Évtizedelő - 1976 : Újabb Mesterművek

írta garael | 2007.01.21.

Aerosmith: Rocks - garael Queen: A Day At The Races - Tomka Rainbow: Rising - garael Rush: 2112 - Brinyó Scorpions: Virgin Killer - JLT Aerosmith: Rocks A metal/ hard rock osztályos bajnokságában a focivilághoz hasonlí­tva ez a csapat maga a zenei footballpályák aranyválogatottja, egyfajta zenei Real Madrid, mely évtizedek óta képes a csúcson alkotva etalont állí­tani a feltörekvő generációnak is. Nem tudom, hogy létezik e még egy olyan együttes, mely ennyire megtartva a zenei gyökereit volt képes főnixként újjászületni, a stí­lus szinte minden előnyét és lehetőségét kihasználva állandó meglepetést szolgálni a skatulyázásra hajlamos kritikusoknak is. A csapat lelke - jóllehet minden tag nyugodtan válogatott lehetne a maga posztján - a valaha toxikus ikreknek is nevezett énekes - gitáros páros, kiknek duójában a Jagger - Richards legenda metamorfózisa vált valóra, némileg keményebb zenei környezetben. ( Steven Tyler énekes, eredeti nevén Steven Tallarico és Joe Perry gitáros mellett Thomas Hamilton bőgős, Joseph Kramer dobos , és Raymond Tabano gitáros alkották a együttes első felállását.) Nem véletlenül emlí­tem a Rolling Stones-t, hiszen a két zenekar frontemberének szembeötlő fizikai hasonlóságán kí­vül az első, megjelent Aerosmith LP -t is másodosztályú Stones kópiának tartotta a zenei közvélemény egy része, ám ebben nem is tévedhettek volna nagyobbat. A banda dalvilága természetesen ugyanúgy tartalmazza a hard rock blues gyökereit, mint Jaggerék kezdeti rock'n'blues-a, ám az Aerosmith ihletési forrása már inkább a Yardbirds féle heavy blues, melyhez aztán a rock'n'roll féktelen dallamait, és a hard rock keményebb riffjeit illesztették. Később aztán olyan csapatok munkássága is hatott rájuk, mint a Led Zeppelin - Page nagy példaképe volt Perry-nek , - a glam New York Dolls, és már a kezdetektől az örök kedvenc, a Beatles. Jóllehet az együttes első lemeze már olyan, később megaslágerré váló dalokat tartalmazott, mint a Dream On, vagy a Guns'n'Roses által is feldogozott Mama Kin, az igazi áttörést az 1975-ös albumuk, a Toys In The Attick hozta meg számukra. A lemez a kiváló szerzemények mellett a rengeteg turnézásnak is köszönhette sikerét, olyan csapatok vendégeként, mint a legendás alkotói korszakában lévő Deep Purple . ( A két együttes a hetvenes évek hard rockjának csúcsait jelentették, a zenéjükben megnyilvánuló különbség - a Purple a klasszikus európai komolyzenét, mí­g az Aerosmith a bluest formálta hard rock - ká - aztán az európai és amerikai metal elágazó útját is kijelölte.) Ilyen előzmények után jelent meg a banda negyedik albuma, melyet mind a rajongók, mind a kritikusok már a születés pillanatában a csapat legkiemelkedőbb albumának tartottak: a fogadtatás pedig már a megjelenés első heteiben platinalemezzé avatta a Rocks -t. Jóllehet a tagok ebben az időszakban már keményen drogoztak, a hatás egyelőre még a felfokozott tempóban, és a kitörni készülő energiában nyilvánult meg. Nem véletlen, hogy a később megjelenő Pandora's Box c. válogatásgyűjteményükben annyi dal szerepel erről a lemezről: a szerzemények az amerikai hard rock eszenciáját adják, riffközpontú, a bluesban gyökeredző, ám igazán 'hard'-dá váló világukkal. Elég csak meghallgatni a nyitószám rövid, ám annál hatásosabb refrénjét, rögtön nyilvánvalóvá válik, miért lett olyannyira sikeres a csapat: a klubokban eltöltött évek jó értelembe vett "kocsmahangulata" ezekben a számokban manifesztálódott, tiszta, sallangmentes rock'n'rollal tüzelve fel a hallgatóságot. E tekintetben talán csak a Motörheadnek sikerült ennyire "tökön ragadni" ezt a füstös, 'beleszarós' hangulatot, éveken keresztül sem kopó hitelességet kölcsönözve a zenekar részére. A Last Child kis pszichedeliával ötvözött főriffje, a Rats In The Cellar és a Lick And A Promise táncolós rock'n'rollja, vagy a Sick As A Dog a későbbi munkáikban gyakorta előforduló zenei megoldásaival ágyúlövedékként közvetí­tették a banda alkotói tehetségét Természetesen nem csak a pörgős riffbombák, hanem a lí­rai számok tekintetében is már ekkor igen erős volt a csapat: a Dream On sikere persze megerősí­tette a fiúk ezirányú alkotói kedvét. Jóllehet ezen az albumon az emlí­tett balladához hasonló megasiker nem született, a Home Tonight mindenesetre kellemes perceket jelenthet azoknak, kik szeretik a Beatles zenei örökségét kissé keményebb köntösben hallani. A remek számok mellett persze a frontember, Tyler excentrikus, impulzí­v szí­npadi munkája és különleges hangja, valamint az instrumentális szekció iskola jellegű játéka is kellett - ezt a személyi szí­nvonalbeli egységet talán csak a Queennek sikerült létrehozni, nem kisebb sikert szülve. Sajnos a drogoknak is köszönhető felfokozott tempót nem lehetett tovább tartani: a következő album, a verejtékkel létrehozott Draw The Line még gyorsan platinalemez lett, ám egyben első állomása is annak az útnak, mely az együttes számára a pokolba vezetett. Queen: A Day At The Races A Queen egyike azoknak a rock zenekaroknak, amikkel minden embernek valószí­nűsí­thetően van valamilyenfajta kapcsolata, melynek elhelyezkedése az érzelmi skála pozití­v végpontjára tehető általában a zenekar egyediségének és megkérdőjelezhetetlen zsenialitásának köszönhetően: még a Queen munkásságába magát mélyen be nem ásó, a "királynőt" csak a rádióból ismerő emberek is elismeréssel szoktak adózni a rock és a populárisabb zene határmezsgyéjén mozgó produktumoknak, még ha nincs is feltétlen elkötelezettségük a rockzenével szemben. Az A Day At The Races az egyszeri és megismételhetetlen zseniális produkció által magasra tett léc átugrásának, vagy annak kí­sérletének tipikus példája, mondhatni archetí­pusa, hiszen a rocktörténelem egyik legsikeresebb albumának, az A Night At The Opera-nak a sikerét kellett folytatnia, illetve felülmúlnia, aminek bekövetkeztéről nagymértékben megoszlanak a rajongók véleményei. Az ADATR pechje, hogy a rákövetkező News Of The World is hatalmas siker, és a királyi diszkográfia egyik alapköve lett, í­gy a két, mindenki által elismert opusz között szégyenlősen megbújó lemez sajnálatos módon a Queen történetének egyik legalulértékeltebb szegmensévé vált. A zenekar pimaszságának reprezentációja is lett ez a lemez egyben, ugyanis ahelyett, hogy egy teljesen más dimenziót céloztak volna meg, egyrészt a zenében is követték az ANATO vonalát, másrészt nyí­ltan, már a borí­tóval is kí­sérteties párhuzamot állí­tottak a hamar klasszikussá vált albummal. A névválasztás ráadásul szintén egy Marx Brothers film cí­mére esett, ahogy az "operás" album esetében is. A zenei irányvonal változatlanságának egyik fő oka a két album dalai keletkezésének eléggé közeli időpontja, ugyanis sok szám még az ANATO felvételei alatt keletkezett és került rögzí­tésre, í­gy a két album az együttes művészi kvalitásainak egyazon szintjén mutatja, habár természetesen kissé más-más aspektusból. Így sikerülhetett a grandiózus dallamok transzplantálása erre a korongra (is), illetve ez legitimál(hat)ja a hasonló számok létezését, de ezzel mindenki csak jól járt, hiszen az eredmény zeneileg csodálatosra sikeredett: 10 különböző muzikális entitás együttese, amelyek úgy alkotnak egészet, mint ahogy a puzzle egyes darabkái simulnak tökéletesen egymásba. A teatralitás és a matematikai pontossággal felépí­tett szerkezet ugyanúgy jellemző a királynő ezen ékszerére, mint a többi mestermunkára, a Queennek nevezett szí­nház A Day At The Races cí­mű előadásába ugyanis ugyanúgy integrálni tudták a rockos tételeket, mint a "művészieskedőbb", lazább, gyengédebb dallamokat/számokat. Ez az első album, amin a 4 zenész teljesen szabad kezet kapott, ugyanis a produceri teendőket is maguk végezték az album körül. Az izgalomfaktor növelésének maximális fokú szem előtt tartásának folyományaképpen az album a Brian May szerezte, gyilkos Tie Your Mother Down álnevű "rock-tnt"- vel nyit, amelyre a számot nem ismerő hallgató reakciója a leesett áll mellett kizárólag a "jé, ilyen is van?" lehet, mivel a rock esszenciáját tartalmazza ez a nóta, hiszen dinamika, dallamok és dalszerkezet terén is tökéletes struktúrával rendelkezik: nem véletlenül a második legismertebb dal a lemezről. Már a felütés is figyelemfelkeltő, akár egyetlen hanggal is képesek megragadni a figyelmet, ráadásul az együttes történetének egyik legkeményebb riffjét hallhatjuk itt. Ahogyan a Times találóan nevezte, ez "valódi véres költészet". A You Take My Breath Away Octavarium-szindrómát mutat (vagyis pont fordí­tva), ugyanis maximális kontrasztként rögtön egy balladát hallhatunk, amely az egyik leggyönyörűbb Freddie Mercury vokálmelódiákat tartalmazza: elbűvölő a maga egyszerűségében, magával ragad a melankólia szomorú-szép mélységeibe zongorafutamaival. A ragadós dallamok megszakí­tását elkerülendő az album egyik legfülbemászóbb énektémájával rendelkező Long Away következik, amit ironikus módon nem Freddie, hanem Brian May énekel a maga visszafogott stí­lusában. Erősen hajaz az ANATO 39 cí­mű szerzeményére, nevezhetnénk akár "part II"-nak is, ám nem zavaró a hasonlóság, tekintve a szám kiváló mivoltát, amihez a háttérvokálok is nagymértékben hozzájárulnak. A gunyoros játékosság iskolapéldája a The Millionaire Waltz, mintha az összes dallam egy komolyzenei műből lenne átültetve a Queen világába, hogy aztán egy rövid időre nagyí­vű rockoperává nője ki magát, csak hogy visszakapcsolhasson újra a tánc muzikális reprezentációjához. A You And I azon szerelmes számok sajnos nem túl hosszú sorába tartozik, amelyik könnyedségük miatt pozití­v emocionális töltettel rendelkeznek, amelyre a kissé popos beütés még rá is tesz egy lapáttal. A számért banda talán leginkább háttérbe húzódó tagja, John Deacon felelős, pedig egyáltalán nincs rá oka, basszusfutamait hallgatva. A Somebody To Love a "mindenki által ismert és szeretett Queen" kategóriába tartozik, hiszen a rádiók is agyonjátszották az egyik legjobb háttérvokállal rendelkező Queen számot, ráadásul Freddie részéről is még relatí­v kiemelkedő teljesí­tményt hallhatunk, ami nem kis szó egy olyan megatálentumnál, mint amilyen ő volt. És itt kerül képbe a hitelesség kérdése is, amiben May-ék maximálisan az élen jártak: ki ne hinné el a dal hallatán, hogy Freddie minden vágya, hogy valaki szeresse? A dal strukturális felépí­tése, mondani se kell, tökéletes, ahogyan a gospeles kórusok is gyönyörűek. A White Man-el újra visszaváltanak a rock n roll témákhoz, még egy csipetnyi lassúbb merengősebb résszel ötvözve, olyan grandiózus dallamokkal és refrénnel, mint amely a következő lemezen a We Will Rock You lesz. Tipikusan "minél hangosabb, annál jobb" rock nóta, precí­z és nagyon okos dobolással fűszerezve, amire érdemes külön is odafigyelni; Freddie is a dühösebb oldalát hozza, amit a szám meg is követel. A Good Old Fashioned Lover Boy Freddie tehetségének realizációja, a poénos dalszöveg, a zongorabetét és basszusgitár tökéletes egészet alkot: ettől a számtól mindenki jobb kedvre kell, hogy derüljön. A Roger Taylor által í­rt és énekelt Drowse ismét a melankolikusabb vonalat erősí­ti, amit az ironikus-szatirikus dalszöveg ellensúlyoz. A Teo Torriatte méltó és fenséges lezárása az ADATR-nek a maga intimitásával. May egyik legjobb szerzeménye a lemezen a nyitónótával párhuzamosan, amit nemcsak kiváló mivoltuk, hanem az első dal kezdése, ill. az utolsó befejezése is összekapcsol. Freddie újfent varázslatos énektémával rukkolt elő a japán rajongók tiszteletére í­ródott számban, amelyben a monumentalitás is megtalálható finoman adagolva, a végén pedig egy gyerekkórus által előadva. Gyönyörű. Aki esetleg az ismertség alapján akarna előzetes í­téleteket alkotni a Queen ezen lemezéről, az jobban teszi, hogyha előbb maga is utánajár a dolognak, mint a mesében, hiszen az A Day At The Races ugyanúgy illeszkedik a banda munkásságába, ahogyan a többi, klasszikus album is, mindenképpen érdemes időt szentelni neki, hagyni, hogy kibontakozhasson, és megmutatkozhasson a maga teljességében. Megéri! Rainbow: Rising Az atlétikai zsargonban van egy olyan kifejezés arra a sportolóra, akit a rekordot elérni képes versenyző minél jobb eredményének érdekében alkalmaznak: a "nyúl" az a felhozó ember, ki egy bizonyos résztávig rekordhoz szükséges iramot diktál, pszichikailag is segí­tve az esélyest, majd lefutván az adagját, kiszáll, hogy átadja helyét a favoritnak. Nos, az Elf tagjai - Dio kivételével - is ilyen "unterman"-ek lehettek Blackmore zenei versenyében, melynek célja 'a tökéletes hard rock album' létrehozása, a megismételhetetlen zenei rekord felállí­tása volt. Aki kicsit is járatos a hard rock történelmében, az tudja: ez a kegyetlen egoizmus ,és mindent elsöprő akarat - bármilyen embertelennek tűnő vasszigorral -, de meghozta a várva várt eredményt: mint ahogy az autokrata vezetési stí­lus is hatásos rövid távon, úgy Blackmore öntörvényűsége is beigazolódott a Rising-gal. Ahhoz persze, hogy megszülessen a hetvenes évek hard rockjának egyik csúcsteljesí­tménye, olyan zenésztársakra volt szükség, mint az új dobos, Cozy Powell, ki John "Bonzo" Bonham-ot tartván példaképének nem hiába érdemelte ki a Nyolckarú becenevet, erőteljes és precí­z stí­lusával iskolát teremtett, olyan klasszikus előadókkal együttjátszva később, mint Michael Schenker, Garry Moore, Malmsteen, illetve a neosikeres korszakába lépő Black Sabbath. A basszgitáros a skót Jimmy Bain lett a Harlotból, a billentyűkön pedig Tony Carey varázsolt zenei szivárványokat. Dio, ki az Elf-ben egy jóval visszafogottabb stí­lusban énekelt - inkább a feelingre helyezve a hangsúlyt - ezen a lemezen megteremtette a nagy í­vű, epikus metaléneklés iskoláját. Fantasztikus, zengő hangja remekül illett ahhoz a szöveg - és zenei környezethez, mely - mint a lemez megannyi más aspektusa - a későbbi heavy metal megannyi csapatának lett ihletési forrása. Az új lemezről ennek megfelelően - legalábbis direkt formában - eltűntek azok a blues-os gyökerek, melyek még az Elf-ből hajtottak ki, helyüket átvette az európai hard rock pulzáló ereje és magával ragadó sodrása. Szokás ezt a lemezt progresszí­vnek nevezni, ám én inkább "csupán" az alkotói tehetség és bizonyí­tani vágyás remekül, az utolsó kockáig felépí­tett muzikális mesterműjéről beszélnék, olyan, a végletekig tudatos munkáról, mely mégsem kényszerí­ttette "matekos szigorba" a dalokat, megfosztván őket a hard rock egyik lényegét adó szabad alkotói szellemtől. Hallgassuk csak meg a kezdő, Tarot Woman feszültség fokozó szintibevezetőjét, melyet úgy robbant szét Blackmore riffbelépője, mint üvegpoharat a statikus erő, hogy aztán a menetelős tempókon Dio csodás énektémája vezesse végig a kitörő energiafolyamot, egyből világossá válik a Risingban rejlő erő forrása: tökéletes időzí­tés, a zene hatásmechanizmusának teljes ismerete, a hangszerek mesteri használata, és egységes koncepció. Blackmore-nak nem kellett riffzápor özönét zúdí­tani a hallgatókra, hogy fenntartsa azt a súlyos hangzást, mely már a metal felé közelí­t: a Run with The Wolf, vagy a lemez könnyebb slágereként felfogható Startruck lényegében egyetlen riffre épül, olyannyira tökéletesen kihasználva az ebben lévő lehetőségeket, melyet a Metallicának is csak megközelí­teni sikeredett az Enter Sandman-ben. A Do You Close Eyes kissé rock'n'rollosabb tempója némileg visszautal az első albumra, ám a kibontakozó énektéma már inkább a Dio- i epika képviselője, melynek megoldásai később a mester szólólemezein is visszaköszönnek. Blackmore az ezután következő két számban aztán elérte azt, amit a Deep Purple-ben a Child In Time-al sikerült: a Stargazer és a Light in the Black összefüggő szövegvilágú kéttételes rockfolyamába sikerült belesűrí­teni mindazt, ami az akkori lehetőségekbe - sőt, még kissé azokon is túl - belefért. A monumentalitás és az érzelmi azonosulás olyan egységét teremtette meg, mely időtállóságában maga a "Rock Piramisa", évtizedek múlva is csodálandó, az emberi alkotói szellemét dicsérő alkotás. A hard rock - i epika kiteljesí­téséhez és etalonjának megteremtéséhez a Müncheni Szimfonikus Zenekar vonósai is besegí­tettek, olyan csúcspontot produkálva, melyet a komolyzenét szerető hallgató Wagner-nél vagy Beethowen-nél tapasztalhatott. A Rainbow ezzel az alkotással a sorsának eljövendő útját is kijelölte: a tökéletest már nem lehetett túlszárnyalni, s jóllehet, a zenei tehetség és kreativitás eredményezett még egy -két remek Rainbow albumot, a mesterműhöz szükséges személyi és alkotói konstellációk többé már nem álltak össze. Rush: 2112 Valamikor a 80-as évek elején a Magyar Rádió Bartók csatornáján volt egy nagyon értékes műsor. A "Lemezbörze helyett", melynek nagyszerű szerkesztője Göczey Zsuzsa volt, minden szombaton 13 óra 5 perckor jelentkezett. Ebben az egy órás műsorban meg lehetett ismerkedni a rock alapvető műveivel és - mivel azokat teljes terjedelmükben lejátszották - rögzí­teni is lehetett őket. Kamasz fejjel soha nem terveztem előre a hétvégéimet, de egyvalami biztos volt. A szombati ebéd után leültem rozzant Sanyo mono magnóm mellé és rögzí­tettem a műsorban hallottakat. Sok csodával ismerkedtem meg í­gy. Ezek közül az egyik legmeghatározóbb a Rush, "2112" cí­mű albuma volt. Azt megelőzően még csak nem is hallottam a zenekarról. Figyelmemet a furcsa lemezcí­m ragadta meg. Abban az időszakban főleg a metál vonzott, ezért az album első hallásra - enyhén szólva - nem ragadott üstökön. Másodszorra, mivel elaludtam rajta, félreraktam. Körülbelül egy fél év múlva törölhető kazettát keresve került ismét a kezembe. Onnantól három hónapig nem került ki a magnóból. A Rush első lemezét követően hatalmas változás következett be a csapat életébe. Megérkezett Neil Peart, akinek elképesztő dobtudása mellett, "jól fejlett" í­rói vénája is volt. Szövegei misztikusak, a jövőt kutatóak és nagyon "agyasak" voltak. Csatlakozásával hatalmas lendület áramlott a Rush gépezetébe, í­gy 1975-ben két albumot is rögzí­tettek. A "Fly By Night" és "Carees Of Steel" az első album útkereső hangulatához képest már egy előremutatóbb irányt képviselnek. Az egyéni í­z, a Rush hangzás már kialakulóban volt. Eljött 1976 és vele a zenekar karrierjének első csúcspontja. Megjelenik a "2112", melynek "A oldalán" a húszperces cí­madó szerzemény foglal helyet, mí­g a B oldalon 5 dal szerepel. A 2112 egy hét részre tagolt szvit, melynek szövegében Peart egy utópisztikus történetet mesél el. Az "Overture" első, jellegzetes szintetizátor hangjai, és az azt követő "galoppozó riff" mára a Rush egyik védjegyévé váltak. Érdekesség, hogy ennek, a szerzemény leghosszabb részét kitevő darabnak egyik gitármotí­vuma Csajkovszkij, 1812 nyitányának adaptációja. A "The Temples Of Syrinx" kemény, erőszakos hangvételű darab. Geddy Lee hangja tökéletesen ábrázolja a feszültséget, mely a szövegből sugárzik. Ennek szöges ellentéte a kissé Led Zeppelin-es hangulatú, gitárhangolással induló, finom, lí­rai "Discovery". Az igazi "metálos" gitárszólót felvonultató "Presentation" és az "Oracle: The Dream" a keményebb vonalat képviselik, mí­g a "Soliloquy" vegyí­ti a hangulatokat. A szvitet záró, "Grand Finale" tökéletes összefoglalása a műben felsorakozó zenei mondandónak. Peart feszes tempójára torz gitárszóló fokozza a feszültséget, mely egy kaotikus tusban tetőzik. Most, hogy jó pár év kihagyás után hallgattam újra a Rush e meghatározó darabját, amellett, hogy még mindig remekműnek tartom, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mai füllel kissé összecsapottnak tűnik a szerzemény. A muzsikusok annyi témát vonultatnak fel ebben a húsz percben, melyből mások életműveket állí­tanak ki. Ha ma készül el ez a koncept darab, biztos, hogy legalább 60 perces lenne, és minden téma sokkal alaposabban ki lenne bontva. A "B" oldal öt rövid szerzeménye a Rush első korszakának populáris oldalából ad í­zelí­tőt. A "Passage to Bangkok" viccesnek ható keleti dallam betétje, a "The Twillight" Zone finom vonalvezetése Geddy Lee lágy énekdallamaival, a "Lessons" 60-as éveket idéző motí­vumai, a "Tears" csodálatos, azonnal dúdolható énekdallama, vagy a "Something for Nothing" karcos rockossága a zenekar befogadhatóbb dalainak sorát gazdagí­tja. A "2112" meghatározó albuma a Rush történelmének. Tartalmaz egy epikus, a csapat progresszí­v arcát bemutató művet és öt olyan szerzemény, mely könnyebben talál utat a "kezdő" hallgató lelkéhez. Ajánlom mindenkinek, aki a Rush "két arcát" egyszerre szeretné megismerni! Scorpions: Virgin Killer 1976 - ban a hannoveri székhelyű Scorpions elérkezett 4. nagylemezéhez. Az egy évvel korábban megjelent In Trance már jelezte, hogy nem akármilyen csapat a német gárda. Zenéjük klasszikus hard rock, néhol kis pszichedelikus hatással átitatva (főleg az első 2 albumra igaz ez), és remek gitáros munkával. (Rudolf Schenkert és Uli Jon Rothot azt hiszem senkinek nem kell bemutatni, nem is beszélve az első lemezen szereplő Michael Schenkerről). Ezt azért is fontos kihangsúlyozni, mivel náluk ugyanis nem szerepelt billentyűs hangszer, ehelyett két szólógitárral játszottak. Tehát ebben az értelemben akár korszakalkotónak is nevezhetnénk őket. Noha az élvonalbeli hard rock csapatok abban az időben Angliából érkeztek, a Scorpionst mégis nyugodtan egy lapon lehet emlí­teni akár a Uriah Heep-el, vagy a Led Zeppelin -nel. A Scorpions igazi "védjegye" az énekes Klaus Meine. Egyedi, utánozhatatlan orgánummal rendelkezik, és bármely tartományban jól mozog a hangja. Nyugodtan ki lehet jelenteni: Meine a legjobb énekesek között volt és van a mai napig. Ezt a lemezt a Klaus Meine - ének, Rudolf Schenker - gitár, Uli Jon Roth - gitár, Rudy Lenners - dob, Francis Bucholz - basszusgitár összeállí­tású ötös készí­tette. A lemez cí­me abban a korban elég bizarrnak hatott ( még ma is - a szerk.) A nyitó dal a Pictured Life egy tipikus hard rock tétel, erős középtempó, jól megalapozott ritmus, hibátlan ének, és remek szólók jellemzik. Ilyen egy igazi Scorpions nóta. A Tokyo Tapes cí­mű klasszikus koncertlemezükön is hatalmasat ütnek vele. A Catch Your Train egy lüktető, már-már heavy metalos érzetű dal. Nem túl komplikált riff, egyszerű ritmusképletek, mindezek ellenére még ma is, 30(!!!) évvel a megjelenés után is vidáman headbangelhet rá az ember. Ez a nóta egyszerűen tökéletes. A refrén dallama is telitalálat, kevesen alkottak ilyen jó témákat, talán a 80 - as évek melodic rock hulláma alatt működő csapatoknál hallhatóak hasonlók. A harmadik szám az In Your Park egy lágy, melodikus ballada, amiben Uli Roth nagyon, szép, tiszta szólót mutat be, és Klaus valami gyönyörű, lágy hangon prezentálja ezt a dalt. A Backstage Queen -re még hatványozottabban igaz az, amit a Pictured Liferól mondtam. A dal felépí­tése, a refrén, a szólók, mintha a 70 - es évek elejének brit bandái alkották volna. A Virgin Killer talán a Scorpions munkásságának legkeményebb nótája. Meine nyers, durva éneke uralja a dalt. Gyors, száguldó, kemény szám ez, jelezvén a srácok mind a lágy balladák, mind pedig az igazi kemény rock terén is képesek hatalmasat alkotni. A Hell Catről azonnal Jimi Hendrix dalai juthatnak az ember eszébe. Nem is véletlenül, ugyanis Roth mester Hendrixet tartotta és mind a mai napig tarja példaképének. Szólóin is érezni Jimi hatását, de még véletlenül sem másolja, hanem saját világával vegyí­ti őket. A hetedik nóta a Crying Days egy pihentetőbb, kicsit talán pszichedelikus érzetű szerzemény, ami csak még változatosabbá teszi az amúgy sem unalmas lemezt. A Polar Nights ismét Uli Jon Roth Hendrix imádatáról árulkodik, technikás szólókkal átszőtt tétel, amiben egy remekül összehangolt ritmus szekció hallható. Az utolsó nóta a lemezen a Yellow Raven, fantasztikus melódiákkal, lányokat könnyekre fakasztó énekkel, lágy, melankolikus tempóval készí­tett alkotás, a lemez legszebb tétele. Összességében egy változatos albumot készí­tett a Scorpions, igazi alapművet, amivel német bandaként betörtek az angol csapatok által birtokolt élmezőnybe, és mind a mai napig ott is maradtak. Lehet túlzás kijelenteni, de szerintem ez a lemez a legjobb amit a csapat készí­tett.