Örökmozgók lettek, nem állnak sohasem: Jubileumi interjú a mobilos dobossal, Mareczky Istvánnal

írta Csemény | 2013.06.26.

Valószínűleg a legtöbb magyar rocker számára Mareczky István testesíti meg a P.Mobil-dobos karaktert. Aki az első két albumnak, a felejthetetlen koncerteknek és a sok bohóckodásnak köszönhetően könnyen és tartósan a rajongók szívébe lopta magát. Ennek ellenére Totó nem nagyon volt reflektorfényben az utóbbi időkben. Most hosszú évek után visszatért a messzi Ausztráliából, hogy saját 60. és a zenekar 40. születésnapját együtt ünnepeljék. Ennek kapcsán faggattuk a mobilos évekről.

 

 

Hard Rock Magazin: Totó, üdv újra itthon!

Mareczky István: Árőt Ágészséget a dolgozó osztálynak!

HRM: Induljunk a legelejéről: mikor kezdtél megismerkedni a zenével, hogyan csöppentél a zenészek világába?

Mareczky: Édesapám is zenész volt, dobolt. Rajta keresztül ismerkedtem meg a zenével. Mikor három éves voltam, próbáltak a nagyszobában, én meg aludtam a másikban. És ez volt az első nagy találkozás. Egyébként sokáig érdekelt a zene, de inkább úgy hallgatni, nem zenélni. (nevet) De apám azt mondta: „Fiam, te ugye dobos akarsz lenni?” Én azt feleltem: „Nem”. Erre azt mondta: „De igen!” – és pofán vágott. Na, akkor tizennégy éves koromig nem is nyúltam dobverőhöz. Aztán gondoltam megpróbálom, hogy a hülye öreg mit csinál már. Akkor bekerültem egy iskolazenekarba, aztán nyomattuk. Ment a hülyéskedés, meg a csajozás, meg  ingyenszendvicsért játszottunk Shadows-nótákat, meg Grand Funk-okat.

HRM: Hogyan kerültél a P.Mobilba?

Mareczky: Előtte az Operettszínházban voltam öt évig. Egyszer fölhívott a Schuster, megkérdezte: „Tudsz dobolni?” Mondom: „Tudok”. Azt mondja: „Van útleveled?”, mondom: „Van”. Mondta, hogy oké és elhívott egy meghallgatásra. Végül is örültem neki, mert lehúztam az operettben öt évet, de magát az operett műfaját rühellem. Játszani jó, mert zenélni jó, de beülni és hallgatni az állatkínzás, főleg amikor ezek elkezdenek ott nyávogni a színpadon. De hosszabb idő után beülni egy zenekarba, az jó volt. Akkor kedden még játszottam a Nebáncsvirágot és pénteken volt a bemutatkozó előadás a Metró-Klubban. (Sóhajt egy nagyot) Jaj Istenem, de be voltam szarva! Hoztak nekem pár kazettát, volt rajta egy csomó szám, aztán péntekre fújjad ám! De végül jól ment.

HRM: Nem volt egy éles váltás az Operettszínház után egy kőkemény hard rock bandában játszani? Hogy ment a beilleszkedés?

Mareczky: Hát megmondom őszintén, előtte már játszottam rock bandában. A Schuster azért is gondolt rám, mert amikor az előző bandámmal, a Stop-pal játszottak együtt, mindig kölcsönkértem a dobjukat – ez volt háromszor vagy négyszer – és minden egyes alkalommal, vagy a pergőt szakítottam be, vagy a lábdob szakadt be. Tehát szétvertem a dobjukat. Anyázott, de tudod én meg doboltam. Erővel. Meg kell szólalni annak a dobnak. És a Schuster azt mondta, hogy egy ilyen hülyegyerek kell neki. Hát az Operettszínházhoz képest itt rendesen oda kellett ütni, úgyhogy az első bulikon még szokni kellett a dolgot. (Sóhajt) Régi szép idők! Nagy váltás volt, de a többiek nagyon rendesek voltak. Valaki rárakott egy cetlit a szerkóra, és a Radetzky-induló szövegét átírta Mareczky-indulóra, meg hasonló kedves gesztusokat kaptam. Befogadtak, nem az volt, hogy ki ez a köcsög. Aztán utólag derült ki, nem is tudtam, hogy ezek csináltak rólam egy szavazást, hogy maradjon a Mareczky, vagy jöjjön vissza a Pálmai? (Mareczky 1978-ban került Pálmai helyére, akit behívtak katonának. Amikor leszerelt, a bandának dönteni kellett a két dobos között.) Tudod, ha nekem azt mondják, menj a fenébe, akkor én ott állok: se operett, se Mobil, semmi.

HRM: Végigélted a P.Mobil vérfrissítését. Egymás után jöttek a csapások: előbb Vikidál (1978), majd a Bencsik-Cserháti duó (1980) távozása. Hogy sikerült átvészelni az időszakot?

Mareczky: Így van, hatalmas nagy pofon volt. A Vikidál igazi frontember volt, a zenekar meghatározó tagja. Ő volt a központ. Tudod, azt mondják, az énekes maga a zenekar. És amikor elment, iszonyú nagy gázban voltunk. Merthogy többször elment ám, meg visszajött, meg el se ment, meg fél lábbal ott se volt, de itt se, meg majdnem ott ahol sem. Csiki-csuki ember volt, de a végén végleg elment a Dinamitba. Na és a próba végén azt mondta, hogy: „Totókám, ti ott kint fogtok ülni, nekem meg már Mercedesem lesz”. Mindegy, ő dolga. Úgyhogy leblokkolt a banda az hétszentség, mert őt most hogyan pótoljuk, aki az ország hangja volt? Ilyen Korda Gyurit, meg akármit nem lehet a helyére behozni, érted? Aztán nézelődtünk és sokan voltak képben, pl. a Révész, vagy a Novák Öcsi. Meg nézegettünk pár zenekart. Aztán láttunk egy Beton-koncertet is. Ott volt ez a vékony, hurkapálca kis emberke, a Tunyogi, és nekem megtetszett, mert leénekelte a színpadot.

HRM: És még dobolni is tudott.

Mareczky: Nekem mondod? (nevet) Bejött a rostán és adtunk neki kislemezeket, hogy tanulja meg. Be volt szarva a csórikám, de elénekelte. Akkor lejött a Schuster, pofán vágta, és mondta neki, hogy felejtse el a Gyula stílusát. Pár hónapba beletelt, míg ezt levetkőzte és magát megtalálta, de onnantól elképesztő volt. Érted, amikor a Tunyó lett a Tunyó, akkor lett marhajó a Tunyó. Végre talpra álltunk valahogy, aztán jött a Bencsik meg a Cserháti, hogy lemez, meg karrier, meg az emberi öntudat, meg hagyjunk nyomot magunk után, meg mit tudom milyen apropóból ki akartak lépni. Nagyon meg voltam lepve, mert megvolt az ismeretség még így is, hogy nem volt nagylemez, rádió, TV. Kiléptem az utcára és egyből: „Szevasz Totó!”. Szóval először volt ez a kentauros cirkusz, ahova ment volna a Tunyó is, meg a Janek (Kékesi „Bajnok” László) is. Aztán ahogy ez szerveződött, úgy vált nekem egyre inkább ellentmondásossá, végül nem lett belőle semmi. De nem is jöttek vissza (Bencsik és Cserháti), hanem P.Box néven folytatták. Épphogy kihevertük a Gyulát, és elmentek. Pedig velük szinte tökéletes volt. Jött a dilemma, ki jöjjön, meg folytassuk-e egyáltalán. De a Schuster tudod milyen, mondta, hogy „Pofa be! Folytatjuk! A pofádat befogod, érted?!” Aztán jött a Vili és a Zefi. A Zefi egyértelmű volt, hogy oké, de a Vilivel voltak fenntartások. Egyébként a Bencsik után bárkivel lettek volna. A Bencsik az leült, érted így „trrrrrrr” (közben léggitározik), simán eljátszott mindent. De megtartottuk a Vilit, mert a Zefivel össze voltak szokva, meg a Vili ritka jófej. Nem akarja eljátszani, hogy ő a Bencsik, vagy Clapton. Egy őszinte, egyenes, természetes, lelkiismeretes ember minden téren. Szóval elkezdtünk építkezni és megkaptuk a lehetőséget az első nagylemezre.

HRM: A ’Kétforintos dal’ és ’Az első nagylemez’ borítójáról hogy-hogy lemaradtál?

Mareczky: Ez nagyon egyszerű kérlek, előbb lett kész a borító, aztán a Pálmait behívták katonának és utána vettük fel. Majd megjött a kislemez, én meg mondom a fene egye meg, én dobolok és a Pálmai van rajta. Nem ám, nincs ezzel semmi gond. Nagyon jó dobos a Pálmai, még jobb is, mint én.

HRM: A Honfoglalás című darabotokkal gyakorlatilag a nemzeti rock úttörői lettetek. A mű két tételében Te is fel vagy tüntetve szerzőként. Hogy készült ez a maga korában felettébb szokatlan mű?

Mareczky: Az nagyon jó volt. Mikor először csináltuk a Honfoglalást, a Schuster nagymamájának a kertjében dolgoztunk rajta. Ott volt egy ilyen bungaló, vagy budi, vagy kis fülke. Ott próbáltunk, egy kis sufni volt, be volt gyömöszölve a dob, az orgona, a minden. Na így kezdődött. Igazából sokkal hosszabb volt, mert több, mint negyven percig tartott eredetileg, csak aztán lejjebb faragtuk. Voltak témák, ahol a Pityivel dolgoztam együtt. Ez két tétel volt: az eleje, meg a Vándorlások. Mindenkinek volt bele valami ötlete, meg a koncertek során is változott. Fontos volt, hogy jól illeszkedjenek a tételek, de végül összeállt az egész.

HRM: Ugrunk 1981-be. Végre kijött a Mobilizmo és szerepeltél a Kopaszkutyában is.

Mareczky: A fénypont. Hát az nagyon-nagyon jó volt. Pont akkor érett be a banda. Két nap alatt följátszotta a Janek az alapot. Először egybe próbáltuk fölvenni, csak aztán valaki mindig elrontotta és mindig újra kellett kezdeni. Amikor már nyolcvanadszor játszottuk a Lőj rám-ot (Billy, a kölyök), akkor már mondom, az anyádúristenit! Aztán inkább fölvettük külön a dobot, meg a basszusalapot (közben jön egy állati hangos Harley az úton, mire Totó kiordít: „ A maradjá’ má’, beszé’getünk, hülyegyerek!”), aztán mi meg halleluja, ők meg szívták a fogukat. Régi szép idők. De az első igazából az lett volna, amit a Lángban készítettek, a ’78-as (’Az első nagylemez’ címmel, végül csak 1998-ban sikerült kiadni). Az az ős-tipikus, originál P.Mobil: az egész hangulat, a banda, a légkör a zene.

A ’Kopaszkutyá’-ban meg pont fordítva volt, a Pálmai váltott engem. Én voltam a rossz dobos,  bajusszal meg kopaszra nyírva. És olyan renitens voltam, hogy kiléptem és elmentem vendéglátózni. Olyan jó volt akkoriban, nem volt ez az ellenséges perlekedés a Hobóékkal. A két banda összejárt, együtt mulattunk, hülyéskedtünk, aludtunk, verekedtünk, kártyáztunk, csaltunk: „izé, te csaltál, az anyád csalt”. Állati jó hangulat volt és élveztük az egészet, improvizáltunk. Ha a Szomjas (a rendező, Szomjas György) megtartja a kimaradt részeket, csak abból összeállhatott volna egy másik film. Szóval egyszerűen magunkat adtuk. Nem kellett ez, hogy „hova tetted a pénzt Gizella”, hanem „add má’ ide a pénzt a kurva anyádat!” Leírhatatlan volt az egész közeg, de az egy más világ volt, vagy csak én vagyok öreg.

HRM: Tiéd a diszkográfia egyik legnagyobb verbális teljesítménye: a Baracska szó. Miért pont rád esett a választás?

Mareczky: Hát azért kérlek szépen, mert a legzamatosabban én tudom kiejteni azt, hogy: „Bharacskhaó”. Meg addig szépen le is tudok döcögni a mikrofonhoz, de volt még ilyen később is. (Dugjatok a 220-ba)

HRM: Újabb fontos dátum jött. 1983-ban kijött a ’Heavy Medal’ és fergeteges bulit csaptatok a Budai Ifjúsági Parkban.

Mareczky: Hú de jó volt. A lemez zseniális volt, azon ifipark-koncerten pedig nem tudom hány ezer ember volt, én ennyi nézőt még nem is láttam. Fönt azokon az oszlopokon, meg az összekötő elemeken lógtak a gyerekek, én már rég leestem volna. A zenekar is jó volt. És rengeteg spontán dolog akadt: akkor építette fel a Schuster a falat, vagy levetette a piros-fehér-zöld pólókat, de az Asszonyt akarok is nagy show volt. Tehát a zene is jó volt, meg a hangulata is félelmetes volt. És a közönség is vette a lapot, nem csak annyi volt, hogy ment végig a „móbil-móbil”, hanem vették miről van szó. Nagyon nagy buli volt.

HRM: Ugyanebben az évben volt az ’István, a király’ ősbemutató, ahol szereplőként ti is fel vagytok tüntetve. Mi volt a dolgotok?

Mareczky: Én és a Pityi fönn álltunk ott a toronyban, mi voltunk az őrök. Az volt a dolgunk, hogy a lándzsát úgy tartsuk, hogy bármennyire be vagyunk rúgva, ne látszódjon, hogy imbolyog a lándzsa. És akkor álltunk így (közben balra-jobbra dülöngél). Meg fönt voltunk a bástyán és kártyáztunk, úgyhogy ez volt a szerepünk. Viszont 600 vagy 500 Ft-ot kaptunk egy napra, az akkor nagyon jó pénz volt. A másik meg, hogy fantasztikus volt a zene, bár azért teljesen nem minden tetszett benne, de bővebben inkább nem kritizálnám.

HRM: Többször jártatok külföldön is. Milyen élményekkel gazdagodtatok?

Mareczky: Voltunk Hollandiában. Még hülyéskedtünk is, hogy kint maradunk, de realitása persze nem volt. Csak eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne ha itt maradnánk, csinálnánk egy bandát. Mi, a kommunista P.Mobil, a kommunista örökmocorgók megjelennénk Hollandia partjain. De jöttünk haza. (nevet) Mondjuk oda a Vikidál nem utazott ki, úgyhogy a Janek énekelt, de nagyon jól csinálta. Persze ettől még azt se tudták, kik vagyunk, ki az a P.Mobil, valami kommunista banda, de tetszett nekik. Meghallgatták és tetszett nekik. Aztán meghívtak máshova is, meg kaptunk 100 guldent. Amúgy kemény volt az út, mert hatalmas volt a rohanás. A német-holland határon meg megállítottak minket. Kinyílt az ajtó és dőlt ki a hamu, a csikkek, a csirkecsontok, minden. Néz a vámos, mondja álljunk félre, és hozták a kutyákat. Mondom mi a francnak? De tudod, öt torzonborz, hamutartóból kiugráló zenész volt, valami huligánok, szakadtak, büdösek, magyarok ráadásul, hát ezek kábítószeresek! Az egyik kutya elkezdett kaparászni a hátsó kerék fölött. Csak nézünk, a határőr meg kivesz egy dobozka kokaint, majd elkezdett röhögni. Halálra voltunk szarva. Ki a fene lehetett az az állat? Tudtuk egymásról, hogy senki sem drogozik. De kiderült, a határőr dugta oda, hogy a kutyának legyen sikerélménye. Ez volt Hollandiában. De voltunk Jugoszláviában is, ahova a Vikidál katonai gyakorlóruhában jött, a határon meg a szerbek majdnem lelőtték. Meg voltunk az NDK-ban is, ahol állítólag önkívületben ordibáltam, hogy Heil Honecker! Erre valamiért nem emlékszem.

HRM: 1983-ban Ausztráliába repültél, mi volt az oka a költözésnek?

Mareczky: Igen-igen, ezt már sokan kérdezték. A helyzet az, hogy (hatásszünet) herótom volt. Játszunk, megy a szekér, aztán nincs egy vasunk se. Másrészt megházasodtam, megszületett a lányom. Mindenki azt hitte, „hű, te a Mobilban dobolsz, biztos milliomos vagy”. Nem ez volt a helyzet. Télen 3-4 hónapig nem volt koncert és gázsi. Olyankor előfordult, hogy lyukas cipőben jártam, ez halál komoly. Úgyhogy az anyagiak miatt, de ez így nem igaz, mert nem csak amiatt. Az egész egy ilyen hullámvölgy volt, és akkor gondoltam, hogy ebből elég. Dombóváron lett volna buli és a Boráros téren volt 4-kor a találkozó. 4 óra tízkor felhívták a muttert, ő meg mondta, hogy: „Ja már Münkhenben van”. Aztán jött a Gyenizse pár hónapra. Zavaros időben hoztam egy hirtelen döntést.

HRM: Nagyjából tíz év múlva jött a nagyvisszatérés. Kijött a ’Stage Power’, a ’Babolcsai Néni’, és volt egy koncert a Fradi-pályán.

Mareczky: Schusterrel beszéltem ’93-ban. Mondta, hogy újra lesz P.Mobil és jöjjek haza. Mondtam én szívesen, ha valaki fizeti a repülőjegyet. Akkor már két gyerekem volt és egy feleségem. Az ő jegyüket nekünk kellett összerakni. És azt is mondta, hogy nem két hétre. Mondom jó, hát én szeretem a P.Mobilt próbáljuk ki, és hazarepültem.

HRM: Méghozzá elég „stílusosan”, már ami az érkezést illeti.

Mareczky: Ja, jó volt. Hatalmas sajtótájékoztató, volt kaja-pia, a Benkő ott rizsált meg minden. A ketreces dologról meg nem tudtam, azt a Schuster találta ki. A ketrec jó volt különben így hangulatilag. Kihúztak, megjelentem ott, mint egy állat, közben Jancsi-Pisti várta ott apukáját (Majd hirtelen felrikkant: „Jó reggelt, ez süket!” – épp Baranyi Laci sétált el mellettünk)… tehát a gyerekek várták a szülőket, erre kihúztak: „a hülye állatot meghoztuk!” Még a TV is kint volt.

Jól indult az egész. Nagyszabású terveink voltak, aztán sorban dőltek dugába. Valaki mindig keresztbe tett. Országos turnét akartunk és a csúcspont lett volna a Fradi-pálya. De egyre-másra mondták vissza, meg aláaknázták valahogy. Majdnem a Fradi-pálya is elmaradt. Engem a koncert előtt kitiltottak az országból, mert jogdíjat vettem fel, meg külföldről érkeztem, mint munkavállaló. De mondom azért megdolgoztam ’82-ben, erre mondták, hogy nem-nem. Én meg mondtam, hogy akkor „fákkjú”, mer’ hogy jól tudok franciául. És mutattam neki magyar útlevelet, na most utasítsál! Végül is sikerült megúszni a dolgot. Az egész év nagyon nehezen telt le, gáncsoskodtak, rugdalóztak, szívóztak, szar volt. De a Fradi-pálya feltette az i-re a pontot, bár nem kaptunk egy vasat se. De szart rá a zenekar, mert óriási nagy buli volt, rengetegen voltak, mi meg „jól éreztük egymást”, nem egy ilyen „fizetett próba” volt.

HRM: Hogyan alakultak ki az eposzi jelzőitek, merthogy mindegyikőtöknek van beceneve?

Mareczky: Ezt a Schuster jobban tudja. A Zefi azért volt Monogám, mert ő nyomatékosan kifejtette a bulikban, hogy ő nem csajozik, meg hogy monogám. Inkább ült a pultnál és olvasta a Bűn és Bűnhődést hatodszorra, mi meg nem voltunk monogámok. A „Schiller” Vili a Schusternek valami szójátékából jött. A Kékesi „Bajnok” László az már nagyon régi, azért lett Bajnok, mert mindig egy medál volt a nyakában. A Tunyót Mubaraknak is hívtuk. Mert a mikrobuszban, amikor unatkoztunk, elkezdtünk műveltségi vetélkedőt játszani. Kérdezgettünk például, hogy ki a vezetője Egyiptomnak. Aztán mentünk tovább, hogy mi a pénze Albániának, a Tunyó meg felébredt és azt mondta: Mubarak. A Totót meg a Bencsik akasztotta rám, mert dobos vagyok. Az meg olyan, mint a kiskutya: ülsz, kussolsz, nem pofázol, kettő-négy! Az „Import” pedig elég egyértelmű.

HRM: Neked van az egyik legtöbb.

Mareczky: Igen, van Zsír, Zsíros, meg Mocskos, meg ilyenek. De én nem haragszom érte, olyan kedves dolog, ha becézik az embert.

HRM: Mivel foglalkozol Ausztráliában?

Mareczky: Lángészi hegesztő vagyok. Jelen pillanatban zenélek, egy nagyon magas röptű duóban, egy gitárossal. Egy étteremben, háttérzenét szolgáltatva szól a Budapest Duó 60 dollárért plusz vacsoráért. Meg van egy másik zenekar, velük magyar zenét is szoktunk játszani, például az ’István a király’-ból, vagy a Honfoglalást a nemzeti ünnepeken, tudod ilyen magyarkodós izét.

HRM: Június 18-án voltál 60 éves, amit koncerttel ünnepeltetek. Milyen volt újra a régi társakkal játszani?

Mareczky: Nagyszerű érzés volt, és fergeteges volt a buli. Előtte voltunk Felvidéken is, az is hangulatos volt. Ügyesek a fiatalok is. De az öregekkel is nagyon jó volt találkozni.

HRM: Köszönöm az interjút és Isten éltessen sokáig Téged (60), valamint a P.Mobilt (40) is!

Köszönet a videóért és a képekért T. Erikának!

Készítette: Csemény

Legutóbbi hozzászólások