Öreg rocker nem vén rocker: Deep Purple - FEZEN Fesztivál, 2013.08.03.

írta Bigfoot | 2013.08.06.

Életem elmúlt harmincnégy éve alatt kevés olyan nap volt, amikor nem szólalt meg a Purple muzsikája a környezetemben. Mit csináljak, fanatikus vagyok, vállalom. Azonban az ilyen fanatizmus szerintem kevésbé veszélyes, mint mondjuk bármilyen ideológia után érzett megszállottság. Szóval, Krisztus után 2013-ban, augusztus napjának harmadikán eljött az idő, amikor tízedik alkalommal is szem- és fültanúja lehettem egy bíborszínű hard rock koncertnek. Teltházat várt a FEZEN szervezőbrigádja, és ez bizony bejött. Tizenöt perccel később kezdték a bulit azért, hogy a kapuban várakozó sok száz ember bejuthasson, és a 20.45-ös kezdésre megtelt a MÁV Stadion füves játéktere.

A koncert előtt azt találgattam, milyen nótával izzítják be a bulit: egészen mostanáig a Fireball vezette be a szeánszokat, augusztus elsején Wackenben (a hangversenyt rögzítették 3D-ben egy DVD számára) viszont a Highway Star indított, és Fehérváron is az utóbbi lett a befutó. Ami mindjárt feltűnt, hogy az előttük játszó finn Amorphis tisztának éppen nem mondható megszólalása után kezdetben az éneket leszámítva jól szólalt meg a Deep Purple. A másik örvendetes tény, hogy a színpadról csak úgy áradt az energia, amivel az öt tininek éppen nem mondható zenész végignyomta a penzumot. A ’Machine Head’ album bevezetője után meg sem álltak egészen a koncert végéig, semmi líra, lassulás nem volt tapasztalható a műsor alatt, egyszerűen zúztak. Na jó, nem úgy, mint bizonyos bandák, de végig izzottak a hangszerek felelőseik kezei alatt. A Highway Star után szünet nélkül nyomták az Into The Fire-t, a Hard Lovin Man-t, az új nótát, Vincent Price-t és a Strange Kind of Womant. Ian Gillan nem sokat foglalkozott az összekötő szövegekkel. Sokszor megdicsérte a publikumot, elmondta a számcímeket, de a zene mindent vitt. Nem csak mennyiségben, minőségben is.

Az energia mellett az a hallatlan játékosság, a szűnni nem akaró jókedv is végig kitartott a száz perc alatt, melyekbe a nagy slágerek mellett csemegéket is kaptunk, hiszen a ’Fireball’ zárása, a No One Came nem rendszeres tétel a koncertprogramban, vagy a már említett Hard Lovin’ Man az ’In Rock’ végéről is három éve került be az élő show-ba. Ez utóbbit előtte sosem adták elő koncerteken. Az új albummal három dal erejéig foglalkoztak, azonban a ’Now What?!’ megjelenése előtt már ismert All The Time In The World-öt nem hallottuk, pedig a megelőző fellépéseken stabil tétel volt. Sebaj, megkaptuk a Hell To Pay rock and rollját, az Above & Beyond most is terítékre került, csakúgy, mint a videoklipből szintén jól ismert Vincent Price, a régi idők horrorfilmjeinek színészéről szóló nóta.

Természetesen elég idő maradt a hangszerszólókra: Don Airey klasszikus témákkal tarkított fantáziáját zabálta a közönség, csak úgy Steve Morse pengetését, ahogy a Columbia űrsikló áldozataiért síró Contact Lostot átvezette a The Well Dressed Guitar instrumentális fantáziájába. Steve egyébként kapott még egy önálló lehetőséget, méghozzá a zárásban, a Black Nightban jeleskedett, de itt inkább a publikumot vadította. A buli talán legjobb percei a szintén ráadás Hush-ban, amikor jammelgetéssel jól elhúzták a nótát, és Morse, valamint Airey óriási párbajt vívtak. Airey játéka végig nagyon színes volt, hiszen nem csak komolyzenével fűszerezte a dalokat, hanem kortársakat, mint például a Jethro Tullt vagy a Nice-ot is megidézte.

A Smoke On The Water most sem hiányzott, szerintem a nép haza sem ment volna addig, amíg el nem játszották. Hiába, ez az örökzöld épp olyan kötelező, mint a Rolling Stones bulikon a Get No. Énekelte is a mindenki, amikor elhalkultak, bár a zenekar egy kicsit nehezen talált vissza. Biztos lesznek szép számmal, akik fanyalognak, de én megnyugodtam, Ebben a korban ilyen teljesítményt nyújtani egy élő koncerten, hát, ezt nem mindenki mondhatja el magáról. Persze óriási rutin és összeszokottság áll a Deep Purple mögött, hiszen amióta Steve Morse közéjük állt 1994-ben, folyamatosan úton vannak és jóval több koncertet nyomtak le vele, mint nem éppen széparcú elődjével, Ritchie Blackmore-ral. Gillannek is jó napja volt, bántó hibát nem csinált, mondjuk mozgásán a kor már látszik (két év múlva hetven lesz), egy-két billegésével erősen Leonyid Brezsnyevre emlékeztetett. De az ő korában nem sokan tolják a rock and rollt a színpadon! A Perfect Strangerst már évek óta mélyebb hangnemben nyomják, hogy hangjához idomuljanak, de minden változik ebben a világban. Egy dobszóló belefért volna, a The Mule ezúttal kimaradt, Ian Paice nem érezte szükségét, viszont Roger Gloverrel most is bombabiztosan nyomták a ritmust. Ha egy buli még órákkal a vége után is zakatol belülről, akkor az tuti jól sült el. Reggel öt óra van, és én még mindig nem alszom…

Szerző: Bigfoot

Képek: Ruthner Oszkár

Köszönet a FEZEN-nek az élményért!