Szauna 'n' roll: Volbeat - PeCsa Music Hall, 2013.06.18.

írta Adamwarlock | 2013.06.20.

Nagyon nehéz már ki tudja hanyadjára írnom a Volbeat  zenekarról, mert őszintén szólva elég kevés dolog van, amit a Hard Rock Magazin hasábjain ne mondtunk volna el a dán country-elvis metal hőseiről. Nem csinálok belőle nagy titkot, hogy magazinunk tagjai között nem egy olyan akad, aki számára a Volbeat több, mint egy csapat a sok közül. Nekem is már a negyedik alkalom, hogy élőben láthatom őket, és eddig négyből négyszer betaláltak… még akkor is 100%-osnak mondom ezt az arányt, ha a két Diesel klubos bulit szerintem sohasem fogják überelni.

Persze sokak számára a dán együttes csak egy, a Metallica örökségét továbbvivő, azt némi értelmetlen county-s vernyákolással megbolondító, de végtérre is meglehetősen elkommerszesedő képződmény. Én őket is megértem. A Volbeat tény és való, hogy a szupersztárság felé vezető útra lépett, és ahogy azt látjuk az utóbbi időben, mindent megtesz, hogy ezt az utat akadálymentessé, és ha lehet, minél rövidebbé tegye. Ennek persze megvannak a maga eszközei, ami valóban a mainstream felé tud sodorni egy csapatot, de közben csak nagyon nehezen tudja a teljes hitelességét megtartani. Az én személyes véleményem is kettős a csapatról, mindamellett, hogy a végletekig elkötelezett rajongójuk vagyok, de ez ki fog derülni a cikk során: kapni fognak tőlem hideget és meleget is egyaránt.

Már rögtön egy hideggel kezdem. Ha jól emlékszem, az Iron Maiden vette föl anno azt a szokást, hogy mielőtt a tényleges koncert kezdetét veszi, elhangzik egy számára inspirációul szolgáló együttes egyik prominens dala. Ugye ez a Vasszűz esetében az UFO-tól a Doctor Doctor volt. Azóta halljuk a Judas Priest előtt a War Pigs-et, a Danko Jones előtt Hells Bellst, most meg már a Volbeat is beállt a sorba (és én utálom, ha egy banda „beáll a sorba”), és a PeCsa falai kilenc óra tájékában a visszhangozták is a Motörhead-től a Born To Raise Hell-t. Nem tudom, miért jó ez, főleg ha még utána intro is következik, ráadásul nehéz olyan dalt választani, ami stílusos nyitány. Mindegy is, a lényeg, hogy színpadra álltak a dánok, végre indul banzáj.

The strength, the sound, the songs… minden a helyén van (talán az utolsó nem, de arról később). Ezért imádjuk sokan a Volbeatet, mert tőlük bizony egy teljes csomagot kapunk. Bika hangzás, tökéletes színpadi munka és végtelenül jó hangulat. A zenészek állandóan mozognak, helyet cserélnek, kommunikálnak a közönséggel, látszik, hogy remekül érzik magukat a színpadon, és ez a jókedv a publikumra is átragad. Az egész színpad él, nincsen egy statikus pontja sem, és így folyamatosan érezzük, hogy valami monumentálisnak válhatunk a részesévé. Aztán persze a prímet egyértelműen Michael Poulsen személye viszi. A frontember rettentően energikus, vidám és vérprofi. Én sokszor láttam már élőben, de szerintem most énekelt a legjobban. Régebben hajlamos volt elgyengülni a hangja, vagy a kitartásoknál kicsit hamisba csúszott, de most ennek nyomát sem lehetett hallani. Az meg mindenkinek szembetűnő volt, hogy a frontember bizony leadott magáról jó néhány kilót, ami nem is csoda, hiszen nem mással edz folyamatosan az utóbbi időben, mint Mikkel Kesslerrel, Dánia világklasszis négyszeres ökölvívó világbajnokával, aki Michael jó barátja (és egyben neki írták a Warrior’s Call című nótát, ami máig Kessler bevonulózenéje).

Az egész küzdőtérre szétterülő, erős félház fogadta tehát a dánokat, akik nem igazán akasztották meg a dalokat, és végig pörgőssé tették a bulit. 16 Dollars, Still Counting, Sad Man’s Tounge, The Human Instrument, The Mirror and the Ripper olyan dalok, amelyekre a közönség soraiban és a színpadon egyaránt tetőfokára hágott a hangulat. A csúcspont az volt, amikor egy kb. 8 éves forma fiúcskát hívtak föl a színpadra a közönségből, aki végigzúzott velük egy számot úgy, hogy az együttes tagjainak kb. a térdéig ért. A következő generáció! Életre szóló élmény lehetett neki. Tehát a Volbeatben nehéz csalódni, és ha lesz is valaha ilyen, akkor sem a közeljövőben. Ennyi energiát, ennyi alázatot és erőt kevesen tudnak már a fellépéseikbe csempészni. Én is annak látom őket, aminek világszerte a sajtó: a következő nagy dobásnak, amikorra már a régi nagy bandáknak fellőtték a pizsamát.

Amit nem értek viszont, az Rob Caggiano személye. Értem én, hogy jó gitáros. Mert jó gitáros. De sem vizuálisan, sem stílusban nem illik a Volbeatbe. Az előbbi aztán kit érdekel, de az utóbbi? A szólói egyszerűen túlságosan klasszikus heavy metalba illőek, hogy én egy ilyen modern country-s történetbe megfelelő legyen. Megmondom őszintén visszasírom Thomas Bredahlt, aki egy sokkal kellemesebb és aktívabb színpadi jelenség volt. A másik nagy szívfájdalmam, hogy a Volbeatnek annyi, de annyi jó slágere van, és mégis ezeket kihagyták. Az első két lemezről konkrétan három dal hangzott el. Ez meg annak a tekintetében fáj nekem, hogy szerintem e két album által felállított mércét máig nem tudták megugrani, sőt vékonyan már a hanyatlás jelei mutatkoznak rajtuk az utóbbi két kiadványon. Nekem azért nagyon hiányoztak az olyan dalok, mint az A Moment Forever, a Radio Girl, a The Garden’s Tale (!), a Soulweeper vagy a Danny and Lucy. Nekem kicsit ez olyan, mintha a Metallica csak a ’Load’ korszakból játszana…

Az utolsó negatív megjegyzésem viszont a szervezésre vonatkozik. 35-36 fok volt a napokban az átlaghőmérséklet. Ilyen időben beterelni több ezer embert egy zárt, légkondicionálatlan koncertterembe véleményem szerint bűncselekmény. Főleg úgy, hogy a PeCsának van egy kiváló szabadtéri színpada. Agyunk robbant fel a hőségben, vagy talán ezzel akarták intenzívebb fogyasztásra unszolni a nagyérdeműt?

Én továbbra is a jövő egyik legnagyobb zenekarának tartom a Volbeat-et, akik a legnagyobb és legrangosabb színpadokat fogják bejárni a karrierjük során, és ami még fontosabb, a jelenlegi felhozatalból az egyik legkiemelkedőbb koncertbanda státuszát is birtokolják. Nálam minden koncertjük ötösre vizsgázott eddig, de… nos, remélem, nem fogják elfelejteni a gyökereiket, és zúzhatunk még valamikor a Mr. and Mrs. Ness-re.

Setlist:

Hallelujah Goat / A New Day / Guitar Gangsters & Cadillac Blood / The Nameless One / Pearl Hart / Heaven nor Hell / Ring of Fire (részlet)-Sad Man's Tongue / Lola Montez / Fallen / 16 Dollars / Mary Ann's Place / Keine Lust-Breaking the Law-Raining Blood (részletek) / Dead but Rising / Maybellene I Hofteholder / The Human Instrument / The Hangman's Body Count / Still Counting /// Doc Holliday / Cape of Our Hero / The Mirror and the Ripper / Pool of Booze, Booze, Booza

Szerző: Adamwarlock

Képek: Savafan

Köszönet a Concertónak!

 

Kapcsolódó cikkek:

Az erő, a hangzás, a dalok – A Volbeat-stílus