30 éves az István, a király: Interjú Nagy Feróval és Varga Miklóssal

írta Csemény | 2013.08.20.

Augusztus huszadikát mi mással ünnepelhetné a magyar rocker, mint az István, a királlyal. Sőt annak tudatában, hogy a legendás darab harminc éves lett, magától értetődővé vált, hogy meg kell emlékezzünk róla. A jubileum alkalmából több cikk is olvasható lesz majd az István, a király kapcsán. Az első részben két olyan szereplőt szólaltatunk meg, akik az eredeti és az új, Alföldi Róbert által rendezett, különleges darabban is játszanak: Nagy Ferót és Varga Miklóst.

NAGY FERÓ

Hard Rock Magazin: 1983-ban egy az állam által tűrt/támogatott kategóriába tartozó darabba hívtak. Hogyan fogadtad a felkérést? Nem voltál szkeptikus?

Nagy Feró: Gyanakodva vállaltam el a szerepet 1983-ban, mert nem tudtam, hogy mit akar a szoci rendszer. Ez itt most egy népünnepély lesz, vagy dicsérni fogjuk a szocialista uralmat, vagy pedig az igazi Istent dicsérjük? Különben is, akkor augusztus huszadika még az alkotmány, az új kenyér ünnepe volt, akkor még nem mondtuk ki – bár tudtuk –, hogy Szent Istváné, de azt, hogy „szent”, lehagytuk. Később, amikor elkezdődtek a próbák, és felénekeltük a dolgot, én nagyon beleszerettem a darabba, és életem egyik szerencsés pillanatának tartom, hogy részt vehettem benne.

HRM: Akkoriban mindenféle hazugságokat terjesztettek rólad és a rockzenészekről. Nehezítették előítéletek a társulat összecsiszolódását?

NF: Általában a színész- vagy művészvilágban – nem tudom, hogy nevezzem – mindenkiről terjedt valami pletyka. De ezért senki nem is vette komolyan, ha az egyik kollégájáról, színészről, énekesről terjesztettek valamit. Ilyenkor általában leültünk egy próba után, iszogattunk, és megbeszéltük, hogy kire éppen mit mondtak. Nálam ugye volt egy csirkedarálós sztori, másnak más volt, de mindenkinek voltak történetei. A Hobo például vért ivott – ez is nevetséges, hogy koncerten vért ivott volna. Hát a Hobo?! Teljes képtelenség, nem is az az ember. De ezek a dolgok sajnos mind ártottak az embernek.

HRM: Hogyan látod, segített a darab a hazai rockszakma megítélésén?

NF: Úgy gondolom, hogy igenis segített. Bebizonyítottuk, hogy még ha nem is vagyunk olyan zseniális színészek, attól még el tudunk ordibálni egy kicsit. Én azt is szoktam mondani viccesen minden színésznek, hogy ha mi olyan tehetségesek lennénk színészileg, mint amennyire ők nem tudják elénekelni a darabot, akkor jó lenne az egész. Ők meg profi színészek és azon a téren legyőznek bennünket pillanatok alatt. (nevet)

HRM: Hogyan zajlott a munka a filmes stábbal? Adódtak nehézségek?

NF: Amikor a Koltay csinálta a filmet, igazából egyszerű volt a dolog, a filmmel mi nem foglalkoztunk. Eredetileg kettő előadás volt a Király-dombon, helyette lett tíz, vagy már nem is tudom, mennyi. Ezeket folyamatosan forgatták, nekünk külön filmet nem kellett forgatni. Persze voltak érdekes ötletek, például elkezdtünk tanulni lovagolni, hogy jó lovasok legyünk. De mint kiderült, arra nincs pénz, hogy például Esztergomba elmenjünk, és ott a királyi várban lovagoljunk. Később lett volna rá pénz, csak akkor már elkészült a darab, és elkészült a film is.

HRM: Szemmel látható a párhuzam a Beatrice Nem kell című száma és a darab Nem kell olyan isten kezdetű dala között. Kinek az ötlete volt ez az adoptáció?

NF: Úgy gondolom, mindenképpen a Bródyé, mert ő ismerte a Beatrice akkori munkásságát. Szerintem azért is rakta be a Nem kellt, mert az a szám a mai napig hozzám kötődik. A tagadás tagadása és a világ totális tagadása. Ő ezt szerintem zseniálisan belefogalmazta ebbe a dalba. Számomra külön öröm, hogy egy Bródy János az én szövegemet beveszi, pontosabban mondva adoptálja ide, és nagyobb teret enged ennek a nótának, hiszen harminc év után még te is rákérdezel. Ez egy óriási dolog.

HRM: Voltak esetleg saját ötleteid a darabba?

NF: Az embernek mindig lehetnének ötletei, de ez a rendező dolga. Ha ebben részt veszel, akkor nagyon fontos, hogy mindig azt az utasítást hajtsd végre, amit a rendező ad. A darab tőle függ, ő álmodja meg. Ez nem úgy működik, hogy a Nagy Feró vagy a Vikidál azt csinálnak, amit akarnak, mert ők rockerek. Mai napig úgy van – Alföldi Róbert rendezésében is –, hogy a legnagyobb főnök a rendező, mert ő tudja, hogy mit szeretne. Persze elmondhatod az ötletedet egy pálinka mellett, ő meg vagy azt mondja, hogy „nem is rossz”, vagy pedig nem érdekli, és másfelé tart. Ezt tiszteletben kell tartani, és tudomásul kell venni.

HRM: Közvetlenül a Nem kell olyan isten kezdetű dal előtt van egy kaszkadőrmutatvány. Sokat gyakoroltátok ezt? Nem féltél miközben hasast ugrottál a tömegbe?

NF: Volt alkalmam kétszer-háromszor kipróbálni, de amikor a Réka elkezd énekelni, a mai napig összeszorul a gyomrom. Akkor már tudom, hogy most jön az az ugrás, ami a filmben nagyon jól néz ki, de igazából megcsinálni, az sokkal félelmetesebb. Egy rámpán futsz lefele, semmit nem látsz, három méter mélyen vannak a társak, kifeszíted magad, és nagyon bízol benne, hogy ott lent elkapnak. Azért ez kegyetlen, arról nem beszélve, hogy sokszor kék-zöld zúzódások voltak rajtam. De a legtöbb zúzódás azokon volt, akik elkaptak. Ha nem feszíted ki magad teljesen, és nem úgy érkezel le, hogy a tested minden pontját egyszerre kapják el, abból vannak a bajok. Egyszer volt, hogy megijedtem és behúztam az egyik térdemet. Tudod mit kapott ott az egyik manus a vállára? Majdnem egy válltörést. Utána persze elnézést kértem, és már tudtam, hogy a jövőben ezt csak úgy lehet csinálni, ha teljesen kifeszítem magam, és akkor mint egy deszkát el tudnak kapni. Az egyik legizgalmasabb az volt, amikor már futottam lefele, hogy „Nemsokára Koppány lesz a fejedeleeeem!”, valaki meg felkiabált, hogy „Ne ugorj! Ne ugorj!”. Nem tudtam mit csináljak, egy kicsit lefékeztem és végül megálltam az utolsó pillanatban. Láttam, hogy nem volt lent, csak három ember. Hat ember szokott elkapni, szóval ez a három ember kevés, de úgy álltak lent, hogy akármi lesz, az életük árán is megmentenek, ha ugrok. Akkor pedig „elesünk” mindannyian, hiszen három ember nem bír így megtartani egy hetven kilós embert. Szóval megálltam egy pillanatra és láttam, hogy nem lehet ugrani, utána megfordultam, visszafutottam a rámpán, és úgy mentem le a színpadra. Egy kicsit elrontottuk a darabot, de legalább életben maradtam.

HRM: Mennyire tudtál azonosulni a szerepeddel?

NF: Szerencsére egy az egyben azt kellett játszanom, ami vagyok. Forradalmat kellett csinálni, amivel abszolút tudok azonosulni, de a mostani szerepemmel is jól tudok azonosulni. Amit most csinálunk az István a királyban, az is teljesen reális.

HRM: Nem frusztráló, hogy akkor felakasztottak, most meg előbb Sarolt fogat el, majd elkergetnek?

NF: Nekünk ez lesz a sorsunk: ha nem akasztanak, akkor elkergetnek. De viccesen mondom a dolgot. Ez volt a feladat, ezt kellett csinálni. Mondjuk, ha belegondolok, a főnökömet is felnégyelik, engem szimplán felakasztottak, őt meg kitűzték négy vár fokára. Azért az sem semmi.

HRM: Szerinted sikerült a darabnak közelebb hozni a történelmet az emberekhez?

NF: Mind a két előadásról elmondható, hogy közel viszi az embert a történelemhez. 1983-ban egyáltalán ráébredtünk arra, hogy ilyen van, hogy ez a probléma volt, és hogy ez egy ezer éves probléma a magyarság történetében. A mostani előadás túllép ezen, és még jobban mutatja ezt, hiszen az Alföldi Robi rendezésében belekerült az elmúlt harminc év ebbe a darabba. Szembe kell néznünk azzal a történelmi valósággal, amiben vagyunk, és amiben voltunk, és a Robi ebben zseniális. Ez már nem egy archaikus darab lesz, nem egy misztériumjáték, hogy körülbelül ez történt Koppány és István között. A mostani verzió sokkal szigorúbban, egy nagyító alatt nézi meg a történetet. Ha nem vagy eléggé óvatos, vagy nem vagy eléggé tájékozott, akkor eltévedhetsz ebben a darabban. Itt nagyon kell figyelni, hogy kin milyen sapka van, kin milyen ruha van, kin milyen kesztyű van, mert ezek is jelentenek valamit.

HRM: A darab melyik dala áll legközelebb a szívedhez?

NF: Ez egy érdekes dolog. Most az, amit énekelünk a Varga Miklóssal. De amúgy Bródy dala, a Gyászba öltözött csillagom. Nagyon szép, ahogy kezdődik: „Azt ígérte édesanyám fényes víg napokat élek. Hej, de olyan a világ, mindig szomorúbbat érek”. Nem is tudom, miért pont ez. Talán mert annyira őszinte.


VARGA MIKLÓS

HRM: Bő harminc évvel ezelőtt teljes erőbevetéssel zajlottak a próbák a történelmi darab bemutatójára. Mikor történt a megkeresés, és hogyan fogadta a felkérést?

Varga Miklós: Valamikor 1983 elején keresett meg Koltay Gábor rendező, hogy készül egy magyar rockopera István, a király címmel, amelynek a címszerepére szeretnének felkérni. Pestiesen szólva „köpni-nyelni” nem tudtam a meglepetéstől, de rendkívül megtisztelő volt a felkérés, és azonnal igent mondtam. A lábaim akkor kezdtek csak igazán remegni, amikor azt is megtudtam, hogy ki mindenki fog még játszani a darabban: a legnagyobb rockerektől kezdve a legnevesebb színészekig.

HRM: Az István, a királyban rengeteg ember munkája van, kezdve a Szörényi-Bródy szerzőpárostól Koltay Gáboron keresztül Novák Ferencig. Milyen érzés volt ehhez a társasághoz tartozni? Hogyan zajlott a feléneklés?

VM: Már az alkotók névsora is igen impozáns, szakmájukban mindenki a csúcson volt és van, úgyhogy megtisztelő volt ezekkel a művészekkel együtt dolgozni. A feléneklés viszonylag gyorsan ment, nekem utólag mesélték, hogy – miután én voltam az első, aki felénekelte a dalokat – a Vikidál Gyuszira és Nagy Feróra is inspirálólag hatott, amikor meghallgatták az általam felénekelt dalokat.

HRM: Az eredeti műben a főszerepet megosztották, és Ön István hangja lett. Mit gondol, mi lehetett az oka ennek a döntésnek?

VM: Sokszor feltették nekem már ezt a kérdést, s most is ugyanaz a válasz: a rendező, Koltay Gábor döntése volt ez, aki akkoriban még nem ismert engem közelebbről, nem ismerte a képességeimet és nem merte rám bízni a szerepet is a színpadon, így lettem eleinte csak „magyar hangja” Istvánnak. A sors különös fintora, hogy a későbbiekben az általa rendezett zenés darabok túlnyomó részében csupa főszerepet bízott rám, beleértve a későbbi István bemutatókat is.

HRM: Később (pl. 1990-ben, a Népstadionban) a már Ön által játszott István egy sokkal határozottabb, erélyesebb jellem, míg az eredetiben Pelsőczy László játéka a vívódást és egy hamleti karaktert testesít meg. Ön számára milyen az ideális István karakter?

VM: Valóban úgy éreztem, hogy egy karakteresebb, keményebb Istvánt kell megformálnom a színpadon, részint azért, mert ez történelmileg is így hitelesebb, másrészt Vikidál Koppány karaktere olyan erőteljes volt, hogy csak így lehettem valódi ellenfele a színpadon. A fennmaradt korabeli írások alapján István egy keménykezű uralkodó volt, aki ha kellett, kíméletlenül leszámolt politikai ellenfeleivel, másként nem tudta volna megszilárdítani a magyar államiság alapjait.

HRM: Az 1992-es világkiállításon Sevillában is bemutatásra került a darab, ahol ráadásul teljesen élőben adták elő. Nehéz volt megszokni, hogy a mű eljátszása közben a mikrofonra is figyeljen az ember?

VM: Egy gyakorló rockénekesnek nem lehet probléma a mikrofon, hiszen mi mindig élőben énekelünk. Amikor előfordult egy-egy alkalommal a playback előadás, az sohasem a mi kérésünk volt, hanem technikai okai voltak. Sokkal könnyebb élőben énekelni, mint playbackelni, ahol ráadásul a szájszinkronra is állandóan figyelni kell. Sevillában azért is volt emlékezetes az előadás, mert idegen nyelvű és kultúrájú volt a közönség, a világ minden tájáról érkeztek emberek. Bár a helyszínen kiosztottak angol és spanyol nyelven egy rövid ismertetőt a darabról, mégis a közönség a zenétől és a látványtól volt „elkábulva”. A több mint tízezer fős hallgatóság a darab közben „brávó Budapest” felkiáltásokkal adott hangot elragadtatásának, nem beszélve a másnapi sajtófogadtatásról, amely szuperlatívuszokban méltatta az előadást.

HRM: Öné az egyik legvitatottabb szövegrész a műben. Mire gondol, amikor éppen megkoronázott királyként a lélegzetvisszafojtva figyelő tömeg előtt azt mondja: „veled Uram, de nélküled”?

VM: Ezt annak idején én is megkérdeztem a gondolat szerzőjétől, Boldizsár Miklóstól, aki az alapdrámát írta. A válasz a következő volt: veled Uram, a hitem szerint, de nélküled, a véres módszerek nélkül. Valóban meglehetősen talányos megfogalmazás.

HRM: 2003-ban az éppen 20 éves darabot sikerült Csíksomlyóra is elvinni. Le lehet egyáltalán írni szavakkal azt az érzést, amiben részük volt?

VM: Felejthetetlen élmény volt a darab közben hallgatni a közel ötszázezer torkot, amint az előadás minden rezdülését együtt éneklik velünk, ez leírhatatlan érzés volt. Ott lehetett érezni igazán, ha a magyarság úgy össze tudna kapaszkodni egymásba, mint ott, akkor a világot ki tudnánk forgatni a helyéből.

HRM: Melyik dal a legkedvesebb Önnek a műből?

VM: Talán az „Oly távol vagy tőlem…” kezdetű dal.

HRM: Mint a legtöbb művésznek, aki részese lehetett a darabnak, bizonyára Önnek is nagyon sokat jelent az István, a király. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy szinte minden koncertjén elhangzik egy-egy dal a műből.

VM: Valóban, minden koncertemen énekelek dalokat ebből a műből és nem csak azért, mert szeretem, de a közönség is elvárja tőlem, függetlenül attól, hogy már régóta nem játszom színpadon István szerepét.

HRM: 2013-ban ismét szerepelni fog a darabban. Hogyan zajlanak a próbák? El szabad már árulnia pár érdekességet a szerepével kapcsolatban?

VM: Nincs titok az új szereppel kapcsolatban. Bár a felkérés váratlanul ért, hiszen az elmúlt években nem volt felhőtlen a kapcsolatom a szerzőkkel, mégis igent mondtam Alföldi Róbert rendezőnek az egyik Regős szerepére. Részint azért, mert úgy éreztem, tartozom ennyivel a műnek, másrészt azt is be kellett látnom, hogy bármennyire sokan kötik még mindig hozzám István szerepét, nem biztos, hogy 56 évesen is nekem kellene megformálnom a huszonéves uralkodót. Ami a próbákat illeti, már javában zajlanak, a részletekről viszont azért nem szólnék, hogy legyen ez meglepetés a nézőknek. Annyit azonban elárulhatok, hogy rendhagyó előadás lesz, különbözni fog minden eddig bemutatott István, a királytól.

HRM: Az István, a király egy köztudottan kortalan mű. Mit gondol, mi ma a darab mondanivalója?

VM: A darab függetlenül az eredeti történelmi korától, most napjainkban fog játszódni, ami jelmezekben és eszközökben is megnyilvánul. Azt hiszem ezzel el is mondtam a mondanivalót, nevezetesen egy ilyen István-Koppány konfliktus analógiáját bármely történelmi korban megtalálhatnánk. Egy-egy ilyen összecsapást utólag mindig a történelem ítél meg, s az utókor dönti el, hogy valójában kinek volt igaza.

Készítette: Csemény

Ma este 21 óra 20 perckor az RTL Klub közvetíti az I.K. 30 szegedi előadását.