Rock and Roll Cinema - Metallica: Through The Never

írta Jocke | 2013.09.25.

Azt a ku…a… Éppen a fotel karfáját markolászom a bal tenyeremmel, a másikkal pedig a lábaim között kajtatok, hogy feltakarítsam a földről leszakadt államat. Ehh! Mellettem egy szakállas, hosszú hajú srác bólogat napközis vigyorral a képén, a másik oldalon két arc zihál – minden bizonnyal még sokkhatás alatt állnak. Alig érzékelek valamit a külvilágból, a szemeim centikre kandikálnak ki a koponyámból, a fülem talicskányi metallal tele. Azt a ku…a… sóhajtok megint. Végre megvan az állam, igaz kicsit ragad a kólától meg a popcorntól (na nem az enyémtől). Visszapasszintom, majd kivárom, amíg elillan a csordultig telt Cinema City közönsége. A vetítő felé veszem az irányt – ha kell, ölök, de ezt egy ültő helyemben megnézem még egyszer…

A mozi előtt göcsörtös, amorf anyagként elterülő „sor” – már maga a kérdés megfogantatása is gáz, de azért odabököm az egyik arcnak, aki mellettem próbál jobb pozíciót nyerni: „Te, itt lesz a Metallica?” Bólogat, végigmér (ha képregényben lennénk, talán még egy WTF is megjelenne a feje mellett). Nem vagyok túl rockeresen öltözve – na, nem mintha ő úgy lenne. De azért akad egy-két trú arc, akik Metallica-pólóban várják a premier előtti vetítést, centiket haladva előre a csordában. Nem vetem meg a mozizást, de ekkora tömeget nem is tudom, mikor láttam utoljára. Szerintem itt is eleresztek egy azt a ku…át. Talán soha. Mármint soha nem láttam ekkora tömeget moziban (konkrétan nem maradt ülőhely). Barátságos mosoly a becsekkoló-arcoktól, villantom én is cserébe: Metallica – Through the Never papíros a jutalmam, 2 db ember részére. Mivel lonely heroként érkeztem, a másik fecni a terem ajtajában nagyvonalúan lead, itt már 3D szemüveg jár jótettemért. IMAX terem, felső sor közepe, más szóba sem jöhet.

Kérem, helyezzék fel a szemüveget és csatolják be biztonsági öveiket! We’re going through the never… reklámmentesen, 16-os karikával, szemet szurkáló háromdés felhőkarcolókon lovagolva rongyolunk bele a jó ég tudja melyik nagyváros éjszakájába (a filmet illetve magát a koncertet Vancouverben és Edmontonban rögzítették öt nap leforgása alatt), ahol büszkén virít a „sold out” felirat a hatalmas stadion falán. Hamar előkerül a mi hősünk, Trip, aki a zenészek mellett a főszerepet játssza a moziban. Nem is akárhogy mutatkozik be: akkorát taknyol a gördeszkájával a film ötvenhatodik másodpercében, hogy öröm és fájdalom nézni egyben. Huhh, már most masszívak a hangeffektek, pedig még csak két perce megy a mozi. Mi lesz itt, ha belecsapnak a Through the Neverbe? Amúgy nem csaptak bele. Helyette viszont volt Master, Enter, Justice és Fuel is… meg Cyanide, meg Nothing, meg Creeping. Panaszra nem volt ok, az fix. A gördeszkás breakdance-ből pillanatok alatt helyre jövő Trip polgári foglalkozása egyébként road, aki persze alig várja, hogy végigtombolhassa a koncertet. Dane DeHaan (ez lenne a becsületes neve) hatalmas figura: végig világfájdalommal az arcán, magányos hősként rágja át magát a filmen, illetve mindazon, ami megtörténik (?) vele. Tökéletes választás.

A Metallica pedig belekezd. Egy olyan tökéletes show-ba, aminél nem létezhet tökéletesebb, még akkor sem, ha egyszer-kétszer beüt a krach. Persze a krach sem véletlenül üt be: az egész performansz egy precízen kidolgozott, megrendezett koncert, melyben minden beállásra, minden mozzanatra, minden színpaddíszletre és minden krachra nagy hangsúlyt fektettek. No, hát 32 millányi zöldhasúból azért csak nem nagyzoljuk el a dolgokat. Tökéletesen szólal meg a Creeping Death, tökéletesen szólal meg a For Whom the Bell Tolls és tökéletesen szólal meg a Fuel. Még Lars Ulrich is megtanul dobolni a film kedvéért. Hetfield maga a megtestesült rockfélistenség, Kirk Hammett is megszépül másfél óra erejéig, Trujillo pedig tökélyre fejleszti eddig sem gyenge grimaszolási képességeit. Tripünknek is tökéletes lenne az éjszaka, ha hirtelen rá nem parancsolnának, hogy el kell hoznia egy csomagot egy, a város közepén ledöglött furgonból. Mi sem egyszerűbb ennél, nem? Na persze amellett az igazán sajnálatos tény mellett, hogy ott kell hagynia az übermetal bulit egy szaros táskáért.

Mert a buli übermetal, vagy tán még annál is überebb: a Ride the Lightningnál jelennek meg az első repedések az állkapocscsontomon, a dobhártyáim meg nem tudják, hogy most örüljenek, vagy sírjanak. De jó is néha a fájdalom, ami másnak mazochizmus, a rockerfülnek földi gyönyör. S hogy ne csak a hallójárataink törjenek ki orgazmusban, arról a színpadon ritkán látott effektek gondoskodnak: a Ride közben hatalmas villamosszék ereszkedik alá, a Masternél halálfehér keresztek nőnek ki a földből (oké, a színpadból), a Cyanide-nál pedig koporsók festik gyönyörűre a látványt. De mindez eltörpül a ’Justice’ borítóján látható szobor mellett, amely óriásként magasodik a zenészek fölé. Még egy repedés... s nem csak az állkapcsomon.

S miközben a közönség, vagyis hát a tengernyi statiszta – na jó, ez olyan demoralizálóan hangzik, legyen inkább közönség – sikoltozik a gyönyörtől, Trip tripje rémálommá fajul. Az egyszerű feladat sajnos mégsem bizonyul annak, miután oldalba rongyolja egy másik autó, s kis híján aszfaltba harap. Mondjuk az indulás előtt betolt két eki nem biztos, hogy épületesen hatott a reflexeire… Még szerencse, hogy elkíséri útján egy marionettbábu és egy benzineskanna, mert rá fog járni a rúd bőven. Ez a rúd pedig egyre szürreálisabb, a végére szinte Mad Maxszerű ámokfutásba csap át a „sztori”. „Sztori” bizony, csak így, cicakarmokkal, mert ennek bizony semmi értelme nem van. Ha egy picit is elhiszed, hogy el fogja lopni a Metallicától a koncertet, akkor nagyon tévedsz. Persze fél szemmel figyelsz rá, már alig várod, hogy kiderüljön, mi lesz szegény pára sorsa, de itt mégiscsak arról van szó, hogy valami különleges történjen, ne csak egy mezei koncertfilm szülessen meg Antal Nimród bábáskodása mellett. S tényleg egy gyönyörűséges egyed jött a világra: igen, ez 2013! A lecke felállítva. Hol lehetett volna ezt a moziélményt húsz-tizenöt-tíz évvel ezelőtt elképzelni, urambocsá’ még meg is valósítani? S megkockáztatom, jelenleg egy banda sem lenne rá képes, hogy akár csak hasonlót hozzon össze. Nem fogom ám fényesre nyalni a Hetfield-Ulrich páros golyóit (akik szerintem a filmben kábé akkor bunkók, mint ahogy az életben elképzelem őket), de nem sok olyan banda van, akikkel mindezt el tudnám képzelni. Talán a Guns-szal. De ők meg úgysem tudnának összerakni egy filmet, hiszen Axl egy fasz.

S noha a sztori értelme erőteljesen konvergál a nullához, azért ne legyünk má’ ilyen szőrös szívűek. Vagyis jelen esetben én. Ez a sztori (no, látszik ellágyultam, már a cicakarmok is elkoptak) pont arra való, amire: felturbózza, megszínesíti a filmet. Dinamikát pumpál az amúgy is vérbő előadásba, kapcsolódási pontokat keres a maga szürreális módján, és az álomvilág-eszméletvesztés-drogos behatás triumvirátus összefonódásával teszi érdekessé Hetfieldék combos produkcióját. Amihez kell néhány akasztott ember, egy álarcos lovas, egy utcai harc és egy katatón sofőr. Na meg egy táska, amiért szegény Trip ennyi megpróbáltatáson ment keresztül. Nem beszélve a legnagyobb érvágásról: nem látta azt, amit mi igen, és amit remélhetőleg Ti is minél hamarabb megnéztek. Ez egy mászthev, Metallica fanoknak per nélkül 5 év kötél jár az elmulasztásáért, de másra sem nézek jó szemmel, ha kihagyja. Az egész stábnak pedig cuppanós puszi, le a kalappal Antal Nimród és Pados Gyula előtt is, mint ahogy a hangosítók is lovagi címet érdemelnének. Ja, meg persze a Metallica is. Lülüke alighanem megbocsátva.

Reccs… mi a… az állam. Egyenesen bele a kólába meg a popcornba (na nem az enyémbe)…

Szerző: Jocke

A filmet szeptember 26-től játsszák a Cinema City Arena IMAX-termében, és október 3-tól rendes moziforgalmazásba is kerül a Through The Never. A Metallica koncertfilmjét vidéki mozik is műsorra tűzik, így látható lesz Győrben, Debrecenben, Székesfehérváron, Szegeden és Miskolcon is.