Mocskos fekete nyár: Danzig - 25th Anniversary Tour with special guest Doyle - Arena, Bécs, 2013.07.31.

írta Hard Rock Magazin | 2013.08.21.

Kétszer veszett el Budán a sötétség. Első alkalommal a harmadik iksszel jubiláló Misfitsbe vetett hitünket sodorta el a Duna 2008-ban, majd három évvel később vörös könnyekkel ecseteltem, hogy az ugyanolyan korú The Sisters of Mercy dicső múltja is köddé vált az Artemovszk 38 uszálynál. Úgy tűnik, hogy a szép kort megélt bandák sorra önmaguk paródiájává lesznek az idő múlásával. Szerencsére idén nyáron a fekete köd felkapaszkodott a Duna háborgó vizén, hogy az osztrákok szeme láttára alakot öltsön Glenn Danzig és zenekara képében, Doyle-t is megidézve.

 

 

Bécsnek büszke vára, az Arena már több ízben elhozta a túlvilágiakat: a falak vörös tégláival együtt ámulattal csodáltuk Japán páratlan horrorbrigádját, a jó Hirosuke vezette Balzacot, vagy a derék osztrák élőhalottak, a Bloodsucking Zombies From Outer Space varietéje után a Sötétség Fejedelmét, Alice Coopert. Most este 6:66 múlt, gyülekezik a nép. Itt egy megszürkült Danzig póló, ott egy hátfelvarró, de bőven akad túl divatos Crimson Ghost koponya Misfits felirattal és szerencsére Samhain mintát is látni a tivornyázni vágyók között. Mindenki nyugodtan szürcsölget, közeleg a vég. Már hetekkel az esemény előtt elkelt az összes jegy, ennek értelmében adott a pokoli hőség a nagyteremben. Az osztrák Naplava triója kezd, és annak ellenére, hogy a két gitár és dob mellett nincs basszusgitár, egyszerre tonnás súlyú és megfoghatatlanul lebegős a zene – melegen ajánlott a hideg Zipfer mellé.

A fekete háttérvásznon elterülő hatalmas fehér koponya a szarvakkal – már a Samhain emblémája is ez volt egy 1984-es Marvel képregényből kölcsönözve – üresen mered az izgatott tömegre. Hátul, a lépcsőzetes dobogón és oldalt, a felső korlátnál mindenhol kíváncsi fejek nyújtózkodnak, amikor felhangzik a lázadó angyalok nyitánya. A deszkákon megjelenik a négy sötét alak, hogy a SkinCarverbe csapva elcsenje a fogyatkozó Holdat. A dobok mögött Johnny Kelly, egykori Type O Negative, ma A Pale Horse Named Death lovas, a basszuson Steve Zing, aki megjárta a The Undead, a Samhain és a Son Of Sam rémisztő sorait, a gitáros pedig maga Tommy Victor a Prongból – és itt van Glenn Danzig. Egytől egyig komoly és komor fazonok. Danzig koncert Európában ritkaságszámba megy, Glenn egy hét alatt féltucat állomással letud egy turnét az öreg kontinensen. A mostani, jubileumi turné nagy csemegéje a Misfits blokk Doyle-lal, Danzig cimborájával, egykori társával a Misfitsből – Európában első ízben. Huszonöt éves a Danzig, és jó hírrel szolgálhatok: a sötétség a régi.

Glenn Danzig oldalra köpi rágógumiját, ami olyan feszes ívet ír le, hogy ha kézzel nem is, szemmel mindenképp utána kap a valamirevaló rajongó. A sonkaisten pörölyként súlyt le a Hammer of the Gods-zal, elhozza 1988-ból a Twist of Caint és az Am I Demont, és az izomból kerekedett pocak ellenére kitűnő formában van. Mint mindig, most is nagy karlendítésekkel, lasszózva rángatja a mikrofonkábelt és járja be a színpadot. Szigorú arcot vág, olykor pedig a fejjel lefelé markolt mikrofont vágja szigorúan a dob előtti emelvényre, amit tompa puffanás követ a hangfalak felől. Stílusosan egyszerű fekete póló feszül rajta (itt-ott rejtélyes kis lyukakkal), hozzá fekete farmer és vastag talpú motoros csizma, széles övén pedig ott a klasszikus, tenyérnyi csat a Samhain koponyával. Arcra egyre inkább körte formát mutat, ami a mellkasa és az öve között domborodó hassal remek karikatúrává teszi, de így is szuggesztív és dinamikus, mint a fekete Jaguarja.

Az 1990-es ’Lucifuge’ korongról szól a Her Black Wings a Misfitsből ittragadt „whoah oh” kórussal, valamint a Blood and Tears, és ha a lopakodó Killer Wolf nem is toppan be, nagy kedvencem, a Devil’s Plaything hallatán világossá válik, hogy ördögi játékszerek vagyunk Glenn Danzig kezében (noha valószínűleg ő maga az ördög). Az ilyenféle istenek már csak így ölnek, mi pedig így halunk meg a huszonegy éves How the Gods Kill súlyos keresztje alatt („Show me how the gods kill”). A minimalista Danzig-videók díszletei H. R. Giger és Simon Bisley bizarr lemezborítóival keveredve elevenednek meg a szaunától izzadt falak között. Ilyen ez az évszak, ez a mocskos fekete nyár, és így olvaszt el minket a szikár Dirty Black Summer. A pokolba vezető út felénél megpihenve, az alaposan tikkadt Danzig felkonferálja a sötétben az est másik fénypontját, ezeréves cimboráját: jellegzetes mély hangján oldalra szól, hogy „Doyle, gyere be!” – és Doyle megérkezik.

Doyle Wolfgang von Frankenstein a kedvenc gitárosom, de leginkább arról ismert, hogy 1980-ban beszállt a Misfitsbe a bátyja, Jerry Only és a csupán egy méter hatvan centi magas Glenn Danzig mellé, miután azok megtanították gitározni. Ugyanúgy a New Jersey-i Lodi réme, mint a többiek a bandából – tulajdonképpen a Misfitsben és később a Samhainben megfordult élőhalottak mind egy odúból másztak elő. Doyle Eerie Vonnal és Steve Zinggel együtt végzett a Lodi-i középiskolában, de mindnyájan saját zenekarban kötöttek ki (Eerie Von a Samhainben még külsőre is hasonlított Doyle-ra). Nevükben a végzetük: a hangzatos művésznevek jól illettek a táplálékukként szolgáló B-horrorhoz és sci-fihez. Itt volt például Bobby Steele, aki még Doyle előtt távozott a Misfitsből, hogy megalakítsa saját horror punkját The Undead néven, vagy Franché Coma, Joey Image, Arthur Googy, Robo, John Christ, Chuck Biscuits, Dr. Chud. 1987-ben Danzig már javában a maga útját járta: a Misfits után a súlyosabb, okkult Samhaint vitte, majd szólóba kezdett a bevált ösvényen, Doyle és Jerry pedig a sötétségből az üdvözítő fénybe lépve, (még) jó testvérekhez méltón Kryst the Conqueror néven epikus metalt játszottak hosszú hajjal, keresztény üzenettel és Jeff Scott Sotóval. Utóbbi formáció tömjénfüstbe ment, és míg Jerry Only mára egyedül maradt a Misfitsben, jóformán gyermekded vásárrá butítva az egykori horror punk kultuszt, addig Glenn Danzig megmaradt luciferista poétának – hiába próbált róla lenyúzni néhány réteg bőrt Rick Rubin sztárproducer (azért akkoriban a Danzig videókat derekasan játszotta az MTV). Most 2013 van, és tulajdonképpen az eredeti Misfits kétnegyede áll a színpadon.

Doyle a dob ütemére lépdel be, mint Victor Frankenstein kétméteres teremtménye – az amúgy is százkilencven centis magasságához ott van még az arasznyi platform csizmatalp. Robotként pózol, döntögeti a védjeggyé vált Oktober Annihilator gitárját és grimaszol, mire az ember egyszerre ámul és vigyorog. Ugyanúgy néz ki, mint harminc évvel ezelőtt: képregénybe illő, teljes kiőrlésű izomzat, a hasán kemény sajtot lehetne reszelni, de arcra sem öregedett – valóban kortalan lény. Jövőre éri meg a fél évszázadot, ehhez képest csak a haja lett rövidebb, mint anno a tablóképén. A tónusos hullasmink és az oldalt hátra-, felül pedig előrenyalt, általuk kreált devilock frizura ugyanúgy kötelező elem, mint a koponyás bicepsz- és csuklóvédők. Húz egyet a gitár nyakán, és már kezdődik is a klasszikus Misfits szett.

A nagy kaszás felszaggat a Death Comes Ripping zúzása alatt, és még Maila Nurmi néhai goth/horror ikon is felemelkedik a koporsóból a róla írt Vampira soraira („Come a little bit closer”). A denevér formájú gitár úgy szól, ahogy kell: gonoszan, tehát jól – mint a Driller Killer és a Mobile Mob Freakshow gyönyörű lemezein. A bluesba oltott Danzig-doomhoz passzol a metalpunk, és szép számmal akad itt kedvenc: a marslakóvá formáló I Turned into a Martian, vagy a nosztalgikus Skulls, mint halálszagú ballada. Ezt vedd magadra, ne a Crimson Ghost koponyát. A korukat megelőző, gyakran igen erőszakos dalszövegek, a fanzine-ek mintájára összefoltozott lemezborítók, a horror imidzs és a „csináld magad” hozzállás mind felelős volt a Misfits kultuszának kialakulásáért. Danzig oda volt a The Doors és a Ramones zenéjéért, de tornacipő helyett csizma került a bőrdzsekihez, és ezek a fekete ördögök inkább illettek a The Damned és a 45 Grave goth közegébe, mint az utcai punk hullámába.

A Misfitsben imádhattak közösen rágógumizni, vagy ez is csak az amerikai álom része, ugyanis Jerry Only és Danzig mellett Doyle is azt csócsálja, és meg sem áll egy jókora rózsaszín gömb felfújásáig. Szórakoztató élőhalott – tulajdonképpen ezekben a figurákban az a legszerethetőbb, hogy így vagy úgy, de tudnak hülyéskedni, ha kell. Folynak a fekete falak, hullámzik a nép, zengve az Astro Zombies sláger „all I want” kórusát, és az öt figura mindegyike kortalannak tűnik. Nem hittem volna, hogy viszonylag rövid időn belül látom a teljes klasszikus Misfits hordát, de ez a százszázalékos koncert kerekké teszi a múltkor lufiként elszálló vurstlit Jerry Onlyval és Robóval. Danzig megkér minket, hogy segítsünk a következő dalban, és kitalálható, hogy mi következik, mégis futkos a hideg az ember hátán. „I got something to say” – szól bele a fejjel lefelé markolt mikrofonba, és itt a Last Caress, a maga pofátlanul egyszerű nagyszerűségében. A vége előtt a kötelező leállás, Gonosz Elvis kifújja magát, és zakatol tovább a horror punk. Aztán ennyi volt, legalábbis ami Doyle-t és a Misfits blokkot illeti.

Úgy érzem, hogy a halálomon vagyok, de nincs megváltó Going Down to Die, van helyette bluesban kovácsolt She Rides és Soul on Fire, ami megteszi nyugtató hatását a daráló után, és nem maradhat el a komor kezdésből együtténeklős refrénné bontakozó Mother, az éjsötét diszkográfia arany tojást tojó tyúkanyója („Mother, can you keep them in the dark for life?”). Szemmel láthatóan a zenekar is remekül érzi magát, mindenki vigyorog a maga szájíze szerint. Danzigben megpillantom az esendő embert: alaposan megizzadt, liheg, de nem áll meg, ismét hívja a jó Doyle-t. Bárcsak sose érne véget ez az ördögi kör, csak szólna az átkozott rakendroll. Doyle jön, most is dobütemre lép és szórakozik a gitárral. A rágógumi újból gömbbé fújódik, ám ezúttal kidurranva beteríti az arcát. A szörnyeteg rezzenéstelen arccal lefejti képéről és a szájába gyömöszöli a foszlányt. Tiszta Amerika! Szerencsére még nem akkora Hollywood, mint amit a bátyja művel – ígérem, rendelek is egy üveggel a Doyle’s Made in Hell csípős paprikaszószból. 1979-ben Danzig és Bobby Steele Londonban járt, és egy The Jam koncert alkalmával összerúgták a port a bőrfejűekkel, így két napot Brixton rácsai mögött kellett tölteniük. Ennek örömére szól a brit pokolról a London Dungeon, a maga kellemes The Doors hangulatával. A börtönből szabadulva támad a költői kérdés, hogy mit szeretnénk hallani. Szállingóznak a klasszikus dalcímek a nép ajkáról, de hogy ne áruljanak zsákbamacskát, természetesen a Die, Die My Darling az utolsó vacsora („I’ll be seeing you again”). Na igen, találkozunk a pokolban.

Lehet, hogy már meg is érkeztünk, legalábbis Danzig, Doyle és Tommy végleg levonul a deszkákról. A ritmusszekció a banda közvetlenebb fele: még percekig vigyorognak, pengetőket és dobverőket dobálnak a nép közé. Steve gombóccá gyúrja a setlist papírt és úgy hajítja be, Johnny pedig a Type O Negative tetoválását, a nulla negatív jelet mutatja egy rajongónak, akin ott a tragikus végű zenekar pólója. Az este folyamán csupán két fotóst engedélyezett Danzig, és persze tilos volt mindenféle telefonos felvétel is, a próbálkozókat a biztonságiak fürkészték elemlámpával, de nem került sor konfliktusra. Danzigék minden tekintetben legyőztek: ő a kissé komikus külsejére rácáfolt maximális odaadásával; Doyle önmagában is páratlan; Tommy Victor, Steve Zing és Johnny Kelly pedig egyaránt kultikus arc és jó fazon, valószínűleg félszavakból megértik egymást. Titkon mindig is csípni fogom Jerry Onlyt és Andrew Eldritchet, de amíg ők és a hozzájuk hasonlók kiárusítják legendás múltjukat, addig itt van ez az öt hiteles fickó, akik méltóképp ünneplik a jubileumot, vagy szimplán jó bulit adnak.

Július szülötteként pont olyan óriási élmény volt a negyed évszázados Danzig, mint az előző hónapban a harmincéves körútját járó My Bloody Valentine agyprése, meg persze a találkozás a zavarbaejtően közvetlen bűbájjal, Bilindával és a szintén kortalan, jópofa Debbie-vel. Úgy tűnik, hogy 2013-ban már csak ilyen szeszélyes a tűz évszaka. Mocskos fekete nyár.

Szerző: Mikó Attila

Képek: Danzig Facebook

Köszönet az osztrák Skalarnak az élményért!

Legutóbbi hozzászólások