Szí­vmelengető mizantrópia: Eyehategod, Harm's Way, Twitching Tongues, I Exist, Pet The Preacher - Dürer Kert, 2013.07.22.

Először lépett fel Magyarországon a New Orleans-i sludge metal legenda, az Eyehategod. A 25 éve alakult banda tagjai láthatóan otthon érezték magukat a Dürer kistermében. Egy estére Budapest lett az új New Orleans.

Az Eyehategod a sludge (iszap) metal pionírja, bár Mike Williams énekes-frontember annak idején a hardcore punk és a doom metal keverékeként írta le a stílusukat. Ha valaki furcsállná, hogyan csinálhat néhány white trash gyerek (vagy saját szavaikkal: white nigger) ennyire jó és eredeti zenét, legyen elég annyi, hogy New Orleansból jönnek, a város színes zenei palettája hatással is volt rájuk (olyan bandák mellett, mint a Black Sabbath vagy a Celtic Frost). Mike IX a látszat ellenére intelligens fickó, például ő szerkesztette a Metal Maniacs magazint. A csapat másik húzóembere Jimmy “a déli metal keresztapja” Bower gitáros, aki a Downban is dobol. Zenéjük akár avantgárdnak is nevezhető: tudnának dallamos, slágeres muzsikát játszani, de nem teszik, helyette ha találnak egy jó riffet (meglepően gyakran sikerül), szétlassítják, eltorzítják, belerondítanak. Hogy mennyire fülbemászó zenét tudnának játszani, ha akarnának, azt példázza a ‘For the Sick’ című tribute-lemez, mely alighanem minden idők legjobb feldolgozás-albuma; a számaik dallamosabbra vett verziói szerepelnek rajta. Az Eyehategod szándékosan fájdalmas, fülsértő zenét játszik, melyhez bluesos, depressziós szövegeik, témáik is illenek: olyan nihilista-antiszoc dalcímeik vannak, mint a Sister Fucker, az I Am The Gestapo, a Kill Your Boss, a Hit A Girl vagy akár a White Nigger. Négy stúdiólemezük van, a mainstream siker átka elkerülte őket. Hiába elhivatott kommunista zenekar a Rage Against The Machine, ha egyszer Zack de la Rosca vagyonát 25 millió dollárra becsülik. De amikor azt halljuk, hogy a bevallása szerint koldusszegény (és a társadalomra ettől kezdve hivatalosan is veszélyes) Williams házát elvitte a Katrina hurrikán (pontosabban porig égett), majd a zavargások után letartóztatták és lecsukták drogbirtoklás vádjával, az már hitelesség (az óvadékot Phil Anselmo tette le). Meg is énekelte a történetet a New Orleans Is The New Vietnam alkalmával.

A koncert estéjén minden adott volt egy tökéletes EHG-fellépéshez, a rekkenő hőség alighanem ismerős lehetett a mélydéli bandának. Az estet, amely állítólag a zenekarok kérésére került a Kisterembe, a háromfős dán Pet The Preacher nyitotta, akik az egyik tag elvonója miatt kieső The Gates of Slumber helyére ugrottak be, és “heavy stoner bluest” játszanak. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan voltak a teremben, amikor nekifogtak, ami azzal magyarázható, hogy a meghirdetett fél nyolcas nyitásnál jóval hamarabb kezdtek. A fellépésüknél sokkal inkább lekötötte a figyelmemet Williams és Bower, akik lazán mászkáltak a Kisterem előtti folyosókon. Ha nem tudtam volna, hogy néz ki Williams, akkor is felismertem volna, hogy csak ez a tag lehet az EHG-énekes: drogéhesen csillogó szemek, corpse paint nélkül is tökéletesen hullaszerű arc (sőt, élőben meglepően alacsony és pocakos, ahogy az lenni szokott). A merch pultnál meg lehetett vásárolni ’Cancer As A Social Activity’ című verseskötetét, melyet dedikáltatni sem lehetett nehéz vele. Lazák voltak: Bower folyamatosan dohányzott, fittyet hányva hazánk törvényeire (is), egész este ők voltak a leghangosabbak a klubban. Megnézték az I Exist fellépését, kábé másfél méteres távolságból, senki nem mert eléjük pofátlankodni, így aztán a közönség félkört alkotott köréjük. Nagy volt a szeretet a két banda között, az I Exist műsora végén Bower látványosan lepacsizott velük. Az ausztrálok játszották a leginkább sludge-os zenét a fellépők közül, mintegy bizonyítva is az Eyehategod jelentőségét. Szimpatikus fiatal banda, és megismerhettük a durva ausztrál akcentust is (annak idején újra kellett szinkronizálni a Mad Maxet az angol-amerikai közönség kedvéért). Koldulni sem voltak restek: a merch pultnál műanyag pohár állt valami olyasmi felirattal, hogy “pornóra, kajára, drogra és a szegények megsegítésére”.

Az I Exist volt a legjobb az első négy fellépő közül. Nagyon kellett az a turnéegyesítés, mert fel nem foghatom, hogyan lehet rajongani az egyaránt metálos hardcore-t játszó, szerintem középszerű Twitching Tonguesért és a Harm’s Wayért, márpedig néhányan az első sorokban őrjöngők közül a dalszövegeiket is ismerték. Az Angyalok városából érkezett Twitching Tongues melodikus, tiszta énektémákkal igyekezett hengerelni, a Harm’s Way kigyúrt, terepszínben feszítő énekese pedig erőszakosan hörgött, és néha nagyokat ugrott, mint Michael Jordan (ha már a Szeles városból jönnek). Hangosak voltak, koncertzenét, sőt, tánczenét játszottak (azaz lehetett rájuk pogózni, sokan éltek is a lehetőséggel), otthon sosem hallgatnám őket. Néhányan sajnálkoztak, amiért csak fél órát kapott mindkét együttes. Szerintem ez is sok volt.

Williams és Bower szerencsére e két koncertet is megnézték, jelenlétükkel csillapítva a rájuk kíváncsi közönség drogzene-éhségét. Amikor végre felkászálódtak a színpadra, Williams bemutatkozott ugyan, de továbbra is elcsevegett Bowerrel, a hangolás alatt és után is, a közönséggel pedig csak a levont életbölcsességeket osztották meg. “Kill cops!” - hergelte a vokalista a közönséget őszinte gyűlölettel a hangjában – nem kérdés, miről szólhat a Pigs című számuk. Bár senki nem kérdezte, Bowerrel teljes egyetértésben elárulta, mi a legjobb dolog az életben: “heroin, guns & pussy”. “Tessék elkezdeni az elbutulást!” – keltette a hangulatot, és később sem állt be a szája, a számok között is osztotta az észt. Ahogy az szokás, ő is dicsérni kezdte fővárosunkat, csak kicsit másképp: azon merengett, vajon miről híres Budapest, végül arra jutott, hogy itt találták fel a pelenkát (amire bevallása szerint akkor és ott neki is nagy szüksége lett volna). “Mike Williams is New Orleans” - mondta Anselmo, az énekes ezt aznap este igyekezett is bizonyítani. Nem voltak szobatiszták: Williams köpködött, sőt orosz zsebkendőt használt, és nem spórolt a matériával. “Senki le se szar minket, mert rossz a szagunk, drogozunk és iszunk, na meg fogalmunk sincs, mit csinálunk” – magyarázta önnön pária-voltukat. Vártam, hogy a Sister Fucker előtt feltegye a szokásos “How many people here fucked their sister, raise your hands” kérdést, de hiába jelentkeztem, hogy elmondhassa az “I fucked your sister too” kontrát, válaszra sem várva belecsaptak a nótába. Williams énekesként is nagyot alakított: olyan hosszas és mély metalos hörgéseket adott ki, amilyeneket még sosem hallottam tőle. A végére átment parasztból rocksztárba, mikrofonnal verte a cint. A szett természetesen egy best of összeállítás volt, amibe egy-két remek szám (Shinobi, Serving Time In The Middle Of Nowhere) nem is fért bele, sőt, elhangzott két új, még lemezre váró dal is, melyekre első hallásra azt mondanám, nem érnek fel a klasszikusokhoz, de a stílus azért maradt a régi.

Bár vannak pogó-kompatibilis gyors (pl. Sister Fucker) és lassabb, bólogatós (Dixie Whiskey) dalaik, alapvetően következetes a stílusuk: minden EHG-szám ugyanolyan, így aztán ezen az estén sem számított a sorrend, az egész show egy végtelen, hipnotikusan hömpölygő iszaptengerré folyt össze. Maximálisan érvényesült az, ami az EHG zenéjét működteti: fájdalmas, avantgárdos noise, valamint egyszerre fülbemászó és súlyos (plusz szégyentelenül cool, de pokolforró) riffek váltogatása, ahol előbbi után az utóbbi katartikusan hat. Ez a szélsőséges hangulatingadozás jellemzi egyébként Williamst is, aki az élet szépségeinek ecsetelése (heroin, puskák, punci, zsarukat ölni) mellett háromszor is elmondta, hogy meg akar halni (huszonöt éve mondogatja, óvatos duhaj). A szett után a banda maradt a színpadon, némi szabad asszociációs ökörködés erejéig. Nem bántam, hogy a Kisterem lett a helyszín, a tökéletes koncert mellé kaptunk egy családias hangulatú bulit is néhány down-to-earth, földön járó rockhős társaságában.

Szerző: Csiger Ádám

A képek nem a koncerten készültek.

Köszönet a Phoenix Music Hungary-nek!