Minden vég egy új kezdet: Beatrice, Deák Bill Gyula, Omen - Alfa Fesztivál, 2013.07.18.

Minden kezdet nehéz, de valamit újrakezdeni néha még nehezebb. Pár éve, 2010 őszén pletykáktól és találgatásoktól volt hangos a Balaton-felvidék. Hallani lehetett arról, hogy Várpalotán nem lesz többet zenei fesztivál, hogy átviszik Veszprémbe, hogy már az ötödiket sem sikerül megrendezni, és még hosszan sorolhatnám. Ám 2011 júniusában akkor utoljára még pafésokkal volt tömve Várpalota, az ötödszörre megrendezett fesztivál pedig igen jól sikerült. Tavaly viszont kimaradtak belőle a palotaiak, hiszen Szántód lett a rendezvény új törzshelye. Így igen örömteli volt a hír, miszerint 2013 júliusában újra lesz könnyűzenei rendezvény a Cseri Parkerdőben, méghozzá Alfa Fesztivál néven. A másik jó hír pedig az volt, hogy Várpalota önkormányzata ingyen biztosította a területet a rendezők számára. Ez meglátszott a jegyárakon is, amelyek nevetségesen alacsonyak voltak. Érdekes, hogy ennek ellenére sem volt valami nagy tömeg, de lassan majd csak visszaszokik a nép.

A nagyszínpad előtt azért képződött már valami csoportosulás, mire Nagy Feró beballagott a backstagebe. Talán ezért is indult egy kis késéssel a koncert, de ki bánja. A Ricsét amúgy is már el akartam kapni, hogy lássam milyen formában van Feró, hiszen az ő neve még fog szerepelni idén a HRM hasábjain, de a többi egyelőre hadititok. Feróék viszont nem szaroztak és belevágtak a Nagyvárosi farkasba, a várakozásaimat pedig messze felülmúlták. Marha jól szóltak, bár a mikrofon jelszintje egy kicsit magas volt, meg párszor recsegett a dolog, de összességében nem vártam ilyen jó hangosítást. Majd miután lement a dal, Feró körbenézett: - „Itt van mindenki, aki eljött?”, a közönség ordít - „Igeeen!”, Feró meg viccesen csak annyit felelt: „Na látjátok, ez elég szomorú”. De a koncert ment tovább, és kimondottan szórakoztató volt. Magasvári Viktor meggyőzően játszott, jól hozta a szólókat, egyszer-kétszer pedig olyat tappingelt, hogy az beszarás. A kollegák hülyéskedése, és a később színpadra lépő sztárvendég is növelték a produkció fényét. Gondolom nem is kell mondani, bohóckodásban Feró állt az élen, de ő amúgy is olyan egy kicsit, mint Hofi volt: csak tüsszent egyet és azonnal röhögőgörcsöt kap mindenki. A mozgása, a gesztusai, a hangszíne, az öltözködése (zakó, kigombolt ing, laza nyakkendő), meg úgy általában az egész öregrocker attitűdje rendkívül hatásos.

Érdekes még az is, hogy az új, ’Vidámság és Rock and Roll’ című lemezükről semmit sem játszottak. Végül is senki sem fakadt sírva, hiszen ki ne kedvelné a régi Ricse-nótákat? Azonban néhány rajongó még ezt is kevesellte és elkezdtek kiabálni, hogy „Jerikó, Jerikó!”. Erre a Feró kedvesen visszaszólt: „Mi van, hagyjad már a Jerikót, mi popzenekar vagyunk!” Azonban elnyomták, az Utálom az egész 20. századot című klasszikust, majd egy legendás hamisítatlan rock ’n’ roll következett, a Johnny B. Goode. Ezt a tánc mellett egy rövid angol nyelvleckével is megtoldotta. De hallhattunk dalt a világ legkedvesebb és legősibb, gazdájával egyidős játékszeréről, a jojóról. És még ha mindenki nem is „ment el” a szám végére, azért JÓ volt. Nyolcadik számként pedig mi más következhetett volna, mint a Nyolc óra munka, melyben szokás szerint Feró is gitárt ragadott. És majd elfelejtettem a sztárvendéget, Zselencz László „Zsöcit”, aki a Beatrice mellett az Eddában, a P.Box-ban és a Dinamitban is letette a névjegyét. Jó volt színpadon látni az öreget.

Gyorsan elrepült az idő, pillanatok alatt azon kaptuk magunkat, hogy a ráadás számokat hallgatjuk. A búcsúzó dalokat is találóan választották meg. Elsőként a Mielőtt végleg elmegyek szólalt meg, zárásként pedig Azok a boldog szép napokat játszották el.

Setlist:

Nagyvárosi farkas / Ronda lány / Utálom az egész 20. századot / Johnny B. Goode / Még azt mondják / YoYo / A kétezredik év felé / 8 óra munka / Mielőtt végleg elmegyek / Azok a boldog szép napok

A Beatricét egy másik „Fekete Bárány” követte, mégpedig a magyar blues királya, Deák „Bill” Gyula. Pár hónapja derült égből érte villámcsapás és a jeges rémület a magyar rockrajongókat, amikor rosszul lett és kórházba került a Király. Ebből a szempontból volt egy kis deja vu-m, hiszen nem sokkal azután, hogy kiengedték a kórházból, Veszprémben koncertezett a Bor-Blues-Böllér Fesztiválon és akkor látszólag teljesen jó volt. Hosszú kihagyás után nyomott el egy nagyjából kétórás koncertet úgy, hogy a betegségnek semmi nyoma nem látszódott rajta. Majd vissza kellett mennie a kórházba, ez sajnos tényleg olyan dolog, amit komolyan kell venni. De Bill Kapitány, ahogy ígérte, újra visszatért, és ezúttal is nagyon odatette magát. Alaposan bekezdtek az anno kirobbanó sikert arató ’Hatvan csapás’ főcímdalával, majd Édes otthonná avatták a régi-új fesztiválhelyszínt, nem sokkal később pedig már lobogott a szélben a legendás Fradi-törülköző. Nagyon jó volt az is, hogy nem stúdió-verzióban nyomtak minden számot, hanem több dalban mindenki szólózhatott, amivel igazi koncerthangulatot teremtettek, ráadásul így az ifjak zenei kvalitásaiból is ízelítőt kaphattunk. És eszembe jutott még valami a Kéne egy üveg bor kapcsán: az annyira szép, hogy Bill nem zöld mercit kér az Úrtól, mint Janis Joplin, hanem színpadot, ahol düböröghet a szív és ahol a szó azt jelenti, ahogyan kimondjuk. Az öreg Bill szövegeiben, meg egyáltalán az egész lényében van valami, ami minden alkalommal nagyon jó érzéssel tölti el az embert.

A Kőbánya blues után azonban nagy gondba kerültem, mert ketté kellett volna szakadnom, ugyanis párszáz méterrel arrébb épp az Omen csapott a húrok közé. Mivel Veszprémben láttam Billt, úgy döntöttem, hogy előbbit választom. A rendezőknek meg ejnye-bejnye, hát hogy lehet két ilyen kaliberű előadó műsorát ütköztetni?! Azért még leírom az összképet, ami a veszprémi és a mostani várpalotai koncert alapján kialakult bennem. Valahogy nála sosem zavart, hogy viszonylag gyorsan cserélődnek a tagok, hiszen így nem egy fiatal tehetséges zenészt láthattunk pallérozódni Bill mellett. Már Veszprémben is feltűnt Bécsy Bence, aki korát meghazudtoló érettséggel gitározott. Szintén megemlítem a basszerost, Takács Józsefet és persze az „öregeket”, akik immáron tíz éve vannak a bandában. Ők a dobos Szabó Csaba és a billentyűs Horváth Zsolt. Az pedig, ahogy Bill atyáskodik felettük és bemutatja őket, nagyon kedves. A másik, ami feltűnt, hogy nincs setlist. Egy előzetes agyontervezéstől és sallangoktól mentes, a szó szoros értelmében vett élő zene volt az, amit játszottak. Nagyon jó volt hallgatni.

Ezután rohantam a másik helyszínre, hogy az Oment elcsípjem. Egészen emlékeztetett a helyzet a legutóbbi csillebérci Metalfestre. Az is sietős volt, mert a haverom észrevette Dani Filth-t és nem bírt leszakadni róla. A lényeg, hogy Saxonra 3 perccel a kezdés előtt estünk be és simán be tudtunk állni az első sorba. Nos, az első sor itt is elég foghíjas volt, konkrétan olyan kevesen voltunk, hogy meg sem mertem számolni, hány ember lézengett ott. Bizony a rendezők elég csúnyán kitoltak az Omennel, már ami az időpontot illeti. Elég méltatlan, hogy rögtön az első napon Bill-lel egy időben, ráadásul egy sátorba begyömöszölve kellett játszaniuk.

Bevezetésként egy Derzsi György által felturbózott szimfonikus intro csendült fel, melynek a végén egy power-himnusz robbant be az első lemezről Könnyű szívvel címmel. Az Omennek mindig jól álltak a gyors számok, ezért is konstatáltam örömmel, hogy A Harmadik, a Könnyű szívvel és a Kísértetek órája mellé egy új szerzemény is beállt a sorba, mégpedig a Remélem rémálom. Annak fényében különösen élvezetes volt az előadás, hogy végig megvolt az összhang. Most már tényleg teljesen összeszoktak, úgyhogy reméljük ez a felállás tartós lesz. Az utolsó változást Szijártó Zsolt távozása jelentette, akit állandó helyettese, Nagy Máté váltott. Furdalt a kíváncsiság, hogyan működik a dolog, arról nem beszélve, hogy már a Tirana Rockers újravett ’Sex Dealer’-jén is kimondottan bejött, amit Máté csinált. Vele kapcsolatban most sem kellett csalódnom, talán még jobban is illik a bandába, mint Szupi.

De az öregek is kitettek magukért és nagyszerű hangulatot csináltak. Ebben Zozó járt az élen, akinek végig fülig ért a szája, de ne feledkezzünk el Koriról sem, aki amellett, hogy tökéletesen elnyomta mind a régi, mind az új számokat, végig nagyon együtt élt a zenével és fiatalosan, dinamikusan is mozgott, ahogy azt egy metálbanda frontemberének kell. És hogy „mi jött még” a Könnyű szívvel után? Olyan dörgedelmes régi számok, mint a Pokoli évek, az Anarchia, vagy a Vámpírváros. Legutóbbi alatt pedig nem csak a zene volt hátborzongató, hanem az az illuminált tag is, aki a kordonról rám pottyant, miközben Korit fényképeztem. Miután a Deák Bill koncertnek vége lett, azért nálunk is beindult az élet. A lassabb számok sem langyosították a hangulatot, de nagyon átjöttek. Az Eltűnt 2007-ben élőben is ugyanolyan szívbemaró, mint a ’Nomen Est Omen’-en. Azonban a Várom a napot reményteljes búcsúszámnak bizonyult és a kihajigált pengetőkkel és dobverőkkel együtt feledtetett mindenféle búbánatot.

Az Omen nem csak a zenei teljesítményt tekintve, hanem emberileg is jelesre vizsgázott. Egyáltalán nem zavarta őket, hogy csak lassan kezdett telni a sátor. Ennek a kevés embernek is ugyanolyan elánnal és erőbevetéssel játszottak, mint tavaly ősszel az Accept előtt a PeCsában.

Setlist:

Intro / Könnyű szívvel / Pokoli évek / Anarchia / Remélem rémálom / Eltűnt 2007-ben / Vámpírváros / Láthatatlan holnap / Padlón vagyok / Az áldozat // Várom a napot

Szöveg és képek: Csemény

Köszönet Bali Katinkának és Nyéki Hunornak!