HOVNOOOOOOOOO!!!: Masters of Rock 1-2. nap: Accept, Primal Fear, Grave Digger, Dragonforce, Lingua Mortis Orchestra, Devin Townsend Project, Neonfly, Elvenking, The 69 Eyes - Vizovice, 2013.07.11-12.

Ha már Masters, legyen kövér… gondoltuk magunkban, így jól bejáratott 20-30 fős magyar kontingensünk legelszántabb tagjaival úgy döntöttünk, hogy idén lemegyünk már a MOR mínusz egyedik napjára is. Nem mintha lenne ott akkor valami, sőt hivatalosan még a nulladik napon sincs. Mégis megéri, hisz már kedd este találtunk a kempingben sátrakat, fesztiválra készülő rockereket, barátságos helyieket. Emellett meg ugye maradt idő a sátorállításra (persze ez volt, akinek 5 nap alatt sem sikerült), a városnézésre, a szocializálódásra, és tessék nekem elhinni, már ezért is megérte lemenni. Mert a MOR egy fesztivál, és mint minden rendes fesztiválnak, ennek is csak részét képezik a koncertek, amelyek persze többé-kevésbé zseniálisak. De amíg valaki nem üvöltötte teli torokból a címben olvasható csodás cseh szót a többiekkel, nem küzdött meg a sátorállítás nehézségeivel miközben 8 különböző házi pálinkából kínálgatják, nem próbálta meg Közép-Kelet Európa válogatott rockereit a magyar nyelv barátságos szóvirágaira megtanítani, vagy nem vett még részt az utolsó koncertet már-már hagyományosan követő hungarocell csaták egyikében, az nem is igazán volt még a MOR-on...

Majdnem egy teljes hét kötetlen, agyeldobó vakáció ez, ahol a kedvenc bandáid húzzák a talpalávalót, új, eddig annyira nem ismert csemegékre bukkanhatsz, és ha épp nincs senki a színpadon, akkor is biztos, hogy remekül szórakozol. Az árak pedig bőven olyan szinten mozognak, hogy az itthoni rockereknek is szimpatikus választás legyen a vizovicei kolbászfesztivál… hisz ha összességében volt valami, amibe bele lehet kötni, az talán csak a hölgyek csekély megjelenési aránya lehetett. De hát ezek a rockfesztiválok már csak ilyenek.

A csütörtök folk metallal indult, és heavy/power metalban végződött… ráadásul sokaknak ez volt talán a koncertfelhozatalt tekintve a legszimpatikusabb nap. Ezt pedig még a Trollfest sem tudta elrontani, pedig derekasan próbálkoztak. Nem vagyok ellensége a folk metalnak, sőt, néhány banda a színtérről kifejezetten a kedvenceim közé tartozik, de a Trollfest fúvósokkal megtámogatott zörgése már vokál nélkül is nehezen befogadható. De a szarnak még ad egy további nagy pofont Jostvein Trollmannen Austvik énekes, akinek valószínű már az oviban is disznóvágás volt a jele. Szinte minden dalban sikerült pusztán a szájával reprodukálni a hagyományos téli esemény leghátborzongatóbb hangjait. Fizikai fájdalmat keltő, abszolút zavaró dolog, amit művel, nem igazán értem, hogy a méhecske-őrült fickó hogyan nem üldözte el a rockereket hallótávolságon kívülre, mindenesetre engem meglepett, hogy mennyien kíváncsiak a full beteg produkcióra. Én a jövőben igyekezni fogok elkerülni őket, de ha a fesztivál hevében sok folk őrültnek bejön ez a valami, akkor sok szerencsét kívánok nekik a továbbiakban. Arra nem lehetett panasz, hogy mekkora elánnal tolták a srácok a dalokat.

Az Arkona már egy fokkal hallgathatóbb koncertet próbált meg lenyomni a torkunkon, bár ezúttal ők sem tudtak különösebben lekenyerezni. A műsor az utolsó három lemez dalaira koncentrált, a Goi, Rode, Goi!, vagy a Yarilo dallamaira még az összegyűlt tömeg is megmozdult, mindazonáltal a tűzforró napsütésben nekem már megint olyan érzésem volt, mintha a nézők nagy része inkább csak kíváncsiskodni gyűlt volna össze, mintsem bulizni. Hiába, kevés folk banda válik ismertté Oroszországból, kuriózumnak viszont elmennek.

Az „énekesnő” Maria "Masha Scream" Arkhipova legszimpatikusabb tulajdonsága mindenképpen az, hogy nem ő az anyám. Vagy mondjuk a barátnőm... utóbbi már csak azért is jó, mert bármelyik férfit maga mögé utasítana a hölgy egy Petri Lindroos hasonmásversenyen. Az állandóan mérgesnek, idegesnek tűnő kisasszonnyal kétévente egyszer is bőven elég összefutnom, ráadásul a banda az állandó hörgés és vad headbangelés ellenére sem képes olyan élvezetes és fülbemászó muzsikát játszani, mint a fent említett Ensiferum. Kissé egykaptafa dalaiknak pedig ezúttal az előadása sem volt igazán tökéletes, Vladimir "Volk" Reshetnikov népzenei hangszeres például ha már nagyon nem akart bulihangulatot teremteni, legalább csak az illendőség kedvéért megmozdulhatott volna néha, s habár Ruslan "Kniaz" Rosomahero sem az a kimondott „partiarc”, Masha mellett legalább a gitáros Sergei megpróbálta elvinni a hátán a műsort. Véleményem szerint a mostaninál mind zeneileg, mind kiállást tekintve egy kicsit ütősebb produkcióra van szükség, mert hiába melegek a prémek, amikbe belebújik Masha, ha így folytatják, még sok éven át kell majd a fesztiválokon a hölgynek a tűző napon játszania.

Az első igazán érdekes koncertet a Primal Fear adta, nem is akárhogyan. Az éneket tekitnve Ralf Scheepers talán az egész rendezvény legjobb teljesítményét nyújtotta, gyakorlatilag a legbrutálisabb magasokat is lemezminőségben hozta az emberünk, ami mellé végtelenül precízen szállította a láthatóan izzasztó, komplikált szólókat a Karlsson-Beyrodt gitárduó. A hangzásra sem lehetett panasz, és a setlist is teljesen korrektre sikerült, így noha nem játszottak sokat, egy borzasztó profi, és igen remek koncertet adott a Primal Fear. A Nuclear Fire, Angel In Black duó, vagy a Final Embrace például igazi koncertfavorit, Randy Black meg borzasztó erőteljesen tolta alájuk a dobtémákat.

Persze ami még egy kicsit feldobná a hangulatot az egy kicsit több mozgás lenne a zenészektől, de tekintve, hogy talán együl Sinner mesternek nem kell vért izzadnia a csapatból a pontos játékhoz, ezen nem akadnék fenn. Scheepers amúgy igyekezett frontemberként is jól teljesíteni, nem ment el cikibe fölösleges majomkodásokkal, de ha arról volt szó, meg tudta énekeltetni, vagy kiabáltatni a fémrajongókat. A programba igyekeztek változatosan dalokat választani, a Bad Guys Wear Black, vagy a Metal Nation újabb kori döngöldéi mellé még a Fighting The Darkness lassúját is bevették. Ez mondjuk nem biztos, hogy jó ötlet egy fesztiválon, de mivel király dalról beszélünk, és baromi jól is adták elő, teljesen vállalható döntés volt. A rockhimnusz Metal Is Forever után aztán a közönség ráadásért is sikított, így az Unbreakable II-vel zártak. Nem robbantották szét a színpadot, de egy végtelenül profi, nagyon minőségi, és jó koncertet kaptunk, amire minden rajongó igazán nagyot bulizhatott. Nem hinném, hogy bárki is csalódottan hagyta volna el a küzdőteret.

Setlist: 

Strike / Bad Guys Wear Black / Nuclear Fire / Angel in Black / Seven Seals / Chainbreaker / Fighting the Darkness / Final Embrace / Metal Nation / Metal is Forever / Unbreakable Pt. 2

A Grave Digger bulija ellenben már kicsit több kívánnivalót hagyott maga után. Eddig kétszer láttam a csapatot Németországban, és azt kell mondjam, hogy a mostani találkozásunk sikerült eddig a leggyengébbre. A ’Clash Of The Gods’ címadójával kezdeni például azonnal egy hatalmas luftrúgás volt, arról nem is beszélve, hogy a hangzás finoman szólva sem támogatta a csapatot. Az olyan dalok alatt, mint a Death Angel & Grave Digger, vagy a Hammer Of The Scots eszembe jutott, hogy a Grave Diggerbe a hangzást felpumpálandó egy második gitárra is szükség lenne koncerteken, mert itt a vaskos gitárriffek azért elég gyengén szóltak. A Wedding Day vagy a Piper McLeod létjogosultsága pedig szintén véleményes volt a setlistben, arról nem is beszélve, hogy a ráadásban én a ’Tunes Of War’-ról sem biztos, hogy a Killing Time-ot vettem volna elő. Egy fesztiválon, ahol egy-egy bandának nincs túl hosszú játékideje, egy rövid, de igazán velős programmal kell készülni, ez most nem nagyon jött össze.

Chris Boltendahl amúgy még így is hangulatosan vezette le a műsort, a rajongók lelkesedését fel tudta kelteni, Axel Ritt meg ha már vékonykán szólt, legalább jól játszott, bár Jens Beckerrel egy kicsit többet összefigurázhattak volna. Ennek ellenére ez is egy jó buli volt, az Excalibur, a Rebellion, vagy a Heavy Metal Breakdown igazán nagyot ütött, más kérdés, hogy láttam én már őket ennél jobb formában is, és abban is biztos vagyok, hogy legközelebb sikerül még frankóbb bulit csapniuk. Az ő fellépésük így is nagy hiánypótló volt a Mastersen, biztos vagyok benne, hogy sokaknak ez a koncert is nagy élmény lett.

Setlist:

Clash of the Gods, Death Angel & The Grave Digger, Hammer of the Scots, Knights of the Cross, Wedding Day, Ballad of a Hangman, The House, Excalibur, The Last Supper, The Piper McLeod, Highland Farewell, Rebellion (The Clans Are Marching), Killing Time,Heavy Metal Breakdown

„11 Elvis beszélget a színpadon: 
-Ez most valami vicc? 
-Igen, ez az. 
-Ja, akkor jó, mert komolynak kissé durva lenne.”

Vannak ezek a „fesztiválzenekarok”, mint a JBO, a Mambo Kurt, és kritikánk tárgya, a Leningrad Cowboys, akik alapvetően nem a zenéjükkel adják el magukkal, hanem a hülyeségükkel, illetve a hangulattal, amit teremtenek. Itt például harmonikával, fémfúvóval meg csontváz-táncoslányokkal feljött a színpadra közel egy tucat Elvis Presley, és olcsó bulizenét meg feldolgozásokat nyomtak poénosan. Akkora bulihangulatot teremtettek, hogy ihaj. Mert ugye már említettem: fesztiválon vagyunk, ami nem egy annyira komoly dolog. Az emberek nem csak a zenéért meg a zenekarok koncertjeiért jönnek, hanem szórakozni, nyaralni, lazulni is, ahhoz meg ez a marhaság tökéletesen passzol. Én személy szerint nem kifejezetten lelkesedek az ilyen produkciókért, de láthatóan a jelenlévők jelentős része igen, így mikor elkezdtek Ramones-t, Offspringet, vagy Mary Hopkint tolni, 10000 ember őrült meg, és óriási hangulat kerekedett a küzdőtéren. Azt hiszem rendben is van ez így. Odahaza mondjuk nem hiszem, hogy sokan fogják a Grave Digger és az Accept slágereik közé beilleszteni a finnek dalait, itt teljesen bejött a szervezőknek, hogy besuvasztották őket a két germán heavy metal nagyúr közé. Ha engem kérdezel, egy agyfárasztó marhaság volt ez az egész... ezért is ütött ez a buli akkorát, amekkorát.

A heavy metal mundérját az Accept próbálta meg visszaállítani, az este főzenekari státuszában. Ez sikerült is nekik, lévén, hogy egy mocsok jó koncertet toltak... ami nem is meglepő diszkográfiájuk és az utóbbi évek erős élő teljesítményét figyelembe véve. A ’Stalingrad’ és a ’Blood Of The Nations’ még a frontemberváltás ellenére is simán odaállítható a klasszikus korongok mellé, így talán nem is csoda, hogy a 16 eljátszott dalból 7 az új korongokról szólt. Az impozáns, hangládás színpadkép a hátul kifeszített molinóval, a hatalmas gitárokkal, valamint az első sorban egyenletesen lobogtatott Accept zászlókkal „nagyon metálul” nézett ki, és a szigorú, kemény, feszes látvány mellé egy szigorú, kemény, feszes programot is kaptunk.

Az Accept életművéből mondjuk lazán össze lehet szemezgetni pár tucat olyan hibátlan nótát, amelyik elvisz a hátán egy fesztiválbulit, de a mostani válogatás is teljesen korrekt volt, még úgy is egy abszolút ütős, és kerek műsort kaptunk, hogy pár favoritja nyilván mindenkinek kimaradt. Az olyan sebes őrületektől kezdve, mint a nyitó Hung, Drawn and Quartered az olyan klasszikus döngöldékig, mint a Princess Of The Dawn, teljesen változatosan jöttek a nóták. Személy szerint a Fast As A Sharknak én nagyon örültem, de mivel a közönség szinte végig tombolta, énekelte és léggitározta a bulit, a hangulat az első pillanattól az utolsóig emelkedett volt a küzdőtéren. Ehhez persze szükség volt a kiváló hangzásra, ami a koncertet jellemezte, illetve arra a végtelenül precíz és intenzív színpadi jelenlétre, amivel a banda tagjai tolták a dalokat. Gyakorlatilag egy percre nem álltak le, s azon túl, hogy Tornillo nem csak pontosan, de jókedvűen, nagy elánnal hozta az énektémákat, a folyamatosan headbangelő, mászkáló Baltes-Hoffmann duó is végigfigurázta az egész bulit. Itt viszont álljunk is meg egy fél pillanatra. Ha nagyon bele akarok valamibe kötni, akkor az talán pont az, hogy Hoffmann és Baltes túlságosan is ellopja a show-t.

Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha nem is egy zenekart látna, vagy egy öt fős csapatot, hanem Wolfot, és Petert, akik a szívei-lelkei ennek az egész motornak, a többiek meg végtelenül profin, de csak asszisztálnak melléjük, lekísérik őket. Talán jó ötlet lenne a jövőben Herman Frankot vagy Markot is többször bevonni a közös pózolásokba, szinkronmozgásokba, vicsorgásokba, én úgy érzem, hogy erre részükről is lenne igény, és a kép is egy kicsit egységesebb lenne. Így óhatatlanul is eszébe jut a nézőnek, hogy ez az Accept valójában mintha csak a gitárosból meg a basszerből állna. De kicsire nem adunk, ez meg aztán egy végképp piszlicsáré dolog, szóval a remek hangulatot nem tudta elrontani, hisz így is mindenki remekül mulatott a nézőtéren és a színpadon is. Profi zenészek profi műsora, a heavy metal néhány igazi klasszikusával, ráadásul úgy hallhattunk slágergyűjteményt, hogy az előadás nem mentünk át nosztalgiabuliba. A közönség a ráadás triónál aztán teljesen megőrült, a német fémistenek pedig mennybe vonultak a Balls To The Wall örökérvényű riffjeivel. Heavy metal a négyzeten, ez aztán egy seggberúgós buli volt!

Setlist:

Hung, Drawn and Quartered, Hellfire, Restless and Wild, Losers and Winners, Stalingrad, Breaker, Shadow Soldiers, Bucket Full of Hate, Bulletproof, Pandemic, Princess of the Dawn, Up to the Limit, Fast as a Shark, Metal Heart, Teutonic Terror, Balls to the Wall

Tudom, hogy ez egy tök szubjektív dolog, de szerintem az egész fesztivál legjobb buliját a Dragonforce nyomta. Legalábbis nekem ez tetszett leginkább. Miért? Egyrészt mert tökéletes volt a setlist. Komolyan mondom, abszolút nem tudok belekötni, csak lestem, hogy ezt mennyire nekem találták ki. Aztán eddig még soha nem voltam olyan Dragonforce bulin, ami jól szólt volna, ellenben ezúttal ha nem is teljesen tökéletesen, de végre jól vagy legalábbis élvezhetően hallatszott minden hangszer. Emellett meg már csak azon faktorok voltak, amelyek azért minden Dragonforce koncertre jellemzőek: baromi jól, egységesen és látványosan, vidáman nyomta a banda, és a közönség is totál megőrült, szóval remek volt a hangulat.

Kezdjük is a meglepetésemberrel, akit Marc Hudsonnak hívnak. Tökre féltem, hogy csalódás lesz ZP után, de apám, a fazon marha jól nyomja! Oké, hogy lemezen ügyes, de élőben tisztán, erőteljesen, és ügyesen hozza nemcsak a saját, de ZP témáit is. Sőt, sokkal megbízhatóbban énekli a régi dalokat, mint ZP tette! Meg aztán a kissé visszafogott Theartnél ez már egy őrültebb fazon, egy igazi brit úriember, vicces átkötőkkel, frankó szövegekkel, sokkal-sokkal kedvesebb, közvetlenebb, mint elődje, sőt az orgánuma is rendben van. Hatalmas hangulatot és bulit tudott csinálni, Vizovice a tenyeréből evett, és szuper magabiztossággal, látványosan mutatott a deszkákon. Ergo mindenben veri Zp Theartot, szóval srácok gratula, ez egy jó csere volt!

A maradékot meg már láttuk sokszor, ismerjük és szeretjük is. A „nintendó metál” hősei totál betegen tolják az ultragyors témákat, sok ugrálás, folyamatos szaladgálás, headbangelés, bohóckodás közepette. Noha sötét volt, még Vadim billentyűs is vonzotta a tekintetet hátul, meg aztán sokszor előre is jött, hogy vállról indítható billentyűzetével, kendőjével és a többi marhaságával idegesítse Totmanékat. Halkan megjegyzem, hogy ezúttal talán nem szívatták egymást annyit a srácok, mint szokták, de így is csak úgy áradt a lelkesedés, az élet, meg az energia a színpadi produkcióból is, nemcsak a szupergyors zenéből.

Lee és Sam amúgy szokásukhoz híven a rengeteg mozgás, headbangelés és hülyéskedés közepette is precízen és profin tolták a dalokat. Ami számomra külön öröm volt, az a Soldiers Of The Wasteland feltűnése, de a Fury Of The Storm, a Valley Of The Damned, vagy a Ground And Pound mellett bizony az új dalok is rendesen működtek. A Holding On egy zseniális kezdés, a Cry Thunder a speedhimnuszok közt megbújva egy igazi együtténeklős koncertfavorit, a Seasons meg talán az eddigi legnagyobb power metal slágere a brigádnak. Szóval volt itt minden, ami jó, a zseniális buli királyi hangulatban záródott a Fire And The Flames-szel. Ebbe a koncertbe nem lehet belekötni, etalon.

Setlist: 

Holding On, Fury of the Storm, Heroes of Our Time, Seasons, Soldiers of the Wasteland, Die by the Sword, Operation Ground and Pound, Cry Thunder, Valley of the Damned, Through the Fire and Flames

Ivás, bulizás, alvás, így nézett ki a további menetrend, ebben partnerre találtunk pár lengyel lányban, s noha a későbbi napok során akadtak ennél még nagyobb afterpartyk is, azért így sem unatkoztunk. A péntek reggelt már a cseh bandák nyitották, ezek közül egyértelműen a Seven volt a leghallgathatóbb, ők nemrégiben a Rage hátszelén nemzetközi sikereket is megpróbáltak bezsebelni, de úgy tűnik, hogy hiába a kapcsolatok, jó zene hiányában elvéreztek a nagy piacon. Persze még így is messzmenőkig ők voltak ezen a délelőttön a legelviselhetőbb banda.

Pár éve rám írt valami közösségi oldalon egy magyar srác, hogy hallgassam meg, van egy bandája Londonban, hátha tetszik. Akkoriban különösebben nem fogott meg, amit hallottam, így a Neonfly-jal nem foglalkoztam a későbbiekben. Erre péntek reggel pár perc hallgatózás után fejvesztve loholtam be a színpad elé a kempingből, hallván, hogy valami marhára nekem való zenét tolnak a nagyszínpadon. Beérve jöttem rá, hogy a Neonfly nevet én olvastam már valahol, s noha azóta Tamás sajnos már nem tagja a zenekarnak, baromi sokat fejlődtek a fiúk!

Persze melodikus power metalból 2013-ban sok újat már nem lehet kihozni, de még annak ellenére sem unalmasan sablonos vagy klisés a produkció, hogy zeneileg sok újat nem tartalmaz. Koncertteljesítményt tekintve meg szintén tökre működik a dolog, sokat mozognak és baromi lelkesek a fiúk. A kissé Jack Sparrow-ra hajazó, láthatóan hard rock/glam rock rajongó énekes fazon mondjuk kicsit kilóg a képből, de mivel a fickó hiperaktív, és borzasztó módon próbál hangulatot teremteni a színpadról, ezt elnézzük neki. Általában amúgy is jópofákat mond, az énektémákat meg jól hozza. Rajta kívül szerencsére a bárdisták is tudják a dolgukat, megvan a kellő mennyiségű mozgás, headbang, összeállás, szóval élvezetes a színpadi munka. De ha ez nem lenne még elég, hoztak egy kis meglepetést is a srácok.

Cyanide Girls néven futott a két szőke csajszi, akik ha már különösebben szépek nem voltak, legalább nem volt rajtuk sok ruha, s egy kis tánccal, és tűzshow-val támogatták meg a bulit. A legviccesebb amúgy az volt, amikor a színpadon a csajok elkezdtek flexelni... na nem úgy, mint a Lordi, hogy papírmasé cuccokkal, meg tűzijátékkal piróznak, hanem valódi flex-szel, meg fémlappal bohóckodtak! Hiába na, flexes metálból még nincs sok, remélem sikerül meghonosítaniuk ezt a műfajt. Ha a zene nem egyedi, legalább a színpadkép legyen az, nem? Aztán amikor az egyik csaj teljesen előrehajolt, és a két lába közé vette a szerszámot, így az amúgy tökre apró szikrák úgy tűntek, mintha a fenekéből pattognának ki, én konkrétan visítva szartam be a röhögéstől, na ez a metál, waze! Amúgy volt még tűzköpködés, meg ilyen ötágú fémcuccal hadonászás, szóval próbálkoztak keményen. Összességében nem tudtam még eldönteni, hogy ez az egész menő, vicces, vagy szánalmas, de az tuti, hogy nem egykönnyen felejtette el, aki látta. De legalább a marháskodáshoz jó zene társult, szóval power hívők, tessék odafigyelni a Neonfly-ra, nemsokára jön az új lemez, nekem felkeltették az érdeklődésem.

Az Elvenkinget még csak egyszer láttam eddigi, méghozzá az első Metalfesten, kíváncsi voltam, hogy egy nagyobb buliban miként tudnak helytállni. A kezdés mindenesetre erős volt, maszkokban, köpenyekben vonultak fel a gyönyörű molinó elé, majd azokat levetve, csíkosra festett arccal kezdtek el játszani. Szerintem baromi hangulatos volt a folk-power így délutánra. Összességében amúgy egy frankó matinébulit kaptunk, bár setlistet tekintve nekem itt megint voltak fenntartásaim. Egy Wanderer, egy Poison Tears, egy Cabal, vagy egy The Scythe bőven elfért volna itt mondjuk a full unalom Pagan Purity, vagy a Through Wolf’s Eyes helyén. A másik problémám az volt, hogy Damna énekes egész egyszerűen idegesítően sokat... nem pofázott, vagy hangulatot csinált, hanem egyszerűen okoskodott. De most komolyan, ezt a szokásos „metalosok vagyunk, összetartozunk, kívülállók vagyunk, pogányok vagyunk” dolgot annyiszor elmondta, és olyan hosszan fejtegette, hogy néha azt hittem, valamelyik egykori egyetemi professzorom hadovál összevissza a színpadon. Az unalomfaktor az ő előadásaikkal vetekedett. A végére a dolog már baromi fárasztó volt, arról nem is beszélve, hogy mivel a közönséget nemigen vonta bele a kiabálásba a srác, a hangulatot is rendszeresen leültette.

Sebaj, attól még jó és szerethető buli volt ez, így délután szerintem tök kellemes volt erre a vidám hangulatú folkos power metal táncikálni, a jókedv áradt a zenéből, meg a csapatból is, Lethien Flying V hegedűje meg külön vitte a prímet. Abban biztos vagyok, hogy sok új rajongót nem szereztek, de aki eddig bírta őket, az a kisebb problémák ellenére is jól szórakozhatott, a zene jellege, és a jókedvű olaszok előadásmódja miatt. Az új számok közül az I am The Monster és a The Loser mondjuk különösen nagyot szólt, de a buli végén az éneklős/ugrálós The Winter Wake tette fel a koronát a délutáni folkmatinéra. Legközelebb megpróbálom már egy önálló klubbulin elcsípni őket.

Elnézést szeretnék kérni a Prong, illetve az Audrey Horne rajongó olvasóktól, de nem szeretném részletekbe menően taglalni ezeket a koncerteket. Bármennyire is igyekszik az ember, a kritikaírás végül mégis egy szubjektív műfaj marad. Stílusukból, hangulatukból és zenéjükből adódóan pedig a fenti együttesek borzasztó távol állnak az én általam kedvelt muzsikáktól. Megértem, ha valaki, akinek ezek a bandák odahaza bejönnek, az itt is jól érezte magát, amennyire meg tudom ítélni, teljesen korrekt és vállalható produkcióval érkeztek mindketten. Ennek okán nem akarom elkezdeni fikázni őket csak azért, mert nekem személyesen nem jön be a zenéjük. Azt meg minek hazudjam, hogy de jól éreztem magam a bulijaik alatt, amikor nem így történt? Teljesen korrekt produkciót nyújtottak, sokaknak tetszettek, engem a buli heve nem tudott elkapni, de akinek az ilyen típusú zenék bejönnek, az gondolom jól mulatott.

Nem tudom, hogy Helsinkiben mennyire félnek a vámpírok a napfénytől, mindenesetre a The 69 Eyes koncertje világosban eléggé furán vette ki magát. A bánatromantikus goth ’n’ roll északi üdvöskéi nem igazán tűntek úgy, mintha elemükben lennének, kiváltképp igaz ez a húrnyüvő vérszívókra, akik meglehetősen sótlan grimaszaikkal szomorították a közönséget. A legnagyobb figura mondjuk a dobos Jussi69 volt, már azért megérte bemenni, hogy a fickó munkáját megnézd. Nagy valószínűséggel a srác éjjel-nappal a „Tommy Lee összes”-en csorgatja a nyálát, rettentő feelingesen, szuperlátványosan hozta a rock ’n’ rollt. Mellette meg ugye a borzongató hangú énekes, Jyrki69 próbálta meg a hátán elvinni a bulit, miközben kifacsart néhány női szívet. Kissé talán ő is visszafogottabb volt, mint általában, de még így is egy rettentő karizmatikus kiállású figuráról beszélünk.

A finn vérszívók amúgy egy erőteljes best of programmal készültek, a Brandon Lee, a The Chair, a Gothic Girl, a Dead Girls Are Easy, vagy a hipersláger Lost Boys viszonthallása mindig jó, ezúttal sem volt semmi gáz ezekkel a dalokkal. Aki szereti őket, az jól szórakozhatott, ugyanakkor egy fesztiválműsorban délutánra nem biztos, hogy szerencsés volt ezeket a srácokat berakni, egy sötét klubkoncerten ennél ők bőven többre képesek.

Komolyan mondom, nem értem a Rage-t. Nem, bocsánat, a Lingua Mortis Orchestrát nem értem. Vagy akkor ez most hogy is van? Na jó, kezdjük elölről. Péntek este van, noha nem főzenekari, de igen előkelő időpont, fellépő: a Rage! Illetve őket elkíséri még a Lingua Mortis Orchestra nevű nagyzenekar. Király! Csak, hogy kérem tisztelettel, most a befőtt tette el a nagymamát, ugyanis a fellépő a Lingua Mortis Orchestra nevű nagyzenekar volt, akiket eljött kísérni a Rage! Elvileg. Nyilván ez azért nem teljesen így van, hisz a színpad előtt összegyűlt nagy tömeg a Rage-ért jött. Meg amúgy is, a gitár-dob-basszusgitár hármas vitte a hátán az egész koncertet. Szóval itt metal buli volt alapvetően, arról nem is beszélve, hogy az egész kitalálója és felelőse Victor Smolski volt, aki határozottan a Rage gitárosa, és nem az LMO ötödik brácsása. Szóval ez egy Rage koncert volt, csak akkor nem értem, hogy mi a fenéért akarják a torkomon lenyomni Smolskiék azt, hogy ez valójában egy LMO koncert volt. Többek közt azzal, hogy az elhangzó dalok bő 2/3-a „nem Rage, hanem LMO dal” volt. Ismertek ti olyanokat? Mert én meg a közönség biztosan nem!

Augusztus elején fog megjelenni egy lemez, amelynek hivatalosan a Lingua Mortis Orchestra az előadója. Hogy ez mennyire Rage lemez, azt nem tudom, még van pár hét addig, így Smolskiékon kívül senki nem hallotta, mindenesetre az egész a Rage-es fiúkhoz köthető. Számomra egyelőre totál homály, hogy miért nem Rage lemezként jelenik majd meg ez az album, vagy Rage+LMO-ként. Az LMO korábban egy lemezt sem jelentett meg, oké, néha asszisztáltak a Rage zenéje alá egypár korongon, meg néhány koncerten, és azok tök jó lemezek és bulik voltak. Ezért nem fér a fejembe, hogy amikor egy 21 lemezes zenekar elhoz magával egy nagyzenekart, akkor mi a túróért kell szinte végig olyan számokat nyomni, amik majd csak valamikor a jövőben fognak megjelenni, és amiket még senki nem is hallott! Oké, nem voltak ezek rossz dalok, de könyörgöm, nem lehetett volna legalább 2-t, vagy urambocsá 3-at a Don’t Fear The Winterre, az Alive But Deadre, vagy a Black In Mindra becserélni? Olyanokat már nem is említve, hogy pár egyéb klasszikus is érdekes lett volna egy komplett nagyzenekaros kísérettel.

Szóval megmondom őszintén, nekem a Rage így egy picit csalódás volt, egész egyszerűen látni lehetett, hogy mennyire megörül a tömeg, mikor a Suite Lingua Mortis, az Empty Hollow, vagy a Straight To Hell dallamait kezdik játszani a srácok. Persze az érdemeket nem szabad elvitatni, Smolski már megint kigitározta a szemünket, meg amúgy is baromi feszesen, és nagy elánnal zúztak a srácok. Sőt, magukkal hoztak két énekeshölgyet, illetve Henning Basse hangszálfenomént is, aki a metaliumos true korszak óta meglehetősen elhízott és kiszőrösödött. Sőt, gyanítom, hogy a Steel Avenger témáit sem bírta volna már úgy kisikítani, mint 10 éve. Ennek ellenére jól szóltak az új dalok, az pedig külön szimpatikus volt, hogy végig micsoda tisztelettel és hálával beszéltek a rockerek az LMO-ról, akiknek láthatóan nagy élmény volt ez a fellépés.

Ha ez egy 30 perccel hosszabb, önálló lemezbemutató koncert lett volna, aminek a végén még 5 klasszikus befér a programba, ódákat zenghetne mindenki erről a buliról, hisz egy jó hangulatú, jól szóló, erős koncertet láttunk. De úgy, hogy ismeretlen dalokból próbáltak egy ütős fesztiválprogramot csinálni, egy kicsit luftot rúgtak Wagnerék, s noha így is jól érezte magát a nagy tömeg (a csehek láthatóan imádják ezt a bandát), ennél egy picivel azért többet ki lehetett volna ebből hozni. De ne legyünk telhetetlenek, így is jó volt látni ezt a különleges produkciót, az LMO bemutatkozó lemezét pedig már most tűkön ülve várjuk!

Hivatalosan az est főprogramja Devin Townsend koncertje volt, ám sokkal inkább volt ez egy elszállós trip, mintsem rockkoncert. Komolyan, ennyire drogos buliban még életemben nem voltam, kb. olyan volt az egész, mintha Jean Michelle Jarre jammelne a Pink Floyddal. Négyen voltak a színpadon: egy dobos, egy basszusgitáros, a gitáros-énekes Devin, illetve egy CD-lejátszó, aki a zene 60%-át nyomta. Emellé pedig vetítés társult egy hátulra kifeszített molinón, amin különböző csillagokat nézegethettünk űrsétánk közben, de a mikrosütőbe zárt, kiabálós muppet-show báb is alaposan adott a hangulatnak, a vastag hangszerszőnyeggel megtámogatott samplerrel szóló muzsikához. Alapozás gyanánt legközelebb Devin elvihetné a teljes hallgatóságot gombázni a buli előtt, akkor lenne aztán igazán fullos ez a performansz.

Amúgy a piszkálódó megjegyzések ellenére nem akarom bántani őket, mert tök jól nyomták a dalokat, Devin énekesként és gitárosként is kitett magáért, ráadásul baromi jópofa, szerény és végtelenül közvetlen frontember volt. Az mondjuk kicsit bökhette a csőrét, hogy ahogy telt-múlt az éj, a közönség láthatóan szerteszéledt, egy heavy/power fesztivál egyik napján őket betenni főbandának kissé merész húzás volt. Én sem bírtam végig, a samplerekről szóló vastag hangfüggöny és az elborult videók egy idő után unalmassá tették az egészet. Ennek ellenére marha érdekes lehetne ez a valami, ha mindent, ami megszólal, valódi hangszeresekkel és kórusokkal, samplerek meg effekthegyek nélkül tudnának élőben játszani, és a háttérvideók sem lennének annyira elborultak, mint amennyire azok. Ha ez egyszer megvalósul, biztos ott leszek, hogy megnézzem Devint újra, mert amúgy egy tök szimpatikus fickó volt.

Elméletileg a pénteki napot az Exploitednek kellett volna zárnia, de Wattie kórházba kerülése miatt az ő koncertjük elmaradt. Helyettük a kissé vegyes stílusú Certain Death érkezett, akik még úgy sem tudtak meggyőzni arról, hogy érdemes értük visszamenni a színpad közelébe, hogy eltoltak egy Fight For Your Right feldolgozást. Így a péntek este a szokásos kultúrtevékenységekkel telt, és jókedvűen, de hullafáradtan tértünk nyugovóra szombat reggel a fesztivál féltávjánál.

Szerző: MMarton88

Fotók: Savafan

Köszönet a Pragokoncertnek!