fbpx

Alice feléleszti a holtakat: Alice Cooper - Kajot Arena, Brno, 2013.07.26.

írta Hard Rock Magazin | 2013.07.27.

Csillogó, színes szalagok esnek a fejünkre, meglepetten kapunk utánuk. Senki sem látta megnyílni a mennyezetet, a színpadot elöntő szappanbuborék-felhőt bámultuk önfeledten, és a hátulról tűzijátékkal megvilágított flexelő, kiégett arcú, de tökéletes testű hajmetál istenségeket. Most lassan oszlik a tesztoszteron-felhő, bár a feromonok még az orromban. Az este kiváló leckével szolgált prüdériából mindenkinek, aki komolyan azt hitte, immunis a 80-as évek hajbandáira. Itt járt Alice Cooper – áll a falon nagy betűkkel, ahogy kitoloncolnak az időgépből.

Tudhatott valamit a Jézus-freak, aki „You! Repent!” feliratú pólóban, egy „Jézus Krisztus az egyetlen út Istenhez. Közeleg az utolsó ítélet!!!” táblával állt az aréna bejáratánál, és próbálta a részben autentikus glam cuccokba öltözött, részben zokni-szandálos civil tömeget eltéríteni a koncert látogatásától. „Nincs jobb dolgod, mint Alice Cooper koncertre menni? Menj haza és imádkozz, így talán megmenekülsz a kárhozattól...” – próbálkozott, mi pedig vidáman megemeltük felé a sörünket, volt, aki még a kezét is megrázta. Persze, hogy nincs jobb dolgunk, miről beszélsz?!

A csehek által csak Európa legnagyobb falujának becézett Brnóban tényleg nem történik sok minden. Metal koncertek főleg nem. Így amikor megláttam, hogy Alice Cooper játszik itt, először gondosan átolvastam a plakátot, hogy nem egy történelmi vetítéssel vagy egy helyi tribute banda koncertjével keverem-e össze, és mire meggyőződtem a fellépés valódiságáról, a hitelkártya már ki is ugrott a tárcámból és vidáman diktálta adatait a ticketportálnak. A küzdőtér két részre volt osztva, így a legdrágább, közvetlenül a színpad elé szóló jegyekkel nem csak a jó látási viszonyokat vásároltam meg, hanem több köbméter személyes teret is, sőt mint később kiderült, a gitárpengetőkre, dobverőkre, nyakláncokra, sőt Alice lovaglópálcájára való kizárólagos jogot, amit a két óra alatt a tömegbe dobált a banda. Korán jöttünk, söröztünk, és jókedvünkben még az előzenekarnak is adtunk egy esélyt kínos színpadi viselkedésük ellenére.

A bemelegítést a Cryptex intézte, nagy lelkesedéssel, de mérsékelt sikerrel. Három furcsa figura játszott, a saját definíciójuk szerint „robbanékony rock, folkos beütésű alternatív és régimódi prog-art keveréket”, de lehetett volna tök más is, nem tudnám megmondani. Helyenként kifejezetten vallásos zene benyomását keltette. A programjuk teljesen eklektikus volt, a skót szoknyás hannoveri frontember énekelt, szintin és orgonán játszott, csörgődobot rázott, és ha ráért, elővette a basszusgitárt. Legtöbbször azért nem ért rá, és ilyenkor nem volt túl kövér a hangzás. Javukra írhatjuk, hogy a zene hallgathatónak bizonyult, de azért itthon nem fogom feltenni. A gitáros egy fura, régimódi szmokingban és nyakkendőben idézte az ötvenes éveket, a színpadi mozgását is beleértve, a frontember pedig fel-le ugrált, próbálta énekeltetni a tömeget, sajnos a helyzetükhöz mérten aránytalanul áradó önbizalommal. Én a magam részéről szeretem, ha egy ismeretlen előzenekar mutat némi alázatot, ezért sem nagyon tudtam azonosulni a Cryptex-szel. Na meg az sem ártana, ha eldöntenék, mit is akarnak játszani.

Fél tíz is elmúlt, mire leszállt a sötétség, és a ködfelhőbe berobbant a Hello Hooray (Let the show begin!), és a hihetetlen kisugárzású, a korát meghazudtoló formában lévő Alice piros-fekete csíkos kétrészesben, oldalán három (!) fiatal gitárossal, és olyan vastag hangzással, amilyet élőben még alig hallottam. Nincsenek átkötőszövegek, Alice nem beszél, csak sláger követ slágert. Az első szó, ami eszembe jut a banda teljesítményével kapcsolatban, az a professzionalitás. Precízen játszanak, mindenki tudja a helyét. Nyilvánvaló, hogy gyakorolták a színpadi show-t, sok mozgást és figurát csináltak szinkronban, de magukra hagyva is jók, hiszen minden tag ismeri a stílus elvárásait. Ez a szerkókról is lejött – bandanák, karszorítók, farmermellények, bőrdzsekik, övről lógó sálak, kitűzők, nagy aviátor napszemüvegek, (kilógó tökéletes hasizmok), szűk nacik, csillogó kabátok, szóval a teljes glam-illúzió. Alice ötször öltözött át (iszonyatosan gyorsan), és egy hangszóró tetejéről csípőriszálásával terrorizálta a nézőket, míg a basszer Chuck Garric és a ritmusgitáros Ryan Roxie betöltötték az „eye-candy” szerepét, kidolgozott felsőtestekkel és csajozós attitűdjükkel. Mindeközben Orianthi, ez a 24 éves „kislány” olyan gitárszólókat kanyarított, hogy ha épp hallható volt a hihetetlen hangorgiában, hogy épp mit játszik, kezünkbe vettük kalapjainkat.

A színpadkép folyamatosan változott, és Alice szokásához híven liberálisan használta a kellékeket – a mindenfele heverő babafejek közt például a Caffeine alatt hatalmas kávésbögrével játszott, a Dirty Diamonds közben kb. harminc nyakláncot szórt a tömegbe, aztán jött a Feed My Frankenstein, ahol egy zombi-nővérke próbálta Alice-t elintézni, felkötözték egy kísérleti asztalra, átküldtek rajta 220 Voltot, eltűnt, majd háromméteres Frankenstein babaként került elő... A Ballad of  Dwight Fry alatt kényszerzubbonyban szenvelgett, végül pedig guillotine alá fektették és lefejezték, a véres fejet pedig közbehordozták. Aki eddigre nem élte bele magát a show-ba, azzal valami baj van... A Dirty Diamonds után pedig egy rövid és nagyon élvezetes basszus- és dobszólóval mutatta meg a Chuck Garric-Glen Sobel páros, hogy a szólóknak nem feltétlenül kell leültetniük a hangulatot, ahogy az annyi más banda koncertjén történik...

A turné címére – „Raise the Dead” – a második blokk adott magyarázatot. A Love The Dead-et követően négy sírkő képe vetült a falra, és Jim Morrison, John Lennon, Jimi Hendrix és Keith Moon előtt tisztelegtünk a Break on Through (to the Other Side), Revolution, Foxy Lady és My Generation számok Alice Cooper-verziójával. Egy ekkora névtől, akinek az életműve hemzseg a jó daloktól, nagyon nagy (és eredeti) dolognak tartottam, hogy „feldolgozásokat” vállalt. A jelenlevő rockerek hasonlóan érezhettek, ez a húsz perc (is) hatalmas sikert aratott. A nosztalgikus hangulatot a Poisonnal oldotta fel a banda, amire akkora össznépi éneklés kezdődött, hogy legkésőbb itt nyilvánvalóvá vált, amit a ruhák alapján már sejteni lehetett – hogy tudniillik a hallgatóság fele nem igazán AC rajongó, csak ki van éhezve valami jó kis rockzenére, és valószínűleg (laikus ismerősömhöz hasonlóan, aki négy szám ismeretében jött el, de végigkiabálta és ugrálta a koncertet) csak ki akarja használni, hogy történik valami a „faluban”. Lehet a turné címe arra utal, hogy egy AC koncerttel még a halottakat is fel lehet támasztani és bulizásra bírni?!

Ráadásnak megkaptuk a School's Out-ot szappanbuborék-felhőben, aminek a végén átcsaptak az Another Brick In The Wall (Part II)-ba, így aztán tisztelegtünk még egyet a Pink Floyd előtt is gyorsan, majd ránk dobták a sok csillogó szalagot és egy szempillantás alatt vége, s csak ekkor tűnt fel, hogy két órája nem gondoltam semmire, csak élveztem a show-t... Alice teljesítette egy nagy vágyamat, igaz, csak két órára: úgy éreztem, mintha 15 évvel hamarabb születtem volna, és a 80-as évek végén élnék – és nem a Vasfüggöny mögött. Bár végül kidobott az időgép, még a 2013-as nyáréjszaka is valahogy izgalmasabb és az utcák is szebbek, mint pár órával ezelőtt...

Setlist:

Hello Hooray / House of Fire / No More Mr. Nice Guy / Under My Wheels / I'll Bite Your Face Off / Billion Dollar Babies / Caffeine / Department of Youth / Hey Stoopid / Dirty Diamonds / Welcome To My Nightmare / Go To Hell / Man Behind The Mask / Feed My Frankenstein / Ballad of Dwight Fry / Killer (első fele) / I Love The Dead / Break on Through / Revolution / Foxy Lady / My Generation / I'm Eighteen / Poison /// School's Out

Szöveg és koncertképek: baumann

Legutóbbi hozzászólások