gitár-zongora-konga hármas produkciója remek hangulatot teremtett a főműsorhoz, az elektromos részhez. Kár, hogy a megszólalás kívánnivalót hagyott maga után, mert a speciel a zongorából én semmit nem hallottam, de az énekre is tehettek volna egy kicsit.

Mivel idén új lemez nem készült – ez Joe esetében szokatlan, hiszen az utóbbi időben évente ad kis szólóalbumot –, beértük egy best of bulival, ahol azért szép számmal az utóbbi évek nagy slágerei helyezkedtek el. Igazi hangszeres játékoshoz méltóan nem csak a dalok stúdióverzióját hallottuk, hiszen jócskán teletűzdelte kompozícióit hangszeres betétekkel, amely nem az jelentette, hogy vég nélküli gitárszólókat hallottunk, hanem társai is bemutathatták, mit tudnak hangszereiken. Érdekes, külön dobszólót nem hallottunk, azonban Tal Bergmannel remek kettősöket produkáltak. A dobos együttműködése Carmine Rojasszal is száz százalékos volt, hiszen kettőjüknek (is) köszönhetően egy rendkívül feszes produkciót hallhattunk, bár a megszólalás minősége később sem javult. Olyan részt nem is tettek a programba, ahol bármelyik muzsikus egyedül maradt a színpadon egy kis egyéni produkció erejéig.

Derek Sherinian jól érezte magát ebben a bluesos közegben is, nem is olyan régen teljesen másféle muzsikával vendégeskedett nálunk, ha visszaemlékszünk a Portnoy-Sherinian-MacAlpine-Sheehan kvartett elképesztő instrumentális-progresszív koncertjére. Ha meghallgatjuk szólóalbumait, ott pedig egyértelműen a jazz-rock az uralkodó vonal. Nos, itt tradicionálisra vette a figurát, és bár jobbára kísérte az est főszereplőjét, azért Hammond orgonáján bemutatott egy-két fogást. Fazonja is megváltozott, hiszen arcmelegítőt növesztett, napszemüveget viselve nehezen ismertük őt fel.

Joe… a fiatal vonalon tényleg ő a legjobb a hangszerén. Majd két és fél órán keresztül folyamatosan színpadon volt, gitárjait folyamatosan cserélte, bár most szinte végig Gibsonon játszott. Mikor pár éve a Millenárison láttam őt, néha a Fender Strato is előkerült. Érzelmes, dallamos bluesfutamok, sikító hard rock tekerések jöttek sorban. Talán hangzik blaszfémiának, ha azt mondom, hogy Joe lassúbb dalai ugyanarra a sémára íródtak, és erre – ki tudja miért – ezen a koncerten jöttem rá.

A ráadás hosszúra sikeredett, igaz összesen két dalt játszottak, de kifordították mindkét felvételt. A Sloe Gin slágert egy időre hanyagolni akarta Joe, de emailen többen számon kérték tőle a hiányát, így visszakerült a programba. Joe Henry Balladáját legalább tizenöt percre nyújtották, az egészen halk gitársírástól a robbanásveszélyig kihasználtak minden dinamikai fokozatot.

A nem éppen fényes hangzást ellenére páratlan koncertet láthatott a Kongresszusi Központ közönsége, ami Joe Bonamassa egyenrangú zenésztársainak is köszönhető, bár a közönség nem biztos, hogy megérdemelte az ilyen színtű produkciót. A gitáros a bulit, ígéretéhez híven, pontban nyolckor elkezdte. Ennek ellenére a nagyérdemű a kezdéskor a büfében elégítette ki fiziológiai szükségleteit, és az akusztikus blokk alatt sötétben vánszorogtak be a terembe, ami nem csak engem zavart baromira. Nem tudom, hányszor kellett felállnom, amíg polgártársaim ülőhelyeiket megtalálták. Nem csak másokkal viselkedtek érzéketlenül, akik a kezdéskor már ültek, hanem a művésszel szemben is taplóság volt. Meg lehet sértődni!

Szerző: Bigfoot

Képek: Karancz Orsolya

A koncerten elhangzott dalok:

Akusztikus blokk

Palm Trees Helicopters and Gasoline
Seagull (Bad Company )
Jelly Roll (Charles Mingus)
Athens To Athens
Woke Up Dreaming

Electric Boogie

Dust Bowl
Story of a Quarryman
Who's Been Talking? (Howlin’ Wolf )
Someday After a While (Eric Clapton)
Dislocated Boy
Driving Towards The Daylight
Slow Train
Midnight Blues (Gary Moore)
Look Over Yonders Wall (Freddie King)
Song of Yesterday (Black Country Communion)
Won't Get Fooled Again (The Who idézet)
Django / Mountain Time

Ráadás:
Sloe Gin (Tim Curry)
The Ballad of John Henry