Elátkozott szerelmek, eltűnt istenek - Nick Cave & The Bad Seeds életmű

Nick Cave-ről nehéz lenne objektívan írni, még akkor is, ha nem az ausztrál zenész munkássága indította volna el a szerzőnek a valódi underground rockzenével való ismerkedését. Ha néhány szóval szeretnénk jellemezni a Cave-jelenséget, talán azt mondhatnánk: költészet, erő, érzelmek, mélység, szuggesztivitás. És még néhány kulcsszó: Isten, szerelem, szex, gyilkosság, kárhozat és kétségbeesés. Persze, önmagában még mindez kevés lenne ahhoz, hogy egy ilyen egyedi figurát eredményezzen, aki mondhatni önmagában egy külön stílust definiál. Még akkor is, ha nyilvánvalóan volt honnan merítenie: Bob Dylantől, Leonard Cohentől, a 80-as évek elején egyszerre befelé forduló és anarchikus poszt-punkjából, a soulból és a „mocsár-mély” déli country-ból, vagy éppen az angol mintára csak „Australian Gothic”-nak nevezett zsánerből. A Bad Seeds zenéjében mindez keveredik, de persze még ott lapul valami megfoghatatlan többlet, amelyet a zsenik ismertetőjeleként szokás emlegetni. De mégis, ki is ez a ma már hatvan felé közeledő művész?

A történet 1957-ben az ausztráliai Wangarattában kezdődött. Nick Cave egy irodalomtanár és egy könyvtáros fiaként látta meg a napvilágot, volt alapja tehát az intellektuális érdeklődésnek. Anglikán nevelésben részesítették a fiút, így hamar megismerkedett a vallással, amely nem éppen „ortodoxnak” nevezhető felfogásban, de egész munkásságában meghatározó szerepet játszott. Mick Harvey-vel még a középiskolában találkoztak és megalapítottak egy bandát, amely a Boys Next Door öltötte magára. Az első single-jük címe ’These Boots Are Made For Walking’ lett, amelyet 1978-ban hamarosan követett egy ’Door Door’ című album '79-ben. A tagok ekkor: Nick Cave, Mick Harvey, Tracy Pew, Phillip Calvert és Rowland S. Howard.

1980-ban az új, ’Birthday Party’ című albumukról nevezték át az együttest és Ausztráliából Londonba költöztek. Botrányos életstílus, szex és drogok: a fiatal együttes berobbant a londoni undergroundba. Experimentális post-punkjuk vad volt, kaotikus, sötét és extrém. Hamarosan tiszteletet vívtak ki a brit főváros forrongó zenei színterén, köszönhetően az olyan LP-knek, mint a ’Prayers On Fire’ vagy a ’Junkyard’. Utolsó albumuk, a ’Mutiny’ után Nyugat-Berlinbe költöztek. 1983-ban Cave feloszlatta a bandát, és megalakította a Bad Seeds-et a gitáros Blixa Bargelddel, aki a poszt-indusztriál zene egyik legjelentősebb formációjának, az Einstürzende Neubautennek volt a vezetője volt. (A Bad Seeds nevet Mervyn LeRoy 1956-os gyerekhorrorjából kölcsönözték.)

Az együttes első munkája 1984-ben jelent meg. A felállás: Nick Cave (ének), Blixa Bargeld (gitár), Mick Harvey (dob és zongora), Barry Adamson (basszusgitár), Hugo Race (gitár). Az első album a ’From Her To Eternity’ címet kapta, s nem sok kellemesen dallamos, viszont annál több atonálisan őrült és a szövegeket tekintve mélységesen morbid pillanatot tartogat. A későbbi lírikus itt még mintha ígéretként sem létezne. Az album nagyrészt a Birthday Party hatásait hordozza magán, azonban a későbbiekre való utalásképpen egy Leonard Cohen (Avalanche) és egy Elvis Presley (In The Ghetto) feldolgozás is fellelhető rajta. Ezeket leszámítva viszont anarchikusan nyomasztó pokoljárás, sehol egy megjegyezhető dallam, a dob idegtépően kattog az elkínzott gitárok és a disszonáns zongorahangok közepette. Erre jön Nick sátáni éneke, amely groteszk suttogásból egy pillanat alatt hisztérikus üvöltéssé fajulva kergeti őrületbe a kevéssé felkészült hallgatót. Nehéz elképzelni, hogy ugyanezt a Cave-et általánosságban az érzelmes balladákról és a Kylie Minogue-gal énekelt melankolikus duettről (Where The Wild Roses Grow) ismeri a nagyközönség.

A következő évben Cave egy regényen kezdett dolgozni (And The Ass Saw The Angel/És Meglátá A Szamár Az Úr Angyalát), amelynek témái több helyen megjelennek a Bad Seeds következő albumán. (A lényegében vallásos témájú, de irgalmatlanul sötét könyv számos irodalmi díjat gyűjtött be s 10 nyelvre lefordították.) Az új album még a ’From Her To Eternity’-hez hasonló megközelítésben született, de a dalok relatíve finomodtak (habár nehéz is lett volna túlszárnyalni az előző album kegyetlenségét.) A ’Firstborn’ esetében is fölösleges könnyed perceket vagy akár egy kis megnyugvást keresnünk. A kezdő Tupelo egy kissé mellbe vágja a hallgatót, hogy ne is keljen fel a földről az elkövetkezendő 40-45 percben. Torz bluesok, az extázisig fokozott nyugtalanság, sötétség, a kipréselt gitárhangok pengeként vágnak, Cave mély hangja pedig mintha ismét a pokolból szólna. De már találunk egy elképesztően nyomott hangulatú balladát (Knocking on Joe), ami már mutat abból valamit, hogy milyen irányba fog később elmozdulni a zenekar.

A következő év igen aktívan telt a Bad Seeds részéről, ugyanis sikerült két albumot is elkészíteni, igaz, a ’Kicking Against The Pricks’ csak feldolgozásokat tartalmazott. Nick leginkább klasszikus bluesokat dolgozott át, az előző két album hangzásvilága után meglepően letisztult felfogásban. Vannak ugyan itt is meghökkentő darabok, de az eddigiekhez képest szokatlanul melodikus az összkép. Cave zseniálisan formálta át a saját világának megfelelően a számokat. Tim Rose Hey Joe-ja – amit a legtöbben még Jimi Hendrix tolmácsolásában ismerhetnek – például egészen megragadóan, sötéten „cave-esre” sikerült, de a nyitó Muddy Water sem marad el mögötte. A következő sorlemezen, amely ’Your Funeral... My Trial’ címmel jelent meg, szintén érezhető a változás. A sötét, minimalista hangzás marad, de már kissé hallgatóbarátabbak a dalok. A zene nyugodtabb és talán líraibb lett, habár ez is csak a számok felére igaz. Baljósan gyönyörű zongorafutamok, melankolikus gitár és mindenekelőtt erős dalok jellemzik a lemezt. Cave hangja persze iszonyú mennyiségű világfájdalmat közvetít az olyan tételekben, mint a Carny vagy a hátborzongatóan sötét Stranger Than Kindness, amely a Berlin Fölött Az Ég című Wim Wenders filmben is többször megjelenik. (Egyébként maga Cave is epizódszerepet vállalt a klasszikus alkotásban. )

A következő lemez, a ’Tender Prey’ a Bad Seeds zenéjének végleges megváltozásáról ad hírt. Az új album minden eddigi munkánál muzikálisabb és letisztultabb lett, s mondani sem kell, hogy igen jó dalokat tartalmaz. Cave hangja egyre biztosabb, a zenészek pedig profik. Ez esetben sem kell azonban valami könnyed hallgatnivalót várnunk. A zongorás  balladáktól kezdve az egyetlen gitáron előadott bluesokon át a gospelszerű dalokig minden megtalálható itt, amivel Nick Cave és a Bad Seeds valaha kísérletezett. A nyitó Mercy Seat az együttes legnagyobb számban eladott single-je lett, s a hegedű és gitár összjátéka talán még sosem volt ennyire tiszta. Az Upjumped the Devil című akasztófa-blues a 70-es évek olasz spagetti westernjeinek hangulatát idézi, a Deanna viszont szokatlanul felszabadult, persze némileg sötét és ironikus módon. A Mercy-ben Cave valami elképesztően fájdalmas éneket produkál. Nick és zenekara még ebben az évben játszott a már említett Wenders-filmben, illetve Cave egy Ghosts...Of the Civil Dead című börtönfilmben is megjelent, amelynek zenéjét is ő írta. King Ink (Tintakirály) címmel könyvet adott ki, amely verseket és dalszövegeket tartalmazott. Ezután Berlinből Brazíliába költözött, ahol egy turné folyamán megismerkedett Vivienne Carneiróval aki hamarosan a partnere lett, 1991-ben pedig Luke nevű fia is született tőle.  

Talán Vivienne-nek és a barátságos Sao Paolo-i időjárásnak köszönhető, hogy Nick legújabb kiadványa jóval lágyabbra sikerült, mint az eddigiek. Azért a ’The Good Son’ sincs híján annak a mélységnek és fájdalomnak (például: Sorrow's Child, The Hammer Song), amely az eddigi munkákat jellemezte, de egyre több a nyugodt, már-már pozitív hangulatúnak nevezhető szerzemény. Ezen a lemezen található az igen meggyőző The Weeping Song, amelyet azóta szinte minden Bad Seeds-koncerten eljátszanak. A kezdő Foi Na Cruz akár Leonard Cohen agyszüleménye is lehetne, nem is beszélve a lírai Ship Songról: Cave egyetlen zongora segítségével művel csodát. Az album egyébként szintén remekül sikerült, egy kerek, érett és letisztult munka. Érdekes, hogy hősünk élete éppen ekkortájt indult meg a lejtőn. Köztudott, hogy sohasem tartózkodott az italtól és a különböző tudatmódosító szerek használatától, végül heroin birtoklásáért letartóztatták és elvonókúrára küldték. Ekkorra már drogfüggése annyira elhatalmasodott, hogy kérdésessé vált, egyáltalán túléli-e. Két év múlva adta hírül: életben maradt.

Elképzelhetjük, mit élhetett át a művész ebben a két évben, ha meghallgatjuk a ’Henry's Dream’ című lemezt. Ismét egy dühös album, amin a hegedűjáték minden eddiginél sziporkázóbb, a zongorajáték keményen odacsapva, Nick éneke pedig minden üres helyet betölt. A főként zongorára és akusztikus gitárra épülő dalok többsége rendkívül zaklatott, de a korai lemezekhez viszonyítva mégis jól látható a fejlődés a dalok megkomponálásában és a hangszerelésben. Nick nem akart visszatérni korábbi hangzásához. Az I Had a Dream Joe, Brother My Cup Is Empty, John Finn's Wife mind tipikus, csak rá jellemző alkotások, ahol keveredik a misztikum és a balladisztikus homály a hétköznapok kemény és prózai realitásával. A záró Jack the Ripper meghallgatásakor pedig elgondolkozunk, hogy vajon csakugyan meggyógyult-e.   

A következő lemez, a ’Let Love In’ az egyik legismertebb és legjobb munkája. Do You Love Me?, Red Right Hand, Loverman: talán az énekes legtöbbet emlegetett dalai. A ’Let Love In’ nem más, mint Cave eddigi művészetének összefoglalása. A számok minden korábbinál erősebbek, a lemez minden érzést, színt és hangulatot felvonultat. Többnyire szerelmes dalok szerepelnek itt a fájdalom nyelvén prezentálva, minden magasságon és szakadékon, szenvedésen és boldogságon átvezetve, amit ez az érzés jelenthet. Az örök kérdés (Do You Love Me?/Szeretsz engem?) foglalja keretbe a művet (Part I és Part II). A Loverman-ben (amit egyébként a Metallica is feldolgozott) Cave a  mindent elégető szenvedély hangján szólal meg. Az Ain't Gonna Rain Anymore-ban a szakítás fájdalmáról énekel, míg a Nobody's Baby Now-ban a férfi és a nő örök küzdelméről vall. Cave a természetfelettivel társalog, miközben a végítélet harangjai zengenek. Lenyűgöző.

A ’Murder Ballads’ volt az első album, amellyel Cave igazi mainstream sikereket aratott és 1996-ban átvehette a legjobb férfi előadónak járó díjat. A Kylie Minogue-gal énekelt duett (Where The Wild Roses Groes) az egész világ számára ismerté tette az eddig inkább underground státusú művészt. Maga az album a gyilkosság témakörét járja körbe, minden dal egy olyan történetet mond el, amelyben megölik legalább az egyik szereplőt. A ’Murder Ballads’ minden igyekezet ellenére kissé unalmas és tartalmatlan munka (pláne a megelőző lemezhez hasonlítva), s mintha nem lenne valódi kohézió a dalok között. Úgy látszik Nick ezen a lemezen beleszeretett a duettekbe, mert P.J. Harvey-vel is énekelt egyet (Henry Lee), akivel persze hamarosan viharos szerelmi viszonyba keveredett.

Amíg a ’Murder Ballads’-on a hangszereseké volt a főszerep, a ’Boatman's Call’ esetében Nick háttérbe szorította a Bad Seeds-t. Ez talán az énekes legszemélyesebb dalgyűjteménye. Az összes szám kivétel nélkül ballada, amit zongora és Warren Ellis hegedűjátéka segítségével adnak elő. Nyoma sincs agressziónak vagy heves indulatoknak, ódon szobrokkal teli kertekben kalandozunk, ahová Cave eddigi legszebb szövegeivel invitál. Azért persze megvan a kellő súly és mélység, ami igaz, megbújik a gyönyörű és atmoszférikus zongoratémák alatt, de csak hogy kitörölhetetlenül belénk szivárogjon a ’Boatman's Call’ minden egyes meghallgatásakor.

Négy év pihenőidőt követően Cave-nek és a Bad Seeds-nek megint sikerült egy szinte tökéletes albumot összehozni. A ’No More Shall We Part’ -on nincs egyetlen üresjárat vagy töltelékszám, mintha minden éppen a helyén lenne. Az intim hangulatú, szomorkás számoktól (As I Sat Sadly By Her Side) a szenvedélyes stadionrockba csapó szerzeményekig (Oh My Lord) minden megtalálható itt. A szövegek talán minden eddiginél többet foglalkoznak Istennel (Halleluja, God Is In The House, Gates to Garden,Oh My Lord), leginkább a ’Let Love In’ szimbolikájához hasonlóan. Mitikus zongoratémák, a gitárok újra hangsúlyosak, Nick a már említett lemez óta nem írt ilyen jó számokat.

A következő album elsőre némileg szürkének tűnhet a megelőző fényének tükrében, ami persze nem azt jelenti, hogy immár leírhatjuk az együttest. A ’Nocturama’ inkább többszöri hallgatás után adja ki a rejtett kincseket. A nagyjából a ’Boatman's Call’ -t idéző, Leonard Cohen-esen  andalító zongorás dalok között kalapácsütésként hat a Dead Man In My Bed ős-rock and rollja (a 80-as évek óta nem hoztak ilyen témákat a fiúk). A lélek mélységeit fürkésző zene ez, a szövegek ezúttal főleg az emberi kapcsolatok traumáit boncolgatják az elmaradhatatlan szerelmes és „istenes” számok mellett. Az elképesztően hosszú, 15 perces utolsó számban (Baby I'm On Fire) Cave tárgyilagosan, mégis hátborzongató őszinteséggel adja tudtunkra: az idő bizony mindenkit és mindent felőröl.

Nem tett jót viszont, hogy Blixa Bargeld, aki az első album óta Cave munkatársa volt, kiszállt az együttesből. A Bad Seeds első duplalemezes kiadványa, a ’Lyre of Orpheus/Abbatoir Blues’ nem a legsikerültebb alkotás, talán túlzottan soulosra vették és érzésem szerint bizony ezek a számok némileg kevésbé invenciózusra sikerültek.

De lássuk, mire képes még Cave az új évezred második évtizedébe lépve. Az utóbbi években a Grinderman lecsupaszított garázs-rockjával borzolta a kedélyeket, és a hasonló felfogásban fogant ’Dig, Lazarus, Dig!!!’ című  album némileg visszahozta az elveszettnek hitt lendületet és keménységet. Az album inkább erőteljes, mint melankolikus, az elmaradhatatlan fájdalmas balladák mellett itt ütős rock-számok is sorakoznak: Cave bizony sosem rejtette véka alá, ha valami baja van a világgal és itt is keményen odamondogat a társadalomnak. Kiváló album, de több hallgatás kell neki, hogy igazán beérjen. A folytatásban azonban egyáltalán nem ezt a vonalat vitte tovább, sőt, az idei ’Push The Sky Away’-jel a lehető legmesszebb került a garázsrockos előzményektől. A ’Dig, Lazarus, Dig!!!’-en a hangszereseké volt a főszerep, most azonban Nick ismét a háttérbe szorítja a Bad Seeds-t. Ez egy sokkal introspektívebb világ: nyoma sincs a tomboló energiának és a mindent felemésztő lüktetésnek. De az egész ismét remekül szó: mély, súlyos és erőteljes, tökéletes a történetmesélésre – ahogy azt már Cave-től megszokhattuk, ismét olyan, mintha csak valóban egy újjászületett középkori bárd volna. Úgy tűnik, még nincs itt az ideje, hogy a Bad Seeds átadja a helyét a fiataloknak. Nick, várjuk a következő felvonást!

Szerző: Edeneyes

A Nick Cave & The Bad Seeds augusztus 7-én 21.30-kor lép fel a Sziget Fesztivál Nagyszínpadán.