Maradványérték - 2013. július-augusztus

In Aevum Agere: The Shadow Tower (Fájdalomcsillapító Candlemass-hiányban szenvedőknek.)
Buddy Guy: Rhythm & Blues (A blueslegenda dupla lemezzel jelentkezett, amelyen számos vendégelőadó is felbukkan.)
Bombus: The Poet and the Parrot (A költő, a papagáj, a Motörhead meg a punk rock. Meg persze a Bombus...)
Evile: Skull (A kis Metallica már negyedik lemezével jelentkezett.)
Naberus: Reveries (Az ausztrálok, akik Göteborgból importálják a dallamos death metalt.)
Equilibrium: Waldschrein (EP) (Epikus dallamfolyammal és epikus kórusokkal felruházott előzetes a 2014-re ígért nagylemezről.)
Tellus Requiem: Invictus (The 11th Hour) (Egy újabb prog-power gyöngyszem Norvégiából.)
Five Finger Death Punch: The Wrong Side Of Heaven And The Righteous Side Of Hell Volume 1. (Gumicsizmával a McDonald's-ban.)

In Aevum Agere: The Shadow Tower

Ha a lemezjátszód a 'Psalms for the Dead' látványára „not again”-t sikítva görcsösen szorítja le a fedelét, ideje új komfort-kaját találnod házi kedvenced számára. A biztos sikerhez végy egy Bruno Masulli névre hallgató olasz énekes-gitáros-basszer arcot, adj hozzá akárkit és akármit, és hagyd (éne)kelni. Ha ezt a receptet tavalyelőtt próbálod ki, valószínűleg a (nagyon hülye nevű, de minőségi) Annihilationmancer thrash projektet dobja ki a sütőd, a legújabb termék viszont kiváló régimódi epikus doom metal.

A 'Shadow Tower' az In Aevum Agere debütalbuma, de a debüt szó ne tévesszen meg senkit. A gyerekbetegségeknek, gyengeségeknek és stílusbizonytalanságnak, amit ehhez szóhoz társítunk, pislogni sem volt idejük, amikor a lemez elsüvített mellettük. Igaz, megelőzte egy demó és egy maxi, ami szerintem a helyes modus operandi minden új banda számára, már ha persze futva akar földet érni. Mindenesetre a 'Shadow Tower' kiforrott, autentikus epic doom metalt hoz, az elvárható baljós, mélyebbre hangolt gitárokkal, abszolút korrekt hangzással, viszont gyorsabb tempóban, helyenként thrashes gitár- és ének-megoldásokkal. A gyorsabb riffeket, amik Masulli mellett Marco Ruggiero kezét dicsérik, a legtöbb kritikusuk szerint – da-daaa – Tony Iommi vagy Leif Edling sem játszaná máshogy. Igaz, ami igaz, az eredetiség nem az elsőszámú erénye ennek a lemeznek, de a Candlemass által hagyott hiátust majdnem csont nélkül tölti be, ami viszont nem kis szó.

Mivel ez a stílusirányzat nincs elárasztva minőségi utánpótlással, nagyon jól pozícionálható az In Aevum Agere, de a már tavaly decemberben a Pure Steel Records által kiadott anyag mégsem vert nagy hullámokat. A kiadó filozófiáját ismerve ez persze érthető: mondjuk úgy, hogy az általuk futtatott bandákat (Omen, Cage, Skullview, Halloween, csak hogy a „nagyobbakat” említsem) nem egyhamar fogjuk a rádióban hallani. Viszont a 'Shadow Tower' rendes és különkiadású fémdobozos CD mellett 333 kézzel számozott fekete vinyl lemezen is préselésre került. Magukra valamit is adó doomsterek, valamint underground metálosok adjanak ennek a lemeznek egy esélyt: az old school élmény garantált. (baumann)

Buddy Guy: Rhythm & Blues

Önmagáért beszél a veterán blueslegenda új albumának címe. Bőséges anyaggal látott el bennünket, hiszen egy dupla lemezen fejtette ki legfrissebb mondanivalóját a nagyérdeműnek.

Örökifjú – mondhatjuk közhelyesen, de igaz. Pörgős, vibráló gitárjátéka nem változott az idők folyamán, énekhangja sem bírt elkopni az elmúlt évtizedek alatt, pedig már hetvenhét éves ez a vén szivar. Igaz, rendesen meghangszerelt nótákat nyom, fúvósokkal, női vokalistákkal megspékelve, és persze nem hiányozhat a Hammond orgona sem. A divatnak megfelelően nagynevű kollégák – akik egyben nagy tisztelői is – erősítik az anyagot. Így Kid Rock, Keith Urban, valamint az Aerosmith három tagja, Steven Tyler, Joe Perry és Brad Whitford is játszik a felvételeken. Ja, és Beth Hart sem hiányozhat a sorból. Hú, micsoda duettet nyom az öreggel! Bocs, én vele egy kicsit elfogult vagyok.

Nem csak a tizenkettesek, hanem jó kis funk-rock nóták is helyet kaptak az albumon, melyekben hősünk igencsak jól érzi magát. Aztán egyik kicsit kilóg a Keith Urbannel elénekelt duettje, de ez is egy kellemes nóta.

Lehet, hogy nem ez az album Buddy Guy pályafutásának csúcsa, akadnak olyan felvételek ezen a dupla lemezen, melyeket ki lehetett volna hagyni. Egy kicsit sterilen hangzanak ezek a felvételek, nem dominál a karcosság, mint például a 2001-es ’Sweet Tea’ albumán, de azért rendben van az egész. Jól szerkesztett, hiszen a dögös bluesokat jó érzékkel ellenpontozzák a lágyabb kesergők. Egy olyan ember albumát hallgatjuk, akinek az egész életét a blues zene határozta meg, aki tényleg szereti, amit csinál, és mindig is így volt öt évtizednyi pályafutása során. (Bigfoot)

Bombus: The Poet and the Parrot

Ülök a gép előtt, és két dolgon agyalok: 1. Ki nevez már el egy bandát a poszméhekről? 2. Hogy a viharba van az, hogy a svédek kis túlzással bármilyen zenei stílusban képesek helyt állni? A második feltevés jelen esetben alighanem nem kicsivel nagyobb hangsúllyal bír, bár nyugodtan tekinthetjük költői kérdésnek is: A svéd színtér mindig is pompázott és pompázni fog a patinás, vagy a földből épp most előbukkanó bandáktól. A 2008-ban alakult Bombus egy újabb üde színfolt a skandináv palettán, akinek nem kisebb lemezkiadó, mint a Century Media szegődött hátszeléül.

A jókor kell lenni jó helyen örök érvényű igazsága mellett feltételezhetően a zene minősége is nyomott valamit a latba a szerződés aláírásakor, amiben a 'The Poet and the Parrot' meghallgatása után már teljesen biztosak lehetünk. A Motörhead rock and rollja, a Poison Idea punkossága, a Black Sabbath halvány szelleme és a Kvelertak rakoncátlan attitdűdje keveredik a 'The Poet and the Parrot'-on, a Bombus második albumán. Elképesztően jó egyveleg kerekedett ki mindebből, az album 40 perce pedig változatos, old school hangulatú állomások sorozata.

Ülök a gép előtt és úgy el vagyok lazulva, mintha most zabáltam volna be pár hektó mannát, meg némi zöldet – a Bombus zenéjétől nem csapkodom az öklömet a magasba, nem vicsorgok sátán módjára és nem süvöltöm a refrént, mintha muszáj lenne, hanem lassú fejbiccengetés és sörkortyolás közepette élvezem, amit ez a négy göteborgi srác produkál. Kurva jó! (Jocke)

Evile: Skull

Teljesen mindegy, hogy re-thrashnek, new wave of thrashnek vagy nu-thrashnek hívjuk a jelenséget, a lényeg, hogy az újvonalas zúzdametal egyik legígéretesebb képviselőjével van dolgunk az Evile személyében. A West Yorkshire-i brigád negyedik korongját adta ki idén május végén – igen, jelen esetben nem voltam túlontúl up to date, de mégsem hagyhattam a feledés homályába veszni az albumot, mert ha az év albuma aligha lesz, azért van rajta bőven szerethető dalocska.

A Evile-t a Metallicához szokás hasonlítani, nyilván nem alaptalanul – Matt Drake énekes-gitárost pedig ennek megfelelően James Hetfieldhez (szintén nem véletlenül). A srácok valóban valahol a 'Master', a 'Justice' és a 'The Black Album' környékén kotorgálnak igen bátran, de a Slayer vagy a német Paradox jótékony hatásai is megfigyelhetőek a 'Skull'-on.

Úgy tűnik, hogy Drake-ék az évek során kezdik megtalálni a saját (ám a nagy elődök hatásaival még mindig kellően fertőzött) hangjukat: csökkenni látszik az első albumon, az 'Enter the Grave'-en tapasztalható agresszió, valamint érezhető a 'Five Serpent's Teeth' óta bekövetkezett fejlődés és összeszedettség is. Szimpatikus kis banda ez az Evile, aki találkozott az előző korongukkal, – és ráadásul tetszett is neki – most sem fog csalódni. Hetest kapna igazából. (Jocke)

Naberus: Reveries

Már megint egy svéd banda... Ezúttal Melbourne-ből. Ehh? Itt valami el van írva gyerekek... Hacsak nem Svédországnak is van egy Melbourne-je. De nincs: ezek biza Rozsomák földijei. Pedig a rozsdás bökőt is oda mertem volna szorítani a gigámhoz, annyira biztos voltam benne első hallásra, hogy Naberusék kisgyerekként Göteborg macskakövein ugrándozva szívták magukba a dallamos death metallal vegyített levegőt. Merthogy olyan az egész, mintha az amúgy is szoros kapcsolatot ápoló In Flames és Soilwork összefogott volna, önmagukba integrálták a Triviumot (jó, ők amcsik), hogy egy mindössze 39 perces albumban teljesedjenek ki.

Az eredmény? A képletet talán a melodeath, a melothrash és a metalcore összeadásával lehetne levezetni, amelyben egyelőre még ott bújkálnak a letagadhatatlan hatások. Ettől függetlenül a 'Reveries' egy igen pofás debüt egy nagyon szimpatikus bandától: fiatalos pimaszsága és dallamos agressziója hamar megvett kilóra. James Ash és Dan Ralph rágógumival alaposan körbevont melódiákat épített bele mind a kilenc dalba – az érzékük tehát megvan, s ha a jövőben sikerül kialakítaniuk saját hangzásukat, akkor akár igazán jól is elsülhet ez a történet. Ashnek még van mit dolgozni a nyelőcsövén, – vagy megfelelő mennyiségű (birka)szőrt növeszteni bele – hogy igazán agresszívek legyenek ezek a hörgések, de ideje van bőven.

Augusztus és szeptember folyamán Kangaroo-Ride-ra indul a négyes, majd október elején pont a Soilwork előtt játszanak Sydney-ben. Van egy olyan érzésem, hogy nem lesz sétagalopp számukra bekerülni az európai köztudatba, de Ausztráliában és Észak-Amerikban nyitott az út. Nincs más dolguk, mint turnézni orrba-szájba, és persze a szintet tartani, vagy inkább rápakolni pár lapáttal. (Jocke)

Equilibrium: Waldschrein (EP)

Az Equilibrium sosem tartozott azon bandák közé, akik évente adják ki rosszabbnál-rosszabb albumaikat, tömeggyártássá redukálva az alkotás folyamatát. Legutóbbi lemezük, a ’Rekreatur’ 2010-ben jelent meg, azóta viszonylagos csendben turnézgattak, és mivel az új album csak jövőre érkezik, kiadtak egy EP-t, hogy kapjunk egy szeletkét abból, mi vár ránk a 2014-es lemezen.

Igazából csak egy új szerzeményt pakoltak az ötszámos lemezre, a címadó dalt, ami azonban megéri a pénzét. A recept ugyanaz, mint a legutóbbi albumoknál: az előtérben több sáv billentyűtéma uralkodik, míg a gitárok csupán asszisztálnak az egészhez. Inkább filmzenés ez a dal, mint folkos, a bevezető témát kivéve nem is nagyon erőltetik a népies dallamokat. A Waldschrein érdekessége, hogy tiszta énekes részek is felbukkannak Robse hörgése mellett. Kíváncsi vagyok, ezt a vonalat mennyire akarják folytatni az albumon, mert bár új színt ad a zenéjüknek, kissé megcsonkítja a refrént, lágyít, elveszi az erejét. 

Az EP folytatásában az eredetileg a ’Turis Fratyr’-on szereplő Der Sturm átdolgozását hallhatjuk, majd egy szintén régebbi, ám még kiadatlan dal, a Zwergenhammer következik. Egyik sem tartozik a remekműveik közé, érződik bennük a mai Equilibrium, de még némileg kiforratlanok a ’Rekreatur’ epikusságához képest – de mivel alapvetően egy bónuszcsomagról van szó, érdekességként kiválóan megállják a helyüket.

A legnagyobb dobásuk kétségkívül a Skyrim videójáték főcímdalának az átdolgozása (Himmelsrand). Folkos hatású dallamfolyamaival és a hihetetlenül epikus kórusos refrénjével akár a ’Rekreatur’-ról is megszökhetett volna, annyira beleillik a zenei világukba, mintha ők maguk szerezték volna. A lemez legfülbemászóbb dala, kevésnek is tűnik ez a két és fél perc belőle, hatalmas elismerés jár az eredeti szerzőnek és a fantasztikus átdolgozóknak is.

A záróakkordokat a Waldschrein akusztikus változata szolgáltatja, és itt mutatkozik meg leginkább, hogy egyáltalán nem a gitárok játsszák a főszerepet ebben a zenében, ez a dal mindenfajta zúzás nélkül is zseniális. Ez a kislemez tökéletesen elérte a célját, főképp persze az új dal régi-újító mivolta miatt: kíváncsian várom a folytatást az ígért album formájában. (Ivetka)

Tellus Requiem: Invictus (The 11th Hour)

Norvégia már régóta nem csak a black metal hazája – szinte szarvasgombaként teremnek a fiatal prog-power bandák Fortinbras földjén, amelynek újabb ékes bizonyítéka a Stig Nergard által alapított, trondheimi Tellus Requiem. Az első albumukkal három éve jelentkező fiatalok a Dream Theater, a Symphony X és a Threshold nyomvonalán művelik a progresszív, szimfonikus jellegű power metalt: az 'Invictus' lágy atmoszférába csomagolt remek, erőteljes hangzása majd' egy órányi zenében teljesedik ki, amelyen gyönyörű, női vokállal megtámogatott háttérdallamok színesítik az egyszerűnek vagy tufának amúgy sem nevezhető album összképét.

Stig Nergardról már messziről süt, hogy ügyes gitáros, stílusában kicsit felsejlik Malmsteen szelleme is, csak ő vele ellentétben nem csak jól gitározik, hanem 2013-ban is remek dalokat ír (ez az, rúgjunk a földön fekvőbe!). A gitár- és dobtémák néhol speed metal zenekarokat megszégyenítő sebességgel száguldoznak, az énekdallamok pedig izgalmasak és változatosak. Ennek ellenére a lemez egyik gyenge pontjának pont az éneket, egészen egzaktul fogalmazva Ben Rodgers hangját érzem; jól énekel a srác, de ennél lehetne jóval erőteljesebben is. Tudom, könnyű mondani, de szerintem ki tudna ő hozni magából többet is, ha valaki igazán megkínozná a stúdióban, haha!

Mondjuk érdekes, hogy pellengérre állítottam, hiszen a Sondre Lyngwar által hagyott űrt hivatott betölteni, pont azért, mert Sondrével nem voltak teljesen megelégedve a társak a debütalbumot követően. De hagyjuk is béként szegény Bent, hadd töltse nyugodtan az augusztus utolsó napjait. Szerencsére ezt mi is megtehetjük: lazuljunk el, rakjunk be egy kis metalt, mert idén eddig remekbeszabott a kínálat minden téren. (Jocke)

Five Finger Death Punch: The Wrong Side Of Heaven And The Righteous Side Of Hell Volume 1.

Ámériká kis kedvenceiről nekem éppen Ámériká – na meg kis hazánk – nagy kedvence jut eszembe, mégpedig a McDonald’s: a Five Finger Death Punch (továbbiakban 5FDP) muzsikája ugyanis teljességgel üres és hatásvadász mutatvány, semmi több. Népek százait, ezreit kiszolgálja szépen, ám tartalmas szórakozást nem ad, mert nem képes rá. Márpedig nem ez volna a zene(hallgatás) elsőszámú célja?

Ettől függetlenül nem mondom, hogy rossz, amit a kaliforniai helyi vagány csávók csinálnak (meg aztán tényleg: a Rossz vs. Jó Zene összevetésének van-e értelme?), merthogy hatásos, annyi szent, de az egész játék mégiscsak egy jó nagy tufa lufira hajaz, ami egy tűszúrással kipukkad, ha úgy akarod. Tulajdonképpen vagánynak tetsző, ámde mégis csak kőbuta keménykedést kapunk a srácoktól, s én azon véleményen vagyok, hogy noha a Pantera meg a Machine Head is hasonlóan szőrös tököt növesztett magának annak idején (sőőőt!), náluk azonban minden hangjegyben ott szikrázott a zeneiség mágiája; itt viszont ilyet nagyítóval sem találni, csak gumicsizmás parasztmetált, ami arra jó, hogy kirúgd a szobád oldalfalát, ha karót kaptál matekórán, de hogy ezen túlmutatva adjon is valamit, arra már nem alkalmas. A groove-os, nu metal-közeli közeg amúgy sem shakespeare-i mívességéről híres, és hát persze, hogy itt is térdig gázolunk a mádörfákörözésben, elég meghallgatni hozzá a Burn MF végtelenül elmés refrénjét, hogyaszongya „Burn motherfucker burn motherfucker burn // You try but you can't reach me // Burn motherfucker burn motherfucker burn // There is nothing you can't teach me in hell”. Jó, tudom, ez egy ilyen műfaj, s mindez nem is zavarna, ha a talpalávaló kicsit fifikásabb, elmésebb volna. De nem az.

A néhány trendi vendégzenész között kissé kilóg Rob Halford neve, nyilván ezzel igyekeztek aláhúzni a „persze mi is a Judas Priesten és társain nőttünk fel” sablonlózungját, a többi arc ellenben nem sokat tesz hozzá az üdvösséghez, sőt mi több, a Tech N9ne néven futó rapper hathatós közreműködésével készült, „nyúmetálosított” LL Cool J-feldolgozásra aztán tényleg nagy szüksége volt a világnak…! Ám hogy a pozitívumokat se temessem hat láb mélyre: ez az ökölrázós macsó-attitűd bizony kellemes lendületességgel (és vízilóbaszó hangzással) párosul, ami adott hangulatban jól is tud esni, és azt sem hallgathatom el, hogy némely refrén (Lift Me Up; I. M. Sin) igen fogósra sikerült. Igaz, e dolgot is a helyén kell kezelni erősen kommersz jellege okán…

Viszont a zenekarvezető Báthory Zoli felfelé ívelő tengerentúli karrierje előtt mindenképp kalapot emelek, jól csinálja a dolgát! (Legfeljebb én lamentálok azon tökfeleslegesen, hogy nem egy ennél cseppet nívósabb muzsikával lesz sikeres magyarként…) A 5FDP tehát épp olyan, mint a futószalagon gyártott meki-kaja, szemben a hasonlóan kigyúrt izomzatú Pantera bőségtáljával, amely pedig a szilvásváradi Szalajka fogadó tömény íz-varázslatával kényeztet: mindkettőtől jól laksz, a gasztro-orgazmus élvezeti mutatója azonban gyökeresen különböző… (Mike)