Maradványérték - 2013. május

írta Hard Rock Magazin | 2013.06.26.

Beth Hart & Joe Bonamassa: Seesaw (Hart és Bonamassa második dobása jóval sokszínűbb lett elődjénél.)
Niacin: Krush (Billy Sheehanék legújabb anyagára nyolc évet kellett várni - nem hiába.)
Metallophilia: Félútról (Hathatós metal-debüt Veszprémből.)
Kvelertak: Meir (Amikor a Thin Lizzy rákap a black'n'rollra.)
Raven Lord: Descent to the Underworld  (Tradicionális sikongatós metal egy tavaly alakult, multikulti zenekartól,)
Satan: Life Sentence (A majd' 35 éve alakult NWOBHM alakulat egy igazi old school lemezzel tért vissza.)
Crowhill Tales: Before Birth (Ígéretesen rajtol a banda: míg a legtöbb magyar zenekar ötlethiányban sínylődik, nekik az az egyetlen bajuk, hogy túl sok az ötletük.)
Burzum: Sôl austan, Mâni vestan (Instrumentális filmzene Varg Vikernestől.)

Beth Hart/Joe Bonamassa: Seesaw

Második közös albumát készítette el a kiváló bluesgitáros és a szintén nagy tehetséggel megáldott énekesnő. A koncepció hasonló, hiszen mint előzőleg, most is feldolgozásokat adnak elő, de összehasonlítva a duó debütáló albumával, a ’Don’t Explain’-nel, ez a mostani összeállítás egy fokkal könnyedebb muzsikát tartalmaz. Nem olyan markáns, nem annyira a blues, inkább a soul muzsika dominál, de az sem egyértelműen. Bonamassa is háttérbe vonul, gitárja nincs a középpontban, inkább Beth Hart csodálatos hangjára hegyezik ki az egész lemezt. Bár Al Kooper I Love You More Than Ever Know bluesában mindketten utat mutatnak, hogy kell a műfaj lassú válfaját művelni, ilyenből keveset hallunk, én legalább is többet el tudtam volna viselni.

A kezdet sem semmi, hiszen a Them There Eyes tracionális jazzbe hajló muzsikája után a Close To My Fire blues melankóliája nem tanúskodik egyértelmű irányról. És ez így folytatódik, hiszen Tina Turner nagy slágere, a Nutbush City Limits után jön az a bizonyos Al Kooper slow blues.

Kétségtelen, sokféle dalt pakolt egy albumra a két muzsikus, Beth Hart minden nótában, műfajban simán hozza a maximumot, hangja bármely stílushoz tökéletesen alkalmazkodik, Bonamassa is csuklóból kiráz mindent, amit akar. De valahogy ez a bazári tarkabarkaság az, ami nekem egy kicsit visszatetsző. Egyrészt nem szabad egyszerre ennyi patront ellőni, másrészt egy határozott zenei irány nem ártott volna. De egy pillanatig sem mondom, hogy ez egy rossz lemez, de a ’Don’t Explain’ markánsabb, bluesosabb, nem ennyire szerteágazó. De ez is erővel teli, szívből jövő muzsika, sok fúvóssal megspékelve, mely akár egy házibulin is kiváló hallgatnivalót biztosít. (Bigfoot)


Niacin: Krush

Billy Sheehan, John Novello és Dennis Chambers szupertriója nyolcévnyi kihagyás után adott ki friss anyagot. Ki tudja, talán Billy Sheehan miatt volt ez a hosszú hiátus, hasonlóan Mike Portnoy-hoz, ő is csak akkor érzi jól magát, ha legalább három formációban játszik egyszerre. A hammond-basszus-dob felállású szupertrió egyik tagját sem kell bemutatni, elismert nagy tudású muzsikusokról beszélünk, akik minden műfajban kiválóan feltalálják magukat.

Az anyag is erről a sokszínűségről tanúskodik. Az instrumentális jazz-rockot produkáló hármas ezúttal sem tagadta meg eddigi ténykedését. Most is azt a vibráló, rendkívüli technikai felkészültséget igénylő, sodró, virtuóz zenét hozzák, mint máskor. Nem igaz, hogy a billentyű viszi a prímet, miközben a másik két hangszer csak asszisztál, mert nem csak John Novello futtatja ujjait elementáris sebességgel és erővel a billentyűkön, hanem Billy Sheehan is őrült szólókat produkál basszusgitárján és Dennis Chambers sem négynegyedeket hoz végig az albumon.

Azért nem teljesen jazz-rockos a történet, mert néha igenis ott figyelnek a rockos futamok, ahogy azokat korábban is megszokhattuk. Egy-két dalban John Novello odaül a zongorához, de sokkal jobban szereti a jó öreg Hammondot. A vége felé hallok olyan témákat, amit a hangszer koronázatlan királya, Jimmy Smith játszott. Esetükben sokat emlegetik az Emerson, Lake & Palmert is – megelőző produkcióikon kétségtelenül akadnak ilyen elemek, viszont ezúttal hiába keresünk hasonlót.

Lehet, hogy az átlag rockrajongónak túl sok a hangszeres tekerés, viszont aki szereti a szólóközpontú instrumentális fúziós zenét, annak feltétlenül ajánlott a trió legújabb dobása, mint ahogy az előzőek is. (Bigfoot)


Metallophilia: Félútról

Hatásos keringőre hívás a nálunk már bemutatkozott veszprémi illetőségű metal kvintett bemutatkozó albuma, odavágó nótáikkal belelépnek az ember lelkivilágába. Az biztos, hogy változatos muzsikát alkottak, hiszen rendesen dörögnek a thrash-riffek az Érzés című szerzeményben, a következő Dérben a klasszikus metal zene elemire építik dalaikat, az Egyesülés fülbemászó dallamai pedig a műfaj germán vonulatát erősítik. Ugyanakkor a szólók engem az Iron Maiden dallamos tekeréseire emlékeztetnek, ezek nem öncélúak, átgondoltak, jól megszerkesztettek, itt-ott akár énekelhető dallamokat is belevisznek. Kiválóan felépített a korong is, hiszen a lírai Intro és Outro között dörögnek a gitárok, mintegy halk keretbe foglalva a fő zenei csapásirányt. Egy dalon belül többféle témát is elővezetnek, a ritmust is cserélik. Ők is tudják, hogy a metal nem attól jó, hogy ugyanazt a tempót verjük egy nótán belül.

A szövegek egy metafizikus világba kalauzolnak, mintha menekülnének az evilági rettenetes dolgoktól. Illésfalvi Iván énekes hangja erőteljes, brutális, rekedt, de mégis dallamokat formál, időnkét kiszakad belőle egy állati hörgés.

A hangzás egy kicsit még vékony, de istenem, ez az első album. Lényeg, hogy az anyag jól húz, a muzsika heves, a fiúkról szakad a víz, de nem azért, mert erőlködnek, hanem mert feszülten, szenvedélyesen játszanak. A ritmusszekció jó, pontos, jól egybetartja ezt a finomnak éppen nem nevezhető zenét, tetszik a dupla mélydob lüktetése, de ezt sem az unásig használják.

Szerintem nagyon tudatosan felépített anyaggal van dolgunk. Nem tolakodnak a témákkal, nem az a cél, hogy keményebbek legyenek a titánnál, érzésem szerint bőven van még muníciója a fiúknak, közel sem lőtték el minden töltényüket. Tudják, hogy bemutatkozásnak ez is elég, a nagy dobás (reméljük) később jön, és hallgatva ezt az egyébként jó kis anyagot, szerintem érdemes rájuk figyelni. (Bigfoot)


Kvelertak: Meir

Néha rámjön, hogy pusztán lemezborító alapján kiválasztok egy bandát és megfülelem, hogy mit is tudnak. Valahol a neten rábukkantam erre a Kvelertak nevű hatos galambszarral telefröcskölt borítójára és első pillantásra egyértelmű volt, hogy ezt be kell szerezni. A tartalom pedig éppolyan arcbamászó, mint maga a külcsín. A Kvelertak olyan, mintha a Thin Lizzy, az AC/DC és a The Hellacopters egymásba gabalyodott volna, hogy együtt tolják a black metalba mártott punk 'n' rollt. A zene ennek megfelelően kellően sokszínű: vannak itt holt egyszerű témák, ragadós dallamok, húzós riffek, blastbeatek és rock 'n' rollosra vett laza tekerések is.

Embereink ráadásul három gitárral hirdetik az igét, így a megszólalás is a helyén van. Érdekes, hogy ehhez a zenéhez elsősorban rövid dalokat tudnék elképzelni, ami nagyrészt jellemző is a korongra, mégis van három tétel, amelyek hat perc felettiek, sőt, az utolsó előtti Tordenbrack már a kilencet súrolja. Ennek ellenére egy nagyon lendületes, üdítő korong, amely egyébként már a második a Kvelertak diszkográfiájában. Az első (a nemes egyszerűséggel saját magukról elnevezett 'Kvelertak') talán még jobb is, mint a 'Meir', ráadásul annyira betaláltak vele, hogy egyből beindult a zenekar szekere. Leszerződtette őket a Roadrunner Records, a friss koronghoz pedig három (!) videó is készült. Ízelítőként itt a Manelyst klipje. Hát nem hazudik, az fix:

S zárásként néhány gondolat a galambtrutyisnénis borítóról: John Dyer Baizley munkája, aki főállásban a Baroness nevű prog-sludge formáció énekese és gitárosa, a zenélés mellett pedig pólókat és borítókat készít. Annyira faszányosak a rajzai, hogy ajánlanám is őket bátran, elég hozzá ide kattintani. A Kvelertakot meg azoknak, akik szeretik a punkos lendületű rock 'n' roll muzsikát és nem riadnak vissza a károgástól sem. Ja, majd elfelejtettem: norvégul kárognak...(Jocke)


Raven Lord: Descent to the Underworld

Hiába írunk kettőezer-tizenhármat, a tradicionális keményfémnek még mindig van létjogosultsága. Így gondolja ezt a  Raven Lord is, amely túl sokat nem agyalt a név kiválasztásakor (ráadásul rejtély, hogy miért nem egybe írták le a két szót), de legalább rittyentetett magának egy remekbeszabott borítót (mondjuk nem csodálnám, ha Jorn papa két kézzel és habzó szájjal verné az asztalt, jogdíjakat követelvén), és rávéste a ’Descent to the Underworld’, szintén acélszívet dobogtató négyszavast. A  Csaba Zvekan énekes és Joe Stump gitáros vezette brigád bemutatkozó anyaga ez, amelyen a Primal Fear germán metalja találkozik Malmsteen neoklasszikus világával, ami Stump yngwie-s stílusát ismerve nem is olyan nagy csoda.

A mindössze tavaly verbuválódott zenekar összetétele igencsak vegyes, amerikai, görög és szerb származású zenészek osztják meg egymás közt a feladatokat, ráadásul  Stump és  George Karafotis, vagyis a két gitáros között 33 év a különbség előbbi javára, tehát generációs árkok is akadnak bőven. Ez a kettősség – ha nevezhetjük annak – jelen esetben egy igen friss anyagot eredményezett, amelyre szinte tökéletesen illeszkedik a már középkorosztályt erősítő  Csaba Zvekan karcos hangja, amely magas sikolyokkal és remekül megírt dallamokkal párosul. Néhol mintha kicsit foghíjasak lennének a verzék, de hamar hozzá lehet szokni a stílusához. Elég csak meghallgatni a nyitódalt, a Rebelt, amely irányt mutat az egész korongnak – nincsenek kilengések, nincsenek ellágyulások: 11 dalon át megy karakteres metalkodás.

Ha vérre menne a dolog, akkor kapna egy erős hetest, jelen esetben egy vállveregetéssel tudok szolgálni. Akik szeretik a sikoltozós, klasszikus heavy metalt, bátran próbálkozhatnak vele. Férfias, asztalracsapós album született meg a Raven Lord műhelyében, szerintem érdemes lesz figyleni a folytatásra, bár meglepne, ha a zenekar széles körű ismeretséget szerezne belátható időn belül. (Jocke)


Satan: Life Sentence

Hogyan tud úgy eltelni 30 év, mintha mi sem történt volna? Időutazás, netán hibernálás; de bátrabbak mélyaltatással is próbálkozhatnak. A Satan nevű brit formáció egyikből sem kér, megvan rá a saját receptje. Vagyis: össze kell verbuválni az eredeti gárdát (1979-ben alakultak hőseink!), vissza kell nyúlni a nyolcvanas évekbe mind stílus, mind hangzás terén, és mindennek tetejében meg kell közelíteni egy egykori sikeralbum (Sátán komáéknál ez a 'Court in the Act') minőségét. A Satan vette az akadályokat és megfőzte a retro ebédet - igaz, elég lassú tűzön. Az album a 'Life Sentence' nevet kapta, amely akár 1985-ben is születhetett volna. A hangzás olyannyira old school, hogy minden NWOBHM fanatikus örömmel fogja kajálni (viszont lehet, hogy valaki pont emiatt fog erőteljesen fintorogni a produktumot hallva).

Az évtizedek során összesen 4 különböző névvel (Satan, Blind Fury, The Kindred, Pariah) bíró newcastle-i metalosok természetesen a Priest és a Maiden által kitaposott ösvényen próbálnak érvényesülni - s esetükben ez egyáltalán nem is zavaró. Élesen, mégis kicsit porosan dolgoznak a gitárok, a basszer kellemesen duruzsolódik rá a gitársávokra, Bryan Ross pedig néha elenged egy két NWOBHM védjegynek számító sikoltást is, csak hogy minden a helyén legyen. Ennek ellenére pont az ének részéről érzek egy kis laposságot, a majdnem kereken 45 percbe ennél jóval több változatosság kellene.

A tíz dal közül nem egy igen sebes, lendületes nóta, a Testimony vagy a Siege Mentality igazi pózolós, fejbiccentős cuccok. Közel sem az év teljesítménye, de aki csípi az old school kiadványokat, annak tuti be fog találni. S természetesen javallott a harminc évvel ezelőtti 'Court in the Act' beszerzése is. (Jocke)


Crowhill Tales: Before Birth (EP)

Ígéretesen rajtol a Crowhill Tales: míg a legtöbb magyar banda ötlethiányban sínylődik, nekik az az egyetlen bajuk, hogy túl sok az ötletük. Thrash metallal megbolondított power metal a gyermek neve, amit a kisvárdaiak néhol progresszív érzékenységgel tálalnak. Főként a gitárjáték emelkedik ki, a riffeket nem kell félteni attól, hogy nem csűrnek oda, a szólók pedig ízesen szállingóznak (különösen a Narporjában és a Behind The Mirrors-ban). Az elsőlemezes gyermekbetegségek viszont felbukkannak a kiadványon, hiszen annyira meg akarják mutatni, mit tudnak, hogy inkább minden dalba belesűrítenek plusz egy témát, plusz egy váltást.

Az egyetlen dolog, amivel nem sikerült megbarátkozni, az Gerome Grandpere hangja, aki hagyományos éneklés helyett a legváltozatosabb hangokat préseli ki magából, hol ordít, hol suttog, hol horror-atmoszférát sző – de ha csak líraibb, vagy mezei power témákat kéne gyúrnia, akkor rekedtes, ráspolyos orgánuma kevésnek bizonyul. Cserébe viszont meglepően hangulatos a ’Before Birth’, amelyre jószerivel pakoltak szürkület-borongós, a melankóliától sem idegen dallamokat. Ha ez a produkció még tényleg a Crowhill Tales „születése előtti” állapotot tükrözi, akkor mindenképp érdemes odafigyelni rájuk a továbbiakban. Ki tudja, lehet, hogy nemsokára a saját hangjukat is megtalálják. (A teljes kislemez meghallgatható ITT.) (Tomka)


h

Burzum: Sôl austan, Mâni vestan

Varg Vikernes az újkori Burzum lemezeken lépésről lépésre hagyta maga mögött a metal világát és ez a távolodás egy egészen különleges, szintetizátorra épülő instrumentális albumon teljesedett ki, melyet Vikernes a feleségével együtt készített a ForeBears című fimhez. Az egykori metal zenésztől sosem állt távol a sötét atmoszferikus muzsika, hiszen börtönévei alatt két instrumentális lemezt is készített ('Dauði Baldrs' és 'Hliðskjálf'), így az új szerzemények minimalista hangszerelése talán nem is annyira idegen a Burzum híveinek.

A 'Sôl austan, Mâni vestan' dalaiban felfedezhető a 'Fallen' és az 'Umskiptar' elvágyódó, komor hangulata, és a lassú melódiáknak, valamint a végtelenül leegyszerűsített hangszerelésnek köszönhetően egy spirituális élményben lesz része azon keveseknek, akik képesek azonosulni Vikernes művészetével. Az egy órás andalító muzsika nyilván a film képi világával fog teljes értelmet nyerni, így magában hallgatva inkább tűnik nyugtató hatásúnak, vagy unalmasnak, pedig ha megfelelő hangulatban hallgatjuk, bizony a csend hangjainak rettentő súlyával képes ránk nehezedni. Vikernes sosem volt egy hangszervirtuóz, ennek megfelelően a lehető legegyszerűbb dallamokkal, hangokkal, komótos ecsetvonásokkal alkotja meg a lemez sötét hangulatát és idézi meg felmenőinek szellemiségét.

Találkoztam olyan véleménnyel, hogy Vikernes megélhetési zenész, hiszen évente ad ki új lemezt, hogy fenntartsa magát, de ezt a megállapítást nonszensznek tartom. Ugyanis ezt a lemez a rock és metal zenék kedvelői nem fogják értékelni, mert távol áll szeretett műfajuktól, az instrumentális szintetizátor muzsikáinak szerelmesei pedig nem fogják elég virtuóznak találni, az a szűk réteg pedig, aki megveszi és beilleszti gyűjteményébe, nem fog akkora hasznot sem hajtani, hogy Vikernes a villanyszámláját kifizesse belőle.

A Burzum 11. sorlemeze sokaknak nem fog többet jelenteni egy unalmas, lassan csordogáló értéktelen dalcsokornál, pedig sokkal több rejtőzik a 'Sôl austan, Mâni vestan' dalaiban, mint amit első blikkre gondolnánk. (Pálinkás András)