Médiafigyelő - Vikingek (1. évad)

írta Hard Rock Magazin | 2013.08.10.

Az északiak dühét metal bandák tömegkelege énekelte már meg a germán énekesek, a skáldok hagyományait felelevenítve. A Bathory, az Amon Amarth, a Manowar és még sok más zenekar szövegeiből ismerjük a mítoszaikat, a vikingek életét, halálát és rettentő háborús teljesítményüket. A 13. harcos című adaptáció óta azonban egyetlen magára valamit is adó vikinges film sem készült. De idén márciusban a History Channel kezdeményezésére készült sorozat, a maga egyszerűségében csak Vikings címet kapó műsor végre új vért pumpál az európai történelem egyik legrettegettebb népcsoportjának kortárs legendáriumába.

Ragnar Lothbrok neve talán kevesek számára volt ismerős a History Channel sorozata előtt, de ahogyan eddig Eirik Thorvaldson (Vörös Erik) volt az utazó viking archetípusa, úgy a hódító hasonló ikonjává léphetett elő e főként a történészek számára jelentős személy a műsor kockáinak lepergése alatt és után. Mielőtt belekezdenék a sorozatról való mélyebb értekezésbe, egy dolgot szükséges leszögezni, hiszen történelmi sorozattal foglalkozunk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a történeti összefüggések, források és régészeti evidenciák nem tökéletes alkalmazása és reprezentálása nem róható fel hibaként. Az ilyenek pontos nyomon követése a dokumentumfilmesek feladata, így művészeti és nem tudományos alkotásként kell a sorozathoz közelíteni. Ebből kifolyólag a szöveges források tanúságától eltérő cselekményelemek (mint például a központi „hőstett”, vagyis Lindisfarne feldúlása, amelyhez nem köthető közvetlenül Ragnar) jelenléte hasonló megítélés alá esik.

A 9 rész igazán pőrén mutatja be a vikingeket, mindenféle mesterséges máz nélkül. Nem rohangálnak fényes páncélú istenek, nincsenek Adonisz arcú héroszok, csak a mezítelen valóság: íme egy pogány nemzet néhány fia, akik védtelen falusiakat terrorizálnak, kolostorokat gyújtanak fel, és mindenkit megölnek, aki az útjukba kerül. Kalandra vágynak, versengenek, szeretnek és gyűlölnek. Mindennapi életüket úgy láthatjuk, mintha egy, a kortárs világban játszódó sorozat világába tekintenénk bele. Ez is bizonyítja a történelem állandóságát: bemutatható a múlt úgy, mintha a jelen lenne, és látható a jelen úgy, mintha a múlt lenne. A Vikings első évada a kaland és az ismeretterjesztés határmezsgyéjén lejt könnyed táncot, amelybe bármelyikünk szívesen bekapcsolódna, és reméljük, hogy a következő évadokban be is fog kapcsolódni.

Talán úgy tűnhet, hogy az ördög ügyvédjének szerepét kívánom megalapozni, mintha egy pontatlanságoktól és hibáktól hemzsegő alkotást szeretnék védeni és magasztalni, holott ez koránt sincsen így. A történet folyamát tekintve két vonulatot fedezhetünk fel a 9 rész során: egyrészt adott számunkra Ragnar életútja, amelyet főként tipikusnak mondható, kvázi trendi elemek építenek fel, ármánnyal, kalandokkal, halálos veszélyekkel, románccal és fordulatokkal kiegészítve és mozgatva a cselekményt, mintha csak egy lovagregény vagy „trónviszály” körül forgó történet lenne. Az alaphelyzet szerint Ragnar és őrült barátja, Floki új, külföldi navigációs eszközök segítségével és egy minden korábbinál fejlettebb hajóval eljutnak Angliába. Ezt a helyi vezető, Haraldson nem nézi jó szemmel, majd kettejük párbaja után Ragnar kezébe hull a hatalom és a korlátlan fosztogatás lehetősége. Ragnar mellett családja, főként fia, Björn, felesége, Lagertha és fivére, Rollo játsszák a főszerepeket. Lagertha a források bizonysága szerint „pajzsszűz”, vagyis valkűr (esetünkben nyilván nem szűz, hiszen két gyermek anyja), aki a hősök felett őrködik csata közben, ennek megfelelően harcba is vonul férjével, bár a továbbiakban kevésbé avatkozik bele közvetlenül az események alakításába, míg Rollo állandó kettős játékával folyamatos ellenpólust képez Ragnar mellett.

A második vonulat a szöveges és régészeti bizonyítékok alapján felépíthető viking világot igyekszik bemutatni. A legtöbb résznek ez alapján saját alcímet lehetne adni, mint például a „klasszikus” viking hajókon való utazás és azok navigációja, illetve azok a technikák, ahogyan a vikingek dúlásaikat levezényelték, a lakosok templomba terelésétől kezdve az értékek elosztásának módszereiig. Hasonló téma lehet a kereszténységgel való találkozás, a közelharci technikák bemutatása, a pajzsfal és annak alkalmazása. Ugyanilyen izgalmakat rejt az ír szerzetes karaktere, akit a „barbárok” elrabolnak, és ezért megpróbál alkalmazkodni új életteréhez. Továbbá betekintést nyerünk egy főnöki udvar életébe, a lakomákba és azok lefolyásába, az igazságszolgáltatásba és egy közösség viszonyrendszerébe, az alá- és fölérendeltségbe, magába a társadalom működésébe. Ugyanígy fontos szervezőelem a „thing”, vagyis a társadalmi gyűlés, mely elnevezés a mai napig él a skandináv országok nyelvében. Sőt, még egy párbaj útján való hatalomátvételnek is szemtanúi lehetünk, nem elfeledkezve a hátramaradt család és a szolgák új státuszának bemutatásáról, illetve egy fiatal fiú férfivé érésének átmeneti rítusáról.

Delikát, de nem kirívóan izgalmas jelenség a torz, vak jós figurája, aki a seidr, vagyis az északi világ mágiájának szakértője. Különös jóslataival nyilván a klasszikus mitológiák történetvezetéséhez viszi közelebb a nézőt. A vallásosság mindemellett állandóan átszövi a legapróbb történéseket is, eskük, segélykérés és jókívánságok formájában, igazodva a vikingek elképzelhető mentalitásához.

Mivel egy alapvetően az angol nyelvterület számára sugárzó csatorna saját sorozatáról van szó, ezért az angol nyelv és annak terminológiája sokkal nagyobb súllyal jelenik meg, mint az autentikus megnevezések. Ezek közül a legkirívóbb példa a jarl tisztségnév helyett annak brit megfelelőjének, vagyis az earl-nek az alkalmazása, ami az egyik fontos negatív pont lehet a történelmi hitelesség feltétlen hívei számára. Ennél talán mélyebb problémát okozhat a 8. rész uppsalai templomának képe, amelynek a rendezők egy ezredfordulós norvég típusú árboctemplom (a hírhedt norvég templomgyújtogatások áldozatai) formáját kölcsönözték. Világos, hogy e típus a kereszténnyé vált Norvégia védjegye, a norvég történettudomány álláspontja alapján nem pogány építménytípus. Azonban olyannyira a skandináv vallásosság ikonjaivá váltak ezek az épületek, hogy végeredményben érthető, hogy a megfelelő, romantikus hangulat eléréséhez hozzájuk nyúlt a készítőgárda. A hitelesség oldalát erősíti a lindisfarne-i dúlás angolszász krónikákból ismert leírásához való hűség: a sárkányokat formázó viharos éjszakai felhők, és más ómenek képi illusztrálása, vagy a 3. rész végén az óangol/óskandináv párbeszéd a northumbriai és viking csapat között, amely nem csak az autenticitást erősíti, de az egymás számára idegen kultúrák közötti találkozás lehetőségeit is megmutatja.

Az alapvetően fiatal színészi gárda teljesítményével is megelégedhet a néző. A Katheryn Winnick-Travis Gimmel-Clive Standen hármas által alakított központi karakterek tökéletesen kitöltik azt a dimenziót, amelyet e saga-szerű világban megkapnak. A félőrült Floki figuráját életre keltő Gustaf Skarsgård külön említést érdemel, hiszen kifejezetten hitelesen formálja meg a tehetséges hajóácsot. Hiába fogható meg az ő alakja is kötelező kellékként, mint a hős kissé félkegyelmű segítője, aki minden fontos eseménynél jelen van (ezer hozzá hasonló példával találkozunk akár Disney rajzfilmek világában, akár a klasszikus mesékben és ezek ismételt feldolgozásaiban), mégis többet nyújt, és saját kereteit teljesen kitölti, nem csak mozgáskultúrájával, de szóhasználatával és mimikájával is. A fontosabb mellékszereplők és a statiszták is megfelelően nyúlnak karaktereikhez, igazán hitelessé téve a kultúrák találkozásának tragédiáját, főleg egy ilyen elvadult, hideg világban. Így az alakok és a rájuk rótt szerepek megfelelően illeszkednek a történet szövetébe, a főszólamokat és a mellékzöngéket is összhangba hozzák egymással – főként, ha hajlandóak vagyunk a műfaj (saga és történelmi kalandfilm találkozása) sajátosságaihoz alkalmazkodni.

A nagyobb százalékban külső helyszíneken forgatott sorozat elsősorban Írország és Norvégia tájait használja élő díszletként, amelyek remekül megalapozzák a műsor hangulatát. Ehhez társulnak azok az egyéb rekonstruált helyszínek és belső terek, amelyek szintén tipikus módon mutatják be számunkra a két egymással szembetalálkozó kultúrát: a fából építkező északiak és a már kővel dolgozó britek sorakoznak fel itt. A ruházatok, fegyverek és egyéb tárgyak szintén minőségi felkészülést mutatnak. Sarkalatos pont lehet a harci jelenetek rendezése, amelyek kapcsán a legpozitívabb visszajelzés adható a rendezőknek. Bár a sorozatban nem tengnek túl a csatajelenetek, és amivel találkozunk, az is csak kisebb csapatokat vonultat fel (elvégre egyetlen hosszúhajó legénységével foglalkozik nagyrészt a történet), mégis sikerült olyan közvetlen és életteli módon bevinni a „csetepaték” közepébe a nézőt, hogy azt még Peter Jackson is megirigyelhetné. A 3. rész végén, a tengerparton játszódó harc viszi el az első díjat a jelenetek közül. A főként az arcokra koncentráló kamerakezelés valóban azt a hatást kölcsönzi, mintha a néző is személyesen jelen lenne a csatában. Természetesen, amíg a rengeteg lemészárolt brit katona látványa elégedettséggel tölti el a szemlélőt, addig a néhány megölt viking fölött mély gyászt érzünk – de hát ez már csak így van a hősi történeteknél.

Szerencsénkre ez a saga nem ér véget a 9. rész lezárulásával. Ha hihetünk az előrejelzéseknek, akkor jövő tavasszal újabb évaddal bővül Ragnar története, ami ha minden jól megy, akár óriási történelmi regénnyé is duzzaszthatja e kísérleti sorozat első évadát.

Vikings, ír-kanadai filmsorozat, 1. évad (9 rész), MGM Television, History Channel, 2013

Szerző: Fejes János

Előzetesek:

2. évad: