Kí­sérletező végtelen erő: VHK - Fekete Zaj Fesztivál, 2013.08.17.

írta Hard Rock Magazin | 2013.08.25.

A Fekete Zaj Fesztivál szombati napját túlzás nélkül nevezhetjük „VHK-napnak”, aznap minden a hazai underground legnagyobbjáról szólt.

Az underground-extrém-alternatív zenékre specializálódott Fekete Zaj Fesztiválon tavaly (nagyjából augusztus ugyanezen hétvégéjén) volt szerencsém először részt venni, akkor még a mátrafüredi Sástó kempingben. Az első, pénteki nap fellépői közül leginkább a Csihar Attila-féle, valóban egyszemélyes szólóprojekt Void ov Voicesnek volt hard rock-vonatkozása, bár maga a show nem volt nagy szám (inkább performansz volt, nem zene), de elmondhatom magamról, hogy láttam bokorban guggolva sminkelni a nemzetközileg ismert black metal énekest. A következő – akkor is szombati – nap fő attrakciója a VHK volt (az új, hosszú idő óta megint Vágtázó Halottkémek néven jegyzett ‘Veled haraptat csillagot’ című album egyik számát itt vették fel), előtte megnéztem pár kisebb nevű magyar underground punk/rock bandát (már nem emlékszem, melyikük énekese tisztelgett dallal a “Free Pussy Riot” nevű banda előtt...). A harmadik és utolsó, vasárnapi napot akkor ki kellett hagynom, ezzel lemaradtam a Sólstafirről (amit akkor bántam igazán, amikor a Sahg és a Long Distance Calling között láttam őket később a Dürer kertben, mert jók voltak). Hasonlóan épült fel az idei program, immár a Dürer kertben: az első napon elektronikus zenék domináltak (tavaly láttam a Hocico-t, nem is voltak rosszak), a másodikon punk, rock és bármi a VHK stílusában, a harmadikon keményebb rock és metal húzónevek (akkor Sólstafir, idén Andy Cairns a Therapy?-ből).

A tavalyi Fekete Zaj szimpatikusan ultraalcsony büdzséjű feszt volt, aminek vonzerejéhez sokat adott a hegyi levegő és a vadregényes táj is. Idén ezt megpróbálták kompenzálni egy szabadtéri színpaddal, amelyet a szombati napon Balatoni Boli Stage-nek kereszteltek el, így emlékezve a VHK tavaly év elején elhunyt életművész üstdobosára. Volt előnye is az új helyszínnek: egy kiállítás Tarnóczi Sándor szürrealista és különféle lovecrafti kreatúrákat ábrázoló képeiből (olyan jók, hogy már lopják: az egyiknek tényleg nyoma veszett). A szabadtéri színpadon világzene és rock ötvözete ment (Bohemian Betyars, The Moon and the Nightspirit, Psycho Mutants), ami passzol a VHK etno-punk stílusához. A kisteremben metal szólt, például a színtér hazai éllovasa, a Kill With Hate, ám ahogy arra az énekes is felhívta a figyelmet, szerencsétlen időpontban, azaz pontban nyolckor játszottak, amikor odakint a VHK. Ízlésemhez jobban illik az underground fémzene, de a jó idő kicsábított a klausztrofób kisteremből. A VHK meghatározta a 22 órakor nyitó nagyterem programját is, játszott például a Grandpierre Attila által pártfogolt Kobza Vajk Group a német Thomas Gundermannal kiegészülve. Az együttes korábban fellépett a Vágtázó Csodaszarvas (aki nem tudná: Grandpierre népzenei formációja, ami a magyar színtéren messze a legjobb) előzenekaraként, Gundermann pedig szintén zenélt együtt a VCSSZ-el is a múltban. Irreális időpontban, de fellépett a nagyteremben az „orosz Dead Can Dance”, a Theodor Bastard is. A nagyterem programját a Pozwakovski nyitotta, akik voltak már előzenekara a VHK-nak egy A38-as bulin, most igazi régimódi vetítőgépekkel csináltak fényshow-t ősrégi, fekete-fehér magyar ipari filmekből, amire szükség is volt, mert instrumentális és (a vetített filmekhez hasonlóan) indusztriális zajzenéjük meglehetősen monoton. (Vasárnapra csúszott egy másik VHK-kompatibilis formáció, a Cantara, melyben két tag érintett.)

A szabadtéri színpadon egy megtermett szarvas koponyája volt kifüggesztve, mely szeme eleinte sárgán, a VHK alatt már vörösben izzott (szarvas volt a Fekete Zaj kvázi-logója is idén, a karszalagra is agancsos sziluett került). A Földet a világűr nézőpontjából ábrázoló, óriási plakátot feszítettek ki, mely eltakarta a színpad nagyját, ezzel elfedve a beállást. A VHK hirtelen elkezdte az etno-punk kakofóniát, amely olyan jól szólt, mintha samplerről menne intróként, majd Grandpierre átszakította a bolygót, kivágtázott az űrbe. A nyitányban olyan hangosak és nyersek voltak, mint korai éveikben (tudni kell róluk, hogy menetközben tanultak meg zenélni). Semmi dalszerkezet-szerűség, semmi dallamosság, helyette metal bandákat megszégyenítően erős dobok (indokolt a többes szám, hisz van üstdob is, a black metal bandába illő küllemű Köles Vazul verte), és tébolyult ordítóverseny Grandpierre és a többiek között, melyet természetesen a vokalista nyert, de társai sem maradtak szégyenben. A szokásos avantgárdos háttérvokálat eregető Soós Lajos basszuson is játszott, mert Mestyán Ádám, aki mellesleg Oxfordon egyetemi tanár, nem volt jelen, remélem, a hiánya csak ideiglenes, élőben is karizmatikus, de egyébként csúcsértelmiségi zenészről van szó (a közel-keleti zeneművészet elismert akadémikus szakértője).

Bár a VHK-nak bevett szokása kakofóniával kezdeni, a koncert nyitánya (de főleg az első három dal) így is – és már sokadjára – készületlenül ért, a számokat nehéz volt felismerni és különválasztani a fülsiketítő hang-tájfunban, de ezt a zenészek is így tervezték, ez volt a várt hatás. Itt becsúszott egy-két új szám is (pl. a Belső világegyetemet felismertem), amiket még nem volt időm rongyosra hallgatni, viszont kb. három dal után a koncert visszatért a megszokott kerékvágásba, jöttek a slágerek, bármennyire is furcsán hangozzon e szó egy VHK-beszámolóban. A koncert elején a régi VHK-t, a harmadától a jóval érettebb újat láttuk, bal lábbal kelhettem, mert az utóbbi tetszett jobban. Grandpierre ezúttal maga mögött hagyta a látványos táltos köpenyét, melyet a legutóbbi Fekete Zajon viselt (gyanús, hogy a nagy VHK-fan Jello Biafra ennyiben lopta a stílusát), de hiába múlt el hatvan, továbbra is kimeríthetetlen hangereje és színjózanon, drogszűzen is hiperaktív fellépése van. Most sem ragadtatta magát arra, hogy a szokás szerint megőrülő közönséggel kommunikáljon, meghagyta azt Németh László gitárosnak és Soósnak. Előbbi a Pótolhatatlan halhatatlanságot könnyezve ajánlotta Boli emlékének, aki aznap lett volna 48 éves, utóbbi pedig bocsánatot kért, amikor pontban tíz órakor be kellett rekeszteniük a koncertet.

Ezzel el is érkeztünk az új helyszín hátrányához: tavaly a VHK jóval többet játszott és mélyebbre mentek az éjszakában, Grandpierre-nek ráadásul mostanában kezd elmenni a maradék esze is, mindkét együttesével három órás koncerteket ad Budapesten (a Pecsás „Világvége Fesztiválon” volt szerencsém az embert próbáló VHK-s verzióhoz). A VHK az abszolút koncertzenekar, olyannyira naturális, organikus zenét játszanak, amit szinte már blaszfémia otthon hallgatni. Ezt a dionüszoszi muzsikát CD-ről (Youtube-ról, mp3-ról pláne) hallgatni kézzel fogható elidegenedés, indusztrializmus, ennek a zenének éppen az élő fellépés jelentette jelen-valóság, életerő a lényege. A VHK ráadásul végtelenül természetközeli, természetimádó művészet, jobb helye volt a Mátrában, mint Budapesten. Bár többnyire budapesti születésűek, érzik ezt a VHK tagjai is, hisz mostanában vidéket szerencséltetik, ez volt az utolsó koncertjük idén a fővárosban. Tartozom egy coming outtal: a VHK az egyik kedvenc együttesem (a ByeAlex nevével fémjelzett alulmúlhatatlan kortárs hazai színtéren persze az abszolút kedvenc), bár hogy miért, azt egy másik írásban tervezem kifejteni, mert e banda annak ellenére máig alulértékelt és félreértett, a látszatnál jóval komplexebb és komplikáltabb formáció, hogy nemrég jelent meg róluk egy egészen korrekt könyv és dokumentumfilm. A VHK maga a magyar underground, a magyar extrém és a magyar alternatív zene egyszerre, Fekete Zaj (és a Negative Art) így hozta, amit kellett.

Szerző: Csiger Ádám

Képek: Bende Csaba (Underground Magazin). További képek ITT.

Köszönet a Fekete Zaj szervezőinek!