"Igazi "ős-brutál erő" fog előtörni a Pokolgépből": Életműinterjú Kukovecz Gáborral, a 30 éves Pokolgép alapí­tójával, gitárosával

írta Csemény | 2013.09.06.

A P.Mobil után a következő szülinapos nagyágyúnk a Pokolgép. A 30 éves legenda jelentőségét szerintem nem is kell túl hosszan ecsetelni. De megkerülhetetlen megemlíteni pár dolgot. Amellett, hogy a magyar rockzenei életre és annak fejlődésére felbecsülhetetlen értékű hatást gyakoroltak, összesen tizenkettő, egytől egyig minőségi lemezzel is megörvendeztettek minket. A jubileum és a szeptember nyolcadikai előszületésnapi koncert kapcsán a zenekar veterán gitárosával és alapítójával, Kukovecz Gáborral beszélgettünk az elmúlt három évtizedről és a folytatásról.

Hard Rock Magazin: Mesélj a bevonulásod előtti időszakról. Hogyan indult be a "gépezet"?

K.G.: Bevonulás előtt egy amatőr formáció voltunk. De nem szeretem az ilyen fogalmakat, mint az amatőr vagy a profi: zenét szerető fiatalok voltunk, és mivel egy hullámhosszon lebegtünk, úgy döntöttünk, hogy együtt vonulunk be katonának. Majd leszereltünk két év után, és ezzel elindult a Pokolgép együttes életútja. Ez valamikor ’81 mélységében történt. Mint alapítótag én voltam benne, a Paksi Endre, a Neogrády Dezső és a Varga Tibor. Így játszottunk körülbelül egy évig, majd csatlakozott Németh Laci énekes is.

HRM: 1982-ben kincsesbányára bukkantatok Kalapács Józsi személyében, vagy inkább ő talált rátok? Hogy történt pontosan?

K.G.: A Józsi eljárt koncertekre, Beatricére, meg P.Mobilra, és a Pokolgép együttes is a látómezejébe került. Nagyon tetszett neki, és egyszer odajött hozzánk, hogy ő szeretne énekes lenni. A Németh Lacival érkezett erre a posztra, aki sajnos azóta meghalt. Az a formáció, amit úgy általában mindenki ismer az első lemez révén, gyakorlatilag a „Ki mit tud?” után állt össze.

HRM: A „P” kezdőbetű igencsak jól cseng a magyar rockzenében. Nehéz volt dűlőre jutni a névválasztásnál?

K.G.: Végül ezt a nevet választottuk, de hogy ez jó vagy rossz, az attól függ. Az idősebbekben negatív érzéseket generál, tekintve, hogy a pokolgép mégiscsak a terroristák egyik tömegpusztító fegyvere. Mi nem erre gondoltunk, hanem úgy véltük ifjú lázadókként, hogy a hazai rockzenei élet egy állóvíz, és mi majd robbantani fogunk egyet. Ennek persze mai szemmel nézve a fele sem igaz, hiszen azok az együttesek, amelyek akkor állóvíznek tűntek, ugyanúgy működnek. A P.Mobil ugyanúgy egy kiváló zenekar, a Beatrice szintén létezik, és Nagy Feró egy kiváló ember. Amit az ember huszonévesen gondol, azt gyakran átértékeli az idő múlásával.

HRM: Sokszor kikezdtek titeket a színpadi megjelenés, a szövegek, de legfőképpen a Pokolgép név miatt. Igaz, hogy Kommandó volt az eredeti terv? Szerinted más névvel könnyebb dolgotok lett volna?

K.G.: Szerintem teljesen mindegy, mert a külsőségek és a zene váltotta ki az ellenérzést. Lehettünk volna akár Kisvirág együttes is, egy fedőnévvel is ellenérzéseket váltottunk volna ki. Azt a műfajt szerettük csinálni, ami akkor tiltott listán volt. Voltak olyan helységek az országban, ahol nem lehetett játszani, ahol a rendőrség nem örült, ha betettük a lábunkat. Régen egy megyei rendőrkapitány kiskirálynak számított, és megtilthatta azt is, hogy egy zenekar fellépjen. Sokan nem bírták akkoriban ezt a keményebb műfajt.

HRM: Az első áttörés a Ki mit tud?-on döntőjébe való bekerülés volt. Mennyiben segített titeket ez a siker?

K.G.: Így van, ’83-ban elérkezett a Ki mit tud? Itt szerepeltünk, és másodikak lettünk. De tök mindegy, hogy itt valaki első vagy második. A lényeg, hogy itt ismert meg minket a televízión keresztül a közönség.

HRM: Mi lett volna akkor az ára egy nagylemeznek, milyen kompromisszumot várt tőletek a kiadó?

K.G.: A kiadó azt a kompromisszumot akarta, hogy egy mindmáig a zenei életben dolgozó, közismert zeneszerző írja a zenénket. Ebbe mi nem mentünk bele. Ennek pedig az volt az ára, hogy várnunk kellett az első lemezünkre egy-két évet. Hiába lettünk a Ki mit tud? révén ismertek, nagyon nagy fába vágtuk a fejszénket azzal, hogy a saját zenénket akartuk csinálni, és nem alkudtunk meg. Igyekeztünk a zenekart koncertlehetőségekhez juttatni, én lementem vidékre autóval, bementem a művelődési házakba, és beszéltem az igazgatókkal. Bár ez alatt a két év alatt látszólag semmi nem történt velünk, de apró koncertekkel megalapoztuk egy olyan közönségbázis kialakulását, hogy az akkori egyetlen, egyeduralommal bíró hanglemezgyártó vállalat mégiscsak kiadta az első lemezünket. Tette ezt annak ellenére, hogy a számokat mi írtuk. Hatalmas közönség volt mögöttünk, és az akkori rendszerben mégis volt valami olyasmi, mint a rómaiaknál: „Cirkuszt és kenyeret!”. Mi voltunk a cirkusz, a kenyeret nem annyira kapták meg az emberek, de gyakorlatilag így megjelenhetett az első lemezünk, a ’Totális Metál’. Ennek már a borítója is azt sugallta, hogy itt valamiféle útmutatás következik, és a lemezborítón látható alak valamerre mutat. Valószínűleg egy új műfajt teremtett meg ez a lemez, legalábbis itt Magyarországon. A heavy metal műfajban mi lehettünk az elsők, akiknek sikerült utat törni ebben a szövevényes és erőteljesen lekorlátozott magyar rockzenei életben.

HRM: Az a korai időszak nem csak a Ki mit tud? miatt marad emlékezetes. Mit jelentett nektek fiatal zenekarként, hogy a P.Box-szal és a Motörheaddel koncertezhettetek?

K.G.: Bencsik Sándor, a P.Box gitárosa, a példaképem volt. Jártam P.Mobilra, amikor a Bencsik Sanyi ott volt, a P.Boxot ugyanúgy nyomon követtem. A Motörhead viszont mindenképpen egy másfajta élményt jelentett, hiszen egy olyan zenekar volt, amely nyugatról érkezett. Mi nem jártunk addig nyugaton, azt se tudtuk, hogy eszik-e vagy szagolják. Viszont ismertük a Motörhead lemezeit, és nyilvánvaló, hogy óriási élmény volt látni azt, amit egy koncerten művelnek. Azt is óriási élmény volt látni, hogy a Lemmy a színfalak mögött nézte a produkciónkat, és így mutatta [hüvelykujjal - Csemény], hogy ez neki fantasztikusan tetszik. Mi meg épp sisakban voltunk, és előzenekarként még világosban kerültünk a színpadra. Még így is ütött a külső megjelenés, és az, amit csináltunk. Olyannyira, hogy 18 000-en voltak a koncerten, ami akkor és ott iszonyú soknak számított. Nekünk ez egy sokkhatás volt, hiszen a rockszerető közönség, aki addig esetleg nem ismert, de eljött a Motörhead együttest megnézni, az ránk találhatott.

HRM: Sok szám szövege képlékeny volt, változott. Ez a kiadó nyomására történt, vagy más oka van?

K.G.: Igen, forrnak a számok. Most is, ha írunk valamit, az menetközben változhat. Az, hogy a régi rendszer megmondta, hogy ezt lehet, azt nem lehet, ezek azért mendemondák. A kiadónak persze volt beleszólása, tehát valószínűleg nem lehetett volna olyan szöveget írni, hogy „le a vöröscsillaggal és tapossuk meg”. Ilyet nem lehetett, mert ezt nézték, de különösebben nem foglalkoztak vele. Előtte elolvasták a szöveget, és közölték, hogy itt vagy ott nem tetszik ez a dolog, és nyilvánvalóan azon változtatni kellett, de abban az időben minden zenekar így működött. Meg persze lecenzúrázták az irodalmi olvasmányokat, a színdarabokat és minden olyan dolgot, ami a széles publikumhoz eljuthatott. Egész egyszerűen megakadályozták azt, hogy valaki a gondolataival az akkor látszólag jól működő rendszer olajozott gépezete elé bármilyen akadályozó tényezőt gördítsen. Nyilvánvaló, hogy a rockzenében előfordul, hogy egy szöveg többértelmű és bizonyos dolgok nálunk is többértelmű jelentést kaptak. A közönségünk pedig ezt lereagálta, és ők nagyon jól tudják, hogy miről is szólnak a számaink.

HRM: Olyan szövegíróitok is voltak, mint Nagy Feró vagy Horváth Attila. Mennyire tudtok azonosulni olyan szövegekkel, melyeket nem ti írtatok?

K.G.: Nyilvánvaló, hogy ha valaki ugyanazokat a dolgokat éli át, mint mi, ugyanúgy tudja leírni a gondolatait. Legfeljebb más köntösbe bújtatja. A mai napig játszunk olyan számokat, amit Nagy Feróval közösen követtünk el. Például az Ítélet helyett című számot imádom. Vagy a Mindhalálig Rock And Roll, ami nem az első számom, de az első olyan szám, amit a mai napig fel tudok vállalni, mert aranyos. Na meg a Feróval együtt írtuk, és jópofa a szövege. Nem lettem mérnök, nem ez lett a szakmám, de ha rock and rollt kell játszani, akkor valamit egyfolytában, ismételten újraélek, és ez nagyon jó dolog.

HRM: Nagy Feró még énekelt is egy koncerteteken ’85-ben, amikor Kalapácsot elvitték katonának. Hogy sikerült abszolválni a frontember hiányát?

K.G.: Simán. Aki ott volt a koncerten, az láthatta, hogy a Nagy Feró egy kiváló frontember. De itt hadd pontosítsak egy kicsit. Azért nem engedték el Kalapácsot a katonaságtól – ahonnan addig el tudtuk kérni, mert olyan tisztek bábáskodtak felette, akik ismerősök voltak –, mert olyan dolgot csinált, amit nem lehet a Magyar Honvédségnél még ma sem. Olyan nem történhet, hogy egy géppisztolygolyó elrepüljön akármerre. Józsi fogdába került, és nem engedték ki a koncertre. De a Nagy Feró nagyon ügyesen megoldotta, mert két nap alatt megtanulta a teljes műsort. Már mindenhol ki volt plakátolva a koncert, és előre elkelt minden jegy a Petőfi Csarnokba. Egyébként az egyes lemezen a Nagy Feró látható a lemezborítón a sisakban, mert a kép azon a koncerten készült. A zene mellett akkor is fontos szerepet játszottak a színházi külsőségek a Pokolgépben.

HRM: Az első lemezeitek felvételével kapcsolatban nem rejtettétek véka alá, hogy a stúdiózás újdonság volt számotokra és a végeredménnyel nem voltatok teljesen elégedettek.

K.G.: Vegyük például a Metallica együttes Fekete lemezét, amit én imádok. Az úgy készült el, hogy házistúdióban vették fel az ötleteiket, majd miután jónak találták a dolgot, fél év után stúdióba vonultak, és két hónap alatt fölvették a lemezt. Ehhez képest egy magyar zenekar két hetet kapott egy komplett lemez felvételére. Ez abból állt, hogy egy hét alatt fölvettek minden hangszert és egy hét alatt keverték meg a számokat. Amíg külföldön egy számot egy hónapig is kevergetnek, addig nekünk két hét alatt kellett egy komplett lemezt felvenni és megkeverni. Ezt figyelembe véve sokkal több lehetőség lenne az összes hazai együttes összes számában, ha a megfelelő időmennyiséget megkapnák egy stúdiófelvételhez, és megfelelő szakemberek bábáskodnának a háttérben (gondolok itt például egy hangmérnökre), vagy ha a megfelelő stúdiótechnika rendelkezésre állna. Itt óriási lemaradásban vagyunk. Egy egyszerű példát mondok: egy magyar zenekar felvételéhez mondjuk egy száz-kétszázezer forintos (és itt irtó sok pénzről beszélünk, mert annyit nem keres egy tanár vagy egy ápolónő se) nagyságrendben mozog az ára egy olyan mikrofonnak, ami még nem is az a minőség, amivel külföldön dolgoznak. Magyarországon a zenei élet, a filmipar és a művészet világának résztvevő is szarból próbálnak meg várat építeni. Kint gyakorlatilag minden dolog adva van. Nyilvánvaló, hogy miért: sokkal nagyobb a fogyasztóréteg, a közönség, aki eljár koncertre, sokkal többen megveszik a hanghordozókat. Ez pedig visszatermel annyi bevételt, hogy nyugodtan ráérnek akár fél évet is eltölteni a stúdióban, ráérnek egy hónapig egy számot keverni. Visszatérve a régi lemezekre – ha valaki esetleg mélyebben foglalkozik a zenével –, így utólag teljes joggal elégedetlen. Ebben én semmi kivetnivalót nem látok.

HRM: Az első négy lemezzel nagyon ment a szekér, kiugró lemezeladást produkáltatok és rengeteg telt házas koncertet adtatok. Azonban 1988 történt egy szörnyűség, amiből végül is egy unplugged-koncert kerekedett. Fel tudod idézni, pontosan mi történt azon az estén?

K.G.: Volt egy pirotechnikai elem, ami megsérült. Nem volt biztosítva a megfelelő távolság a színpad és a nézőtér között. A közönség elérte a színpadot, elkezdte rázni, és a rázkódás következtében borult a cucc. A színpad sem volt egyébként rögzítve, meg lehetett mozgatni. Az intézménynek meg kellett volna állítania a közönséget. Mi az öltözőben ültünk és vártuk, hogy mehessünk játszani, de közben telt ház lett, és az emberek nem fértek be. A kordont kivitték onnan, ami egy olyan két méteres távolságot tartott a közönség és a színpad között, és oda is emberek jutottak, ahová nem kellett volna. Gyakorlatilag a közönség fölnyúlt a színpadra, és ott matatott. Ha a színpadon nem az a pirotechnikai elem van, akkor lehet, hogy valaki belenyúlt volna a 220-as kábelbe, és az áram rázta volna meg. Fejetlenség volt a köbön. Egyetlenegy rendező, egyetlenegy biztonsági ember nem volt, aki szavatolta volna annak a 3500 embernek a biztonságát, hogy ne tapossák egymást agyon. 2500 embert lehetett volna beengedni, nyilván nem mi engedtük be a plusz ezer embert. De kimentem, mert láttam, hogy fejetlenség van. A Kalapács Józsival ketten ballagtunk ki, és próbáltuk megnyugtatni őket. A még működőképesnek bizonyuló monitorrendszert kifordítottuk a közönség felé, és két számot azért eljátszottunk. Mivel sokan nem tudták, miért maradt félbe a koncert, hőzöngtek és elégedetlenkedtek. Akik elől álltak és látták, hogy gáz van, azok megőrizték a higgadtságukat, és nem taposták egymást agyon. A két szám meghallgatása után mindenki kulturáltan próbált távozni. De a franc se akart ilyen rögtönzött unpluggedot adni. Ezerféle dolog lehetett volna, de hála Istennek semmi olyan nem történt, ami bárkinek az életébe került volna. Persze egyből ránk húzták a vizes lepedőt, mivel rockzenekar vagyunk. Pedig azért voltak olyan dolgok is más zenekaroknál, ahol a komplett énekmotyó borult rá a fiatalokra és ketten meghaltak. De persze ott sem a zenekar tehetett róla. Volt olyan is – szintén nem nevesítem, mert még működik a zenekar –, ahol a rendezők nem gyűjtötték be a bicskákat, és megkéseltek fiatalokat. Én azt gondolom, hogy egy ilyen eseménynél, ahol ezer vagy még több ember összegyűlik, nagyon fontos szerep hárul a rendezőkre. Nálunk is az történt, hogy túl sok jegyet adtak el, és mivel mi sem voltunk egy kedvenc zenekar, próbálták torzítani a helyzetet. Jogi procedúrába, perbe keveredtünk, ahonnan végül is kimostak minket, de persze ezt semmilyen fórumon, senkinek nem mondhattuk el. Amúgy is, ki az, aki megírta volna, hogy a Pokolgép együttes ártatlan?

HRM: 1990-ben az Emberrabló lányok c. filmben is szerepeltetek. Kinek az ötlete volt a film, és a Bíró Icával történő kollaboráció?

K.G.: Ez egy rém egyszerű dolog. A Bíró Ica férje filmproducer volt, és gyakorlatilag annyi pénz állt a produkció rendelkezésére, hogy ő egy népszerű zenekart keresett, és mi annak tűntünk. A Haumann Pétertől a Balázs Péterig, a Schütz Ilától a Csákányi Lászlóig olyan színészgárda asszisztált abban a filmben a főszereplőknek, hogy mi nem meglepő módon azt mondtuk, elvállaljuk ezt a munkát. Megírtunk egy lemezt, pontosabban meg sem kellett írni, hiszen mi egy-egy lemezre nem pont egy lemeznyi számot írunk, hanem sokkal többet. Azok a számok, amik nem fértek föl az akkori lemezünkre, gyakorlatilag a Bíró Ica lemezén jelentek meg. Semmi gusztustalant nem mondunk: pénzt kerestünk.

HRM: Hogy élted meg a két húzóember, Kalapács Józsi és Nagyfi Laci kilépését? Hogy érzed az Omen és a Pokolgép zeneisége hűen tükrözte ezt követően Nagyfi és a te stílusod közti különbséget?

K.G.: Ha az embernek kihúzzák néhány fogát, akkor azt biztos megérzi egy ideig, de én úgy gondolom, hogy az élet nem áll meg. Nekem van egy zenei világom, a Nagyfi Lacinak is van egy – amúgy kiváló – zenei világa, ami az Omen együttesben tükröződik. A Pokolgép zenei világának egy része bennem gyökeredzik, és bennem folytatódik. Egy ember egyedül akármilyen zseniális, de egy ember marad. Egy zenekar számomra mindig öt emberről szól, amiből ha elmegy kettő, akkor az fájó pont, de ha őket két megfelelő emberrel pótolod, akkor az élet nem áll meg. Rudán Joe személyében megismerhettem egy kiváló énekest, aki Magyarország egyik legjobb torka, és akivel húsz évig együtt dolgoztam. Szerintem nem lehet a két korszakot összehasonlítani. A mákos tészta, meg a diós tészta két különböző dolog, de mind a kettő tészta. Ha valaki egy embert szeret, akkor el kell menni a Madách Színházba megnézni a fellépését, vagy el kell menni megnézni az István, a királyban. De egy másik példával élve: ott a Black Sabbath, amiből Ozzy Osbourne kilépett. De ott sem állt meg az élet, hiszen Ronnie James Dio megcsinálta Iommival azt a Black Sabbath-lemezt, ami nekem az egyik kedvencem, sőt nekem az még jobban tetszett, mint a korábbiak. Más meg azt mondja, hogy elment az Ozzy Osbourne, már nem is létezik a Black Sabbath.

Az számít egy zenekarban, hogy az a pár ember együtt hogyan érzi magát a színpadon. Ha jól érzik magukat, akkor vagy irtó jó színészek, vagy pedig – ami szerintem az egészségesebb megoldás – lesugárzik a zeneszeretet, az egymás iránti tisztelet és szeretet, és akkor az egy zenekar. Addig érdemes egy zenekart csinálni, amíg ez a dolog megvan. A Rolling Stones együttesből, akik most hetven éves kor fölött vannak, valami lesugárzik a színpadról. Lehet, hogy néhányan azt kérdezik, mit akarnak ezek a nyugdíjasok, de olyan ős-zeneszeretet és olyan közönségtisztelet sugárzik belőlük, amit én minden zenével foglalkozó embernek szívből ajánlok. Ezt kellene tanulmányozni és szerintem ez a (közös) zenélés lényege. Lehet valaki olyan virtuóz, mint például Ritchie Blackmore, aki az egyik kedvenc gitárosom, mégsem esett jól látnom a Deep Purple együttesnek a koncertjét, amikor Blackmore meg volt sértődve a többi zenésztársára, és duzzogva, háttal játszott a közönségnek. Én láttam, hogy a többiekre duzzog, nem a közönségre. Gondolom, ugyanúgy szereti a közönséget, de ez rosszul vette ki magát. Úgy vélem, száz százalékon kell égni két cél érdekében: hogy a közönség jól érezze magát, és hogy a zenekar jól érezze magát. És mivel a zenészek irtó rossz színészek, nyilvánvalóan a második-harmadik szám után kiderül, hogy mennyire valósak a dolgok, amik a színpadon történnek.

HRM: Mit szóltál, amikor először hallottad Rudán Joet?

K.G.: Lehidaltam… és egyből elhívtam a zenekarba énekelni.

HRM: Bár két kiváló lemezt készítettetek, mégis nehéz helyzetbe kerültetek. Hogy birkóztatok meg a zenei piacon bekövetkező változásokkal? Hogy tudtátok a munkát és a zenélést összeegyeztetni?

K.G.: Én ott rögtön eldöntöttem, hogy elkezdek tanulni, bár nem mérnöki szinten – mert ugye azt már a Feró is megírta, hogy az nem leszek –, de énektanár lettem. Iskolában helyezkedtem el közalkalmazottként, és azóta is tanulok folyamatosan. Tanárként próbálok meg fennmaradni ebben a nehéz világban, és ha egy koncerten játszhatok, az örömünnep számomra, hiszen azt csinálhatom, amit szintén szívből szeretek. Szeretem a gyerekeket is, és elvagyok az iskolában, de a koncert egész más tészta, mert ott az ember mégiscsak eljátszhatja azokat a dalokat, amiket megírt, előadhatja azokat a szövegeket, amelyeket magáénak érez. Ha pedig látja azt, hogy a közönség vele együtt énekli a dalokat, az egy zenésznek kitüntetés.

HRM: Az ’Utolsó merénylet’ egyszerűen überelhetetlen. Lesz még esetleg valami hasonlóban részünk?

K.G.: Az ’Utolsó Merénylet’-re sikerült az összes régi zenész kollégámat meghívni. Rudán Joe is ott volt, Paksi Endre is, tehát akik a zenekar életében számottevően jelen voltak. Remélem, hogy sikerül überelni. A mostani koncertre, ami 8-án lesz, gyakorlatilag az összes zenész kollégámat meghívtam, telefonon mindegyikkel beszéltem, akik valaha Pokolgép-lemezen közreműködtek. Ha valaki egy félhangot játszott, akkor én fölemeltem a kagylót és meghívtam. Bízom benne, hogy megtisztelik a közönséget a jelenlétükkel, mert ez azért mégiscsak egy nagyon érdekes koncert, hiszen az összes zenekar ingyen játszik, és a közönség is ingyen jöhet be. Innentől kezdve, ha én mondjuk valaha játszottam volna a Beatrice együttesben (nem tettem persze), akkor én biztos elmennék, mert szeretem annyira. Nagyon bízom benne, hogy ott lesz az a tíz ember, akiket megkerestem. Ha ez sikerül, akkor übereljük az ’Utolsó merénylet’-et, ha nem, akkor a színpadon fogjuk überelni a dolgot. Folyamatosan próbálunk, újabb és újabb számokat rakunk össze, a zenekar nagyon egyben van. [Kalapács Józsi tegnapi közleménye szerint nem vesz részt a szeptember nyolcadikai koncerten - szerk.]

HRM: Végül is az ’Utolsó merénylet’-en előttetek játszó Carmenből töltöttétek újra magatokat. Mi szólt Pinyő és Ede mellett?

K.G.: Nem töltöttük, hanem megismertünk olyan zenészeket emberi mivoltukban, akik szerények, és akik ha az egyik pillanatban azt mondják, hogy fekete – mert úgy gondolják –, akkor sosem fogják azt mondani az ember háta mögött, hogy fehér. Ezt nevezzük úgy, hogy becsület. Ez egy lényeges dolog, én ezért szóltam a Pinyőnek, az Ede pedig később csatlakozott, csak idővel sajnos akadtak olyan problémái, melyek következtében nem tudtunk vele tovább dolgozni. Olyan nehéz helyzetbe került, hogy házat kellett építenie magának, ebből fakadóan nem tudott próbára járni, mi meg nem tudtunk haladni, lemezt csinálni. Úgyhogy helyette jött a Csibe, majd a Dávid is, és megint lett egy újabb felállás. Dávid régi tanítványom volt, általános iskolában tanítottam neki ének-zenét és a tizenhárom éves gyerekből egy huszonéves ifjú titán lett. Ügyesen gitározott és bekerült a zenekarba mint második gitáros. Egy számot el lehet játszani egy gitárral is, maximum más színben fog feltűnni, de onnantól, hogy beszállt a Dávid, megint csak öten voltunk.

HRM: ’A gép’ című lemez nem Pokolgép néven jelent meg. Magadénak érzed azt a lemezt?

K.G.: A magaménak érzem ’A gép’ című lemezt. Nem azért, mert mind a tíz számot én írtam, hanem azért, mert azok bármikor felvállalható Pokolgép-számok, csak Gép néven adtuk ki. Ennek igen egyszerű oka volt. A húszéves búcsúbuli nem jöhetett volna létre úgy, ha az akkori Pokolgép együttes működőképes állapotban van. Ebből fakadóan én pont arra az egy koncertre felfüggesztettem a zenekart, mintha nem létezne, de mivel a lemez elkészült, nem Pokolgép néven jött ki, de jeleztük, hogy „Gép”. Meg a lemeznek is az volt a címe. És még valami, ha mi elmegyünk koncertre, nem azt kezdik kiabálni, hogy „Po-Kol-Gép”, hanem „Gép-Gép-Gép”. Én úgy vélem, ez a lemez fölvállalható, bármelyik számát játszhatnánk. Vannak olyan rajongók, akik a fülükkel hallgatnak zenét, és ha azt mondják, hogy ez a zene nekem tetszik, akkor lényegtelen, melyik együttes játssza.

HRM: A ’Csakazértis’ lemezzel mintha egy új periódus kezdődött volna, hiszen a 2000 óta készült lemezeitek abszolút egy sorba állíthatók.

K.G.: Vannak, akiknek tetszenek ezek a Pokolgép lemezek. De őszinte leszek: nekem az ’Adj új erőt’ volt az utolsó, ami a saját munkám és nagyon tetszett. Utána 2007-ben tetszett nagyon a ’Pokoli mesék’, és előtte a ’Túlélő’. A 2000-es és a 2002-es lemezeken – hogyha őszinte vagyok, márpedig az vagyok – vannak jó ötletek, de ma már nem annyira jönnek be nekem azok a számok. Akkor persze iszonyatosan tetszettek, és odáig voltam a gyönyörtől. Arra az irányra pedig, amit most próbálunk majd az új számokkal megszólaltatni, egyszerűen annyit lehet mondani, hogy valami letisztult bennem. Egy irtó egyszerű, „ős-brutál erő” fog előtörni a Pokolgépből, amit két szóval lehet összefoglalni: HEAVY METAL. Egy igazi heavy metal lemez lesz.

HRM: Már korábban is fel-feltűntek népi elemek a zenétekben, melyek az utóbbi évtizedben még jobban előtérbe kerültek. Milyen a viszonyotok a népművészettel?

K.G.: Én ilyen hülye zeneszerető ember vagyok, hogy nagyon szeretem a népzenét is. Ha divat, divat. Mostanában a magyarkodás az divat, én már akkor nagyon szerettem, amikor nem volt divat. Ez már nyomon követhető a második lemezen, de nem akartam ezt erőltetett módon megjeleníteni. A politikai életben nem akartam úgy részt venni, mint sok magyar közéleti szereplő vagy színpadi ember, aki zászlókat lobogtatott. Úgy érzem, hogy a Pokolgép együttes mindig ki tudta fejezni, hogy hova tartozik, hogy mit képvisel, és hogy mennyire magyar az, amit csinál. Ez talán olyannyira igaznak bizonyul, hogy külföldön is, ha elkezdik sorolni a zenekarokat, akik esetleg más ízzel szólnak, akkor Oroszországból, Magyarországból, Lengyelországból említenek együtteseket. Hatalmas érzés például az is, hogy külföldi zenekarok ismernek minket, és esetleg Pokolgép számot föltesznek a saját lemezükre, meg angol szöveget írnak rá.

Valószínűleg ez azért van, mert másnak találják. Mi próbáljuk tudatosan kerülni azokat a dolgokat, amiket mások már megcsináltak, és próbáljuk saját receptúra szerint megvalósítani azt, amit a zenéről gondolok. Ebben benne van persze a népzene is. Nem tudom kikerülni azt, hogy már húsz éve hallgatok népzenét. És mindenképpen közelebb kerültem a népzenéhez azáltal is, hogy az iskolában énektanárként gyerekeket készítek fel. Büszke vagyok arra, hogy részese lehetek az iskolában ennek a csapatnak, és hogy a gyerekeim országos népdalversenyeket nyernek.

HRM: A ’Te sem vagy más’-on is akad érdekesség, a lemezt egy Bach-szvit foglalja keretbe. Ezek szerint a klasszikus zenével sem álltok hadilábon.

K.G.: Ha valaki elkezd zongorázni öt-hat évesen, akkor biztos, hogy valahol belebotlik egy Johann Sebastian Bach darabba, hiszen tananyag a zongoraiskolákban. Ha valaki elmegy az akadémiára zenét tanulni, az is biztos belebotlik Bachba. Számomra ő egy nagyon jelentős zeneszerző. És a zene az zene: a népzenében, a klasszikus zenében, a rockzenében, de még a popzenében is van olyan, amit meg lehet hallgatni. Egy zene vagy igényes, vagy igénytelen. Bach például igényes zenét szerzett, ezért került rá ez a szvit arra a lemezre, aminek egyébként a másik érdekessége, hogy a végén megszólal egy magyar népdal tekerőn. A tekerő ugyebár a kuruc időkben tiltott népi hangszer volt, mivel akkor nem lehetett magyar zenét magyarul játszani. Aki tekerőn játszott, azt az akkori hatalom börtönbe csukatta, esetleg ki is végezte, de azért játszották a magyar dallamokat ezen a hangszeren. Ez a hangszer az adott rendszer elleni lázadás jelképe volt. De nem is az a lényeg, hogy tekerőn szólalt meg, hanem hogy az a népdal valóban a magyarsággal kapcsolatos dolgokról szólt. Azt a dalt, ami ott felcsendül, Erdélyben ismerik, és azoknak az embereknek fontos volt, hogy ez a dallam felcsendült, pont azon a tiltott hangszeren.

HRM: Az elmúlt évtizedben sok különlegességgel is előálltatok. A koncertfelvételek, válogatáslemez és az ’Ancient Fever’ mellett kijöttetek az ’Oblatio’-val, melyet akusztikus koncertek is követtek.

K.G.: Igen, csináltunk egy akusztikus, unplugged lemezt, ami nekem nagyon bejön, mert egy másfajta játékmodort igényel. Egy rockzenésztől, rockzenekartól akusztikus gitártechnikával előadott, máshogy hangszerelt gitárjáték mindenkor kihívást jelent. Egy rockdobosnak is mindenképpen kihívást jelent esetleg más hangszereken feljátszani valamit a szám alá. Ez egy teljesen más érzetet ad.

HRM: A ’Pokoli mesék’-kel pedig még nem ért véget a történet. A zenekar történetében szokatlanul hosszú ideje nem jelent meg új stúdióalbum, bár egy „metálbomba” azért eldurrant. Hogyan teltek az elmúlt évek, hogyan álltok az új anyaggal?

K.G.: Tisztulunk lefelé. Forrunk, mint a bor, és jövőre száz százalék, hogy meg fog jelenni egy lemez. Szerintem idén még két szám föl fog kerülni a zenekar honlapjára. A helyzet változatlan, vagyis egyre rosszabb. Gyakorlatilag amint megjelennek a lemezek, a közönség letölti, ezért a kiadók nem nagyon akarnak megjelentetni lemezt. Ez minket nem befolyásol abban, hogy megcsináljuk a számokat. Legrosszabb esetben fel fognak kerülni ezek a Pokolgép honlapjára, meg ahová mások felteszik, ahonnan bárki letöltheti, bárki meghallgathatja, hogy még itt vagyunk. Meg fog jelenni lemezen is egyébként, és hát mit mondhatnék, jó számok lesznek.

HRM: Az utolsó tagcseréket követően bírálatok is értek titeket, miszerint a mai Pokolgép inkább egy Kukovecz Band. Hogy érzed, sikerül ezekkel megbirkózni és az új tagokat elfogadtatni?

K.G.: Nem akarom elfogadtatni őket, mert mint már mondtam, egy zenekar mindig öt emberből áll. Amikor bekerült a Marci, a Zalán, vagy az Attila a zenekarba, akkor azt néztük, hogy ki az, aki szereti ezeket a számokat, aki szereti ezeket koncerten eljátszani, aki el tud járni próbákra, aki részt tud venni egy lemez elkészítésében. De ezen kívül mindenki mást is csinál, megpróbálunk megélni, megpróbáljuk a családunkat eltartani. És Magyarországon azért ez nem úgy működik, hogy elmész, játszol egy koncertet, vagy húsz koncertet, és akkor milliomos lettél, hisz vannak olyan koncertek, ahol egy fillért sem keresel, lásd nyolcadika. De az ember elvállalja valamiért, valószínűleg azért, mert szereti.

HRM: Tóth Attila és Rudán Joe helyzete igen hasonló, abban a tekintetben, hogy mindkettőjüknek van zenekaron kívüli elfoglaltsága. Joe szerepelt a Codában, a P.Mobilban és a Mobilmániában is, míg Atát a színház is leköti. Hogy érzed, nincs ez rossz hatással a „gépezetre”?

K.G.: A zenekarban mindig voltak olyan emberek, akik nem tudták zenészként fenntartani magukat. A magyar piacon nem mindenki tud megélni a zenélésből, én se tudtam megélni, és elmentem dolgozni. De a Kalapács is amellett, hogy a Pokolgépben zenélt, színházi ember lett. Lehet így is csinálni, hogy valaki több lábon próbál megállni, és lehet azt is, hogy én megállok az egyik fronton, és akkor csak ezt akarom csinálni. Bármelyiket megértem, magamat is, meg azokat a zenészeket is, akik csak zenélésből szeretnének megélni. De Magyarországon zenélésből megélni sajnos elég nehéz dolog.

HRM: Még a ’Pokoli színjáték’ megjelenésekor említetted a kalózmásolatok problémáját. Akkoriban nem volt elég lemez, hogy mindenhova jusson. Manapság viszont túl hamar jut el mindenhova a cucc, az új anyagok jóformán meg sem jelennek, máris mindenki letölti.

K.G.: Az már egy jó dolog, ha mindenhová eljut. Szerintem nem az én feladatom megszüntetni ezeket a dolgokat. Amikor egy zenekar nem tudja kifizetni a stúdióköltségeket, az azért van, mert nem sikerül eladni a lemezt, mert letöltögetik. Ugyanakkor azt mondom, hogy ha az emberek annyit keresnének, mint amennyit a munkájukért esetleg külföldön kapnak a fejlettebb, vagy jobban boldoguló országokban, akkor lehet, hogy kevesebb lenne a másolás. Talán azt mondaná a zeneszerető rajongó, hogy ezt most megveszem, mert nincsen arra szüksége, hogy tejet vagy ételt vegyen abból a pénzből a családnak. Az pedig egy jó dolog, hogy meg lehet tapogatni a borítót, kézbe lehet venni a lemezt. Nekem is vannak lemezeim otthon, szeretem megnézni, hogy mi van rajta, ki játszik rajta, ki írta, mi a szöveg. Ha nem hallom, kinyitom és meg tudom nézegetni, és ezzel közelebb kerülök a zenekarhoz. A letöltés személytelen dolog, de ilyen világban élünk. Bejött a számítógép, és ki tudja, hogy hova fogja ezt az egész dolgot vinni a jövőben.

HRM: Érezted valaha a zenekar története során, hogy minden sínen van és minden a tervek szerint alakul?

K.G.: [Elmosolyodik, nagy csend…] Nem. De én a mai napig, ha kezembe veszem a gitárt, elégedetlen vagyok magammal. Megpróbálom korrigálni a hibáimat, megpróbálom magam kívülről látni, hogy mik azok a területek, amiket magamban fejleszteni kell. Ugyanígy vagyok a zenekarral is, és azokkal, akikkel együtt zenélek.

HRM: Mik a jövőbeli terveitek?

K.G.: Tervek vannak, röviden elmondhatom, csak hosszú lesz. A mostani felállással [Tóth Attila, Kukovecz Gábor, Z. Kiss Zalán, Pintér Csaba, Veress Márton - Csemény] tervezünk egy sorlemezt tervezünk, ami elkészült olyannyira, hogy már csak három szöveg hiányzik. Ezen tíz-tizenegy dal lesz. Mégiscsak harminc éves lesz a zenekar, még az is lehet, hogy ez meglesz addigra, de valószínűbb, hogy csak jövőre fog megjelenni. De egy nagyon fasza lemez lesz. Ezzel párhuzamosan dolgozunk egy olyan anyagon, ami mégiscsak azt tükrözi, hogy egy magyar zenekar vagyunk. a zenének meghatározó eleme a szövegvilága, ami lehet akár egy vers is vagy más irodalmi alkotás. A Pokolgép lemezeken rendszeresen megjelenik egy magyar költő megzenésített verse. Ettől a szokásunktól továbbra sem szeretnénk eltérni. Az új lemezen is lesz versmegzenésítés, sőt ezekből már összejött egy lemezcsokorra való. Ez egy másik album lenne, magyar költők verseinek a megzenésítése Pokolgép-módra. A harmadik lemez pedig akusztikus lenne. Tehát az ’Oblatio’ után egy kettes számú unplugged lemez is várható valamikor. És van egy negyedik. Sajnálatos módon 55 éves leszek jövőre, május másodikán. Ebből az alkalomból egy olyan koncert lesz egy lemezzel összekötve, amire a kedvenc Pokolgép számaimat fogom kiválasztani. Tíz-tizenkét szám biztos van, amit nagyon szeretek. Ezek közül egy már biztos, mégpedig egy olyan szám, ami felkerül az új Pokolgép-sorlemezre is. Ennek az a címe, hogy Tiszta szívvel, amit nem én találtam ki sajnos, hanem József Attila. Ez egy nagyon súlyos, nagyon jó vers. Fémjelzi azt, amit gondolok a zenélésről, miszerint ezt csak tiszta szívvel lehet csinálni. A vers egyébként másról szól, de én így is tudok azonosulni vele.

És van még valami. A főiskolán vannak olyan tanáraim, akik szóltak, hogy nagyon szívesen segítenének meghangszerelni egy szimfonikus Pokolgép-lemezt. Nyilvánvalóan nagyon komoly képzettségű zenészek kellenek ahhoz, hogy egy rockzenekar ötleteit áthangszereljék szimfonikus zenekarra. Ahány komolyzenész van, annyiféleképpen nyúlnak hozzá. A Metallica máshogy szól, mint a Scorpions, attól függ, ki hogy nyúlt bele a zenébe. Ebbe általában nem a zenekarok szoktak belenyúlni, hanem egy olyan ember, aki a szimfonikus zenekarokat töviről hegyire ismeri. Nekem volt egy tanárom, aki megfelelő lenne. Nem jelentek meg lemezei sehol, csak külföldön: ő Kátai Laci bácsi, aki az Egri Főiskolán volt a tanárom, és mi szimpatizáltunk egymással. Szeretett engem, én is szerettem, nem mellesleg pedig egy nagyon jó muzsikus. Egyetlenegy dolog hiányzik: hogy egy szimfonikus zenekart, a próbáikat és a munkálatokat ki tudjuk fizetni. Egy szimfonikus zenekar 40-50-60 tagjának a tiszteletdíját kifizetni, amíg betanulják, leírják, szétmásolják a kottákat, egyberázzák a dolgot, és egy rockzenekarral színre viszik, az elég nehézkes. Ez egy megvalósulatlan álom, mert szerintem egy szponzor sem fog a Pokolgép együttes ajtaján kopogtatni, hogy itt van egy bőrönd pénz, csináljatok egy szimfonikus lemezt. Pedig érdekes fényben tudnának megszólalni ezek a számok.

És persze, mint már mondtam, föllépünk 8-án a MetalWar Festen, aki pedig lemaradna erről az előszülinapi buliról, az pótolhatja december 30-án a Barba Negrában, ahol a 30 éves jubileumi koncertünk alkalmából szintén várhatók meghívott vendégek. Szóval augusztus 8-án és december 30-án sok szeretettel várunk mindenkit, aki szereti a zenekart.

HRM: Köszönöm szépen, hogy időt szakítottál ránk, 8-án találkozunk a Népligetben.

Készítette: Csemény

Köszönet Güzünek az interjú leszervezésében nyújtott segítségéért!