Brutal Assault 2-3. nap: Overkill, Amorphis, Meshuggah, Carcass, In Flames, Fields of the Nephilim, Opeth, Borknagar, Clawfinger, Behemoth, Primordial, Trivium - Josefov, 2013.08.09-10.

írta Equinox | 2013.09.03.

A Brutal Assault második napján szokott beindulni a nagyüzem, tetőfokára hág a zenehabzsoló kalandorszellem, mivel fesztiválon ugye mindenféle zenét ki lehet és ki is kell próbálni; az ember még bírja erővel, a pénz is futja még mindenre, tehát ez szokott lenni a legtartalmasabb nap. Ezen a napon is sok legendás zenekar műsorát vártam, leginkább az Overkill, a Carcass és az In Flames teljesítményére voltam kíváncsi, bár különböző okok miatt.

Délelőtt 11-kor indult a móka, a menetrend meg szent, és be is tartják, habár nem németek, de azért az északnyugati szomszédtól, ami jó, azt át is vették, és gyakorlatba is ültették. Az első 3 bandát még átugrottam, ám az orosz Katalepsy death metaljára már ott jöttem-mentem a tömegben, nem volt rossz, de még nem füleltem oda nagyon. Háttérnek jó volt, aztán majd egyszer máskor tüzetesebben is meghallgatom őket. A nagyon korai kezdés átka. Ám az első számomra igazán érdekes banda is hamar sorra került, ez a német Obscura volt, akiket az első sorokból néztem meg. A szemtelenül fiatal arcok technikás és progresszív death metalt művelnek, a kései Death nyomán, persze inkább a hangszeres tudás és a zenei stílus tekintetében mondanám ezt. A dalok elmaradnak azért Schuldiner mester zsenijétől, ám így is örömmel konstatáltam, hogy ez bizony nagyon profi munka, jól meg van írva, és profi az előadásmód is, még a hangzásba sem lehetett belekötni (sosem lehet ezen a fesztiválon). Utolsó két lemezük legjavát adták elő, meggyőzően, szerintem még nálam is fiatalabbak, tehát fényes jövő várhat rájuk. Megérdemlik azokat a sikereket, amelyek reményeim szerint várnak rájuk, mivel azért egy metal fesztiválon délután 1-kor játszani még nem a karrier csúcsa, hiába azok a nagyon kimunkált és jó lemezek. Hajrá!

A francia Glorior Belli black metalja is egész emészthető volt, ezt már aktívabban igyekeztem fogyasztani, mint az oroszokat, de hát csak elismerő bólogatásra futotta, mivel azért a földet a sarkaiból nem mozdították ki nálam. Persze, itt még délután kettőkor is minőséget lehet hallani, távol álljon tőlem a leszólás.

A másik színpadon egy szempillantás alatt a deszkákon termett a jelenkor talán legjobb cseh death metal formációja, a Hypnos. Kellemesen fogós és ütős zene, középutas halálfém, nincs itt semmi túltechnikázás vagy ultralassú döngölés, nincs is szétverve, szétblastolva, tehát a megszokott receptet követik, de azt azért átlagnál bőven jobban. Nekem nagyon tetszett így elsőre.

Utánuk azonnal következett is a Misanthrope, akikhez volt már szerencsém vagy 7 éve egy kis temesvári klubban. A franciák legszembetűnőbb eleme Jean-Jacques Moréac alapítótag virtuóz basszusgitárjátéka, amely talán még egy kásás hangzású black metal zajongásból is kitűnne, hát még egy ilyen jól kevert progresszív, dallamos, doomos és mindenféle avantgárd elemekkel tűzdelt death metal produkcióból! Igazi elegáns, borivó franciák ezek, gyorsan el is szaladt a 40 perc. Furcsállottam is, hogy miért csak ennyi jutott nekik.

A Pro-Pain fémes hardcore-ja jól is jött ezek után, mert már kellett egy kis kiabálós-ugrálós muzsika, az amerikai arcok zenéje remek ellenpont volt a sok deathmetalkodás után. Mindig szerettem jól kimunkált szólóikat, ami ebben a műfajban nem alapkövetelmény. Most is azt mutatták be, amire számítani lehetett, csak valahogy ismerős számra nem emlékszem, ami nem is csoda, ha csak az első 2 lemezüket hallgattam rendesebben. Azért a Foul Taste of Freedomot elviseltem volna, úgy emlékszem, hogy nem volt. A ’90-es évek elejének egyik meghatározó hardcore albuma volt az első lemezük, hiányoltam ezeket a nótákat, de becsülettel helytálltak Gary Meskilék így is.

Maradtunk is ugyanabban a korszakban, de más földrész és műfaj, perceken belül pusztított a francia Loudblast. Őket nem ismertem, csak a nevet, de élvezetes régisulis death metalt hallottam, érdemes lehet velük foglalkozni. A hangzás kicsit halk volt az elején, de nagyon gyorsan rendbejött, erősnek mutatkoztak a veterán gallok. Hangrobbanást nem okoztak (mint a nevük), de kellemes perceket azért igen.

A lengyel Hate alatt kellett volna az Overkill-lel interjúznom, ám mivel számomra mindeddig ismeretlen okból ez elmaradt (egyedüli banda valószínűleg, akik törölték beszélgetős tízpercüket), így gyorsan shoppingterápiára fogtam magam: megejtettem az előző napon már lélekben eldöntött Entombed pólóvásárlást, meg beszerváltam egy fehér Devin Townsendet is, ha már ott volt kéznél (éljen, éljen Devin!). Egyébként valószínűleg késett a gépük Blitzéknek. Ők nem az a fajta banda, amelyik egy aláírásos, interjúzós lehetőséget lemond csak úgy, példa rá a kolozsvári találkozásunk 7-8 évvel ezelőtt. Tepertem is vissza a Hate elé, szerencsére még sokat elkaptam belőlük. Nem tudom, hogy a lengyelek honnan bányásznak elő ennyi minőségi bandát, a Hate-be se lehetett belekötni, iszonyú profin zenéltek, a hangzás és a közönség is mellettük volt. Hihetetlen, hogy mennyi jó zenekar létezik a műfaj másodvonalában.

Egy kezemen nem is tudom lassan megszámolni, hogy az Orphaned Landet már hányszor láttam, így az eleredt zápor hatására nem is bántam, hogy az ő műsoruk kimarad most nekem. Mert ez aztán igazi özönvíz volt, ahogy a lemezük is mondja (‘Mabool’)! A komplett fellépésükről lemaradtam, mivel melegebb és szárazabb ruhák után néztem a sátorban. Kifizetődő is volt az előrelátás, mivel az eső később is próbálkozott orvtámadással.

Nem volt megállás, következett is az eredetileg beharangozott legendás Suffocationt váltó, és majdnem olyan legendás Malevolent Creation. Phil Fasciana gitáros mellett lassan a fél amerikai death metal színtér megfordult már, ő töretlenül vezeti előre csapatát, amely bár készített pár vitán felüli klasszikust (‘The Ten Commandments’, ‘Retribution’), valahogy az igazi nagyágyúk közé sosem tudott belépni. Sokan szeretik a bandát viszont. Az eső is elállt közben. A közepe táján előkapott Eve of the Apocalypse meg az egyik elsőként ellőtt Coronation of Our Domain rendesen megmozgatta a tömeget, de érzésem szerint a debütlemezes névadó nóta tette fel a koronát az Alkotás előadására, az addigi legjobb death metal műsor volt, úgy érzem. Egy gitárral is lehet aprítani, így kell csinálni!

Setlist:

Slaughterhouse / Multiple Stab Wounds / Coronation of Our Domain / To Die Is at Hand / Antagonized / Eve of the Apocalypse / Blood Brothers / Born Again Hard / Injected Sufferage / Malevolent Creation

A sok tuktuktuk után már jól jött egy kis lazulás, a francia Alcest poszt-rockos, elszállós, néhol blackes metalja tökéletes időzítésűnek bizonyult. A stúdióban egytagú szólóprojektként, élőben viszont négyesben működő formáció eddig sosem fogott meg, de hangulatos koncertjük alatt – ezen a kora estén – nagyon eltalált valami. Szép, álmodozós akkordbontásokat fűszereznek néha tipikusabb black metal elemekkel, de nem zavaróan, nem vált át soha csapkodásba vagy céltalan avantgárdkodásba; ízléses az egész. Értékes, érdekes zene, sokan szeretik is, jó volt nagyon.

Folytatódott is a lazább blokk a gótikus rock legendás alakjaival, jött a Fields of the Nephilim. Még a zenekar stílusától némileg eltérő, és más bandanév alatt megjelent ‘Zoon’ című lemezről is játszottak, este 8-kor ennél tökéletesebb zenét el sem tudtam volna képzelni. Carl McCoy hatalmas kalapja még mindig rulz, és azért aki szereti a Moonspellt, és kicsit kevesebb metalos riffel is beéri, annak a Nephilimre van szüksége. Ugyanaz a hangulat, nagyjából olyan az énekhang, sőt, a dalok minősége is, látszik, kitől tanultak a portugálok. Jól szóltak a gótikus legendák, a fesztivál egyik legüdébb színfoltjai ők voltak számomra.

Markáns váltás volt a jelenkor egyik legnagyobb extrém metal bandája, a svéd Meshuggah. Kisebb csalódást okozott a koncert hossza (szűk egy óra), de a játszott, illetve a kimaradt dalok terén is voltak hiányosságok. Az új lemezt kicsit túl sok szám képviselte a playlistben, de ez a buli hevében annyira fel sem tűnt. Iszonyú technikai felkészültség és zenei tudás árad belőlük, élőben is persze, ahogy lemezen, és az a pozitív töltetű agresszió, ami ebből a zenéből sugárzik, szinte felfoghatatlan! Meglepetésemre egy darab ‘Chaosphere’ előtti szerzemény sem került elő, tehát semmi Future Breed Machine meg Humiliative, meg úgy általában sok elvárható dolog kimaradt. Szerencsére az ’obZen’ azért elég rendes szórást kapott, így rendben voltunk. Nekem nagyon tetszett, turnén is el kell majd csípni őket! Kiosztottam gondolatban a fesztivál legjobb dobosa címet is Thomas Haake úrnak, emelem kalapom a teljesítménye előtt!

Setlist:

Swarm / Combustion / obZen / Do Not Look Down / Demiurge / Bleed / New Millennium Cyanide Christ / Mind's Mirrors / In Death – Is Life / In Death – Is Death

Az In Flames és én már jó ideje külön utakon járunk, ezerszer leírták már előttem is, én sem cséplem többet a szót erről, de az szerintem botrány, hogy a rajongótábor kétszer ekkora is lehetne, ha 2000 előttről nem csak KÉT szám lenne a 14-ből. Persze profi volt a koncert, de így, a régi dolgok nélkül semmivel sem egyedibbek, mint egy akármilyen tucat metalcore elemekkel tűzdelt modern metal banda (hiába na, ha nincs már Jesper Strömblad a soraikban, nem is véletlen). Örültem a Pinball Mapnek és a The Hive-nak (van nagyobb sláger is a ‘Whoracle’-ön mellesleg, vagy öt darab, kapásból), aztán jó volt még a modern kor termékeiből az összes klipnóta (Trigger, Cloud Connected, Take This Life), de hogy minek kell a fél koncertet az új lemez vegyes dalaiból összeállítani, azt nem értem.

Ők lettek volna a főattrakció az egész fesztiválon, de nekem valahogy csalódás volt. Persze mit is várhatnék mást: több éve változtattak stílust, mint ahány évet összesen lehúztak az eredeti műfajukban, úgy látszik, keveseket érdekel már, hogy a Flames régen milyen úttörő volt. Azért még a dombon is csüngtek az emberek, volt tömeg rendesen, de én bizony csak a fejem csóváltam néha. Zenélni tudnak, de itt és most ez nem volt elég. Majd máskor, talán, egyszer. Ha egyáltalán…

Setlist:

Sounds of a Playground Fading / Where the Dead Ships Dwell / Pinball Map / Trigger / Cloud Connected / The Hive / Ropes / Fear Is the Weakness / The Quiet Place / All for Me / The Mirror's Truth / System / Deliver Us / Take This Life

Valahogy úgy képzeltem előzőleg, hogy az Amorphis kicsit pihentetősebb lesz a svéd Lángolók után, ám pont fordítva lett. Alapesetben nem rajongok annyira az amorf finnekért, fanatikus sosem voltam, de minden lemezüket nagyon szeretem, tisztelem a munkásságukat, ha beteszek tőlük egy anyagot, mindjárt tudom, hogy ez Amorphis, és ez jó. Nem kis dolog. Koncerten is ez a kettősség jelentkezett: itt is kicsit döcöghetett volna a szekér, mivel adott ugye a stagnálós új lemez (‘Circle’) náluk is, adott még az a tény is, hogy eme lemez itt is kitette a fél playlistet (mindkettő ugyanúgy, mint az In Flamesnél), mégis nem tudom, hogy csinálták, de – Anders Fridénék bulijával ellentétben – á-tól cettig élveztem a dolgot.

Sok köze volt hozzá persze a régi világ kvázi slágereinek (Into Hiding, On Rich and Poor) és az új, betonbiztos csúcspontoknak (Sampo, Silver Bride) is. Irtó szimpatikusak voltak finn testvéreink. Ez az a banda, amelyet sosem tartanék számon a kedvenceim között, de mindig mindenhol jólesik őket hallgatni, és vitában is mindig síkraszállok mellettük. Igazi jelenség ez a csapat. Belakták a színpadot is rendesen, a dombról ülve is látszott, hogy nagy a hangulat lent a téren, pedig lespórolták a nyilvánvaló slágerek egy részét (Black Winter Day, Drowned Maid), és valami mégis működött. Nagyon sikeresek viszont a Tomi Joutsennel készült új dolgok, főként a ‘Skyforger’ és az ‘Eclipse’ lemezek tűnnek nagy közönségkedvenceknek.

Setlist:

Shades of Gray / Narrow Path / Sampo / Silver Bride / Into Hiding / On Rich and Poor / Nightbird's Song / Hopeless Days / House of Sleep

A Carcass hívó szavára már nem lehetett kifogást találni, dombról le, be a sűrűjébe! Jeff Walker mostantól örök személyes klasszikusommá érett konferálódumája is ütött „We are experiencing some technical problems, but fuck it, let’s go!” („Baj van a hangosítással vazze, de nem baj, nyomjuk csak!”). Maximális hangerőn, valami mennyei hangzással (nem tudom, hogy Jeff szerint hogyan lehetett volna még ennél is jobb). Ahogy elkezdődött az Inpropagation, égszakadás-földindulás, csak azt lestem, hogy mikor nyílik ketté a föld, és nyel el minket – ilyen zeneiségre méltatlan halandókat – valami fortyogó vulkán! Sebészi precizitással jöttek egymás után a ‘Necroticism: Descanting the Insalubrious’ zseniális nótái, csak a narrációs bevezetőkre pihent meg a csapat. Amúgy sokat nem lacafacáztak mellébeszéléssel sem, ment a hiperjó, orvosi tematikájú és precíz death metal angol módra. Kész, innen már nem volt, nem is lehetett feljebb!

Hiányoltam ezt-azt, de mivel a ‘Heartwork’ és a teljes ‘Necroticism’, vagyis a két legjobb lemezük is bent volt a szórásban, nem szabad, nem is lehetett ezt rossz szavakkal illetni. Egy új nóta azért bekerülhetett volna, ugyanis a fesztivál idején szivárgott ki a vadonatúj lemez, amely ‘Surgical Steel’ címre hallgat, s amely méltó a banda nevéhez és örökségéhez, csak annyit mondhatok. Ezt hívják világklasszis koncertteljesítménynek! Jöhetne egy DVD is lassan, eddig úgysem volt még!

Setlist:

Inpropagation / Incarnated Solvent Abuse / Symposium of Sickness / Pedigree Butchery / Carneous Cacoffiny / Lavaging Expectorate of Lysergide Composition / Corporal Jigsore Quandary / Genital Grinder / This Mortal Coil / Reek of Putrefaction / Exhume to Consume / Ruptured in Purulence / Heartwork

Többször is láttam már az Overkillt, így koncertjüket, amelyet most is majd’ szétvetett az energia, már úgy vettem: hát igen, megszokás. Ők mindig zseniálisak, lassan ténnyé válik eme tézis. Némileg viszont levont a buli értékéből, hogy tavaly Bukarestben szinte hajszálra ugyanezt és ugyanígy nyomták egy másik fesztiválon, ez esetben már elvártam volna némi változatosságot. Sőt, ott 1-2 dallal több is volt, hála a szellősebb programnak. Pörgős, punkos zúzdákból állt az egész műsor, semmi lassulás vagy sabbathos groove-ok, pedig milyen jól áll nekik az is, én meg azt is nagyon komáltam volna. Sőt, kifejezetten hiányzott egy-két lélegzetvételnyi szünet a pörölycsapásszerű gyors és fogós thrash metal szerzemények között.

Blitzék bizony a New York/New Jersey zóna királyai, szigorúan az Anthrax mellett, egy osztott trónon. A Jean Reno fazonú basszusgitáros DD Verni rettentő profi arc, ők ketten annyira érzik egymást a színpadon Blitzcel, mint a testvérek. 35 év együtt zenélés, hiába…! Sokszor megfigyeltem, hogy mikor Blitz nem ér vissza az ugrálás vagy a közönséghergelés miatt a mikrofonhoz, DD sokszor kisegíti őt – a saját részein túl is – 1-1 sornyi vokállal. Derek Tailer is besegít a háttérvokálozásba. Igazi erőgép ez a csapat, korukat meghazudtoló módon lendületesek, hajrá még sokáig ugyanígy! Jövőre itt is új lemez következik, a gépezet pörög tovább.

Setlist:

Come and Get It / Rotten to the Core / Wrecking Crew / Bring Me the Night / Electric Rattlesnake / Hello from the Gutter / Ironbound / Elimination / In Union We Stand / Fuck You

Mindez már az öreg éjszakában, éjjel 2-kor történt, lépni is alig bírtam a fáradtságtól, azonban a Cult of Luna hangulatzenéjére még kíváncsi voltam. A svédek új lemeze, a ‘Vertikal’ sokat pörgött nálam megjelenésekor, idén télen, azóta a régiek is sorra kerültek, így kíváncsi voltam, mit tudhatnak élőben. Nos, ugyanazt hozzák, mint lemezen, ami nem kis dolog, bár ez a rétegzett és rengeteg finomságot tartalmazó, de elég nehéz zene nem éppen koncertszínpadokra termett. 40 percben 4 dal gondolom, ez elég beszédes, 2-2 arányban elosztva az új és az azelőtti ‘Eternal Kingdom’ albumokról. A végéhez közeledve már a sátor felé vettem az irányt, de mivel kristálytisztán szólt útközben is (jó helyre levert sátor előnyei ugye), mondhatom, hogy végighallgattam az egészet.

Setlist:

I: The Weapon / Ghost Trail / Owlwood / In Awe Of

3. nap

Éjjel 3-kor már illik elaludni, mivel másnap délelőtt jött az újabb menet, kevesebb abszolút kedvenccel, de több olyan bandával, amiket mindenképp látni akartam. Előzőleg minden nap látott kis csapatunk a cseh Gutalax zenekar pólójában pompázó embereket. Ez azért érdekes, mert az egyik pólón jellegzetes poéngrind motívum jelent meg: a fekália. Eme fekália a képen napozik, és az egyik fele barnább, mint a másik. Ennek hatására eldöntöttük, hogy akiknél ennyire elmentek otthonról, azokat az arcokat bizony meg kell nézni élőben is, akkor is, ha délelőtt 11-kor már fellépnek; tehát az első banda előtt már ott sertepertéltem a várban. Meglepő volt, hogy nem szól semmi muzsika, nem ehhez voltam szokva. Sokat nem is kellett várni, jöttek is a meglehetősen furcsa humorérzékkel megáldott cseh barátaink, és természetesen mi más is lehetne a műfaj, mint klasszikus grindcore, poénra véve. Még az Old MacDonald Had a Farm című gyereknótát is elgrindolták nekünk, sose hittem volna, hogy erre is sor kerül egyszer. A szórakoztató, de alapjában véve zeneiséget csak nyomokban tartalmazó műsor után leléptem valamit reggelizni a kedvenc éttermembe, így a soron következő legendás chicagói death metalos Master nekem kimaradt. Ugye Paul Speckmann Prágába költözött, így hazainak is számít a banda, meg amerikainak is. Lesznek még errefele szerintem, nem is értettem amúgy, mit keresnek a programban délelőtt fél 12-kor…

A dallamos black metalt művelő norvég Vreidre értünk vissza, követtem is őket meg nem is, az angol Sylosist dettó, őket már láttam is ugyanitt 2 éve, jóféle metalcore-os, thrashes death metalt játszanak, nem rossz egyébként, nagyon kompetens szólógitározással, de nem teljesen nekem való.

A Rotten Sound megmutatta, hogyan kell nem poénra vett grindban nagyot alkotni. Jól szóltak, keményen, tisztán, nem az a régisulis ős-Napalm korabeli zúzda, annál death metalosabbnak tűnt, jóféle volt nagyon. Ekkor már a 2-3. sorból vártam a zárónap – számomra – egyik főattrakcióját, bár elismeréssel nyugtáztam, hogy igen, ez a Rotten Sound is igen komoly volt, meg hogy a jövőben talán több grindot is lehetne hallgatni, pl. őket.

Mélázásra azonban sosincs idő, ugyanis pillanatok kérdése volt, és már kezdett is a zseniális ír Primordial, kvázi rájuk vártam az egész RS-koncert alatt. A nap másik meglepetése és csalódása is volt egyben, hogy őket délután 4-kor voltak képesek felléptetni. 40 perc náluk semmi, csak 4 dal fért bele, de még így is az egyik legemlékezetesebb produkciót láthattuk-hallhattuk. Alan, a kopasz énekes fekete-fehérre mázolt fejével elég furcsa látvány. Kicsit tébolyultnak néz ki, de azért látszik rajta az elhivatottság, amit mindig sokra értékelek. Számomra a természet őserejét közvetíti, amikor mély hangján fájdalmasan énekel, de a blackes károgás sem áll neki rosszul; ugye ez nem véletlen, a banda gyökerei mégiscsak innen erednek. A sanyarú ír nemzetsors legavatottabb megéneklője a zenekar, sok közös pontot vélek felfedezni a magyar történelemmel is, talán ezért tudnak mindig így meghatni.

Méltóságteljesen tepert előre a tökéletes koncertgépezet, ennek köszönhetően lassan elérik a megérdemelt státuszt is. No meg közrejátszik az elismerésben az utóbbi néhány lemez is, amelyek komoly sikereket arattak a metal undergroundban. Az újról (’Redemption at the Puritan’s Hand’) két dal is előkerült, de a legnagyobb ovációt érzésem szerint a banda úgynevezett „slágere” kapta, a tízperces Coffin Ships, szinte láttam az Írországból elvándorló koldusszegény embereket, amint a jobb élet reményében tengerre szállnak, és éhen halnak a hosszú hetekig tartó hajóúton, innen a koporsóhajók fogalom ugyebár. Nem egy vidám téma az ír éhínség, és annak következményei, de a Primordial nem is duhajkodásról szól. Rövid, de elemi erejű műsorukat az Empire Falls zárta, hátborzongató módon. Azon tűnődtem, hogy ez most csak simán zseniális volt, vagy könnyfakasztóan zseniális? Olyan ez a banda, mint a természet: kíméletlen, de nem kegyetlen, csak őszinte és lenyűgöző. A banda neve is Ősit jelent, hát találó. Csak úgy duzzadtak az őserőtől, hogy stílusos legyek.

Setlist:

No Grave Deep Enough / The Coffin Ships / Bloodied Yet Unbowed / Empire Falls

A svéd veterán Vomitory helyett valami szervezési optimalizálás miatt egy eredetileg kisszínpados banda lépett fel, le is maradtam róluk, mivel kaja vagy sör (vagy mindkettő) után néztem, no meg találkoztam egy csomó ismerőssel, a Csehország-Honduras-Egyesült Államok tengelyen. Egyébként elképesztő, milyen távoli országok lobogóját lengette a jónép, láttam ausztrált, venezuelait, chileit, mexikóit, de argentin focis mezben pompázó arcot is. Emellett gyakorlatilag az összes európai nemzet is jelen van, de ez már nem is meglepetés. Egyszer kapásból kb. húszat számoltam össze fejben. Nem ritka a magyar szó sem egyébként, zászlót viszont nem láttam, jövőre illene már vinni egyet.

A Biohazard nagyvárosok gettóhangulatát idéző hardcore-ja a színpad közelébe vonzott, régi kedvencem a brigád, mivel olyan definitív anyagokat tettek le az asztalra, mint az ‘Urban Discipline’ vagy a ‘State of the World Address’. Szerencsére csupa slágerrel készültek, az említett alapművek gerince műsorra is került, a legnagyobbat a Punishment ütötte („For! All! My! Sins!”). Ugrálásra késztető, egyszerű, őszinte, pozitív és nagyon hatásos zene, nagyon jólesett. Az Evan Seinfeld helyére igazolt Scott Roberts jól helyettesít, a frontemberi feladatokat meg egyszerűen Billy Graziadei gitáros-énekes vette át, remekül működik az összhang a bandán belül, a fenének sem hiányzik Seinfeld innen. A visszatért Bobby Hambel szólógitáros a csapat esze és motorja, vele meg rossz Bio lemez még nem készült, az az érzésem, hogy nem is fog. A kormányos pár éve visszatalált a fedélzetre, és biztos kézzel irányítja a hajót. Ők a kedvenceim a hardcore színtérről, a koncert ismét bizonyította, hogy aki legendás lesz, okkal válik azzá. Sajnos valami miatt egy számot le kellett spórolni, ez épp a Down for Life volt, de ennyi belefért. Remélem visszatérnek, most jöttem rá, mennyire hozzám nőttek a klasszikus dalaik. Kell a hácé a Brutal Assaultra! Graziadei amúgy is szinte hazajár ide, 2 éve a Blood for Blooddal is lépett már fel itt.

Setlist:

Shades of Grey / Urban Discipline / What Makes Us Tick / Wrong Side of the Tracks / Reborn / Vengeance Is Mine / Tales from the Hard Side / Punishment

A fesztivál legzsigeribb bandája után a legelmélkedősebbek egyike következett; ez az egyik szépsége ennek a rendezvénynek. A norvég Leprous avantgárd metaljára nem sok dolog hasonlít, ezt tényleg meg kell tapasztalni. Furcsa váltásokkal tarkított zene ez, élőben például leginkább az taglóz le, hogy mennyi mindenből építkezik ez a zene, és ágaz szerteszéjjel; laikus és szűz füllel tartok tőle, hogy nehezen követhető és szétesik, de szerencsémre lemezeket is hallgattam tőlük előzőleg. Jónak is találom őket, így végig élveztem a furcsaságok miatt szinte végig késélen táncoló formációt. A búcsúzó basszusgitárosuknak, Rein T. Blomquistnek ez volt az utolsó fellépése a zenekarral, így ő is kapott egy nagy tapsot a tömegtől. Öltözetükben is furcsák (fekete öltönyök, ingek), zeneileg is, aztán meg jön a csavar. Hova tegye az ember azt például, hogy ők az Emperor főnöke és zsenije, Ihsahn élő bandáját is képezik egyben? Így adta magát a dolog, hogy a koncert felénél feljött a színpadra a komplett black metal műfaj szerintem legnagyobb zenésze is, és BA mércével komplettnek számító 40-45 perces koncertet adott. Kicsit megmutatta magát a világnak, integetett, hogy ő köszöni szépen, jól van. A szólólemezei is kiválóak, ezekről játszottak is, a két legújabbról egy csokorra valót. Közben bejelentették, hogy jövőre az Emperor lesz a Wacken 2014 egyik fő fellépője. Na ez már valami!

Setlist:

The Valley / Chronic / Restless / Waste of Air / majd Ihsahnnal: On the Shores / Arrival / The Paranoid / Frozen Lakes on Mars / The Barren Lands / A Grave Inversed / The Grave

Itt kicsit kezdtem érezni a fáradtságot, jobbnak láttam ideiglenesen felmenni a dombra, mivel a Trivium műsoráról semmiképp sem akartam lemaradni, de annyira nem is ismerem őket, hogy ott tolongjak az überrajongók között. Matt Heafyéket lehet mindenféle mondvacsinált okkal piszkálni, de az igazság az, hogy karizmatikus, zeneileg is sokat nyújtó, fogós és eladható dalaik vannak, kenyérre is kenték a tömeget modern, thrashes, de heavy metal elemeket sem nélkülöző zenéjükkel. Sikeresek és megérdemlik, kész passz. Aki akarja, az metálkórozza le, de ez jóval több annál, nem mintha az adott műfaj jó képviselőivel bármi baj lenne. Nekem meg csak úgy járt a lábam a dombon, mintha valami old school thrash metalt hallanék. Egy az egyben DevilDriver-szituáció volt, csak itt még jobbak a dalok, és még jobban tetszett, amit tapasztaltam (meg hát ezt a bandát kicsit még ismerem is). A Down from the Skytól egyszerűen úgy éreztem, hogy aki ezt nem szereti, az – a Manowar-klasszikussal élve – hagyja el a várat! Izmos műsor volt, 40 percbe nyolc dal fért, a következők:

Throes of Perdition / Down from the Sky / Becoming the Dragon / Brave This Storm / Watch the World Burn / Strife / In Waves / Pull Harder on the Strings of Your Martyr

A mókának még korántsem volt vége, jött a másik színpadon – „ha már lúd, legyen kövér” alapon – a fesztivál másik kakukktojás-bandája (érzésem szerint a Trivium is az volt, de helytálltak vígan), a több mint 20 éve pályán levő svéd Clawfinger. Tudtam, hogy jók, reméltem, hogy élőben is azok, de hogy ennyire…! A rasszizmus, az előítéletek, és minden rossz ellen felszólaló zenekar rappelős, groove-os modern metalja nagyon beütött mindenkinél, szemmel láthatóan voltak olyan arcok, akik ’93-ban még a ‘Deaf Dumb Blind’-ra szedték szét az akkori klubokat. Természetesen eme debütlemez minden ínyencsége elhangzott, erre volt a leginkább kíváncsi a jónép, csak úgy vágtak a groove-ok. Zak Tell énekes azt is eleresztette, hogy „most jön egy 20 éves dal”, meg hogy „tyű, de vén fószerek is vagyunk”. Akkor következett is a „Nigganigganigganigga”. A Nigger jött, látott és győzött. Ennyit a polkorrekt Amerikáról, ahol egyébként rasszizmusellenes számot el sem lehet játszani, csak azért, mert ilyen szó van a címében. Éljen Európa! Nagyon húzós volt a The Truth is a zsíros groove-jaival. Annyira kicentizték a műsoridőt, hogy féltem, nehogy lespórolják nekünk a habot a tortáról, de zárásként aztán a cilinderből nonpluszultraként előhúzták a betonbiztos, golyóálló überdalt is, a Do What I Say ultraslágere jött, látott és győzött. Itt már nem volt tovább, mit akarhatna az ember a legtutibb Clawfinger nóta után? Egyébként kár, hogy feloszlottak, szükség volt rájuk.

Mivel a szomszéd színpadon készülődött a Hatebreed, átugrottam a várhatóan tavalyihoz képest kvázi ugyanazzal a playlisttel újra erőt demonstráló Jamey Jastáékat, siettem a kisszínpadra, a vár másik végébe. Itt a Solefaldtól leesett az állam, aznap vagy ötödször (biztos mindig visszapattan, ha-ha!). Nem tudom, hogy csinálják a norvégok, de avantgárd progos blackes mindenféle metalban olyan slágereket írnak, hogy kétakkordos punk bandák nem tudnak ilyen direktet alkotni. Igazi anomália. Rég érdekelt a csapat, a koncert arra is tökéletes választ adott, hogy miért hallottam ennyi jót róluk eddig. Előkerült a fél ’Linear Scaffold’ lemez, tobzódtunk a jobbnál jobb témákban és dalokban, a banda csinálta a hangulatot, a közönséggel való kommunikáció is példás volt. A Backpacka Baba előtt pl. Cornelius Jakhelin, az egyik frontember arra kérte a tömeget, hogy mivel furcsa dal jön, akar egy furcsa táncot tőlünk, tudja, hogy mindenkiben benne van, most engedjük ki. Ilyenre be is indul az amúgy is mindenre vevő tömeg! Szuggesztív előadó, a tenyeréből evett a közönség.

Egyetlen állandó társa, Lazare Nedland, aki szintén több hangszeren játszik (és énekel is) kicsit visszafogottabb volt, de azért ő is felmászott a kisszínpad állványára időnként, a többiek meg kiváló melót végeztek háttérzenészekként, mivel a show inkább a banda kétfős magjáról szólt. Alig fért el a sok zenész a szűkös kisszínpadon egyébként. Máskor meg olyanokat mondott túlfűtött jókedvében a jó Cornelius, hogy „Brutal Assault you are the woman I desire” (’B.A. te vagy az a nő, akit kívánok’). Szóval minden volt ezen a koncerten, ami szép és jó, no meg ami metal (tehát nemcsak ami szép és jó, ha-ha!). Még ráadásra is volt mód és idő, laza ez a kisszínpad, itt nem kell sietni, mivel 25 perc van a bandák között, 1-1 bónuszdal belefér. A nap meglepetése számomra ez volt, és az egyik legjobb koncert az egész fesztiválon. Utólag hallottam, hogy Hatebreedék Jeff Hanneman (RIP) emlékére még Slayert is játszottak, bizonyára hatalmas közönségsiker volt.

Setlist:

CK II Chanel N°6, Song Til Stormen / Red View / The USA Don't Exist / Backpacka Baba / Sun I Call / Jernlov / Vitets Vidd I Verdi / Philosophical Revolt / When the Moon Is on the Wave

A norvég „naplemente” után (ezt jelenti a ’solefald’ szó) sem volt megállás, jött a lengyel pusztítás, a kíméletlen black/death metal egyik leghíresebbje, a Behemoth. Nem sok olyat játszottak, amit túl sokat hallgattam volna előzőleg, ez – két darab lemezük ismeretében – nehéz is lett volna, ezért a dombot választottam. A rendkívül profi pirotechnika és színpadkép mellbevágó volt, mások saját turnéra nem hoznak ennyi látványelemet, ez meg főként azért volt kontrasztos, mivel egyes bandák még molinóval sem készültek (azt sem értettem, mondjuk). A behemótok semmit nem bíztak a véletlenre, megadták a módját, tele volt a színpad, a négy mackótermetű polák meg elhúzta a nótáját a talán 10 ezer fölötti tömegnek; a dombon sem lehetett egy gombostűt sem leejteni, hát még a színpad előtt, a circle pitek környékén... Masszív, tiszta pusztítás volt, csak úgy ment a túrás az első sorokban, igazi edzéssel érhetett fel. Érzésem szerint a leginkább főzenekarként viselkedő és akként kezelt banda volt a lengyel horda, egész egyszerűen tarolt a produkció, csak jobban kellett volna ismerjem a bandát, hogy még jobban beüssön. Egy új dalt is bemutattak nekünk, ennek címe Blow Your Trumpet Gabriel, rohamléptekkel közelít már az új lemez is, az sem lesz kislányzene, erre mindenki mérget vehet. Aki ilyen koncertet ad, annak bizony az elitben a helye. „Be strong, hail Satan” aztán viszlát! Hát na, black metal, ki számított másra? De azért Sátán ide vagy oda, zenélni és showt csinálni nagyon tudnak.

Setlist:

Ov Fire and the Void / Demigod / Conquer All / Blow Your Trumpet Gabriel / Alas, Lord Is Upon Me / At the Left Hand ov God / Slaves Shall Serve / Chant for Eschaton 2000 / Lucifer

Erősen kontrasztos volt az utánuk következő Opeth, nem könnyű ilyen zenével érvényesülni a Behemoth után. Meggyőződésem amúgy, hogy kisujjból is kiráznak egy zseniális koncertet, bármikor. Az első fél dal (Devil’s Orchard) kopogós dobhangzását azonnal orvosolták, kb. carcassi magasságokban jártunk, ha a tökéletes hangzást akarnám körülírni. Frontemberük, Mikael Åkerfeldt az egész metalszíntér egyik legközvetlenebb arca szerintem, olyan poénokat sütött el, amilyeneket mondjuk egy hétvégi hard rock énekestől várna az ember. Nagyon vártam a koncertet, meg a poénokat is, de még így is mellbevágó volt, hogy mennyire emberközeli figura. Azt is kiemelte viccesen, hogy death metal fesztiválon jazzt játszanak, jazz fesztiválon meg death metalt, így aztán azon nem is csodálkozhattam, ha csupa prog. rock szám volt a műsorban. Az újlemezes Devil’s Orchard alatt olyan retrós fények voltak, hogy gyorsan valami ’70-es évekbeli Camel vagy Jethro Tull koncertre képzelhettem magam, ők meg ugye totál olyan zenét játszottak, tehát hang és kép teljes összhangban volt.

Nem sok kellett nekik, tűzbe jöttek, kezdte is Åkerfeldt barátunk, hogy ők az Opeth Svédországból, tudjátok, az az ország, amelyik jobb jégkorongban („from the superior ice hockey country of Sweden”). Mindezt Csehországban! Kész, totálisan odavoltam a humorától, fantasztikus figura! Mentek előre a programban, amely csupa lazasággal volt megtömve (Atonement is volt még, meg Ghost of Perdition). Az első metalszám a Deliverance volt, majd a Demon of the Fall akusztikusan. Egyébként az egyik nóta előtt csak annyit mondott Mikael, hogy Jaromir Jágr (a cseh hoki emblematikus figurája, ma is aktív, régebbi világklasszis játékos), nem kell mindig a dumálás. Kb. mintha Magyarországon annyit mondana egy szám előtt, hogy Kásás Tamás. Szóval mindent tudnak Opethék a közönségszórakoztatásról, a death metaltól a prog. rockig mindenben otthon vannak, ilyen egy tökéletes zenekar. Sok banda azt sem tudja, hol jár, ők meg készültek a cseh közönségre is. Dicséretes! Egy másik felvezető szövegben meg azt ecsetelte frontemberünk, hogy ők mindenkitől loptak, a Beatlestől a Morbid Angelig (egyébként ez nem is igaz). Az önirónia a legbecsülendőbb emberi tulajdonság. Sokáig éljen, aki ilyen!

A fesztivál legjobb fellépése végül is ez volt, semmi nem üthette ezt le a trónról, még a szemerkélőből zuhogóra váltó, majd elcsendesülő eső sem. A záró Blackwater Park teljes 12 percét élőben megtapasztalni meg egészen egyszerűen frenetikus élmény, főként a zárás volt eszméletlen jó a duplázós dobbal. Lassan kifogyok a szuperlatívuszokból is! Rövid volt, zseniális volt, repetát kér a nép, most adjatok neki! Azaz hamarosan.

Setlist:

The Devil's Orchard / Ghost of Perdition / Atonement / Deliverance / Demon of the Fall (akusztikus), Blackwater Park

Az eksztatikus érzésektől telítődve sajnos a soron következő, és amúgy remek teljesítményt nyújtó Borknagar koncertjének első felét nem is tudtam igazán követni, de a Vintersorg énekessel nyomuló norvég prog/black csapat nagyon jó bulit csapott. Nem emlékeztem, hogy ennyi tiszta vokálos rész lett volna a zenéjükben, pozitívan lepett meg a dolog. Viszont azt kellett megfigyelnem sajnos, hogy megcsappant a tömeg, ami a nagyszínpadok előtti méretes tér miatt elég gyérnek hatott. Mennyivel másképp néz ki egy zsúfolásig telt kisszínpad, pl. Solefaldékkal… Egyébként ugyanaz a kaliber a két zenekar szerintem, csak az egyiknek megadatott a nagyszínpad, a másiknak meg nem. Éjfél után még jócskán tartott a buli, mivel valami okozott egy 20 perces késést, amit senki nem hozott be, így ez az időeltolódás aznap végig megmaradt.

Setlist:

The Genuine Pulse / Oceans Rise / Epochalypse / Ruins of the Future / Ad Noctum / Frostrite / The Dawn of the End / Colossus

Az amerikai ősklasszikus hardcore-t remekül művelő Madball nem igazán illett az európai jellegű komplex muzsikák után, de varietas delectat ugye, én nagyon kajáltam őket is. Helyenként thrashes, de mindenképp metalos hardcore-ban utaznak, nagyon közönségbarát konferálásokkal, meg is jegyeztem magamban, hogy ezek az amerikaiak egytől egyig nagyon tudják, milyen a jó show. A 25 éves veterán banda bemozogta az egész színpadot. Freddy Cricien (az Agnostic Front­-os Roger Miret öccse) meg nagyon szuggesztív frontembernek bizonyult. Minden hardcore bulin elhangzanak azok a kulcsszavak, hogy ‘testvérek vagyunk’, ‘barátok’, ‘együtt’, ‘ugrálás’, ‘jókedv’, és nagyon kell is az ilyen kisugárzású zene.

A nem kicsit nonkonformista blackerhad, a Carpathian Forest volt a bal oldali Jägermeister Stage névre hallgató színpad utolsó műsorszáma. Egész rockos, groove-os zenét prezentáltak a norvégok, nekem nagyon tetszett. Közben arra is nagyon ügyeltem, hogy a domb szélén égő tábortüzek melegítsék a hidegtől, esőtől, és fáradtságtól a harcot lassan feladó hátamat. Azért odafigyeltem a Kárpáti Erdőre is, és bizony jó volt. Aki alapesetben is szereti őket, biztos nem csalódott.

Setlist:

It's Darker Than You Think / Mask of the Slave / The Suicide Song / Hymne til døden / The Frostbitten Woodlands of Norway / Morbid Fascination of Death / Knokkelmann / Return of the Freezing Winds / Diabolism (The Seed and the Sower) / Shut Up, There Is No Excuse to Live... / He's Turning Blue

Néhány éve hagyomány, hogy az utolsó banda jó lassú doom metal legyen, ennek a dán Saturnus fényesen megfelelt. Szerintem meg is lepte őket a közönség érdeklődése, egész tekintélyes tömeg maradt még ébren az utolsó megmérettetésre. Én ott eszegettem utolsó hamburgeremet az első sorokban, és elégedetten vettem tudomásul, hogy igen, ezt a lassú és méltóságteljes zenét fogósan is elő lehet adni. Doom/death metalhoz túl dallamos, sima funeral doomhoz nem elég kriptaszagú és lassú, valahol a kettő között kell elképzelni a tiszta és narrálós énekhangot is felvonultató csapatot. Thomas Akim Grønbæk Jensen frontember mondta is, hogy játszottak már itt egyszer, egy verőfényes délutánon, de ez a helyzet most jobban fekszik nekik. Illett is hozzájuk, nekem nagyon tetszett az északi bánatbrigád.

Setlist:

Litany of Rain / I Long / Forest of Insomnia / Christ Goodbye

Nem volt már tovább, a jövő évi találkozásig búcsút vettem a várfalaktól, végigpásztáztam a dombot, a lassan már csomagoló kajás bódékat, tudtam, hogy hajnalban nekem is fel kell szednem a sátorfámat. Mondanom sem kell, lehangoló érzés látni, ahogy a fesztiválterület elnéptelenedik. Tudom, hogy jövőre újra megtelik élettel, és ha kedv és egészség lesz, én újra ott leszek!

Szerző: Equinox

Képek: Maya Raicu és Alexandru Dorofte (http://www.dailyshot.eu/brutal-assault-2013-galerie-foto/), Tomasz Wnorowski (limiter.pl)