Black Sabbath - Az Ozzy-éra (1969-1979)

írta Hard Rock Magazin | 2013.06.09.

Ha úgy tetszik, a Black Sabbath a rock és metal zene alfája és ómegája, hiszen hullámszerűen tér vissza időszakonként a zsáner Tony Iommi és kompániája talajremegtető zenéjéhez és hangzásához. A ’70-es évek hajnalán még meg sem született metal műfajokba újkeletű témákat – Lucifert, varázslókat, apokalipszist, háborúkat, drogozást stb. – belopó banda alkotásaiban komplett irányzatok találtak talapzatot, milliók szívtak belőle inspirációt, és még többen avatták azokat kedvencükké. Az angol munkáskölykök természeti erőket is lefölöző zsigerzenéje a mai napig aktívan formálja kedvenc zenei műfajunkat, a jövő héten megjelenő ’13’-nál pedig nem is kellett jobb alkalom arra, hogy felelevenítsük, milyen karriert barangolt be ez a birminghami kvartett.

BLACK SABBATH (1970)

1970. február 13-án hervadt le végleg a mosoly a virággyermekek arcáról. Ekkor már túllendültek az altamonti fesztivál tragédiáján, a „béke és szeretet” hurráoptimizmusát a rendőrség gumibotjai és a vietnámi napalmbombák is kiverték a közérzetből. Más se kellett már, minthogy pár angol munkásgyerek nekiálljon vérfagyasztó, idegőrlő riffekkel riogatni őket. Ezen a februári napon jelent meg a Black Sabbath első korongja, ami az év végéig 1 millió példányban kelt el, és megnyitotta a nagyléptékű siker kapuit a banda előtt, amiken a ’Paranoid’-dal léptek át végérvényesen.

Habár a drogmámorban lebegő hippimozgalom puhán pengető slágereihez képest kíméletlen vasemberként trappolt be a zenei köztudatba a Sabbath, nem a semmiből teremtették meg azóta is agyonkopírozott zsánerüket. Tony Iommiék mezei bluesbandaként kezdték, Polka Tulk néven, szaxofonossal és slide gitárossal, mígnem egyik nap Iommi egy kicsit másképp játszott egy blues-riffet – aztán ebből lett a Black Sabbath. Borzongtak a birminghami csórók a próbateremben: valami új, valami más sarjadt a koszos blues zenéből. Később komplett műfajok születtek azokból a korai riffekből. Iommiék nagyjából azt csinálták, mint a Led Zeppelin, bedurvították a blues-akkordokat, csak épp másfelé terelték a műfajt. Míg Jimmy Page felpörgette, megkeményítette és adrenalinnal adagolta túl a blues-rockot, addig Iommi belassította, fenyegető, torz monstrummá fazonírozta. De hogy eközben Tony-ra milyen hatással volt Page játéka, ahhoz elég csak lepörgetni mondjuk a Warning jamelős, fejtegetős szólóblokkját…

Felülértékelhetetlen kordokumentum a ’Black Sabbath’, amiben a legszebb, hogy gondolkodás nélkül, ösztönösen született. A vágóüzemben és gyárakban robotoló fiatalok ráéreztek a kor savmarta, acélos ízére – a munkásnegyedbeli kilátástalanságra, az ellenkultúra utópisztikus idilljének lehetetlenségére, a vietnámi háborúban megtestesülő politikai hazugságokra stb. –, és megtalálták hozzá a megfelelő műfajt: a rockzenét és a metalt. Ezért is nevezte Bill Ward az első punkzenekarnak a Sabbathot: mert ők csak zsigerből, ahogy puffant, játszottak valamit. Más kérdés, hogy az zseniálisnak minősült. De sztárok nem csak zenei géniuszból születnek – kell hozzá tucatnyi szerencsés együttállás is. Amellett, hogy a Cream, az MC5 vagy a Led Zeppelin már megágyazott a keményzenék születésének, az sem ártott, hogy Nagy-Britanniában épp csúcson volt az okkult horrortrend, amire a Black Sabbath jó érzékkel rácsatlakozott. A Mario Bava / Boris Karloff rémfilm címéből kölcsönzött zenekarnév, a Luciferről szóló dalszövegek és a belső borítón a tagok tudta nélkül, a kiadó által elhelyezett fordított kereszt sátáni vigyorral simult a Hammer-stúdió gótikus filmjei által fémjelzett trendbe. Ráadásul a rockzenében is megfogant már ez a vonulat: a Coven 1969-ben adta ki zeneileg maximum esti mesének illő albumát, a ’Witchcraft (Destroys Minds And Reaps Souls)’-t, aminek végén egy 13 perces (!) sátánista szeánsz szerepel „záródalként”. Habár a BS-tagok később elhatárolódtak a „sátánista/okkult” mozgalomtól (ezért is viseltek nagy méretű kereszteket nyakukban), eleinte több mint jól jött nekik az ingyen reklám.

A ’Black Sabbath’ gyomrozós ütőerejét többek közt abból nyerte, hogy a felvételek idején már bejáratott koncertzenekarnak számított a Sabbath. Nem olyan rég még a Beatles által világhírűvé tett, hamburgi Star Clubban koncerteztek, ahol 15 perces blokkokat nyomtak – és mindegyik résznél jameléssel nyújtották 15 percesre az adott dalt. Geezer Butler szerint ekkor fogant meg az első két Sabbath-album több dala is. Úgyhogy amikor a kiadó felajánlotta, hogy a következő koncertkörútjukra utazva, 2 nap alatt felvehetnek egy nagylemezt, rögtön lecsaptak a lehetőségre. „Jim egyszer csak közölte velünk, hogy Zürichben lekötöttek egy hétig minden estére bulikat, és miközben arra megyünk, meg kéne állnunk a Regent Sound stúdióban a Sohóban, hogy felvegyünk pár számot Rodger Bain producerrel és a hangmérnökével, Tom Allommal. Úgyhogy ezt tettük. Ahogy előtte is, bepakoltuk a cuccunkat a stúdióba, és tulajdonképpen adtunk egy koncertet, amihez nem volt közönség. Amikor befejeztük, pár órát még elidőztünk, hogy néhány gitár- és vokáltémát duplán felvegyünk, és kész is voltunk. Pont időben átértünk egy kocsmába, ahol az utolsó körbe még befértünk. Az egész nem tartott tovább tizenkét óránál.” – emlékszik az énekes Én, Ozzy c. önéletrajzi könyvében.

A producer, Rodger Bain már látta élőben a bandát, és annak nyers, őserőket mozgató koncerthangzását igyekezett reprodukálni a debütlemezen – a legendás párizsi előadás ismeretében mondhatjuk, hogy teljes sikerrel. „Nem tudtuk, mi volt az a keverés, úgyhogy nem is engedtek minket oda a mixeléshez.” – emlékszik Ozzy, ám Tom Allom nélkülük is kiváló munkát végzett: ahogy felhorkant a címadó dal apokaliptikus riffje, azzal egy csapásra milliók váltak Sabbath-rajongókká. A ’Black Sabbath’ perfektül teremti meg azt az organikus, szellős hangképet, amihez a mai retro vonulat is igyekszik visszanyúlni. A hangszerek elkülönülve, ércesen szólalnak fel, ám a banda sokszor igyekszik hatást növelni azzal, hogy – főleg a verzéknél – ugyanazt a dallammenetet vagy akkordsort bontogatják az instrumentumok. A Black Sabbath sikere abban is rejlett, hogy szakítottak a tradicionális dalszerzési módszerekkel, a verze-refrén-verze-refrén-satöbbi sablonmódszerét a dalok többségében sutba dobják, helyette jóval repetitívebb szerkezeteket dolgoznak ki, amik egy témát dolgoznak ki és variálnak nagyobb hatásfokon – hogy aztán a szólórésznél egy nyaktörő váltással valami teljesen más irányba kanyarítsák el a dalt. Ez ugyanúgy igaz a Black Sabbathra, mint például az Iron Manre.

De míg a ’Paranoid’-on már a savasabb, elszállósabb ízek dominálnak, addig a ’Black Sabbath’ még inkább a klasszikus horror-hangulatra játszik rá. A mennydörgéssel, harangzúgással komorított címadó, a lovecrafti novella (Beyond the Wall of Sleep) által inspirált Behind the Wall of Sleep, vagy a magát a legnagyobb Sabbath-klasszikusok közé beriffelő N.I.B. úgy borzongat, mint egy ódon brit horrormű. A kulcs a riffekben rejlett: ha valaki berakja a N.I.B.-et, és nem érzi úgy, hogy az az elbődülő gitártéma most menten szétlapítja az agysejtjeit, szétmasszírozza az elmetekervényeit, az nyugodtan nyomassa inkább a „Hallgass A Virágemberekre” c. schlagert a Spinal Taptől. Ennek ellenére a ’Black Sabbath’-on akadnak alapvetések és olyan dalok is, amik nem lettek klasszikusok. A debütlemez műfajilag széttartó, fésületlen alkotás, de pont ez adja a báját: míg a Black Sabbath és a N.I.B. előjelzi a Sabbath hamarosan teljesen kiforró stílusát, addig a blues-feldolgozások (Evil Woman, Warning), vagy éppen a The Wizard harmonikaszólója még a banda gyökereit ássa fel. „Sok bluest lehet kihallani [ebből a lemezből], ami jellemző volt akkoriban, főleg a dobolásban, és ahogy Terry játszotta néhány basszustémáját. De Tony, ő teljesen elszállt, ő már akkor kint volt valahol a világ peremén…” – emlékszik Bill Ward. Ám Iommi földporlasztó riffjein és Ozzy denevérriogató hangján kívül tisztes szerepet játszott a tűpontos, bőrnadrág-feszes ritmusszekció is a Sabbath sikerében. Ward cin-amortizáló díszítései és fill-jei, Butler el-elkalandozó, önálló témákat kergető basszusfutamai (Bassically) szintúgy mocsok jók.

A Sabbath-tagok örvendtek a debütlemez generálta, hirtelen jött népszerűségüknek, és rögtön Amerikát akarták meghódítani. Ehhez pedig más se kellett, mint a Paranoid slágere, a War Pigs provokatív témafeldobása, és persze pár hegyomlasztó Iommi-riff… (Tomka)


PARANOID (1970)

Azután azonban, hogy a borítóról lehagytuk a ’War Pigs’ feliratot, csak négy kardozó buzi állt ott. „Ezek nem kardozó buzik, Ozzy – mondta Bill. – Ezek egyszerre paranoiás és kardozó buzik.”

Többször is elővettem már a ’Paranoid’ borítóját, de az Istennek sem tudtam rájönni, hogy hogyan sikerült Ozzynak és Billnek ez a frenetikus asszociáció. De nem vitatkozom velük, hiszen megvolt a lehetőségük és a módszerük, hogy kicsit felturbózzák a fantáziájukat. Szóval ott a négy paranoiás, kardozó buzi a borítón, amely eredetileg a ’War Pigs’ albumcímre készült el. Csak aztán sebtében (a legenda szerint 25 perc alatt) megszületett a Paranoid, amely annyira kivágta a biztosítékot, hogy az albumcímet is ellopta a háborúdisznóktól. Hogy a ’War Pigs’ valóban azért került leszavazásra, mert nem akartak kekeckedni a vietnami háborút pártolókkal, vagy csak szimplán a Paranoid miatt történt, talán még mindig nem tudni; Ozzy határozottan cáfolja az előbbit, s ha abból indulunk ki, hogy akkor még viszonylag képben lehetett, akkor akár el is hihetjük neki, amit állít.

S amit 43 év távlatából látunk: a Paranoid szinte egyet jelent a Black Sabbath-tal, még ha összességében készültek jobb és ihletettebb dalok is annál a zenekar műhelyében. Mégis magában hordozza azt a feelinget, ami az egész albumot és a Black Sabbath pályájának kezdetét átjárja. A dalt, és az egész ’Paranoid’-ot hallgatva (mert igazságtalanság lenne csak a Paranoidról beszélni) olyan érzése van az embernek, hogy „Igen, akkor sokkal lazábban és sokkal gördülékenyebben jöttek-mentek ezek a dolgok…” A ’Black Sabbath’ és a ’Paranoid’ megjelenése között mindössze hat-hét hónap telt el, és mégis, micsoda remekmű mindkettő! Ha ma valaki évente szüli az albumokat, az általában görcsösségbe torkollik, Ozzy, Tony, Bill és Geezer pedig csuklóból kirázott két-három-négy remek lemezt. Azt hiszem, hogy rossz korban születtem…

Kész szerencse, hogy a korai Black Sabbath albumokkal visszarepülhetünk a hetvenes évekbe – és itt hadd ragadjam meg fél mondat erejéig a szót, méltatván azokat a retro bandákat, akik ezeket a hagyományokat ápolják 2013-ban is (Witchcraft, Graveyard, Orchid és társai). De természetesen nem csak ezen zenekarokra volt hatással a Black Sabbath és vele együtt az első néhány album, hanem túlzás nélkül állíthatjuk, hogy majdnem mindenre, ami utána a rock és metalzenében történt. Ozzy semmi és senki mással össze nem téveszthető, sötét, baljós éneke, Iommi ördögi riffjei, a melankolikus alapok mind-mind stílust teremtettek. Az Iron Man súlyos, kövérkés doom riffjei és pszichedelikus szólójátéka példaként állítható a stílus bármelyik követője elé, csak hogy ismét kiemeljem a Black Sabbath egyik szintén mindenki által ismert dalát.

Az persze oké, hogy az idő mindent megszépít, a legenda státusz pedig tovább srófolja a korai albumok értékét, de a ’Paranoid’ tényleg egy alapvetés. Akkoriban úgy vitték az emberek albumokat, mint a cukrot, így nem csoda, hogy több milliónyi példány lelt gazdára a megjelenés óta. Meghódította Angliát és az Egyesült Államokat is, a Black Sabbath pedig elindult a világhírnév felé. Pedig fanyalgott a média rendesen, a Sabbath-ot sok helyen a sátánizmussal társították össze, amit persze tápláltak a feketeszínű dalszövegek is, mint ahogy a debütalbum borítója sem a békét és a szeretetet sugallta az emberek felé. A ’Paranoid’-on azonban már korántsem ezek a témák dominálnak, jóval inkább a háborúról és a drogról szólnak a történetek. A Planet Caravan totális elszállás, a Fairies Wear Boots pedig szintén nem a tiszta pillanatokról szól. De ez hozzátartozik ahhoz, amit fentebb már említettem: csak így jöhetett létre egy ennyire laza, ennyire természetes, ennyire könnyed, mégis súlyos anyag. Könnyed és súlyos egyszerre? Ellentmondásnak tűnik, de a ’Paranoid’-ra mindkettő jellemző. (Jocke)


MASTER OF REALITY (1971)

1971-et írunk, méghozzá annak is a legelejét. A Black Sabbath szárnyal... legalábbis a rengeteg kezdeti probléma, és szenvedés után végre elkezdett beindulni a szekér. Ahhoz addigra már hozzászoktak a srácok, hogy kemény munka nélkül nem nagyon lehet sehová sem jutni, így a nagy áttörést meghozó ’Paranoid’ lemez tengerentúli turnéja után nemsokkal ők már újra a stúdióban voltak. Ahogy a korabeli zenei magazinok cikkeiből kiderül, már akkor is az volt a kérdés, hogy a hirtelen „befutott csapat” eladja-e magát zeneileg, és a gyorsan jött népszerűséget meglovagolva változtat-e a muzsikáján. Nos, ha volt valami, amit ebben az időszakban a tagok a sikerből láttak, az ekkor még messze nem a luxus fényűzése volt... a ’Paranoid’ áttörését alapvetően két dologra használták fel: kaptak két hónap stúdióidőt a következő lemez felvételéhez, és tudtak szerezni annyi drogot a megkeresett pénzből, hogy ennek a két hónapnak a jelentős részére később ne is emlékezzenek.

A Sabbath első három lemeze nagyrészt egybe tartozik. Borzasztó keményen dolgoztak a fiúk, szinte semmi szünetet nem tartottak a turnék/stúdiózás között, így a ’Master of Reality’-től nem is várhatunk mást, mint az előző korongok egyenes folytatását. A kemény munka, és a tudatmódosító szerek viszont megtették hatásukat, és a végeredmény a korábbiaknál érettebb, és még sötétebb, ráadásul némiképp atmoszférikusabb és nehezebben befogadható lett. Noha az előző lemezt még az eladási listákon magasra röpítette a Paranoid kislemez sikersztorija, ezúttal az egyetlen maxi (After Forever) sem tudott elérni semmilyen helyezést. Ez persze érthető, hisz a ’Master of Reality’-n a Sabbath minden korábbinál sötétebb, és keményebb volt, letéve ezzel az alapkövet az olyan műfajok számára, mint a doom metal, a stoner metal, és a sludge metal.

Meglepő, hogy ebbe a brutális atmoszférába mégis bekerült egy új zenei elem. Elkészültek a Sabbath első akusztikus számai, s noha az Embryo, illetve az Orchid csak átkötő/felvezető dalok, a Solitude egy rendes, tiszta énekkel, fafúvóval, és billentyűvel kísért csodálatos alkotás. Érdekesség, hogy sokan mai napig azt gyanítják, hogy ezt a dalt Bill Ward énekli, lévén, hogy az abban hallható hangszín erősen eltér a „standard Ozzy-tól”, ugyanakkor ezt a pletykát a csapat határozottan cáfolja. A ’Master of Reality’-ben megbúvó géniuszt dicséri, hogy ezek a nyugodtabbnak tűnő dalok egyáltalán nem törik meg a korong atmoszféráját, sőt, annak súlyosságát kiteljesítik, és egy egészen új dimenzióval, a magányéval vegyül a harag, és a félelem keltette éjsötét feszültség. A korong minden dala klasszikussá nemesedett,  elég csak az Iommi köhögésével induló, sokak szerint a marihuánát dicsőítő Sweet Leaf-re (a zenekar hivatalos álláspontja szerint ez a dal pusztán a közönséges dohányzásról szól, ezért is kapta a címét egy ír cigarettamárkáról) gondolni. Ott van aztán a korszakban a Sabbath ellen induló fekete mágiával/sátánizmussal vegyülő lejáratókampányra válaszoló After Forever, melyről később egy ismertté vált holland zenekar el is nevezte magát. A korong legismertebb  tétele talán mégis a Geezer háborúellenes mondandójával (lásd még: War Pigs, Electric Funeral, Paranoid) megtámogatott Children of the Grave, mely nyugtalanító, zakatoló riffelése nélkül ma valószínű egész máshogy nézne ki a doom és a heavy metal műfaj. A komorabb, keményebb, minden eddiginél sötétebb hangzásképhez amúgy az is hozzájárulhatott, hogy Iommi és Geezer lejjebb hangolták ezúttal a gitárjaikat, hogy Tony-nak kényelmesebb legyen sérült kezével a játék.

A ’Master of Reality’ fogadtatása borzasztó pozitív volt, a rajongók imádták, s noha a kritikusok még mindig nem tudtak mit kezdeni a rock ’n’ roll térképen teljesen új dimenziókat megnyitó csapat muzsikájával és stílusával, a ’Master of Reality’ a mai napig a második legsikeresebb Sabbath lemeznek számít. Hatását mi sem illusztrálja jobban, mint a tény, hogy olyan, teljesen eltérő zenei közegben mozgó csapatok dolgozták fel később a korongon hallható dalokat, mint az Ugly Kid Joe, a Sacred Reich, a Stuck Mojo, a Godsmack, a Six Feet Under, a Biohazard, a White Zombie, az Amon Amarth, a Kyuss, a Cathedral, vagy a Soundgarden. 1971-ben ez egy borzasztó kemény és őszinte korlenyomat volt az akkori társadalom kirekesztett tagjairól, no meg a fiatalság félelmeiről. Mi sem bizonyíthatja jobban azt, hogy mestermű született, minthogy több mint 40 évvel később is könnyedén lehet azonosulni vele, s őszintesége, sötétsége, no meg hitelessége nem csak az egyik legjobb Black Sabbath korongjává, hanem az egész rocktörténelem egyik legjobb lemezévé nemesítette. (MMarton88)


VOL. 4 (1972)

1972-ben már öt éve tartott a rockzene legfénylőbb korszaka, és talán ebben az esztendőben a műfaj tényleg felért a csúcsra. Addig is fantasztikus albumok jelentek meg zseniális formációktól, de ebben az esztendőben olyan alkotások láttak napvilágot, mint a Led Zeppelin ’Four Symbols’, a Uriah Heep ’Demons and Wizards’, a Deep Purple ’Machine Head’, az ELP ’Trilogy’, a Yes ’Close To The Edge’, a Jethro Tull ’Living In The Past’, a King Crimson ’Earthbound’ (koncert) albuma, és sort folytathatjuk a Black Sabbath negyedik, ’Vol 4’ c. lemezével.

Míg az előző három albumot Londonban vették fel, ezúttal úgy döntöttek, hogy a tengerentúlon rögzítik a negyediket, így Los Angelesbe repültek. Az új helyszín új producert is hozott: Rodger Baint, az előző három LP producerét Angliában hagyták, és Patrick Meehant bérelték fel. Neki jól csengett a neve a szakmában, hiszen az édesapjával együtt létrehozott produceri iroda olyan bandákat támogatott, mint a Gentle Giant vagy a Black Widow. Meehan 1975-ig igazgatta a zenekar ügyeit.

A hangzás jobb lett, mint előzőleg, és a zenében is előreléptek, bonyolultabb dalszerkesztésekbe is belementek. A basszusgitárt egy kicsit hátrébb vonták, a lemezt hallgatva nincs olyan érzésünk, hogy a mélynyomó kiszakadna a helyéről. Ozzy énektémái dallamosabbak, ezt igazolja a ’Paranoid’ óta bevált, menetrendszerinti csendes nóta. Míg előzőleg a Planet Caravan és a Solitude inkább savas kirándulásoknak minősülnek, a Changes slágerízű, érzelmes melódiája tiszta zongora alappal, teljesen kilóg a Black Sabbath életművéből, mégis az egyik legnépszerűbb felvételük. Néhány évvel ezelőtt Ozzy Kelly lányával újra felvette a nótát.

Azonban a tagok magánélete közel sem volt ennyire fényes, hiszen ez volt az az idő, amikor nyakig merültek a kábítószer okozta élvezetekbe. A mai napig jól cseng Ozzy azon aranyköpése, erre a korszakra referálva, miszerint nem emlékszik a hetvenes évekre, de egyértelműen példázza azokat az éveket Geezer Butler megjegyzése, hogy kokainon és hideg pizzán éltek. A lemez eredetileg Snowblind néven jelent volna meg, de az album egyik legfontosabb, legjobb dala oly nyilvánvalóan a kokainfogyasztást ábrázolta, hogy a kiadó beintett a bandának.

Persze, a koncertekkel nem lehetett leállni, folyamatosan járták a hangversenytermeket, és egy élő album terve is felmerült. Pár bulit ugyan rögzítettek, de az elképzelés nem valósult meg, csak 1980-ban jelent meg egy hatvanperces LP ezekből az időkből. A ’Live At Last’ hangminősége ugyan rettenetes – mintha egy vödörből szólna az egész –, de a zenekar nagyon él a színpadon, jó példa erre a Wicked World majd húszperces, jammelős verziója. Azonban ennyi idő elteltével ez a kiadvány már nem durrant akkorát. Milyen szépen festene a Purple ’Made In Japan’-ja, a Zep ’Song Remains The Same’-je és a Uriah Heep ’Live’-ja mellett egy autentikus Black Sabbath double live is.

Ebben az időben történt, hogy John „Bonzo” Bonham, a Zep ütősének kedve szottyant jammelni a Sabbathtal, „Nem sok ember tud erről.” – emlékezett vissza Tony Iommi tavaly. „Nem szeretem kiteregetni a magánéletem, és ez annak a része. Hogy erről maradt-e valami felvétel, sajnos nem tudom, lehet, hogy valami hallható egy mesterszalag végén. John jó cimbora volt, ő tanúskodott az első esküvőmön. Kedvelte a bandát és egyszer a Supernautot játszottuk közösen a ’Vol. 4’-ről, amit ő nagyon kedvelt. Az igaz, hogy a végén átmentünk egy tizenkettes bluesba, mert számára túl bonyolultnak tűnt a nóta. John amolyan minden lében kanál volt, mindenhova elment, ahova hívták.”

A ’Vol. 4’ albummal a zenekar végképp megerősítette helyét a rockzene legfelsőbb kategóriájában, bár ez a hajszolt időszak önpusztítással is járt. A promóciós turné után hosszabb pihenőre mentek, ami rájuk fért, mert még a zenekar feloszlása is szóba került. Érdekes, hogy ebben az időben a Purple és a Pink Floyd is eljátszott a gondolattal, azonban valamennyien meggondolták magukat. (Bigfoot)


SABBATH BLOODY SABBATH (1973)

1973. december 1-jén jelent meg az a Black Sabbath lemez, ami hatalmas lépést jelentett a brit gárdának, hogy vitathatatlanul szupersztárokká váljanak. Érdekes módon a ’Sabbath Bloody Sabbath’ nem tipikusan az az album, amit elsőre veszünk kézbe, ha meg akarjuk ismerni a bandát, de mégis ennek az anyagnak köszönheti Tony Iommi  és csapata, hogy a mainstream média is végre elismerően nyilatkozott a letett produktumról.

A ’Volume 4’ sikereit folytatni kívánva a stúdió Beverly Hills-ben bérelt egy luxusvillát kizárólag abból a célból, hogy az együttes meg tudja írni a dalokat, amelyekből majd összeállhat az új stúdiólemez. Sajnos az ötlet nem jött be, mivel Ozzyék kukán ültek a kaliforniai luxusban egy hónapon át, anélkül, hogy egy értelmes dallamfoszlánnyal előrukkoltak volna. Tony Iommi ekkor úgy érezte, hogy beütött a krach, és tanácstalanul állt az alkotói válság előtt. Az pedig csak olaj volt a tűzre, hogy a csapat többi tagja arra várt, hogy ő álljon elő valamilyen ötlettel, mint az együttes zenei motorja. Így hát közösen úgy döntöttek, hogy némi környezetváltozás jót fog tenni, hogy kikerüljenek a zsákutcából. A döntés persze érthető volt, hiszen a Sabbathot jellemző súlyos, mély, olykor (az akkor még nem is nagyon létező) doomba hajló hangzás szárba szökkenésének nem épp a Los Angeles-i napsütés képes táptalajt adni, sokkal inkább egy zordabb, történelmibb környezet. Így történt hát, hogy a csapat hazatért, áttéve a székhelyét az angliai Gloucestershire-ba, pontosabban az itt található Clearwell Castle-ba. A gótikus építmény nyújtotta hangulatot már ezelőtt is számos együttes használta fel ihletgyűjtés céljára. Többek közt Led Zeppelin és Bad Company remekművek is születtek a kastély falai között. Tony Iommi agyának jobb féltekéjére is jó hatással voltak a kastély katakombái, mert hamar meg is született a „riff, ami megmentette a Black Sabbathot”, azaz a születendő lemez címadójának kezdőtaktusai, innen pedig már nem volt megállás: a kreativitás bedugult csapja végre megoldódott, és a dalok sorra folytak ki belőle.

A csapat rajongói több mint elégedettek lehettek a végtermékkel. Az első négy dal (azaz akkor az A oldal) hibátlan mesterműveket sorakoztat fel, amelyekre máig klasszikusként gondolunk. A címadó tételt számos banda feldolgozta (többek között az Anthrax, a The Cardigans és Bruce Dickinson), ahogy a Sabra Cadabra is találkozott már néhány nagy névvel, például a Metallicával, akik az A National Acrobat-ot is megtalálták maguknak. A továbbiak is remekbeszabott, zseniális tételek, kezdve a jövő metal nemzedékeit megihlető gitártémákkal ellátott Killing Yourself to Live-vel, amit Geezer Butler a masszív piálás miatti veseproblémáinak dedikált, de ott van még a klasszikus Who Are You? és a zseniális Spiral Architect.

Összességében egy eklektikus, megkapó dallamvilággal ellátott lemez látott napvilágot 1973-ban, ami megérdemelten lendítette még magasabb szintre a Black Sabbath karrierjét. Hangulata nem mondható éppenséggel vidámnak, de kellő érzékkel váltakoznak rajta a könnyedebb és a súlyosabb tételek. Ettől a ponttól beszélhetünk a csapatról úgy, mint a szigetország rockzenéjének szupersztárjairól. (Adamwarlock)


SABOTAGE (1975)

Ha minden egyes Sabbath albumról szeretnénk mondani valami jellemző dolgot, vagy legalábbis egy címkével szeretnénk ellátni, akkor a ’Sabotage’-ról mindenképp az jutna eszembe, hogy az Ozzy-s éra utolsó kiemelkedő lemeze. Az őt követő ’Technical Ecstasy’ és a ’Never Say Die!’ nagy általánosságban is csalódást keltett (ettől persze még nem feltétlenül rossz lemezek), ami a zenekar tagjainak nyilatkozatai alapján leginkább a belső problémák miatt alakult így. A viszályok azonban már a ’Sabotage’-zsal megkezdődtek, talán ez volt az a pont, amikor a gonosz felhők megkezdték a gyülekezőt a BS feje felett…

1975-öt írtunk, és fekete felhők ide-vagy oda, végül július 28-án napvilágot látott a ’Sabotage’, amely elődjéhez hasonlóan ismét Londonban készült el, hat hét leforgása alatt. A ’Sabotage’-zsal szerintem mindmáig legzseniálisabb albumborítóját adta ki a Black Sabbath, az optikai törvényszerűségeket meghazudtoló tükörtől a mai napig kiráz a hideg (személy szerint nekem a ’Sabbath, Bloody Sabbath’ borítója a másik nagy kedvenc). De a lényeg mégiscsak – és ezúttal is – a tartalom volt, és a kritikusok összességében üdvözölték a ’Sabotage’-t. Sőt, egyes rajongók odáig mennek, hogy egyértelműen a ’Sabotage’-t nevezik meg a Black Sabbath legjobb alkotásaként. A listákon is szép mutatókat produkált az album, s akkoriban nagyobb is volt a jelentősége ezen statisztikáknak, mint most.

Tony Iommi úgy vélekedett, hogy az azt megelőző, ötödik lemezük, a ’Sabbath, Bloody Sabbath’ nem volt igazi rock album: „Folytathattuk volna az utat, egyre technikásabbak lehettünk volna, nagyzenekarral, vagy bármi mással, de ezt nem igazán szerettük volna. Mi rock albumot szerettünk volna készíteni.” S így is lett: a ’Sabotage’-on ismét helyett kapott jó néhány keményebb dal, mint például a Hole in the Sky, a Symptom of the Universe vagy a Thrill of it All. Míg ellenpólusként ott sorakozik az instrumentális Supertzar vagy a könnyedebben befogadható Am I Going Insane – mondjuk, a halálhörgés a végén nem tudom, hogy mennyire nevezhető könnyednek…

Az első öt lemezzel ellentétben a ’Sabotage’ viszonylag lassan született meg, több mint másfél év telt el a ’Sabbath, Bloody Sabbath’ és közte. Ebben közrejátszott az is, hogy elég csúnyán összerúgták a port akkori menedzserükkel, Patrick Meehannel, és a tagok egymás közti kapcsolata is kihűlni látszott, főleg Ozzynak állt ki a szekérrúd mértéktelen drog- és italfogyasztása miatt. Állítólag a lemez címe közvetlenül a Meehannel történt különválásra utal, míg Ozzy szerint egyenesen érezni lehet a feszültséget az albumon; a The Writbe (melynek szövegét nagyrészt ő írta) minden dühét beleadta az énekes: „A ’Sabotage’-on hallani lehet a feszültséget. Nagyon súlyos dolgok vannak rajta. A Supertzar például hihetetlen szám. […] A The Writre pedig külön büszke vagyok, mivel majdnem a teljes szövegét én írtam. Olyan érzés volt, mintha leültem volna egy pszichomókussal. Minden dühöm, amit Meehan iránt éreztem, kiömlött belőlem.” – emlékezett vissza Mr. Osbourne önéletrajzi könyvében a hatodik Sabbath album születésére.

A frusztráció és a düh ez esetben tehát egyfelől remekművet eredményezett – másfelől viszont a zenekar átformálódásához, pontosabban Ozzy kirúgásához vezetett. Ezt követően még két album készült el Osbourne-nal, így alighanem mindenki alig várta, hogy 35 év után ismét az ő hangját lehessen hallani egy Black Sabbath hanghordozóról… (Jocke)


TECHNICAL ECSTASY (1976)

Belső zenekari viszály, drog- és alkoholproblémák, motivációhiány. Ezekkel szokták magyarázni a 'Technical Ecstasy' bukását, már ha egy ilyen sikeres zenekar esetében beszélhetünk egyáltalán bukásról, ugyanis a Black Sabbath 7. nagylemeze nemhogy eladási mutatókat nem döntögetett, de furcsa hangzásával és kísérletező, útkereső jellegével igencsak megosztotta a zenekar rajongótáborát.

Tony lemeze” – jellemezte kurtán Ozzy Osbourne a 'Technical Ecstasy'-t, hiszen míg Tony Iommi az új ötleteken dogozott gőzerővel, addig a többiek az előző napi fáradalmaikat pihenték ki Miami valamelyik napfényes strandján és gyakran csak késő délután csatlakoztak a gitároshoz, de még így is sikerült hat hét alatt megírni a lemezt, melynek produceri munkálatait szintén Iommi vette magára. Az 1976 szeptemberében megjelent korong a Miami-ban lévő Criteria Studios-ban készült, a stúdiózásról Iommi így beszélt:

Úgy hallottuk, ezt a stúdiót használta a BeeGees, Fleetwood Mac és a The Eagles is. Ami azt illeti, a The Eagles pont akkor rögzítette a Hotel Californiát, mikor mi is ott dolgoztunk, néha le kellett állniuk miattunk, mert túl hangosak voltunk. De a hely tényleg nagyszerű volt, éjjel-nappal ott voltam, dolgoztam a lemezen, míg a többiek a strandon lógtak. Megbíztak bennem, így rám maradt a munka nagy része.”

A 'Technical Ecstasy'-val valóban egy egészen új útra tévedt a zenekar, hiszen soha korábban nem kapott ekkora teret a szintetizátor, valamint a szimfonikus megoldások és Geezer Butler bőgője sem dorombolt ennyire a háttérben valahol Gerald Woodruffe billentyűinek árnyékában. Az egész lemez egyik legkülönlegesebb darabja az It's Alright című, egészen slágeres és egyszerű felépítésű dal, melyet Bill Ward énekelt fel, aki annak ellenére, hogy korábbi zenekarában, a The Restben énekes volt, még soha nem állt a Black Sabbath mikrofonja mögött. Ward így válaszolt arra a kérdésre, hogy az ő szerzeménye-e az It's Alright: „Az It's Alright nagy részét én írtam, Tony a gitáralapokat és a szólókat hozta, Geezer a basszusgitár részeket saját maga írta, Ozzy pedig nekem segített, hiszen én énekeltem a dalt.”

A nehézségek és a korábbitól eltérő hangzás ellenére jó néhány egészen kiváló szerzemény is található ezen a lemezen. A zakatoló Back Street Kids, a jellegzetes vaskos Iommi-riffel induló és egy széles orgonaszőnyegre felültetett You Won't Change Me vagy a változatos, hangulatos Gypsy is odatehető a zenekar legjobb dalai közé. De mégsem ezek lettek igazán híresek erről az albumról, hanem a szimpla és dögös Rock 'n' Roll Doctor, valamint a sötét tónusú, hosszú Dirty Women, amely a prostituáltakról szól és leginkább emlékeztet a korábban megszokott Sabbath hangzáshoz.

A 'Technical Ecstasy' a korábbi kiadványok sikereinek fényében kudarcnak tekinthető, melyről így beszélt Iommi: „Minden dalban van billentyű, ami más volt számunkra, de én szerettem. A 'Technical Ecstasy'-ból nem ment el annyi, mint a korábbi lemezeinkből. A 'Sabotage' sem döntött meg semmilyen eladási rekordot, de ezzel igen csak hanyatlásnak indult a lemezeladásunk, ami számomra különösen nagy csalódás volt. De ez már csak ilyen, 1976 volt, jött a punk és egy egészen új generáció.”

Kudarc vagy sem, a 'Technical Ecstasy' a Black Sabbath egyik legkülönlegesebb lemeze, melyet másként kell hallgatni, mint az óriási sikereket aratott elődeit, melyen nincsenek olyan kimagasló örökzöld slágerek, mint a Paranoid vagy az Iron Man, de összességében mégis egy remek album. (Pálinkás András)


NEVER SAY DIE! (1978)

A zenekar egységén végigfutó repedéseket nem lehetett tovább titkolni. Mindenki számára világossá vált, milyen súlyos is a helyzet a Sabbathon belül, mikor a banda Ozzy nélkül, Dave Walker (ex-Fleetwood Mac) énekessel szerepelt a BBC egyik műsorában. A három hónapos „eltávon” lévő Ozzy, aki ez alatt édesapját is eltemette, végül visszatért a bandába, de ez nem mentette meg a Black Sabbathot attól, hogy karrierjük leggyengébb albumát tákolják össze.

„Elegem lett. Úgy tűnt, semmi értelme továbbcsinálni. Egy helyben toporogtunk. Több időt töltöttünk az ügyvédeinkkel, mint dalszerzéssel, ki voltunk merülve a legutóbbi, hat hónapos világ körüli turnétól, a pia és a drogok pedig taccsra tettek minket. A pont az i-re azután került fel, hogy találkoztunk Colin Newmannel, a könyvelőnkkel, aki közölte velünk, hogy lecsukhatnak minket, ha nem rendezzük minél előbb az adótartozásunkat. Akkoriban a helyi adó az olyan figuráknak, mint mi, 80 százalék körül volt az Egyesült Királyságban, és hetven százalék körül az Államokban, úgyhogy elképzelhető, mennyi pénzzel tartoztunk. És az adók után még ott voltak az egyéb költségeink is, amiket fedezni kellett. Alapvetően csődbe mentünk. Eltöröltek minket a föld színéről. Geezer nem volt elég tökös, hogy megszólaljon a többiek előtt, de igaza volt: semmi értelme nem volt egy rock ’n’ roll bandában zenélni csak azért, hogy a pénz miatt aggódjunk, és állandóan pereskedjünk.

Úgyhogy egy napon kisétáltam a próbáról és nem mentem vissza.” (Én, Ozzy)

A zenekar nem csak alkohol- és drogproblémáiba és a májuknál is nagyobbra hízott rocksztár-egók súrlódásába bukott bele. A Sabbath zenei alapját szállító Iommi már jó ideje ügyködött azon, hogy a rajongók és saját tudata mellett a Sabbath zenei univerzumát is kitágítsa. Már a ’Paranoid’-on ott kísért a Planet Caravan, ami az agysejt-lapító War Pigs és a trappolós Paranoid után meghökkentően csendes, mondhatni sztóneresen elszállt darab. Később is jöttek a meglepetések a ’Master of Reality’ akusztikus dalaitól kezdve a ’Vol. 4’ rádiókompatibilis lírájáig (Changes), majd a megbonyolított dalszerkezetek, hogy aztán eljussunk a ’Technical Ecstasy’ nyíltan vállalt hard rockjáig. A ’76-os mű még átmenetet képviselt, mind műfajilag, mind minőségben, hiszen egy It’s Alright mellé még simán felpöccintettek pár szeizmográf-kilengető doom-gorombaságot. A ’Never Say Die!’ ennél is tovább ment, s miközben Iommi kereste a zenekar új útjait, egészen különös helyekre tévedt. Hagyján, hogy nem akart harmincharmadjára is doom-himnuszokat írni, de az újonnan beemelt hangszínek és hangzások kézzel-lábbal kilógtak a Sabbath zenei világából. A Johnny Blade felütésének szintetizátorhangjai a 80-as évek diszkóhangzásának legkínosabb pillanatait vetítik előre, a Breakout jazzes szaxofonszólója és big bandes hangszerelése sem toborzott új rajongókat a Sabbath-táborba. A The Wizard után újfent harmonikaszólóval kísérletező Swinging The Chaint pedig Bill Ward énekelte fel, mert Ozzy nem volt elérhető: vagy mert kiütötte magát, vagy mert ebből már egyáltalán nem kért.

A ’Never Say Die!’ egyszerre túl kommersz és túlzottan kísérletező kedvű, és egyik szempontból sem működik. Nem vérmesen rossz, csak szégyentelenül szürke album. A hard rock egyszerűen nem állt olyan jól ezeknek a bekokózott rocksztároknak: a Hard Road fiúkórusa, vagy a Shock Wave konvencionális dallammenetei kínosan semmitmondóak. Igaz, hogy a Never Say Die vagy az Air Dance korrekt darabok, de a kövér riffeket gyártó Black Sabbath-tól ez igen sovány. Az se segített Ozzy-ékon, hogy a lemezt – adóspórolás céljából – Torontóban vették fel, mert nem voltak megelégedve az ottani stúdióval, mivel abban nem tudták kicsiholni a rájuk jellemző, élő soundot. A felvételek is keserű légkörben folytak, és habár a ’Never Say Die!’ nem szól rosszul, a szerzeményeken már átcsap az izzadtságszag.

A klasszikus Sabbath haláltusája a ’Never Say Die!’, úgyhogy nyugodtan mondhatjuk: a szakítással mindenki jól járt. A Sabbath újjáéledt Ronnie James Dio-val az élen, és újradefiniálták a heavy metalt a ’Heaven and Hell’-lel, míg Ozzy ismét nulláról küzdötte fel magát a csúcsra – ebben pedig egy csendes, visszafogott, nagy tudású gitáros, nevezett Randy Rhoads volt a segítségére. Mind a ’Heaven and Hell’, mind a ’Blizzard of Ozz’ klasszikussá nemesedtek, amelynek árnyékában méltó feledés várt a ’Never Say Die!’-ra. A zenekar az 1980-ban kiadott ’Live At Last’-tal zárta le az Ozzy-érát, ami végül 1997-ben kapott újabb bekezdést a rocktörténelem könyveiben. A számvetésnek, összegzésnek is felfogható ’13’ első kislemeze, a God Is Dead? borítóján hiába vigyorog bajsza alatt Herr Nietzche, minket nem lehet becsapni: tudjuk jól, hogy Tony Iommi, Geezer Butler és Ozzy Osbourne hirdeti az igét; az istenek nem haltak meg, égszakajtó riffjeik újra a fejünkre estek. (Tomka)