Maradványérték - 2013. június

írta Hard Rock Magazin | 2013.07.24.

Blackmore's Night: Dancer and the Moon (Popzene, reneszánsz szósszal leöntve.)
The Doors: Behind Closed Doors – The Rarities (Hendrix-hez hasonlóan Morrison örökségét is kiárusították.)
Walter Trout: Luther's Blues (Méltó emlék az egykori legendának korunk egyik legkiválóbb bluesjátékosától.)
Firewind: Apotheosis (CD) (Így kell ezt élőben csinálni!)
Huntress: Starbound Beast (Szerezz egy playboy nyuszit, végy lendületet és csapd arcba a hallgatóságot egy kis bárdolatlan heavy metallal!)
Lonewolf: The Fourth and Final Horseman (Visszatértek a németek, akik franciák – az Apokalipszis negyedik lovasa tovább hirdeti a Running Wild és a Grave Digger tanait.)
Bear Fight!: Gnarmageddon (A savannah-i stoner rajongók legújabb titkos favoritja.)
Air Raid: Night of the Axe (Újabb ügyes banda botorkált elő a heavy metal svéd antikváriumából.)

Blackmore's Night: Dancer and the Moon

Ne tököljünk, in medias res!

A szerelemnek, az öregkori elhülyülésnek, a kiégésnek – teljesen mindegy, minek tulajdonítjuk Ritchie Blackmore több mint másfél évtizede működő csapatának produkcióit, kedvenc gitárosom – igen, még mindig ő! – jelenlegi zenei irányvonalával én nem tudok mit kezdeni. Már a Purple-béli időkben is köztudott volt a reneszánsz zene iránti vonzódása, sőt egy 1987 januárjában, egy magyar újságírónak adott interjújában – akkor még közlékenyebb volt – nyíltan beszélt egy ilyen irányú, potenciális bandáról, szigorúan a Purple mellett!

Én magam is szívesen hallgatom a reneszánsz muzsikát, Blackmore rockgitározásában pedig imádom az ilyen elemeket. Viszont egy felvizezett popzenébe lemezeken keresztül ugyanazokat a kliséket belenyomni baromi unalmas. Mert kérem ez nem rockzene, ilyen lágy ritmusszekcióval, ilyen édeskés dallamokkal operálva reneszánsz szósszal keverve a nyomát sem lehet felfedezni a zenei progressziónak. Az még hagyján, hogy minden lemezen prostituálnak egy-egy Rainbow dalt, a koncerteken a Purple témák sem kerülik el sorsukat, de hogy Bob Dylan, Joan Baez vagy a BEE GEES!!! hogy kerül bele ebbe a zenei világba… biztos én nem vagyok elég barázdált. Azonkívül, Blackmore, aki olyan rocktörténeti torkokkal dolgozott együtt, mint Gillan, Coverdale, vagy Dio, hogy a bánatba’ tűrhet meg egy ilyen színtelen-szagtalan semmilyen hangadottságokkal nem rendelkező énekesnőt maga mellett, mint Candice Night? Persze, a hites felesége… Ja, meg ott van a Drága Jó Anyós-Menedzser, Mrs. Stevens, áldassék a neve…

Hosszú évek után erőt vettem magamon, és Blackmore’s Night-ot hallgattam. Amit előzőleg írtam, majdnem mindegyik lemezre rá lehet húzni, így erre is. Hogy mit műveltek a Uriah Heep csodás balladájával, a Lady In Black-kel is…

Pedig az első két lemezt még kedvelem is, sőt 2003-as Vigadó-béli bulin remekül éreztem magam. Hogy valami jót is szóljak: a The Moon Is Shining egy kicsit keményebb hangszerelésben, és persze egy másik énekessel, mondjuk Doogie White-tal, akár egy lendületes Rainbow nóta is lehetne, hősünk egy jóízűt teker a Fender Straton. A másik jobb pillanat, a záró mozzanat, a Jon Lord emlékdal, a Carry On… Jon: ebben a hangszeres bluesos szerzeményben érzelmesen sír a gitár, a szép időkre emlékeztetve, a végén pedig a Maestrot idéző Hammond futam is nagyon ott van. Egyetlen hibája, hogy túlzottan emlékeztet Gary Moore Loner című kesergőjére.

Nincs konklúzió… (Bigfoot)


The Doors: Behind Closed Doors – The Rarities

Lassan nem lehet követni azt az elképesztő mennyiségű anyagot a zenekar terméséből, mellyel elárasztják a piacot. Úgy érzem, ez ugyanaz a hullarablás, mint amit Jimi Hendrix-szel csináltak, igaz, őt már halála után elkezdték kiárusítani.

Az utóbbi időben már nem is audió CD-n, hanem mp3-ban forgalmazzák a stúdiók mélyén talált felvételeket. Ezen a korongon négy és fél órányi muzsika hallható, egy dalnak a több változata is felhangzik. És ez kérem már a második ilyen kiadvány ebben az évben, ugyanis tavasszal már megjelent egy tizenegy órányi műsor, élő felvételekkel, ’Strange Nights of Stone’ címmel. És akkor még nem szóltam az elmúlt pár év terméséről.

Amúgy nem tartom rossznak az ilyen kiadványokat, nagy örömmel hallgatom egy-egy dal többféle értelmezését, de nem lehetne lassítani? Így is információ-túltengésben szenved az emberi faj, miért kell tetézni ezt a rockműfajban is. Szerintem szeretett műfajunk gondolkodásra késztet, időt kért, hogy ízleljük az ínyenc falatokat, nem olyan, mint a hamburger vagy a Coca-Cola, hogy mértéktelenül magunkba döntsük. Jim Morrisonék a rockon belül is egy olyan ágat képviseltek, melynek kibontásához idő kell.

Viszont a rosszullét kerülgetett, amikor ahhoz a részhez értem, ahol néhány dal remix-verziója hallható. Azért mindennek van határa. Persze, a nyavalygásom semmit nem von le a Doors semmihez sem hasonlítható, csodás zenéjének értékéből. Jó, hogy ennyi idő után is ilyen hatása van muzsikájuknak, és ők bizony túlnőtték a zenén. Jim Morrison verseit egyetemeken tanítják, rengeteg nyelvre lefordították őket – magyarra is, hála Hobonak - filmek, készültek róluk, bár nekem nem volt szimpatikus az, amit a zenekar tagjai műveltek örökségápolás néven az elmúlt években. (Bigfoot)


Walter Trout: Luther’s Blues

Korunk egyik meghatározó, a fiatalabb generációt talán legjobban inspiráló bluesgitárosa nem sokat pihent a tavaly megjelent és kiválóan sikerült ’Blues For The Modern Daze’ album óta. Igaz, nem saját szerzeményekből, de az 1997-ben elhunyt Luther Allison dalaiból összeállított feldolgozásalbummal lepte meg rajongóit. Luther Allison nem tartozik a műfaj őstörténetéhez, de Walter Troutra hatással volt játéka, melyre így emlékezett vissza egy minapi interjúban:

„Évek óta foglalkoztatott ennek az albumnak az elkészítése. Luther minden idők egyik legnagyobb bluesjátékosa volt, és hálát adok a sorsnak, hogy láttam őt játszani. A műfaj iránti elkötelezettsége, az energia, amivel játszott, teljesen egyedi volt. Egyszer játszottunk is együtt, és amikor lesétáltunk a színpadról, valaki lefényképezett bennünket. Ez a fotó látható a borítón is. Amikor elment, az album ötlete, már akkor gyökeret vert a lelkemben.”

Amikor az album elindult, először felkaptam a fejem, mert az I’m Back ritmusos bluesa szinte a hard rock energiájával ront a hallgatóra. Vannak még ilyen felvételek, egyáltalán, van egy olyan érzésem, hogy dinamikusabbnak, mi több, hard rockosabbnak hangzik ez a 2013-as lemez, mint az előző. Azért slow bluesok és a kesergők sem hiányozhatnak a sorból. A második szerzemény, a Cherry Red Wine egy szomorú ballada, már a zenében is, az utolsó, a When Luther Played the Blues, pedig igai ringatózós lassú nóta, a legtradicionálisabb fajtából.

Walter Trout tehát aktív most is, a hírek szerint jövőre újabb anyaggal áll elő, melyre meghívta egykori mesterét, John Mayallt, hogy néhány bluesban tegye már magát oda a billentyűs hangszereken. (Bigfoot)


Firewind: Apotheosis (CD)

A Firewind nem tud hibázni. A tavalyi ’Few Against Many’ után itt egy bivalyerős élő anyag, ami bizonyítékul szolgál annak, ami sokan eddig is természetes tényként kezeltek: a Firewind a mai melodikus heavy metal színtér egyik vezető bandája. Eleve garancia erre Bob Katsionis és Gus G. zenei tudása, illetve a belőlük sugárzó karizmatikusság. Utóbbi tekintetben Apollóval sem volt baj (minthogy éneklés terén sem), de sajnos idén év elején kilépett a zenekarból. Így tulajdonképpen ez az utolsó vele készült anyag, bár a soha ne mondd, hogy soha elvén haladva semmit sem zárhatunk ki a jövőre nézve. Nekem valahogy Kelly Sundown Carpenter nem igazán fér eddig a képbe, de reméljük, hogy alaposan rám cáfol majd.

Az ’Apotheosis’ érdekessége, hogy több helyszínen rögzítették, elsősorban Görögországban, majd egy európai körút több állomásán. Ennek ellenére rendesen egybe van gyúrva az anyag, elég vájt fül kell hozzá, hogy ezt a tényt előzetes információ hiányában meg lehessen állapítani. Az egyértelmű, hogy javítottak a felvételeken, de mégsem lettek túlkeverve – ezek alapján viszonylag kis klubokban, pár ezer fős nézőszám mellett zajlottak a koncertek. A setlist helyén van, 19 remek dal követi egymást (mondhatni „best of”-ot rögzítettek), persze főleg a ’Few Against Many’-ről játszottak, ami a korong minőségét tekintve nem is olyan nagy baj. Apollo remekül adja vissza élőben a dalokat, és bár a közönséggel történő kommunikációja nem túl aktív, néha olyan őrülettel a hangjában tudja felkonferálni a dalokat, hogy belelibabőrözik az ember (ahogy kinyögi, hogy „This is Mercenary MAAAAAAAN”, az valami elképesztő). Mellényúlások vannak itt-ott, de egyrészt hol nem, másrészt nem is az a feladata egy koncertnek, hogy úgy szóljon, mint lemezen. A közönség hangereje, a keverés aránya megfelelő, sokszor még a verzék alatt is lehet hallani a nézőket, és ennek hiánya sajnos sok élő felvételnél megfigyelhető, pedig ez nagyon sokat tud dobni a hangulaton.

Az ’Apotheosis’ a Firewind második élő anyaga (2008-ban jött ki a ’Live Premonition’ DVD), így nem foghatjuk rájuk, hogy traktálnának minket a sokak által csak mellékesnek tartott extrákkal. Többek között ezért is nem csak megveszekedett Firewind rajongóknak ajánlom, aki szeretne egy profi koncertet átélni, és szereti a hevy metalt, nem fog csalódni benne. (Jocke)


Huntress: Starbound Beast

Mi jut eszedbe, először, ha rámereszted szőrös férfiszemeidet Jill Janusra? Ugye, hogy halálra adjusztálnád? Ha bírnád… Ne csodálkozzunk hát, hogy az utóbbi időben nem túl jó bőrben lévő Lemmy is meg akarta nyalni a sót, s ha az nem is sikerült neki, legalább egy dalt megírt az amerikai bandának I Want to Fuck You to Death címmel. Nem is kell csodálkozni, hogy gerjed a férfinép a vadásznőre, elég beírni Jill barátnénk nevét a gugliba és máris ömlenek az éppen hogy nem cicivillantós fotók.

A kaliforniai ötös kivételesen nem punkot nyom, ahogy arrafelé szokás, bár tény, hogy a punkos lendületből is szabadult az anyagba bőven. Ez alapvetően a nyolcvanas évekből táplálkozó heavy metal: a Huntress műhelyében (vagy inkább műtermében?) hasonló bárdolatlansággal és mosolyogtató bájjal születnek a vehemens költemények, mint például a svéd Sister Sin esetében. Pedig amikor sejtelmes intrójával elindul az Enter the Exopshere, nem gondolná az ember, hogy itt majdan a thrash metal fűrészporai szóródnak a nemes acélra, sőt, néhol még egy-két súlyosabb, doomba hajló riff is felüti a fejét a 46 perces ereszd-el-a-hajam során. Jill Janus orgánumát egy-két férfi is megirigyelné, karcos hangja előszeretettel ugrándozik sikoltás és hörgés között. Énekelni persze hasonlóan nem tud, mint a fentebb említett Sister Sin frontasszonya, Liv Jagrell, de mint tudjuk mi azt nagyon jól, zenét eladni nem csak tehetséggel lehet.

A mindössze négy éve létező Huntress tehát kihozott egy fémturmixot, amiben van minden, ami szem-szájnak ingere. Más kérdés, hogy tíz emberből hánynak csúszik le a torkán, és hányan öklendezik vissza a torokkaparó egyveleget. Mert kicsit megmosolyogtató az egész úgy, ahogy van, ez a báj nekem mégis bejön, sokak viszont inkább a higanyért nyúlnak majd. Nem azt mondom, hogy szeretném, ha az ilyen zenekarok lepnék el planétánkat, de egyszer-kétszer bőven belefér egy ilyen is. Van ennél százezerszer több fémhulladék.

A borító meg csillagos ötös. (Jocke)


Lonewolf: The Fourth and Final Horseman

A francia Lonewolf szekere akkor kapcsolt hatos sebességbe, amikor egy-két éve leszerződtek a Napalm Recordshoz. Előtte igen nyögvenyelősen érkeztek tőlük a korongok, az akkor már több mint 15 éve fennálló zenekar mindössze négy stúdiólemezt tudott kipréselni magából. Pedig a tehetség megvolt, még akkor is, ha a zene mindig is igen erőteljes copy + paste szagot árasztott magából. A tavaly megjelent ’Army of the Damned’ után alig 14 hónapot kellett várni a folytatásra, ami egyértelműen mutatja, hogy milyen fontos egy neves kiadó szerepe és jelenléte a metalszakmában (mint ahogy nyilván mindenhol máshol).

Ennek megfelelően egyfajta image-beli fejlődés is megfigyelhető a Jens Börner vezette négyesfogatnál (talán épp ő lenne a negyedik lovas?), hiszen az előző album egyszerű, mégis igényesen megrajzolt borítóját sikerült megfejelniük egy igen pofás, abszolút stílusba vágó előlappal. A téma, és az előbb említett stílus könnyen párhuzamba állítható a Grave Diggerrel – Chris Boltendahlék azonban nem csak a külcsínre, hanem magára a zenére is erős hatással voltak. Ezt már korábban is megállapítottuk nem egyszer, a ’The Fourth and Final Horseman’ esetében így maximum azzal az újdonsággal szolgálhatunk, hogy nincs újdonság. A másik nagy hatást a Running Wild gyakorolta rájuk, már a nyitó- és címadó dal kezdetekor is egy masszív RW téma köszön vissza. Azt talán kevesen tudják, hogy a zenekar neve a Running Wild Lonewolf című dalából ered, amely az 1991-es ’Blazon Stone’ albumon kapott helyet (nem kell hát csodálkozni a miérteken).

A Negyedik (egyébiránt utolsó) Lovas bizton és könnyedén hozza a nagy elődök témáit, a sebes, dallamos nótákat, s az általuk ápolt germánföldi heavy metal alappaneleit. Nagy kérdés, hogy ez meddig lesz elég, bár nem ők az első banda, akik ebből (viszonylagos) sikert tudnak kovácsolni. Személy szerint üdvözlöm ezt a korongot is, de a sikeresnek tűnő kiadóváltás után nem csak a külcsín fejlődését és a gyorsabb munkatempót várom el tőlük, hanem azt is, hogy végtére valahára kialakítsák saját stílusukat. (Jocke)


Bear Fight!: Gnarmageddon

Őrület, hogyan özönlenek a jobbnál jobb bandák Savannah-ból, a Baronesstől a Black Tuskon keresztül a Kylesáig csupa nívós banda kel útra innen. Az már kevésbé meglepő, hogy a legtöbben a koszos stoner és az arcbamászó sludge kevercsében lelik meg az önkifejezési lehetőségüket. Az ott elterülő sivatagi hangulat és szőrizzasztó kánikula egyszerűen ordibál a varacskos stoner riffekért, amikből a Bear Fight! sem szenved hiányt. A saját terjesztésben megjelent és a Bandcampen meghallgatható ’Gnarmageddon’ olyan, mintha a fent említett nagyok rakoncátlan kisöccse lenne – ám „szerencsére” a medveharcosok debütlemezéről kisöpörték a befogadást megnehezítő, de a savannahi bandák körében elterjedt hardcore-süvöltözést. Helyette viszont rogyásig pakolták ikergitáros harmóniákkal, sörszagot párló riffekkel és kedélyes dzsemmelgetéssel a lemezt.

Nem, a ’Garmageddon’-ban semmi eredeti nincsen, és ezt a műfajt jobban tolja a nemrég méltatott Black Cowgirl, de mégsem lehet egy legyintéssel elintézni a Bear Fight!-ot, hiszen a média figyelmétől teljesen elvágva, kvázi maguknak zenélve tettek le egy olyan bemutatkozó munkát az asztalra, amit a mostanság nem éppen rossz formában tengődő stoner műfaj sem fial naponta. Ehhez persze kellett, hogy az atyaúristenként tisztelt Thin Lizzy mellett a Clutch nemtörődöm, bárdolatlan és cool rock ’n’ rolljából is ugyanennyit tanuljanak. A Bear Fight! pedig lezserül hozza ezeket az enyhén kenderillatú, de gyakran sludge-osra koszolt sivatagslágereket, a szilajul pulzáló címadótól a klasszikus rockzene ritmusaira szabott Bear Handsig. De ne is csodálkozzunk, ha van mit riffbe aprítaniuk, hiszen három gitáros is akad a Bear Fight!-ban, és alkalomadtán a vokáltémákat is szétdobálják maguk között. Szóval a Bear Fight! igazi házizenekar, akik a maguk szórakoztatására pengetik ezt a koszos rockzenét – de nem csodálkoznék, ha nemsokára kikötnének a Relapse-nél, a Season of Mistnél vagy valamelyik hasonló menő underground kiadónál, amelyik szereti befuttatni a tehetséges stoner bandákat. Megérdemelnék. (Tomka)


Air Raid: Night of the Axe

Hogy a sokadvonalas nehézfém-olvasztó brigádok közül kinek épp mi jön be és miért, az a HM-élet egyik megfejthetetlen szépsége. Az én lejátszómban például fél év óta rendszeresen vissza-visszatér a 2009-ben teljesen ismeretlen arcokból formálódott Air Raid debütlemeze. A svédek albuma csont nélkül beilleszthető az Enforcer vagy a Steelwing nevével fémjelzett retro vonalba, ugyanis az Air Raid is ugyanazt a gittet rágja át újra és újra, amit szegecses-bőrjakós felmenőik a 80-as években kikapartak. Ám a ’Night of the Axe’ mégis jobban bejön, mint bármi, amit mondjuk a Steelwing kiadott. Elsősorban talán Michael Rinakakis (szegény, ezzel a névvel se fog befutni Magyarországon) énekteljesítményének köszönhetően, akinek a ráspolyos smirglik vagy a plafonpucoló magasak ugyanolyan jól állnak, mint a manowarosan heroikus kiállások. A Saxon, a Maiden, a Priest vagy a Grave Digger szellemét mind-mind feltámasztják a pont 40 perces időutazásuk során, és kellemesen mondják fel a műfaj toposzait az epikus-menetelős Dying Manben, az együttacsarkodós Raiders of Hellben, vagy épp az ikergitáros-trappolós A Blade in the Darkban.

Sajnos Rinakakis a múlt hónapban elhagyta a bandát, hogy saját projektjére, az Event Horizon X-re koncentráljon, helyére pedig egy bizonyos Arthur W Andersson került. Ám rejtegessen bármit is a jövő az Air Raid számára, aki szereti a 80-as évek metalját és egy kis újrahasznosítás sincs ellenére, az mindenképp csekkolja le ezt a heavy metal antikváriumából előbotorkált bandát! (Tomka)