Ezt ne erőltesd, René!: Mercenary, Omnium Gatherum, Essence, Miserium - Showbarlang, 2013.09.05.

írta Hard Rock Magazin | 2013.09.12.

Kezdjük azzal, hogy az egész négycsapatos csinnadratta csúszott bő egy órát… Persze egy mezei magyar koncertlátogató ezen már meg sem lepődik, itthon valahogy mindig szar kerül a palacsintába. Oké, nem mindig, de sokszor. Túl sokszor ahhoz, hogy az ember mindezeken nagyvonalúan felülemelkedjen. A Showbarlangban most jártam első ízben, és még e sorok írásakor sem tudom határozottan kijelenteni, hogy ez a hely valóban alkalmas-e arra, hogy egy valamirevaló koncertet tényleg csont nélkül kiélvezhessen az emberfia; a gyártelep egyik szurtos-sötét zugába elrejtett épületegység ugyanis pont úgy fest, hogy Tarr Béla mind a tíz ujját megnyalná a láttán, és rögvest leforgatna valami súlyos kocsmajelenetet még súlyosabb arcokkal, szóval ez az erősen lepattant, szocreál miliőnek és a (mű)barlangbelsőként kialakított „nagyteremnek” bizony megvan az underground-bája, ám ez az egérluknyi szűkös tér inkább összenyomja az embert, mintsem hogy kényelmes koncertélményt biztosítson. Nem beszélve a nyomorult hangzásról. Na, az most jól el lett cseszve…

(Mike)

Miserium

Jelenleg Magyarország legizgalmasabb elsőlemezes metal zenekara a Miserium. Hogy klasszikussá fog-e érni, azt majd az idő eldönti, de a frissességet és a dallamcentrikus progresszivitást figyelembe véve hasonló érzés a ’Return To Grace’-t hallgatni, mint amilyen 2001-ben az ’Angelo Salutante’-t lehetett. Habár hatásaik egyértelműen domborodnak ki dalaikból, a különböző progresszív, avantgárd metalos bandák inspirációját egyéni hangzással és énekstílussal kombinálják, zenéjükbe melankolikusra árnyalt dallamokat, álmodozó-elvarázsolt atmoszférát, ugyanakkor érdesre sikált, keményebb betéteket is fűzve. Kérdés persze, hogy a vokál-, melódia- és harmóniagazdag zenéből mennyit sikerül visszaadni élőben?

A Showbarlang élből korlátozta a lehetőségeket: hiába hangulatos a kisméretű szórakozóhely a maga tényleg barlangszerű bensőjével, az akusztika és a hangosítás nem kúszott a nem túl erős magyar átlag fölé. A Miserium sem szólt tisztán és arányosan, bár azért ki lehetett hámozni az énektémákat és a gitárszólókat is a kissé zajos összképből. Iványi Álmos a tiszta, Tari Szabolcs a hörgős éneket hozta közel lemezminőségben, ami elsősorban Álmos részéről megsüvegelendő teljesítmény, ugyanis a váltásokkal, hajlításokkal, eltérő hangütésekkel terhelt vokális témák gyakran egész embert kívánnak. Ilyenkor vendéggitárosok segítették a Miseriumot: a búbánatos melódiákat szétszaggatott gitárriffekkel ellenpontozó Music Boxban a Reason gitárosa, Horváth Attila, a karcosabban énekelt, húzós és szomorkás passzázsokat váltogató Out of Reachben pedig a Wisdom tagja, Bodor Máté pattant fel a színpadra. Álmos eleinte furán érezhette magát a gitárja nélkül, de aztán belejött a frontemberkedésbe, a pózolások, gesztikulálások is korrektül mentek – bár azokat a Backstreet Boysos poénokat nem kéne erőltetni.

Renge Zsolt basszusgitáros, de főleg Tóth Péter dobos a jobb szélen eldugva játszottak, de hozzásegítették a bandát ahhoz, hogy a gyengébb hangosítás ellenére is hangulatos, energiadús koncertet adjon. A debütről előkerült még az All Lights Out is, ami főként jól feküdt a Showbarlangba keményebb metalért utazó közönségnek, de a Miserium tényleg minden fronton flottul teljesített: a precízen lezavart gitárszólókba vagy az átéléssel tálalt énekbe nem lehet belekötni, ahogy a dalválasztásba sem. Külön meglepetés volt, hogy zárásként a lágyabbra vett, ám a zenekar egyik legjobb dalának számító Wayfaring Strangert kapták elő, a búcsúzás-ízű, elmúlás-hangulatú dallamok megkoronázták ezt a rövid, félórás koncertet. Aki csak teheti, nézze meg őket október 20-án a progresszív metal másik fiatal, de izgalmas, előremutató zenét játszó bandája, a Leprous előzenekaraként. Az A38-on már a hangzással sem lehet majd kötözködni… (Tomka)

Setlist:

Dreamtide / All Lights Out / Music Box / Out of Reach / Wayfaring Stranger

Essence

Gondolom, az essence-es srácokat a Mercenary-vel közös lemezkiadó pakolta ide erre a turnéra, meg aztán ők is Dánia szülöttei. A műfaj azonban más: ezek a szemtelenül fiatal gyerekek ugyanis vegytiszta thrash metalban utaznak, és még a Rock The Nation Awardot is megnyerték 2012-ben, ám a párszámos bulijuk engem nem igazán tett a rajongójukká. A lelkesedésüket díjazom, látszott, hogy megtiszteltetés nekik két ilyen bandának előmelegíteni a színpadot, de valahogy színtelen volt a produkciójuk, s a muzsikájuk sem tűnik túlságosan izgalmasnak. Az sem segített a dolgon, hogy Lasse Skov énekes/gitárosnak éppolyan egydimenziósan ráspolyos hangja van, akár a jó öreg Millének a Kreatorból, a germán dinoszauruszok számaiból viszont nem hiányzik a fogósság; Mille pedig pont úgy néz ki, mint egy Thrash Frontember, Lasse meg mint egy beszpídezett ministránsfiú. Szóval van némi difi. Talán csak én tévedek, és pusztán ezen az estén nem láttam meg bennük a szikrát, az esszenciát, holott ha már egy Peter Tägtren elvállalta a márciusban piacra dobott második albumuk produceri teendőit, akkor ott szunnyadhat valami jóság… Mondjuk, az iker-gitárszólóik tetszettek, na meg a logójuk is pofás.

Omnium Gatherum

A finn legények koncertjének bizony nagyon megörültem előzetesen, mivel az ez évi lemezüket, az immár hatodik stúdióanyagként napvilágot látó ’Beyond’-ot egy kiváló alkotásnak tartom, hallgattam is elég sokat a februári megjelenése óta. Roppant ragadós dallamokkal felvértezett szerzeményeket kalapálnak össze igencsak nagy műgonddal, ám ezek a számok kellőképp szilaj testben öltenek formát, köszönhetően a death metalos riffeknek, a hörgés pedig nyomatékot ad mindennek. Mégis úgy vélem, egy dallampárti trubadúr csatasorba állítása sokat hozzátenne az összképhez, de a srácok vélhetően nem kívánják meglovagolni az acsarkodást a melodikus énekkel ötvöző trendet.

A tervezett fél kilences kezdés helyett egy órával később jelent meg a színen a zenekar, talpig egyenpólóban, ami számomra kissé erőltetett húzásnak tűnt, de lelkük rajta, két perc múlva már nem is hasogattam tovább a szőrszálat. No, nem azért, mintha a ’Beyond’ albummal azonos kezdés, nevezetesen a kellemes Louto intro-New Dynamic páros annyira letaglózott volna: a hangzás bizony meglehetősen kásás volt, az ének, oppá, bocsánat, a hörgés pedig halk. Pedig hát éppen az Omnium Gatherum az a csapat, amely egy erőteljes és tiszta keverést érdemelne, hisz a cizellált, sokrétű muzsikájuk egész egyszerűen nem tud kibontakozni a koszos megszólalás alatt, a zenei finomságok rejtve maradnak; ennélfogva az élményen jókora csorbát ejtett a tisztelt hangosító urak hányaveti hozzáállása. Az új korongot négy dal is képviselte, köztük a ragyogó The Sonic Sign, amelyhez mozgókép is dukál, tessék lecsekkolni, lehetőleg a teljes nagylemezzel egyetemben. Jó volna őket újra látni méltó körülmények között!

Setlist:

Louto / New Dynamic / New World Shadows / The Perfumed Garden / The Sonic Sign / In The Rim / Ego / The Unknowing / Nail

Mercenary

Idestova tíz éve várok arra, hogy a dán power/death brigádot főbandaként lássam. Ugyanis közel tíz évvel ezelőtt botlottam beléjük az ’11 Dreams’-szel, és azóta bizony töretlen a szerelem. Na, jó, majdnem töretlen. Mindegy is, a lényeg, hogy bár nem egyszer felszántották már hazánk színpadait – legyen szó a jobb létre szenderült Dieselről, az A38-ról vagy a PeCsáról –, minden esetben az előzenekarok mostoha szerepében voltak kénytelenek feszengeni. Merthogy az eddig látott négy koncertjük egyikére sem húzhatom a katartikus élmény minőségjelzőjét, bármennyire is jókat bólogattam ezeken a bulikon. (Talán a Death Angel előtt voltak a legmeggyőzőbbek még 2008-ban.)

Most megkaptam őket végre főzenekari státuszban, és mit mondjak, az újbóli jelző keresésekor a „középszerű” az, amelyre jól rábökhetek. Csalódás volt ez, na. Pedig a július végén megjelent hetedik mű, a ’Through Our Darkest Days’ konkrétan kurva jó lett. Nem is a dalcsokor a hibás, a teremtőjük tökein kell elverni a csalánt. A korábbi fellépéseik alkalmával már mi is megfogalmaztuk gyöngybetűkkel (itt meg itt), hogy a két Sandager-tesó kiválása okozta űrt bizony korántsem sikerült betölteniük, mert míg az azóta készült két sorlemez tulajdonképpen nem sokkal marad el a klasszikusoktól, addig a koncertek tekintetében már más a gyerek fekvése. Arról van itt szó, kérem alássan, hogy az élő teljesítményük nagyot zuhant az énekes Mikkel és a billentyűs Morten távoztával: a kisebbik gond, hogy a bulikon nem tart velük szintis, márpedig a hangzásviláguk szerves részét képezték a billentyű-szőnyegezések, ezek hiányában viszont lényegesen üresebben, mondhatni jellegtelenebbül szólalnak meg az egyébként kitűnő szerzemények. A nagyobbik blama, hogy a csodatorok Mikkelt (le)váltó René Pedersen továbbra sem képes megbirkózni elődje énektémáival, s hogy tetézzem a bajt, még a későbbi, tehát már a saját hangjára írt vokálokkal sem. Nagyon nem. A hörgés-ordibálásba nem csúszott hiba, a dallamos énekrészekkel azonban nemhogy küzdenie kellett, de az esetek zömében csak rekedten fuldokló torokhangokra futotta ott, ahol a szép kerekre csiszolt dallamívnek lett volna helye.

No, és sajnos ők is csak egy erősen fapados hangzást kaptak… Bevallom, képtelen vagyok elnézően átsiklani afelett, hogyha az illetékesek tiszteletlenül bánnak a közönséggel és a zenekarral azáltal, hogy rendre hitvány hangzást produkálnak a koncerteken: egy banda lehet bármennyire jó a színpadon, játszhat bármilyen izgalmas zenét, ha a szakik egyszerűen szarnak a dologba, és a nyakukba hánynak valami kásás trutymót. Mert ilyen esetekben nemigen van rá más, elfogadható magyarázat, amivel takarózni lehetne. Így aztán közel sem okoztak katarzis élményt az olyan remekbeszabott tételek, mint a Soul Decision a méltatlanul elhanyagolt ’The Hours That Remain’-ről, vagy az ’Architect Of Lies’ album talán legjobbja, az Embrace The Nothing, amelynek überzseniális refrénjét úgy elsumákolta René, hogy ihaj! Oké, nem mennek a magasak (stúdióban meg igen? Hogy is van ez?), akkor viszont már tényleg el kellene gondolkozni azon, hogy nem volna-e jobb, ha René maradna a kaptafájánál (bőgőzés-hörgicsélés kombó), a dallamos énektémákhoz pedig egy valódi hangszálzsonglőrt importálnak? Szerintem de. Mert ez így sovány, nem kicsit. (Most elképzelem, ahogy bejelentik a vándormadár Urban Breed leigazolását, nekem meg máris őszintébb a mosolyom.)

Valamikor háromnegyed 1 magasságában búcsúztak el, méghozzá az epikus 11 Dreams-szel, amely albumon maga a Hangjegyekbe Zárt Csoda, itt azonban odalett a varázslat, noha nem tagadom, jó volt hosszú idők után ismét élőben hallani ezt a gyöngyszemet, még René kopottas hangja sem tudta teljesen rázárni a koporsófedelet arra A Refrénre. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy kínszenvedés volt minden koncertpillanat, mert nem: ezek a dalok azért vannak olyan karizmatikusak (egy Generation Hate-tel vagy egy The Endless Fall-lal nehéz is hibázni!), és ezek a zenészek vannak olyan rutinos rókák, hogy nem süllyednek a középszer alá. Inkább csak a felszínét kapargatják. Ez sem jó, de most ez van.

Talán ezen tényezők okán nem is dühöngök amiatt, hogy hervasztóan kevés ember látogatta meg a koncertet, köztük Mercenary-éket: nem hiszem, hogy láttam ennél gyérebb közönséget életemben, de lehet, hogy azért, mert még nem merültem le az underground legmélyebb bugyrába, és nem láttam a Sündörgő Sünőrlő porno-punk banda egyik zajongását… Ám lehet abban valami, hogy ha a náluk jóval meggyőzőbb teljesítményt nyújtó előadók fellépésein is csak lézengenek olykor, akkor a jelenkori Mercenary sem érdemel nagyobb hallgatóságot. Én mindenesetre mellettük állok, viszont innentől kezdve csupán a CD-ikért vagyok hajlandó pénzt és időt áldozni. Egyszer talán észbe kapnak…

Setlist:

A New Dawn / Soul Decision / Welcome The Sickness / Through The Eyes Of The Devil / Embrace The Nothing / Generation Hate / Simplicity Demand / Through Our Darkest Days / The Endless Fall / The Black Brigade / 11 Dreams

Szerző: Mike

Képek: Tomka

Köszönet a Hammer Concerts-nek!