Mottó: "Pinkflojd elvtárs, a Falat fel kell húzni!" - Roger Waters: The Wall - Puskás Ferenc Stadion, 2013.08.25.

Harmincvalahány éve akartam látni-hallani élőben azt az albumot, történetet, mely nagyban meghatározta a populáris kultúra helyét, értékelését. Azt a művet, melynél kegyetlenebb, pesszimistább nem nagyon született a rock története során, azt az alkotást, mellyel a Pink Floyd feltette az i-re a pontot ragyogó karrierje során. Bár jól ismerem a mű üzenetét, arra nem számítottam, hogy élőben ennyire letaglózó, nyers és kíméletlen.

És még mindig mennyire aktuális! Ezt persze mondhatjuk úgy is, hogy a világ nem változott az elmúlt évek során. Az emberi élet most is olcsó, néhány gyökér határozza meg mindennapjainkat már gyermekkorunktól, az iskolában eldől a sorsunk pár magát tanárnak nevező szörnyeteg kezei alatt. Csak magunkra, és Anyánkra számíthatunk, és a hatalomban kurvára ne bízzunk meg, bármilyen színű is legyen az, mert azok a rohadt disznók a fejünk fölött lebegve baromira azt hiszik, hogy egyenlőbbek nálunk, és nekik joguk börtönbe, halálba, az éhezésbe küldeni bárkit, ha érdekeik úgy kívánják. Sötétségbe boríthatják a kék eget, lángba boríthatják a földet, ha éppen kedvük tartja, mert csak akkor jó nekik, ha a levegőt megtölti az emberi testek égő bűze.

Ideológiák, márkatermékek vesznek körül, bombaként hullnak nap mint nap a fejünkre a totális elhülyülést hirdetve, hogy azok a nyavalyás fekete disznók a magasban még több profitot nyeljenek be, hogy úgy változassák a status quo-t, ahogy számukra a leghasznosabb. Persze az a rohadt Fal meg épül, hogy védjék a semmire sem kellő életüket, de a téglák közted meg köztem is emelkednek. Hogy ne tudjunk együtt gondolkodni, hogy elszakítsanak téged tőlem, hogy idegenként lássalak, hogy érzelem nélkül tekintsünk egymásra, mert egy a fontos, szeressük Nagy Testvért, mert tőle függünk, mert ő életünk nagy szereleme, mert nekünk olyan jövő kell, melyben egy emberi arcot egy bakancs tapos péppé. És halljuk a bakancsok csattogását, a bombázás robaját, látunk egy gépet, mely a falba csapódva felrobban.

De nincs megállás, akkor sem, amikor a Falat már felhúzták. Hadd lássuk azok arcképét, nevét, életkorát, akiknek vérével tapasztották össze a téglákat, a hétköznapi hősöket, az utcai prédikátorokat, a harcmezőn elesett bátrakat (akik még ott vannak, azokat haza kellene hozni), az összeomló felhőkarcolók alatt megsemmisült tűzoltókat, az értelmetlen halált halt nőket, apró gyerekeket. A nagyokat, mint Gandhit, Allendét, Garci Lorcát, és persze az Apát, Eric Fletcher Waterst. És mi is ott vagyunk ebben a kibaszott falban, arctalanul, kortalanul, névtelenül, hogy bár még életben, de egyformán szögletesre gyúrva alkossuk a tiszta szívből gyűlölt establishment düledező építményét.

Persze halljuk a hangokat a Fal mögül, a dalok átszűrődnek, a fények áthatolnak a réseken, sőt Pink-Roger, a főhős előjön mögüle: először egy kis szobában a tévét bámulva, bevéve a szóma kapszulát, az agymosás, legfontosabb eszközét a televízió mellett. Egy kis szobában, egy dobozzal, mely ontja magából a képeket, mely előtt az emberek tetemes hányada tölti élete nagy részét. Mindenkit nem lehet a harcmezőre zavarni, elég, ha zombikká válnak, ehhez nem kellenek a véres eszközök, csak a szürke hétköznapok.

A Vezér, a Kondukátor, a Kedves Vezető, a Nagy Testvér – még minek nevezzük ezt a bőrkabátos, napszemüveges pokolfajzatot, azt, aki felettünk rendelkezik, akinek láttára karok, zászlók emelkednek a magasba, a tömeg esztelenül üvölt, mert kell, aki után a hasonszőrűek masíroznak, egyenruhában, fegyvert viselve, és aki nem áll be a sorba, azt egyszerűen legéppuskázzák. Vagy egy féreg bíró kiszabja rá a koncepciózus ítéletet.

Ezt hagyni kell? Ilyen birkák vagyunk? Nem hiszem el, ennek nem szabad megtörténnie. Hát akkor gyerünk, menjünk ki az utcára, feszüljünk neki, és döntsük már le azt a gyűlölt Falat, hogy még hírmondója se maradjon, és tépjük szét az ocsmány fekete disznót a darabjaira! És álljunk a romok elé, mutassuk meg magunkat, itt vagyunk, fényt akarunk, mondjuk már el, a világ a mienk, senki ne szabja meg, kik vagyunk, mit gondoljunk, hova álljunk. Ne bólogassunk, mondjunk nemet, egy életünk, egy bolygónk, egy hazánk van. Egy mindenkiért? Rendben, de mindenki egyért!

Mindez egy rockkoncertbe ágyazva. Igaz, nem hagyományosan, hogy a reflektorfényben az erősítők erdejében nyüvik a muzsikusok a hangszereket. A súlyos mondanivalót a Falra vetített képekkel kellőképpen hangsúlyozták. A hórihorgas Waters uralta a színpadot. A csapat a háttérben tette a dolgát, ő bejárta a kifutót, hetvenéves létére fiatalosan kocogott a deszkákon, igaz, gizda testalkata semmit nem változott az elmúlt negyvenpár évben. A kezdetben még magyarul is szólt hozzánk, egész jól ejtette ki az „államterrorizmus” szót, igaz a végén – immáron angolul – azt kérdezte tőlünk, hogyan bírjuk ezt a nyelvet mindennap beszélni.

Hogy az eufóriában néhány kritikus megjegyzést is elszórjak… A dalok nem úgy szóltak, ahogy a lemezen, sok helyen áthangszerelték őket, elmaradt a nagyzenekari hangzás, a mai kor nyelvén, kicsit színtelenül szólt az egész. Ami nekem nagyon hiányzott, az David Gilmour gitárjátéka. Persze, Waters volt az észlény a bandában, de a zenéhez legtöbbet Gilmour tett hozzá. Ahogy ő penget, azt nem lehet lemásolni. Snowy White és Dave Kilmister biztos, hogy nem is akarja őt idézni, azonban számomra Gilmour nélkül a Floyd zenéje nem az igazi. Jó, tudom, nem kellene sírnom utánuk, szegény Rick Wright pedig öt éve az égi rockzenekart erősíti, nekem a Floyd az egyik leghatározóbb zenei élmény a mai napig.

A hangzás kezdetben stimmelt, aztán elkezdték emelni a hangerőt, és bizony jöttek a torzulások. Hogy Waters mennyit énekelt élőben, ebbe nem mennék bele, de elég furcsa, hogy egy koncerten a vezető énekesnek minden hangja a helyén volt. A rossz nyelvek szerint évek óta rásegítéssel dalol az élő bulikon. Mindezek ellenére nálam célba talált az üzenet. Magamba roskadva hagytam el a stadiont két döbbenetesen nyomasztó óra után.

Roger Waters újra eljött Magyarországra, és ránk zúdította a világ minden baját. Még jó, hogy nem köpött le senkit…

Szerző: Bigfoot

Képek: T T

Köszönet a LiveNationnek!