Évtizedelő - 1975: Istenek lázadása

Black Sabbath: Sabotage - garael Blue Öyster Cult : On Your Feet Or On Your Knees - Brinyó Deep Purple: Come Taste The Band - JLT Kiss: Alive - Szakáts Tibor Rainbow: Ritchie Blackmore's Rainbow - garael Scorpions: In Trance - turisas Black Sabbath: Sabotage A siker okozta eufória feldolgozását, saját személyiségünknek a közösségben elfoglalt helyének és szerepének újraértelmezését egy bizonyos szint után éppoly nehéz megtenni, mint a magasból a mélybe zuhanás ingernegáló, légüres térbe helyező folyamatának feldolgozását. Nem véletlen, hogy a viszonylag hirtelenséggel csúcsra jutó Black Sabbath legénysége is némi "segédlettel", Narkotikum Kapitány logisztikai támogatásával tudott a - szakmai és magánéleti- megváltozott elvárások okozta követelményeknek megfelelni, az általuk kialakí­tott image pedig önálló életre keltve "alárendeltből" bizony vezénylő parancsnokká változott. Az önrombolás két szintje - a magánéleti - közösségi, illetve a szakmai - zenei - együttesen vezetett a Sabbath státuszának megváltozásához. A fiúk érezvén a problémákat, a stresszhelyzetet kábí­tószerrel feloldani próbáló magatartással azonban csak a bandában fokozódó feszültség növekedését indukálták: felerősödtek azok a pszichés önvédelmi reflexek, melyek a lassan szétfoszló hatalom még meglévő viszonyait próbálták az individuum szintjén megragadni. Ennek megfelelően Iommi erősebb személyisége révén ki tudta harcolni azt a pozí­ciót, mellyel az önálló cselekvésre nehezen rábí­rható Ozzyt képes volt háttérbe szorí­tani - a koncerteken ez aztán a maga fizikális valóságában az énekesnek a szí­npad szélére kerülésével teljesedett ki. Az állandó kábultságban lévő Osbourne jóllehet felfoghatta szerepének leértékelődését, ám ereje már nem volt ennek megváltoztatására. A személyes problémák természetesen a zenére is rányomták bélyegüket: jóllehet szokás ebben az időszakban a kommersz elemek megjelenését felróni a bandának, ám én azért óvatosan bánnék ezzel a megfogalmazással. Az tény, hogy az első három album kriptaszagú, doomos hangulata némiképp megváltozott, ám a Sabbath zenéje még a Sabotage idején sem volt a kor slágerzenéje: több lett a pszichedelia és a rock'n'roll, ugyanakkor mai füllel hallgatva bizony megmaradtak azok az elemek, melyek a későbbi modern metal alapjait rakták le. Hallgassuk csak meg a Hole In The Sky "groove"-os riffjeit, azt a monoton pulzálást, melyet aztán az amerikai power fejlesztett tökélyre, vagy a Sepultura által is feldolgozott Symptom Of The Universe - ben megbújó fékevesztett erőt, amit olyannyira zseniálisan oltanak egy blues-os jammelésbe, hogy ezt azóta sem nagyon sikerült überelni. Nem hiába nyilatkozta a Fear Factory énekese, Burton C. Bell, hogy számára a tökéletes album a Sabotage - a riffeket hallva felsejlenek a kilencvenes évek modern fémzenéjének gyökerei. A Megalomania egyfajta droghimnuszként is felfogható - itt valahogy úgy érzem, hogy ennek a dalnak az elejét megszületése előtt három évvel az egyik legsúlyosabb "funeral doom" - nak í­rta volna meg Iommi: talán ebben a számban nyilvánul meg leginkább a csapat zenei világának változása. A felgyorsuló betét zakatolós, rock'n'rollos húzása ismét a heavy metalt idézi, a hangulati és tempóváltások pedig még mindig a csapat alkotói nagyszerűségét jelzik. A The Thrill Of It All az előzőekhez képest egy "könnyedebb" tétel, elszállós gitárszólóval, némileg álomvilág jelegű hangulattal, fülbemászó refrénnel - talán a dallamformálás terén változott a legtöbbet a banda, ami számomra egyáltalán nem negatí­vum - ám ezt sokan a slágeresedés jeleinek vélték felfedezni. Az tény, hogy könnyebben befogadhatóbbak ezek a szerzemények, az Am I Going Insane joggal verte ki a biztosí­tékot a komorságot kedvelő rajongóknál, és hát a Supertzar - egyébként remekül sikerült - filmzene jellegű dallamai is inkább illenének egy kosztümös moziba, mint az akkori Sabbath nyomasztó birodalmába. A The Writ ismét "könnyí­t a doom terheken, a rock'n'roll slágeres dallamait hallva szinte el sem lehet képzelni , hogy ez a csapat í­rta meg pár évvel ezelőtt a Master Of Reality-t. A Sabbath Sabotage albumát egyértelműen a hanyatlás jeleként könyvelték el: ez meglátszott az eladásokban és a csapat személyi problémáinak eszkalálódásán is. Ennyi év távlatából azonban - jóllehet az elidegení­tő, komor világ helyét átvette a pszichedelikus dallamosság és a headbangeltető tempó - világossá válhat, hogy ezt a lemezt is nyugodtan odatehetjük a klasszikusok mellé, doomon innen, Iommi projecten túl. Blue Öyster Cult : On Your Feet Or On Your Knees A Blue Öyster Cult (BÖC) nem tartozik az Európában igazán ismert zenekarok közé. Nevüket ezen a tájékon talán csak a rock igazi fanatikusai jegyzik. Ennek valószí­nűsí­thető oka az, hogy csapat alakulásának idején, a 60-as évek végén olyan, később világhí­rű zenekarok indí­tották pályafutásukat, mint például a Black Sabbath, a Led Zeppelin, vagy a Deep Purple, kiknek árnyékában az amerikai BÖC az öreg kontinensen nem tudott igazán nagy elismerést kiví­vni magának. Muzsikájuk besorolásakor három jelzőt is szokás használni. A Hard Rock, a Pszichedelikus rock és a Heavy Metal stí­lus cí­mkéket is felragaszthatjuk lemezeikre. A Heavy Metal ebben az esetben természetesen egy kicsit lazán értelmezendő, hiszen ez a műfaj is olyan, mint a foci. Az ötvenes években is neveztek í­gy labdajátékot és manapság is. Mégis, ha a két korszakot összehasonlí­tjuk, csak az alapokban találunk egyezést. A mai napig működő BÖC létezését 1967-től számí­tják. A kezdeti időkben "Soft White Underbelly", "Oxaca", majd "Santos Sisters" néven futó zenekar 1970-ben vette fel a Blue Öyster Cult nevet, (Kék osztriga kultusz) mely - pályafutásukban sokat segí­tő költő és menedzser, - Sandy Pearlman egyik költeményéből származik. (Egy másik teória szerint a csapat elnevezése, a "Cully Stout Beer" anagrammájaként értendő.) Érdekesség, hogy az Allen Larnier gitáros javaslatára, az "o" betűre került, megkülönböztetésül szolgáló umlaut használatát később több zenekar is átvette, mint például a Motörhead, vagy a Mötley Crüe. Az alakulása óta számtalan tagcserén átment zenekar nem nevezhető igazán termékenynek. Negyven éves pályafutása alatt mindössze 13 stúdió és négy élő albumot adott ki. Az első korong "Blue Öyster Cult" cí­mmel 1972-ben jelent meg. Az alapí­tó Eric Bloom énekes, gitáros, billentyűsön kí­vül ekkor Albert Bouchard dobos, Joe Bouchard, basszusgitáros, Allen Larnier ritmus gitáros, és Donald "Buck Dharma" Roeser voltak a zenekar tagjai. Az első albummal amerikai turnéra induló zenekar azonnal meghódí­totta a közönséget. Még a koncertkörúton megí­rták második korongjuk anyagát, mely 1973-ban "Tyranny and Mutation" cí­mmel jelenik meg. A zenekar, ezt az első két albumot felölelő korszakát, borí­tójuk szí­nvilága alapján a rajongók "The Black and White Years" -nek is nevezik. A BÖC növekvő sikere miatt gőzerővel dolgozik, melynek következményeként 1974-ben érkezik a harmadik album a "Secret Treaties". Az újabb turné hatalmas sikerére való tekintettel a zenekar úgy dönt, hogy itt az ideje egy élő album megjelentetésének. Az 1975-ös "On Your Feet Or On Your Knees" cí­mű korongról a későbbiekben kiderül, hogy egy korszakot zárt le, ugyanis az utána következő 1976-os "Agents Of Fortune" zenei világában már egy komplexebb képet mutató munka. Ez lesz az az album, melyre igazán felkapja fejét a világ. Az "On Your Feet..." mai füllel hallgatva is annyira frissnek hat, hogy szinte elképzelhetetlen 32 éves kora. Hála a remasterizálásnak a hangszerek arányosan, szépen szólnak, és a riffek is jelentős "döggel" szólalnak meg. A BÖC igazi koncertzenekar, és bátran kijelenthető, hogy egyes pontokon megelőzte korát, í­gy egyáltalán nem elhamarkodva biggyesztették rájuk a Heavy Metal zenekar cí­met. Bár az első dal, a "Subhuman" énekdallama és riffje még a Doors, illetve Jimmy Hendrix világát idézi, a második tétel, a "Harvest Of Eyes" rock n' roll alapú szólóbetétjét megelőző kiállásban hallható "hörgés" már igazi "metál", és az utána következő dallamsor is simán elfért volna a későbbi "keménykedő" csapatok valamelyikének, akár az Iron Maiden-nek egyik lemezén is. A "Hot Rails To Hell" és az azt követő, - a BÖC első korszakának egyik legsikeresebb szerzeménye - (a) "The Red and The Black" az "abszolút rock n' roll" kategóriában szállhatnak versenybe. Mindkét szerzeményben hatalmas gitárszólók kényeztetik a hallgatót. A "Seven Screaming diz-busters"-ben egy újabb arcát mutatja a BÖC. A progresszí­v hatásoktól sem mentes majdnem kilenc perces szerzemény alapriffje a west - coast stí­lust idézi meg (pl. Styx) a középrész gigantikus gitárszólójának alapjáról pedig a Deep Purple "Space Truckin"-jának monoton dobbűvészete ugorhat be. Persze mindez sok-sok egyéni í­zzel tarkí­tva. Az énektéma hallatán ismét átlibben a szí­npad felett Jim Morisson szelleme, hogy aztán a vége előtt egy kis közönség hergeléssel egybekötött blues is helyet kapjon. A következő "Buck's Boogie" cí­mű instrumentális rock n' roll őrület a gitárrajongók hét perce lehet, mí­g a "(Then came the) Last Days"-el a gyönyörű basszusjátékkal és igényes hangszereléssel megáldott lí­ra percei következnek. A "Cities on Flame" ismét a döngölő riffelésű hard rock mellett teszi le a voksot, az "ME 262", középrészén egy kis mini gitárpárbajjal ötövözött boogie woogie, a "Before The Kiss(a redcap)" pedig - kissé rajzfilmet idéző vicces motí­vumaival és stí­lus kavalkádjával - akár egy Frank Zappa lemezen is elférne. A "Maserati GT (I ain't got you)" ismét egy dögös rocky kilenc percben, egy hosszú-hosszú gitárszólóval megspékelve. (Ilyeneket a későbbiekben majd egy Angus Young nevű fiatalembertől hallhatunk majd.) A koncertalbum záró darabja egy klasszikus. Az Easy Rider cí­mű kultfilm zenéjeként ismertté váló Steppenwolf sláger, a "Born To Be Wild". Természetesen a BÖC egy kissé megvadí­tva, némi gitár és szintetizátor "nyúzást" is bevetve adja elő ezt az alapművet. A Blue Öyster Cult ezt követen számos sikert és még több felállást ért meg. Többek között néhány évig vendégeskedett itt a három Savatage és egy Megadeth stúdió albumon játszó Al Pitrelli, valamint a Rainbow, Black Sabbath, és Quiet Riot dobos Bobby Rondinelli is. Manapság a három eredeti tag, Eric Bloom, Donald Rooser, Allen Lenire, valamint két fiatal erő, Richie Castellano, és Jules Rodino alkotja a Blue Öyster Cult-ot. Az "On Your Feet Or On Your Knees" nem világmegváltó élő album, de nagyon hangulatos, korát megelőző produktum, melyet a hard rock és a heavy metal születése iránt érdeklődő rajongóknak melegen ajánlok. Deep Purple: Come Taste The Band 1974ben a Stormbringer album és az azt követő turné után Ritchie Blackmore - megelégelve Glenn Hughes és David Coverdale "ténykedését"- távozott a Deep Purple - ből. Nem szerette Coverdale blues-os, Hughes funky-s témáit, Ő inkább a már bevált receptet követte volna. A pohár azonban akkor telt be, amikor a többiek leszavazták a készülő albumról a Black Sheep Of The Family cí­mű számot, amit Ritchie mindenképpen meg akart jelentetni. (Később saját zenekarával, a Rainbowal meg is jelentette). Tehát 1974ben a Purple gitáros nélkül maradt. Utódja több meghallgatás után Coverdale ötletére Tommy Bolin lett. Bolin nem volt rock gitárosnak nevezhető hiszen megfordult Billy Cobham - nél vagy éppen a Zephyr - ben, ahol jazz-t vagy jazz-rockot játszott, de tagja volt blues bandának is. A management és később a társak is mégis úgy vélték, hogy Bolin jazz-es, blues-os hatásai jót tehetnek a zenekarral. Bolin nemcsak mint zenész (gitározás mellett énekelt is), hanem mint dalszerző is kivette a részét az új album munkálataiból. A lemez 9 nótája közül 7-ben benne volt a keze, mí­g az alapí­tó tag, Jon Lord "csak" 1 nótát jegyez szerzőként. A lemez 1975 októberében jelent meg. A nyitó szám a Comin' Home egy igazán dögös, lendületes, rock and roll-os nóta, tökéletes alkotás, amiben minden hangszer a helyén van, olyan táncparkettre való nóta. A következő Lady Luck szintén kellemes középtempósabb szerzemény, némi funkys í­zzel átitatva.( Senki ne az Earth Wind and Fire nótáira gondoljon itt, a Purple korábbi számaihoz képest funkys). Kellemes dallama van számnak, Bolin jót szólózik rajta, Hughes basszusgitárja is igen jól alapoz, de nem mondaná erre a nótára az ember hogy í­zig-vérig Deep Purple. Ha a Lady Luckról azt í­rtam, funky í­zű dal, akkor a lemez 3. tétele, a Gettin'Tighter tényleg funky. Hughes imádta a "fekete" zenéket, hangja bármelyik feka énekessel felvette a versenyt, és ez a mai napig í­gy van. Ez a nóta azóta is rendszeresen része a Glenn Hughes koncerteknek. A maga nemében zseniális, hibátlan gitárjátékot tartalmaz, azonban ez a nóta olyan távol van a klasszikus Deep Purple slágerektől, mint Makó Jeruzsálemtől. A Dealer cí­mű számról sokaknak morbid módon mindig Bolin heroinizmusa ugrik be, pedig ez a nóta a lemez egyik legjobb tétele. Coverdale brillí­rozik benne, és Bolin is igen jól énekel egy szakaszt, Paice is ötletesen dobol, talán a billentyűjáték tűnik el a háttérben, igaz Bolin határozott pengetése mellett ez nem is akkora csoda. Az I Need Love szövegét tekintve egy "csajozósabb", érzelmesebb nóta. Valahol ez a dal a későbbi Whitesnake számok előfutárának is tekinthető. (Mivel a szövegekért Coverdale volt a felelős, leszámí­tva a Gettin Tightert) A zene ritmusa mozgásra készteti az ember végtagjait, Bolin itt is zseniálisan játszik. Hiába, egy igen tehetséges, ám nem igazán elismert művész volt. A 6. nóta a Drifter blues-os érzéseket is tartalmaz, végre hallani lehet valamit Jon Lord játékából is, változatos tempójú szám, kemény beindulásokkal, és finom melankolikus lelassulással. A Love Child egy jól eltalált, igazi hard rock nóta, a lemez legkeményebb tétele. Egy remek riffel indul, Coverdale magasabb énekével, Paice precí­z, óramű pontosságú játékával, és Lord kicsit furcsán hangzó szólójával: a lemez legkiemelkedőbb nótája, amit bátran emlegethetünk a Purple legjobb nótái között. A 8. szám két részre oszlik. Az első This Time Around egy Hughes-Lord kettős. Lord mesterien játszik, Hughes pedig úgy énekel, ahogy csak Ő tud. Ez a szerzemény egy igazán szép ballada lehetne, ha a tétel 2. része nem az Owed To G cí­mű instrumentális (elnézést a kifejezésért) rock orgazmus lenne. Bolin lejátssza a csillagokat az égről, (nem először a lemezen, talán elmondhatjuk hogy, minden számban fantasztikusat alkot), dob és basszus hibátlan alapot hoz, és Lord is odateszi magát. A záró tétel egy melodikus, szép tétel, a You Keep On Moving. Coverdale és Hughes is énekelnek benne és nem is akárhogyan. Hughes magas, tiszta hangja remekül megfért Coverdale öblös, mélyebb dallamaival. Két ilyen tehetséges énekes egy csapatban...Nem sok példa volt (van) erre a rock történelemben. Mindent egybevetve zseniális album született a fiúk keze alatt, de azért nem igazán Deep Purple. Inkább a Bolin-Hughes Band név lett volna a megfelelő. A lemezeladások is ezt támasztják alá. Amerikában nem is jegyzik, az Egyesült Királyságban is csak 19. lett Tommy igen előtérben van a lemezen, és Hughes is ezen az albumon énekel a legtöbbet. Ami nem baj, de valahogy mégis furcsa érzések maradnak az emberben hallgatás után. Lord kicsit megbúvik a háttérben, egy-két szólót leszámí­tva, ami a Purple korábbi munkáit ismerve eléggé szokatlan. Paicet semmi kritika nem érheti, pontosan, precí­zen dobolja végig a lemezt. Ennek a felállásnak Bolin (és Hughes) drog problémái vetettek véget. Előfordult hogy Bolin karja lebénult egy túladagolástól és nem tudtak játszani. Coverdale 1976-ban közölte, neki elég volt és kiszállt a bandából, majd létrehozta a Whitesnaket. Paice és Lord is a befejezés mellett döntött, először Tony Ashtonnal készí­tettek lemezt, majd különböző formációkban folytatták. Hughes szólókarrierbe kezdett, ami a mai napig tart. És Bolin. Ő nem tudott tullépni a heroinon : 1976 decemberében túladagolásban meghalt. Mindössze 26 éves volt. Az egyik legtehetségesebb gitáros távozott el vele. Nyugodjon Békében! Kiss: Alive Alive! Vagyis Alive I, ahogy most már szokás mondani. Erről a cí­mről azt gondolom, minden zeneértő embernek a Kiss jut az eszébe. Három évvel az indulása után a Kiss nagy elhatározásra jutott. Úgy döntöttek, megmutatják a világnak, mit is tudnak Ők igazán. Hogy mit? Élőben zenélni és SHOW-t csinálni. Hogy ezt meglehetett tenni akár egy bakelit lemezzel is? Igen! Ennek a lemeznek a borí­tója is önmagáért beszél. Drága Barátaimtól kapott példány még ma is lakásom egy dí­sze és emlékszem, amikor annak idején kinyitottam a dupla papí­rtokot micsoda hatással volt rám a belső fénykép. Nem is az, ahogy a két tinédzser egy igen csak bárgyú, saját kézzel készí­tett zászlót tart a kezében (akkor még nem működött a Kiss ereklyék és csecsebecsék gépezete), inkább a mögöttük látható iszonyatos tömeg. Ha jól emlékszem, a küzdőteret leszámí­tva négyemeletnyi ember várta tömött nézőtéren, hogy láthassa kedvencét. Ami különlegessége még ennek a lemeznek, hogy állí­tólag ebben az időszakban a Casablanca Records éppen a tönk szélén állt, és nem, hogy a lemezt, de még a turnét sem tudta állni, sőt az Alive előtt megjelent 'Dressed To Kill' is dupla lemez lett volna, de nem fért bele a költségvetésbe. A zenekar viszont úgy döntött, elmegy a saját költségen is, és megmutatja, mit is tud ez a banda. Az első körben a Rush, majd a Journey és a Black Sabbath voltak a nyitó csapatok (sárga irigység fog el). Mindent elsöprő siker lett a turné és az Alive lemez stabilizálta a Casablanca helyzetét. Nagyon nehéz egy olyan bandának, mint a Kiss, végig elemezni egy lemezét, főleg, ha ez egy koncert album. Az Alive I. szinte mindent bemutat az akkori Kissről. A legnagyobb slágerek összessége ez a lemez, amit addig hallhattunk a bandától stúdió lemezeiken. Persze ügyeltek arra is, hogy az abban az évben megjelent, már emlí­tett Dressed albumot is promotálják. Ha nagyon szeretnék mégis belekötni ebbe a több, mint húsz éve megjelent albumba, akkor nem a hangzásával lenne az igazi problémám. Emlékszem, amikor ezt a lemezt csak bakeliten lehetett hallgatni, ugye két korongból állt, amiken négy oldala volt. Nekem bizony az egyes és a négyes kopott el először és a hármas oldal maradt karcmentes! A 100.000 Years alatti dobszólót és "rákendrollozást" (több mint 12 perc) még most is soknak érzem, de ugye annak idején tényleg ez volt a cél egy ilyen lemezzel, hogy valóban bemutassa egy zenekar koncertjét. Viszont a Rock n' Roll All Night itt lett a RNR himnusza. Elképesztő, milyen erő van abban dalban, még most is!!! Egy jó tanács í­gy a végére. Aki még soha nem hallotta a Kiss zenéjét, kérem, előbb hallgassa meg a sorlemezeket, amik megjelentek az Alive előtt. Én fordí­tva tettem annak idején, kár volt! Rainbow: Ritchie Blackmore's Rainbow A szivárvány a természet esztétikailag is sokat adó csodája, melynek zenei leképeződéseként nem is lehetne találóbb elnevezés egy olyan bandának, aminek sokszí­nű egységességében a mai metal ereje és riffcentrikussága ugyanúgy megtalálható, mint a hard rock dallam és ritmikai világa. Mint ahogy a fizikai együtthatók szerencsés együttállása kell a szivárvány feltűnéséhez, úgy kellett két zenész zseni találkozása is a Rainbow alkotói örökérvényessűgéhez: Blackmore és Dio a metal zene talán két legfontosabb posztjának, a gitáros és énekes "archetí­pusának" felelnek meg, együttműködésük által létrehozott minőségben azonban ott volt a dialektika állandó kibékí­thetetlen ellentéteinek a harca is. A Rainbow kibontásához vezető zenei konstellációk a Deep Purple új irányvonala - azon belül Blackmore öntörvényűsége és egoizmusa - , valamint egy, a siker felé éppen elinduló ELF nevű banda jelentették. Az ELF - jóllehet remek albumokat tett le az asztalra, - mégis Dio első jegyzett bandájaként vonult be a rock pantheonába. A sikeres debütalbum után 1973 végén két kiadóval is szerződést kötöttek, az USA-ban az MGM, Angliában pedig a Purple Records-al. Pár hónappal később Angliába utaztak, hogy felvegyék második albumukat a Manor stúdióban, Roger Glover producerkedése alatt, ki két, korábbi közös koncert körúton figyelt fel a csapatra, hogy aztán a kész művet - a produceri munka iskolapéldájaként - ismét a Deep Purple segí­tségével tudják megturnéztatni Angliában. Az együttműködés kétirányú volt: Ronnie James Dio és Mickey Lee Soule részt vett Roger Glover szóló projectjének Butterfly Ball And The Grasshopper's Feast c. albumán. A csapat a jó menedzsmentnek - és persze a remek albumnak köszönhetően - 1974 nyarán részt vehetett a Purple amerikai turnéján, és olyan együttesekkel nyí­lt lehetősége együtt játszani, mint például a szárnyait bontogató, és a siker kapujában álló Aerosmith. A turné mellett Ritchie Blackmore - ki már valószí­nűleg a Hughes- Coverdale éra funkysabb világától csönmört kapva lassan ráébredt, hogy valami mást szeretne csinálni - meghí­vta az Elf zenészeit egy single elkészí­tésére is, melynek a Black Sheep Of The Family volt a cí­me. Az Elf tagjain kí­vül más zenészek is közreműködtek a szám feljátszásán, mint például a billentyűs Matthew Fisher a Procol Harum-ból. (A dal egyébként eredetileg egy Quartermass nevű banda szerzeménye volt.). Az együttműködés az elválás első állomásaként felfogható szólóalbumra vonatkozó vizsga is lehetett, ahol a vizsgáztató maga Blackmore volt, a vizsgát eredményesen abszorváló tanulók pedig az Elf tagjai, különösen Ronnie James Dio. Mivel a Black Sheep jól sikeredett, Blackmore rövidesen ismét megkérte az énekest, hogy működjön vele közre egy új dal elkészí­tésében. Még a felkérés éjszakáján Dio megí­rta a Sixteenth Century Greensleeves c. klasszikust, mely eredetileg a Black Sheep B. oldalaként jött volna ki. Ez a single azonban soha nem jelent meg ebben a formában, a Black Sheep eléggé átdolgozva a Rainbow első albumán szerepelt csak. A jól sikerült együttműködés után Blackmore feltette azt a kérdést, amire a csapat már titokban várt: csatlakoznának e hozzá egy külön banda formációjaként. Mivel az Elf éppen harmadik albumának kiadásával volt elfoglalva (Trying To Burn The Sun), csak a lemez elkészülte után vállalták az együttműködést A Black Sheep kiadása után visszatértek Angliába egy új taggal, Mark Nauseef-fel, aki decemberben csatlakozott hozzájuk. Az új album a Kingsway stúdióban került rögzí­tésre, a producer ismét Roger Glover volt . (Ilyen nagymértékű segí­tséget látva feltételezhető , hogy ő is dédelgetett valami közös munkával kapcsolatos tervet). Az album kiadása után az Elf felbomlott, Nauseef önszántából távozott, a gitáros Steve Edwards-ot pedig kirúgták, hiszen Blackmore mellé nem kellett más. Az énekes Ronnie James Dio-val, a basszusgitáros Craig Gruber-rel, a dobos Gary Driscoll-lal, a billentyűs Micky Lee Soule-val, vagyis az Elf legénységével 1975-ben megalakult a Rainbow, melynek első lemeze már februárban a boltokban volt Ritchie Blackmore's Rainbow cí­mmel. A lemezen található dalok még egyfajta keverékei az ELF bluesosabb világának, és Blackmore hard rock riffjei által meghatározott keményebb vonalnak. A lemez nagy slágerei a Man Of The Silver Mountain és a Catch The Rainbow mellett a Self Portrait, valamint a döngölő riffekkel ellátott Sixteenth Century Greensleeves már a későbbi Dio szóló albumok világát is előrevetí­tette. A Black Sheep Of The Family blues alapú riffjeinek heavy rock'n'rollba torkolló ütemei, és az énekes dallamtémái az If You don't like rock'n'roll - al remek párost állí­tva prezentálnak némileg hagyományosabb megközelí­tést, mí­g a Still I'm Sad ismét egy remekbe szabott, némileg bekeményí­tett feldolgozás a Yardbirds - től. Az album mindenesetre valóra váltotta a hozzá fűzött reményeket: Dio - jóllehet nehéz dolga volt, hiszen állandóan Ian Gillan-hoz hasonlí­tották - egy teljesen egyedi stí­lust kialakí­tva lett a későbbi generációk példaképe, Blackmore pedig - megszabadulván a Purple-ben ráerőltetett szereptől - neki kezdhetett tervei valóra váltásához, melyek aztán teljes mértékben a Rainbow következő albumával manifesztálódtak egy olyan csúcsalkotásban, amit már később nem is sikerült túlszárnyalni. Ekkorra azonban már egy újabb legenda született: a szivárvány felragyogott, hogy szí­neivel elkápráztathassa a hard rock planétát. Scorpions: In Trance Szabadkozással kell kezdenünk, hiszen a hannoveri csapat ebben az évben már a harmadik lemezét jelenteti meg. Ha az 1972-ben megjelent Lonesome Crow debütalbumot még nem is tekintjük mérföldkőnek (egyébként meg nyugodtan tekinthetjük, hiszen Klaus Meine, Rudolf Schenker, - sőt még tesója Michael is! - a zenekar tagja) annak pszichedelikus, elszállós hangulata miatt, az 1974-es Fly To The Rainbow elhallgatására már nem lehet mentséget találni. Az érthetetlenül elfuserált, szuperbéna borí­tógrafikán kí­vül képtelenség belekötni a lemezbe. A cí­madó, a Speedy's Coming, vagy a gyönyörű Fly People Fly, mind-mind örök klasszikusnak számí­tanak. Az adósságunk kötelező törlesztése után pedig elérkeztünk a következő (aktuális) esztendőbe, 1975-be. Megjelenik az In Trance, a Scorpions pedig szépen lassan elindul a világhí­r felé. Hogy a kijelentés súlyát és jelentőségét megértsük, nézzünk egy kicsit a dolgok mögé. A hard rock, sőt a rockzene mint olyan, alapvetően angolszász "találmány". A hetvenes években szinte valamennyi meghatározónak számí­tó rockbanda, Led Zeppelin, Black Sabbath, Deep Purple, Uriah Heep, stb. Angliából indul el. A szigetország jelentősége ebből a szempontból az évtized kezdetén még az Egyesült Államokénál is nagyobb, bár egy-két meghatározó csapat (pl. Kiss) és persze a nagyobb piac diktálta törvényszerűségek miatt ez a trend folyamatosan kiegyenlí­tődik, majd rövidesen meg is változik. Ám az a fajta jó értelemben vett zenei internacionalizmus, amely most a török Mezarkabultól a svájci Gotthardon át a brazil Angráig egy családot alkot, ebben az időben még elképzelhetetlen. Németország ráadásul külön is érdekes, hiszen arra a rocksajtót figyelemmel kí­sérő fiatalabb olvasók is emlékezhetnek, hogy a német metalra nem is olyan régen még előszeretettel ragasztgattak olyan némiképpen dehonesztáló jelzőket, mint a "bajszos metal" "sörmetal" stb. Egy szó mint száz, egy német zenekarnak nagyon kellett bizonyí­tani, ha versenyképes akart maradni angol, vagy amerikai társaival. Nem volt ez máshogy a hetvenes években, illetve dehogy is! Máshogy volt. Egyszerűen elképzelni sem lehetett, hogy egy német hard rock banda, ráadásul erős akcentussal és diszkrét orrhangon éneklő frontemberrel világraszóló sikert érjen el. Két emigráns magyar köré szerveződött ugrabugra diszkócsapat a mongol-német egymásratalálás oltárán áldozva ugyan "öregbí­tette" a német zenekultúra jó hí­rnevét az egész világon, és megkezdte a zenei elszigeteltség falainak lebontását, de ha most elkezdeném pedzegetni, hogy tulajdonképpen a Scorpions is a Dzsingisz Kán által kitárt ajtón sétált ki a nemzetközi mezőnybe, Garael holnap egy szemrehányó e-mailben köszönné meg az eddigi munkámat. Még szerencse, hogy eszemben sincs ekkora baromságot állí­tani. Az In Trance meghökkentő, szexuális túlfűtöttségről árulkodó borí­tójával (ez a későbbiekben is jellemző maradt a csapatra) ugyan alkalmas volt a figyelemfelkeltésre, de az óriási siker megalapozására önmagában kevés lett volna. A lemez egésze, de a cí­madó szám különösen is megmutatja, hogy miért voltak világhí­rre predestinálva a skorpiók; Egy alapvetően egyszerű harmóniamenetre és lassú akkordbontásra érkezik egy szintén egyszerűnek tűnő dallam, ami fokozatosan épí­tkezve, a torzí­tott gitárok belépése után egy kétszólamú refrénben teljesedik ki. Mondhatni, semmi különös, csakhogy: ezek a dallamok 30 év elteltével is megunhatatlanok. Igen, Schenkerék úgy értenek a dallamokhoz, mint a világon csak nagyon kevesen. - Ebben áll a titkuk. Le lehet őket persze "nyálasbandázni", de azért felhí­vom a figyelmet, hogy a kortársakkal szemben, ők egyáltalán nem használnak billentyűs hangszereket! Ekkor még a soraikban tudják a Hendrix-fanatikus gitárost, Uli Jon Roth-ot is. Az ő szerzeményei (Dark Lady, Sun In My Hand, Night Lights) egy más megközelí­tésű, kevésbé slágeres zenei világot tárnak elénk, de ettől nem kell megijedni, Roth tehetsége megkérdőjelezhetetlen, mind a mai napig a világ legjobbjainak szűk elitjébe tartozik. Két nagyon erős koncertfavorit, kissé a mi "Szállj fel szabad madár" dalunkra emlékeztető Top Of The Bill, valamint egy kőkemény R'n'R téma, a Robot Man számí­tanak még a lemez húzószámainak, mindkettő a legendás Tokyo Tapes ('78) koncertlemezükön is hallható. Bajban leszünk itt az újságnál, hiszen innentől kezdve egészen 1980-ig évente jelentetnek meg majd lemezeket és bármelyikre is ráfogni, hogy nem meghatározó megjelenése az adott évnek, komoly szakmai inkompetenciát sejtet. "Jövőre" pl. itt a Virgin Killer...