Az erő, a hangzás, a dalok - A Volbeat-stí­lus

írta Tomka | 2013.06.17.

A rockzene évek óta keresi önmagát. Hiába élhetjük át még éppen a nagy öregek utolsó lélegzetvétellel világba kiáltott klasszikusait koncerteken, ha a fiatalok leginkább abban jeleskedtek az elmúlt években, hogy feltalálták a tökéletes tribute fogalmát, amiben nem eljátsszák az anyabanda dalait, hanem azok vénájában komponálnak újakat. A zsáner aranykorának természetesebb és egyszerűbb megközelítéséig visszaásó retrorock ugyan a kortárs igényekhez igazítja a régi zenéket, ám már most látható, hogy ez a vonulat sem fog kitörni a föld alól. Egy dán csapat viszont már régen odaverte a rock ’n’ roll kocsmaasztalára a maga válaszát. A Volbeat lezser eleganciával példázza, hogy(an) születhetnek még rocksztárok egy rocksztárok utáni korban.

„Well, if you talk to the average teen-ager of today and you ask them what it is about Rock ‘n’ Roll music that they like, the first thing they’ll say is: the beat, the beat, the beat.” (Dominus: No Matter What… a ’Vol.Beat’ c. albumról)

1997. november 10-én csírázott ki a Volbeat-stílus. Egy elvetemült kis dán death metalos, nevezett Michael Poulsen találta ki Dominus nevű bandájával. Mivel albumonként váltogatták műfajukat, a korai death-black zsengék után a ’Vol.Beat’-en belecsaptak a groove metalba, amiben fej-fej mellett bólogatott a ’Load’ érás Metallica, valamint az akkor még mocskos nagyokat zúzó Pantera szelleme is. De a 22 éves, kölyökképű Poulsen már úgy hajlítgatta a dallamokat, mint mostanság a Volbeatben, és a középszerűen zajongó dalok elé rendre az ötvenes évekből származó, a jó öreg rock and roll szellemiségét tolmácsoló filmrészleteket, felvételeket illesztett. Csupán öt évet kellett várni, hogy a dalszerzőként magát alaposan kipolírozó Poulsen megvesse a rockabilly-metal alapjait a 2002-es Volbeat-demón. Ahogy ő fogalmazott a tavalyi wackenes koncerten: az egyik fülébe az ’50-es évek rock ’n’ roll sztárjai csapták a peckesre ritmizált dallamokat, a másikat pedig a 80-as dekád metalistenei fertőzték meg zabos gitárzenéjükkel, Michael Schøn pedig egy heuréka-zsenialitástól meglegyintett pillanatában arra gondolt, miért is ne barátkoztatná össze kedvenceinek stílusát.

Ma már tudjuk, hogy a Volbeat százszínű rakkendrollja jócskán változatosabb, mint azok az általában szexuális töltetű hasonlatok, amikkel rajongók és újságírók előrukkolnak, hogy megragadják a banda esszenciáját. Ezért most el is tekintenénk az Elvis Aaron, John R., James Alan és nem kevésbé nagynevű társaik által rendezett gruppenpartik zabikölykeiről szóló adomáktól. Már csak azért is, mert az elején még egyszerűbb volt a történet: a Volbeat a Cash-Elvis-Domino-Berry tengely vadul lüktető beatjét s a rockabilly dallamvezetését injekciózta bele a megvadult rozsomák erejével dühöngő groove metaljába. Míg később a rockzene alapfelállását megtoldó tradicionális hangszerpark (lap steel gitár, bendzsó, harmonika, tamburin stb.) szervesült a rockabilly-metalba, addig a demókon, illetve a ’The Strength / The Sound / The Songs’ debütlemezen még Poulsen védjegyszerűen csavart dallamívei hozták a retro-rockabilly feelinget. De az Always, Wuban, vagy később a Back To Promban, a The Garden’s Taleben, netán az A Better Believerben a félszegen csapongó punk-rock is betekert a színpadra, hogy a faragatlan pőreséggel morzsoló thrashelések (Rebel Monster, Evelyn) mellé később csatlakozzanak a country and western-melódiák (I’m So Lonesome I Could Cry), vagy éppen a pattogós reggae-blokkok (Still Counting) is.

Ennyiből is lefülelhető, hogy már a stílusegyveleg felsorolása is edzett tüdőt kíván, ám aki a pontosan körülrajzolható inspirációforrások olvastán elővenné vércinikus énjét, annak elég felidézni: sosem volt ez másképp. Már Elvis énekstílusát is a country-t, a popot és a rhythm and bluest áthidaló hibridként írták le a szakértők. Sőt, hozzácsaphatjuk azt is, hogy bizonyos elmélészek szerint manapság már az eredetiség koncepciója is megváltozott. A helyzetet elég Tarantino példájával illusztrálni: a világ legjobban rendező tékása se csinál mást papíron, mint összehegeszti a fiatalkorában őt ért behatásokat, rémrossz trashfilmeket, letűnt eurowesterneket meg azok ikonikus betétdalait. De elég csak megnézni bármelyik Tarantino-imitátort, hogy lássuk, hiába könnyű listázni az összetevőket, azok végösszege nem adja ki egy stílus megfejtését. Hasonló a helyzet a Volbeattel is, akiknek régi vágású zsánerfúziója hiába táplálkozik félszázados megoldásokból, mégis roppantmód frissnek hat a kortárs rockzene alapvetően áporodott levegőjében.

Hogy ezt a koncepciót a dánok manapság észveszejtőnek számító sikerre vitték, abban nagy szerepet játszott, hogy igazi „high concept” találmánnyal van dolgunk. Vagyis az egész leírható két szóban: Elvis-metal, de felőlem jöhet a Cash-thrash is. Ha receptre kéne felírni a Volbeat szilajul melodikus zenéjét, akkor a titkos összetevőt tuti, hogy Poulsen szolgáltatná. Az ő sármosan erődús, máskor melankolikusan szomorkodó, de ledéren dallamérzékeny orgánuma a Volbeat márkajele. Habár a metal zene (többsége) a keménykedés és melódia termékeny feszültségéről szól, a Volbeat még erre is rálapátol azzal, hogy egymástól szögesen eltérő hangnemeket boronál össze, nevezetesen a zabolátlan bulihangulatot a romantikusan szomorkás hangütéssel. Nem csak arról esik szó, hogy egy pimaszul odaba…s Rebel Monster mellett lazán megfér egy szerethetően búsongó Soulweeper (aminek koncertklipjében rommá bulizza magát a közönség!), hanem hogy egy kétlábgéppel hengerlő Caroline Leavingbe, vagy egy szolidan döngölő Mary Ann’s Place-be úgy furakodik be a melankólia játékos szelleme, hogy az a Volbeat-világ legtermészetesebb dolgának tűnik. A Volbeat a metal zene legszomorúbb partizenekara.

Persze, úgy könnyű, ha főhősünk nem csak a régi rock dallamvilágát veszi kölcsön, hanem annak tragikusan ívelt történetvezetését is. A dánok két lábbal Americana-hangulatban tapicskoló dalai ugyanis a sztenderd rock ’n’ roll témák – úgymint alkoholizmus, csajozás stb. – mellett gyakran szólalnak fel sorscsapásokkal (értsd: halállal) végződő románcokról. A Volbeat zenéje és dalszövegei úgy romantikusak, hogy közben maradéktalanul macsók maradnak – így van ez, ha gitárgengszterek magánéletében vájkálunk. A Radio Girl például egy sodródó vándorfigurát tesz meg főszereplőjének, aki beleszeret egy énekesnőbe, s annak hangját délibábként követve járja a városokat, országutakat – magányosan, kívülállóként. Az antik rock ’n’ roll legendákat amúgy is kedvelő Poulsen szereti saját kis magánmítoszait is szövögetni, és egyes történeteit tetralógiákká (Danny & Lucy) duzzasztani, vagy az egyes albumokon továbbszőni egy összefüggő történetet (ld. ’Guitar Gangsters & Cadillac Blood’ és ’Beyond Hell / Above Heaven’). Az előző korong dalaiba visszahurkoló sztorik így összekapcsolják az egyes lemezeket, és komplett, külön bejáratú univerzummá duzzasztják a Volbeat zenei világát.

Az aktualitásoktól mentes, mitikus méretűre stilizált szerelmesek és törvényenkívüliek kompániájába kalauzoló dánok természetesen arról sem feledkeznek meg, hogy az internet digitális korában a vizualizáció is roppant fontos összetevője a zenének. A ’Rock The Rebel / Metal The Devil’ óta beszivárgott képregény-stílus flottul passzol a Volbeathez, amely felstilizált retro esztétikájával nem csak a hamuszürke realitástól emeli el a zenekar képiségét, de a dánok által feltámasztott archaikus rockabilly-miliőt is szemrevaló idézőjelbe helyezi (ld. a Radio Girl vagy a Maybellene I Hofteholder klipjét, amely egy VHS-kazetta elindításával üti fel történetét). A videók vagy épp a ’Guitar Gangsters & Cadillac Blood’ borítója ráadásul egyenesen folytatja az első két lemez színvilágát, ezért nem kételkedhetünk: habár a nyilatkozataikban az egyszerűség rock ’n’ rollban elfogadott imidzsét öltik magukra a srácok, azért ez a Volbeat-brandet nagyon ügyesen kiötölték – még ha totál természetesen és gördülékenyen is fakadt ki belőlük az egész.

Az is több mint tetszetős, hogy a háttérben megbúvó sejtelmes iróniát sem nélkülözik, de mindeközben az egészet teljesen komolyan gondolják Poulsenék. A dánok a felemlegetett zsánerek – a blues keserédes sztorizgatása és a country vagy a punk-pop cukrozott dallamai – mellett a régimódi műfajok értékrendjét is magukénak vallhatják. Mert az tuti, hogy nem tudjuk sorolni azokat a rocksztárokat, akik büszkén dedikálnak egy lemezen két dalt is feleségüknek (Magic Zone, Being 1), miközben minden második interjúban az édesapjuk rájuk gyakorolt, fontos hatását idézik fel. Igen, ezek a dán faszik igazi régi vágású arcok, akiknek az élethez való hagyományos hozzáállása üdítő ellenpontként hat egy agyonironizált korban. Ehhez jön még hozzá, hogy Jon Larsen, Anders Kjølholm, a nemrég kirúgott Thomas Bredahl, és a sokat emlegetett Michael földhöztapadt srácok, akik a különböző rockallűröket hátrahagyva voltak képesek rocksztárrá előlépni. Köszönhető ez annak is, hogy már a Facebook által dominált évek előtt is ösztönösen fonták az átlagnál szorosabbra a viszonyt rajongóikkal. Ugyan a fanoknak dalt írni (Thanks) nem feltétlen eredeti gondolat, ám Poulsen koncerteken megejtett gegjei (euro- és pólóosztás az első sorosoknak, egy üveg whisky közös elfogyasztása a publikummal) a közönségkapcsolat mellett már a rock ’n’ roll imidzset is építették.

A hangsúly persze így is, úgy is a velős, sallangmentes rockzenén marad. Lehet akármekkora trükk összegyógyítani ezt a sokféle hatást, a Volbeat zenéje akkor is egyszerű, mint a pofon. Poulsen fülbevaló, jóvágású dallamainak szerepét nem kell túlmagyarázni a Volbeat sikerében. De ott a másik oldal is: a korai dalok riff- és gitárcentrikussága szintén a rockzene aranykorát idézi, amikor még tudták, hogy ha egy rockzenész bombabiztosra akar menni, akkor elég egy piszok jó gitártémát írnia. A dánok nem is szerénykedtek a zsigerbe gyomrozó gitártémákkal, de időmúltával egyre inkább a kimunkált, tapadós harmóniákat adagolták túl a dalaikban. A ’Guitar Gangsters’-en talán túlságosan is előtérbe tolták Poulsen hangját, s aztán ezt igyekeztek kompenzálni a stílusukat szélsőséges irányokba eltoló ’Beyond Hell / Above Heaven’-nel, amin legpoposabb (Fallen) és legdurvább (Evelyn) dalaik kaptak helyet. Különösen szembeszökő az is, ahogy évről évre csiszolták a srácok Jacob Hansen producer segítségével gitárhangzásukat: a debütlemez zajos-karcos megszólalását a még szintén a marcona zúzást kihangsúlyozó, ám a különböző westernhangzásokat már beemelő ’Rock The Rebel’ folytatta. A paletta folyamatosan bővült, de ha a lead gitár dallamoknál maradunk, akkor egyértelműen az ’Outlaw Gentlemen & Shady Ladies’ jelenti a csúcspontot. Az új lemez, amely a country irányába tolja ki a Volbeat-hangzást, egyben a klasszikus metal megszólalásához is közelíti a csapatot (vizuálisan jól jelzi ezt, hogy az idei koncerteken többet pózol együtt a három gitáros, mint a HammerFall vagy az Accept). De a Volbeat-él nem veszett ki a dalokból, a Pearl Hart vagy a Cape of Our Hero vezértémái borzongatóan gyönyörűek, s mostanra még markánsabbá és szebbé vált a Volbeat gitárhangzása. (Nem is itt deficites az új album: Poulsen énektémái nem horgolják be magukat olyan erősen a memóriába.) Hogy ebben mekkora szerepet hasított magának az idén csatlakozott, és a lemez producereként is dolgozó Rob Caggiano, az jó kérdés – mindenesetre, ha ezt a soundot kombinálnák mondjuk a 2007-es vagy a 2008-as lemezük dalszerzésével, akár még eddigi mestermunkáikat is felülmúlhatnák.

Mert attól nem kell félni, hogy a dánok egy helyben fognak toporogni. Habár jellegzetes fazonú stílusuk miatt nem nehéz önismételniük, a srácok eddig minden lemezzel hozzátoldottak egy-egy meglepetést a kitaposott hangzásukhoz. Aki a gitárgengszterek nyomába szegődik, azt mindig frissességével csaphatja arcon a rock és metal zene archívumából elővett ötlet, mint a King Diamond közreműködésével riogató Room 24 horrorhangulata, vagy a táncolós rockabillyként induló, de erős country-atmoszférát árasztó The Lonesome Rider duettje. A Volbeat a büszkén vállalt hatásaikat és mélyen gyökerező, feldolgozásaikban is megnyilvánuló idoltiszteletét egyensúlyozza ki saját hangzásvilágának csiszolgatásával, de közben nem feledkezik el a groove-val szabdalt rockzene lényegéről sem. Hiszen tudta ezt már Poulsen sihederkorában is: csak a beat, a beat, a beat.

„Időbe telt [megtalálni a stílusunkat].” – tartja az énekes-gitáros. „Úgy gondolom, még mindig flörtölünk vele, és nekem ez bejön. Ugyanakkor azt gondolom, hogy megtaláltuk a saját stílusunkat, még ha azt sokféle stílusból is kevertük ki, de ez a Volbeat-stílus. Továbbra is inspirál egy csomó különböző banda és műfaj, és ennek örülök is, mivel ezért rengeteg lehetőség előtt nyitva maradnak az ajtók. Mikor elkezdtük ezt, nem tudtuk, hogy egy ilyen stílusmix lesz a dologból. Csak írtuk a dalokat. Minden, amit csinálok, az a szívemből jön. Nem érdekel, hogy valami 100 százalék metal vagy 100 százalék rock ’n’ roll vagy punk vagy country legyen. Csak az érdekel, hogy 100 százalékosan őszinte legyek azzal kapcsolatban, amit írok. És ez a Volbeat-stílus.”

Szerző: Tomka