Rock and Roll Cinema - Imaginaerum

Veszélyes dolog, ha az embernek van egy jó ötlete. Mert könnyen a megszállottjává válhat, beleszerethet, megvalósíthatja, áldozatot is hozhat érte. Néha talán túlzottan nagyot is. De hogy egy ötlet valójában mennyire jó, azt már szubjektíven eldöntheti ki-ki maga. Attól, hogy szerinted valami jó, még nem biztos, hogy mindenki más is pozitívan fogja azt látni. Sőt, lehet, hogy rajtad kívül senki másnak nem fog tetszeni a dolog. Az is előfordulhat, hogy nem tudod úgy megvalósítani a terved, ahogy akartad, és máris minden megváltozik, a zseniális ideádból csak valami lózung lesz. Hogy is jön ez az egész ide? Úgy, hogy Tuomas Holopainennek volt egy jó ötlete...

Vegyes érzésekkel fogadtam anno az ’Imaginaerum’ lemezt, a legnagyobb problémám a mai napig az, hogy szerintem nem sikerült igazán jól összerakni a rengeteg remek ötletet, amiből Tuomas építkezett, és mivel az album készítése közben ő már bőszen azon agyalt, mi és hogyan kerüljön majd bele az ’Imaginaerum’ mozifilmbe, a dalokat is eszerint strukturálta... és sikeresen herélte is ki jó részüket. Ez van, világmegváltó fémklasszikus helyett „csak” egy nagyon jó lemezt kaptunk. A kérdés innentől fogva az volt, lesz-e olyan jó a film, hogy megérjen egy teljes albumot annak tematikája köre építeni.

Vannak olyan „rockfilmek”, amelyek önmagukban is megállják a helyüket. Például a ’Pink Floyd: A Fal’, mely véleményem szerint sikerült annyira ütősre, hogy önmagában is értékálló legyen, mint művészeti produktum. Bárki számára képes üzenetet és értéket közvetíteni, függetlenül attól, hogy az illető szereti-e a Pink Floydot vagy sem. Ha már a Nightwish feláldozott egy stúdióalbumot (amit nem készítenek mostanában túl gyakran) a filmkészítés oltárán, akkor az minimum elvárható, hogy a végeredmény legalább A Fallal egyenértékű produktum legyen, és nem egy „bónuszfilm Nightwish rajongóknak”. Gyanítom, hogy Holopainenék is így gondolták, sőt tovább megyek, Tuomas hitt annyira az ő jó ötletében, hogy az utolsó pillanatig biztos volt abban, hogy az ’Imaginaerum’ nem csak „a Nightwish filmként” fog bekerülni a filmművészet nagykönyvébe. Ebben viszont nagyot tévedett: Tuomas ötlete nem volt elég jó, a film pedig sajnos nem elég erős ahhoz, hogy különösebben érdekes vagy élvezetes legyen valakinek, aki teljesen közömbös a Nightwish zenekarral szemben.

A sztori egy zeneszerzőről (talán épp Tuomasról) szól, aki 75 évesen, halálos betegen, cselekvésképtelenül fekszik egy kórházi ágyban. A lánya meglátogatja az Alzheimer-kórban szenvedő férfit, a film pedig kettejük kapcsolatáról szól, hogy miként látja azt a főszereplő, és miként az ő lánya. Ahhoz, hogy megismerjük a sztorit, bepillantást nyerünk Tom Whitman egyik őrült víziójába, melyben 10 éves árvaházbeli gyermekként egy lidérces, kalandos álomba csöppen, mely során egy démoni hóember lesz az útitársa. Miközben hősünk a fantázia birodalmában barangol, sorra derülnek ki a részletek Tomnak az édesapjához fűződő viszonyáról, édesanyja és felesége haláláról, zenekarának énekesnőjével való szoros kötelékéről, no meg lányával való kapcsolatáról, melyet betegsége ellenére is próbál megőrizni és megmenteni. A fantáziavilág gyakran abszurdba hajló, sötét hangulatú, helyenként szürreális és groteszk képei között időnként megjelenik a valóság is. A zeneszerző lánya, Gem igyekszik megérteni apja indítékait és viselkedésének miértjét, miközben Ann, az egykori énekesnő próbálja a lányt meggyőzni arról, mennyit is jelentett apjának.

Az ’Imaginaerum’ azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az okok között rengeteg mindent megemlíthetünk, kezdve az alapvetően gyengécske sztorival az érezhetően kis költségvetésű produkción át a közepes szereposztásig. „Kis pénz, kis foci” – tartja a mondás, és ez igaz a filmek világára is. Bármennyire is sikeres a Nightwish, a metal az underground zenéje, míg Hollywood a mainstream világa: kivételesen tehetséges szakemberek kellenek ahhoz, hogy a lényegesen kisebb költségvetésből olyan produkcióval tudjanak előállni, amely felveszi a versenyt az álomgyár hasonló próbálkozásaival. Ez persze egy dolog, ha csak a pénzen bukott volna el az ’Imaginaerum’, boldogok lehetnénk. További probléma a kissé zavaros cselekményszövés: nem mindig érthető, hogy kivel mi is történik, illetve hogy annak mi a jelentősége. Számomra kifejezetten antipatikus volt, hogy a film sötét atmoszférája ellenére is folyamatosan érezni lehetett a hepiend szagot a levegőben, a legnagyobb problémám viszont mégis a katarzis, illetve annak az elmaradása. Képtelen vagyok ugyanis elhinni a kőszívű hölgy színeváltozását, hozzáállásának alapvető megfordulását. Az ember nemigen tud azonosulni a karakterekkel, s hiába hitte Tuomas, hogy Gem megvilágosulásától majd elámul mindenki szeme-szája, az ember arcára inkább egy fintor ül ki, mondván: „ez bizony erőltetett”.

Ami a film erősségét képezi, az nyilván a Nightwish tagok szerepeltetése, melyet rajongóként remek látni, Anette például brillírozik a mézes-mázas énekesnő szerepében. Ezen felül néhány Nightwish dal felhasználása igazán ügyes, és remekül idomul a történethez (Slow, Love, Slow; Scaretale), illetve nagyon jók a számítógépes animációk és a vizuális effektek megoldásai. A Neil Gaiman, Tim Burton, Salvator Dali hagyatékban elveszve igazán mesés képeket láthatunk, és a sötét hangulatú, groteszk történetben a cirkusz, a repülés vagy a hullámvasutazás pillanatai valóban megkapóak. Hangulatos a képi világ, bizsergető az atmoszféra.

Épp ezért nem is szeretném a sárba kritizálni a produkciót. Lévén, hogy a maga problémái ellenére sem rossz ez (Hollywood sokkal nagyobb pénzekből sokkal vállalhatatlanabb dolgokkal is elő szokott állni). Nem más az ’Imaginaerum’, mint egy kissé butácska, ám a maga módján látványos mese. Úgy vagyok vele, mint az Álomháború című filmmel, mely történet szempontjából talán még inkább kritikán aluli, és a vizuális oldal sem igazán tudta megmenteni a dolgot, mégis egyszer meg lehetett nézni, ráadásul a mozik is játszották orrba-szájba. Sajnos az ’Imaginaerum’-ot nem fogják, és őszinte leszek: különösebben nem is ajánlom senkinek, hogy megnézze. Leszámítva a Nightwish rajongókat. Ugyanis ha annál többre nem is jó, ez egy film Tuomastól nekik, és rajongóként a zenészek szerepeltetése, illetve az imádott billentyűs meséjének látványa és kibogozása annyit hozzá tud tenni ehhez az amúgy teljesen átlagos mozihoz, hogy számukra ez nagy élmény legyen. Azért viszont jár az ejnye-bejnye, hogy a fiúk képesek voltak ezért egy stúdióalbumot beáldozni...

Szerző: MMarton88