Gyorsabb a halálnál: Lock Up, Sin Of God, Kill With Hate, Another Way - Dürer Kert, 2013.07.24.

Magyarországon először lépett fel az élőben ritkán látható deathgrind szupergroup, a Lock Up. A Dürer Kert kistermében nehéz elképzelni annál sebesebb darálást, mint amilyet Shane Embury, Nicholas Barker, Tomas Lindberg és Anton Reisenegger véghezvittek.

A Lock Up all-star gárda, sztárcsapat a maga (réteg)műfajában: Shane Embury a grindcore úttörő Napalm Death basszerosa, a másik brit alapító pedig Nicholas Barker, aki a Cradle of Filthben és a Dimmu Borgirban dobolt. A harmadik alapító, a szintén Napam Death-es Jesse Pintado halála után Anton Reisenegger (Criminal, Pentagram) lett a gitáros, az énekesi posztot pedig az At The Gates hangja, Tomas Lindberg tölti be. Embury-t már volt szerencsém látni egy szigetes Napalm Death koncerten, a Cradle-t és a Dimmut pedig már csak a Barker-éra után tudtam élőben megnézni. A műfaj bevallásuk szerint satanic deathgrind: technikás death metal brutális dalszövegekkel, a grindcore pokoli tempójában. Három nagylemezük alapján azt mondom, ebben a műfajban nehéz elképzelni náluk jobb bandát. Embury hozza a grindcore letisztultságát: a dalok gyorsak, rövidek és lényegretörőek, egy szám egy riffre épül, semmi túlproducereltség, csak optimalizált hatékonyság. Nem igazán törekednek arra, hogy az albumon legyen olyan egy rockhimnusz, amibe minden ötletüket belezsúfolták, és nincsenek érdektelen töltelékszámok sem, ennek köszönhető, hogy három album után rengeteg remek dal van mögöttük, a legtechnikásabb (és leglassabb) talán a Detestation, a legdallamosabb pedig az Accelerated Mutation. Első két albumuk fél óra hosszú, a harmadik pedig 42 perc, mindhárom méregerős, tömény, tiszta anyag. Barker a legjobb extrém metal dobosok egyike, a Cradle és a Dimmu egyaránt a kedvenc bandáim voltak, és ő a fénykorukban volt csapattag. (Bár nélküle is boldogultak, a Cradle-től még a 2008-as ‘Godspeed On The Devil’s Thunder’ is jó – a későbbiekről ne beszéljük –, a Dimmu legújabbja, az ‘Abrahadabra’ a ciki cím ellenére szintén jó anyag.) Lindberg pedig a göteborgi alapbanda, az At The Gates dallamos death metalját hozta (minden In Flames-es popzenésedéstől mentesen), beszállása különösen jót tett a csapatnak.

Ahogy az ugyanitt rendezett Cryptopsy-koncert alkalmával, ezúttal is hasonló zsánerekben utazó hazai bandák vezették fel a sztárcsapatot, most szerencsére csak három, nem öt. Két nappal korábban ugyanezen folyosókat Mike Williams és Jimmy Bower rótták szabadlábon, míg a Lock Up tagjai szégyenlősebbnek mutatkoztak, csak szerencsével lehetett elcsípni őket a többiek fellépése alatt. Az első banda a háromtagú Another Way volt, akik fastcore-t játszanak. Találó, hisz ez a szubzsáner közeli rokona a grindcore-nak. Az énekes olyan sietséggel mondta a magáét, hogy az a Napalm Death korai albumainak legextrémebb vokáltémáit juttatta eszembe. A hejehujázós éneket nem, csak a felkonferált (témájában punkos) számcímeket lehetett érteni, a műsor kellően nyers volt, prezentálta, honnan jön a grindcore, azon belül pedig Embury és a Lock Up. Az is szimpatikus, hogy magyar nyelven szólnak a szövegek, nem konformizálódtak rá a „közös” nyelvre, azaz az angolra. Az Another Way kb. fél órát játszhatott, de ultrarövid számaikból ennyi is bőven kimerítő volt.

Jött a Kill With Hate, akiket a jobb hazai underground death metal bandák közé sorolnak (felléptek nemrég a Wackenen is). Nem véletlenül. A szokásos death metalos brutalitás mellett technikásan is játszanak, és fejlődnek: a „Burn your local church” pólós énekes a felkonfban elmondta, hogy az egyik új dalukban „van egy kis funky”, és valóban. Azt mondta, igyekeznek olyan műsort adni, ami méltó a főbandához, ennek megfelelően pörgős szettet játszottak. Utának érkezett a Sin Of God, akiket a Cryptopsy előtt is láthattunk, bár akkor énekesük nélkül léptek fel. Vele pár fokkal lendületesebbek voltak, de ezúttal is csak egy-két virtuóz gitárszólóra kaptam fel a fejem. Ezek után a szervezők közölték, hogy a Lock Up beállásának idejére el kell hagynunk a termet. Bár előzőleg „pontos kezdést, pontos zárást” ígértek, már ekkor is csúszás volt (bár egészen baráti), a Lock Up beállás viszont (ha jól hallottam, technikai problémák miatt) kb. nyolcvan percig tartott. Amilyen forró nap volt, csoda, hogy nem szabadult el addig az pokol.

De megérte várni. Bár kisebb technikai problémák továbbra is jelentkeztek, a Lock Up összességében tökéletes műsort adott. Az eddigi három nagylemezükről könnyű volt összeválogatni egy halálos best of szettet. Csupa hibátlan számot játszottak, melyekhez – Jesse Pintado emlékére – hozzácsaptak két Terrorizer-feldolgozást is. „Tompa” egyben konferálta fel a kettőt, nehogy szünetet kelljen tartani közöttük. Bár tudomásom szerint ez volt a turné nyitó koncertje, a pokoli hőségben és az embertelen tempónak köszönhetően rendesen fáradtak a zenészek is (Barker eleve szájon át lélegzett, Lindberg pedig kapkodta a levegőt), de tartották magukat, és a végén még vissza is jöttek egy dal erejéig. Kb. egy órát játszhattak tokkal-vonóval, de ebben a műfajban az rengeteg, azt hiszem, senki nem ment haza elégedetlenül (legfeljebb hullafáradtan). Nem csak a közönség élvezte a bulit, de ahogy láttam – minden előzetes komplikáció ellenére – a zenészek is, különösen Lindberg, aki a szokásos erőszakoskodó satanic death-es felkonfokat is mosollyal a szája szélén mondta el. A deathgrind rituális haragünnep, ami nem ad életre szóló élményt, de a maga műfajában csúcsminőséget képviselő Lock Up ezen az estén kihozta zenéjéből a maximumot.

Szerző: Csiger Ádám