fbpx

Évtizedelő - 1974: A Rock cirkusz beindul

írta garael | 2006.12.23.

AC/DC: High Voltage - turi sas KISS: KISS - garael Rush: Rush - Brinyó UFO: Phenomeon - Szakáts Tibor Yes: Relayer - Tomka AC/DC: High Voltage Pedig már akkor gyanús volt, amikor Garaellel egyeztettem a felkí­nált 1974-es lista választható lemezeiről! Mégis úgy voltam vele, hogy talán az idő szalad nagyon gyorsan, és én tévedek. Ami azt illeti, valóban én tévedtem, de nem úgy, ahogy gondoltam. Tehát: Ez a High Voltage nem az a High Voltage, és ugyan tényleg 1974-ben jelent meg, de kizárólag Ausztráliában, egy kis kiadó (Albert) terjesztésében, ráadásul egy számomra teljesen ismeretlen borí­tóval. Óriási szerencse, hogy a rajta szereplő számokat azért innen-onnan már magam is ismertem, de az a tervem, hogy a szinte minden rockrajongó által ismert klasszikusokon végigmasí­rozva agyba-főbe dicsérem a csapatot, csúnyán füstbe ment. Ezen a lemezen tudniillik távolról sem a minden rockrajongó által ismert klasszikusok szerepelnek. Mielőtt az Atlantic kiadónál, az egész világra kiterjedő terjesztés mellett megjelent az a bizonyos "első lemez" HIGH VOLTAGE 1976-ban (erre emlékeztem én jól), már két (kisterjesztésű) lemezen voltak túl a srácok. Egy tipikusan korai zsengéket tartalmazó és High Voltage cí­mmel megjelent anyagon (amiről éppen í­rok), illetve a már lényegesen izmosabb, 1975-ben TNT cí­mmel kiadott korongon. Ez utóbbi lett végül tulajdonképpeni debütalbumként megjelentetve 1976-ban, kiegészí­tve a 74-es megjelenés két nótájával (She's Got Balls, Little Lover). Nem gondolom, hogy bármit is levonunk a csapat érdemeiből, ha azt mondjuk, hogy a blues-klasszikus Baby, Please Don't Go-val induló lemez még legalább annyira útkeresés, mint megállapodott és évtizedekre bőséges muní­ciót biztosí­tó, stadionrobbantó boogie a Young tesók boszorkánykonyhájából. Nyilván, hogy a lí­rai(!)Love Song nyomvonalán továbbhaladva soha nem jutottak volna el a madridi arénába, vagy a donningtoni headliner státuszig. A banda ugyanakkor már "kész", hiszen együtt van mindenki, egyedül Cliff Williams hiányzik, és a még tétova lépések mellett már azért ott vannak azok az épí­tőkövek, amelyekből később felépül ez a szinte páratlan életmű. Malcolm halálpontos ritmusjátéka, a cizellálástól í­rtózó Phil Rudd-ban működő metronóm, Bon Scott pimasz hangja és Angus szólói. Utóbbi éppen attól hihetetlen és egyedülálló, hogy semmi egetrengetőt nem játszik, mégis utánozhatatlan. A She's Got Balls és a Little Lover valóban a két legerősebb nóta, az előbb felsoroltak ékes példájával, bár hangsúlyozom, ez még csak beköszönés és jóindulattal is csak előkészület a világhódí­tásra. A hosszabb értékelések pedig "két év múlva" következnek. KISS: Kiss A művészet lényege érzelmek és gondolatok kiváltása a befogadóból olyan eszközökkel, melyeket az érzékszerveken keresztül okoznak a tárgy érzelmi- lelki absztraktáló képessége folytán. A zene, mely önmagában audiális műfaj képes volt rátalálni azokra az eszközökre, melyekkel ezt az egydimenziós "transzplantálási" lehetőséget kibőví­tette, és a látvány vizuális erejével "megfejelve" tudta az általa kiváltott hatást már- már a realitás kereteiből is kiemelni. Az, hogy a rockzenében ez a "feltuningolt" hatás-komplexum azzá vált, ami, és úgy, ahogyan, nagyon nagymértékben volt köszönhető egy amerikai glam-hard rock csapatnak, amely megteremtette a tökéletes rock-show műfaját, kiemelve azt a zenei szórakoztatás egyébként tág univerzumából, olyan "ezerfejű marchendise szörnyeteget" alkotva, mely azóta is etalon nemcsak a rock, hanem az általános szórakoztatásban is. A glam csapatok persze már akkor is léteztek, mikor egy Wicked Lester nevű New York - i formáció alapí­tó két tagja, Gene Simmons és Paul Stanley rájöttek: valami mást kéne csinálniuk, mint amit más ezer banda is, főleg azután, hogy az Epic Records nem találta kiadásra érdemesnek addig elkészí­tett anyagaikat, ám ezek az androgén kinézetű együttesek túl sterilek voltak ahhoz, amit ez a két fiatalember megálmodott. Hiányzott valami, valami, amit az olcsó horror képregényfüzetek képesek voltak adni : a jóleső borzongatás és a frivol testiség vulgáris, ám annál hatásosabb csodáját, ahol a glam nemtelen magamutogatása egy markáns, a kemény zenéhez jól passzoló rém-látvány világgal párosodva bontakoztatta ki a sikerhez vezető utat. Egyelőre azonban csak 1972-ben járunk, mikor is Gene és Paul egy hirdetés útján talált rá Peter Crissre, a megfelelő dobosra, majd 1973-ban quartetté alakí­tva a zenekart bevették a csapatba Ace Frehley-t is. Nevüket Kiss-re változtatva,- mely jól sikerült kombinációt alkotva az elhí­resült hosszú nyelvvel a banda image-nek fontos alkotóeleme lett - és megtervezve a legendás, szerepkiosztó Kiss maszkokat, egy Popcorn nevű klubban adták első koncertjüket, mely már tartalmazott néhány elemet a később tökéletesre csiszolt show-ból. A karriernek aztán egy Bill Aucoin nevű rendező menedzselése adott nagy lökést, hiszen segí­tségével sikerült a Casablanca Records -hoz szegődni, majd a Bell Sound stúdióban elkezdeni debüt albumuk felvételeit. Az első nagyobb koncertet a New York-i akadémián adták, ahol Simonnak sikerült felgyújtania saját haját lángnyelő produkciója folyamán - mindenestre a szokatlan látvány és a titokzatos maszkos image ráirányí­totta a TV figyelmét is a bandára. Ilyen körülmények között készült el aztán az első album, mely zenei szempontból nem hozott sok újat, ám egy olyan együttes első alkotása volt, ami azóta is a rock pantheon stí­lusteremtő tagja. Mit is hallhatunk a lemezen? Voltaképpen 10 jól eltalált heavy rock'n'roll dalt, melyek talán csak jól sikerült refrénjeikkel emelkedtek ki az akkori zenedömpingből. Igaz, ami igaz, az olyan számok, mint a Slade rokon, lemeznyitó Strutter, vagy a klasszikussá vált blues- riff alapú Deuce már felvillantotta a későbbi megasikerekhez vezető tehetséget , és a glamre jellemző taps ütemű Nothing to lose is magában hordozhatta a slágerré válás csí­ráit. Hallgatva az albumot persze a fő erény az azonnal megjegyezhető - ám kissé klisés és kiszámí­tható- rock'n'roll dallamokban rejlik, ám kit érdekelt ez? A célközönségnek elég volt, hogy már első hallásra is tele torokból üvölthette a magával ragadó refréneket, melyek nem vonták el a figyelmet a szí­npadi showról, - talán csak a 10000 years blues-os, befelé fordulóbb jammelése és a Black Diamond Sabbath-os lassulása tudott elszakadni ettől a könnyed kitárulkozástól, mely hullámaival megállí­thatatlanul söpört végig a közönségen. A Kiss album harangként kondult meg a rock templomában, ám ezt a hangot csak kicsit később kezdték hallani, száz-és százerer hí­vőt toborozva egy új bálványnak, mely a pogány istenekhez hasonlóan teremtette meg a maga öntörvényű, minden varázsra képes, és felszabadí­tó világát, ahol bárki részese lehetett a rock'n'roll által teremtett csodának. Rush: Rush Igazi boldogság egy olyan albumról í­rni, mely egy korszakot nyitott a rockzene történelmében. A Rush első albuma azért érdemli meg ezt a kitüntető cí­met, mivel egy csodálatos, máig tartó pályafutás első lépése, melyre , - ismerve a Rush harminckét éves munkásságát - nem lehet a szem bepárásodása nélkül tekinteni. A progresszí­v rockmuzsika ma is aktí­van alkotó kanadai triója 1968-ban alakul, akkor még Jeff Jones - basszusgitár, ének, John Rutsey - dobok, és Alex Lifeson - gitár felállásban. Jones "Rush-os" pályafutása elég hamar, még az első fellépés előtt véget ér. Helyére Lifeson iskolatársa, Geddy Lee érkezik. Az í­gy összeállt csapatra kemény hat év vár. Fellépések kis klubokban feldolgozásokkal és néhány új dallal. Kitartóak, í­gy 1974-ben elérkezik a pillanat, amikor a Mercury kiadó áldását adja az eléjük tálalt anyagra, és megjelenhet a Rush első albuma. A korong megjelenése után a csapat turnéra indulna, ám dobosuknál cukorbetegséget diagnosztizálnak, í­gy nem tudja vállalni az utazással járó "macerát". Helyére, - a mára dobos istenséggé avanzsált - Neil Peart érkezik, aki fantasztikus hangszeres tudásán kí­vül remek szövegí­rói adottsággal rendelkezik, melyet már a következő - sokak által az "igazi első Rush" lemeznek tartott - "Fly By Night"-nál is kamatoztathat. A "Pearttelen" első album nagy meglepetést okozhat annak, aki a csak a zenekar későbbi munkáit ismeri. Itt még szinte csak jelzés értékűen tűnnek fel a későbbi virtuóz, progresszí­vnek mondható zenei megoldások, az albumon elsősorban a rock'n roll és a blues dominál. A nyitó dal, a -koncerteken időnként ma is játszott - "Finding My Way" a Led Zeppelin világába repí­t minket. Robert Plant és csapata szelleme egyébként sűrűn átlibben a dalok felett, de ebben az indí­tó öt percben, - főleg Geddy énekének köszönhetően - mindennél erősebben sugárzik a "Zepp fí­ling"! A "Need Some Love" sem nevezhető mai füllel tipikus Rush nótának. Vérbő rock'n roll ez, hatalmas lendülettel, óriási pörgéssel, a 60-as éveket idéző reffrénnel. Ha az első dalnál Led Zeppelin hatást emlí­tettem, akkor a harmadikként érkező "Take A Friend" hallatán akár plágiumot is kiálthatnék. A nóta riffje tulajdonképpen egy az egyben a Zepp második lemezén található nyitó szerzemény, a "Who Lotta Love" vezér motí­vuma. Ez azonban semmit nem von le értékéből. Kellemes bluesos, laza, azonnal dúdolható refrénnel rendelkező darab. A "Here Again" egy igazi, lassú blues, hét és fél percben kifejtve. Érdekes hallgatni, hogy Geddy Lee, - kinek rendkí­vül jellegzetes, magas hangja engem speciel sokáig gátolt a Rush megszeretésében - itt még mennyivel "karcosabban", keményebben énekel, mint a zenekar igazi sikert hozó korszakaiban. A dalban találhatunk egy igazán gyönyörű, hosszú Lifeson gitárszólót is, mely már akkor előre jelezte, hogy a gitározás egyik - szerintem igencsak alulértékelt - mesterével találkozhatunk a Rush kötelékében. Jön a "What You're Doing", és vele - minő meglepetés - egy újabb "Led Zeppelin dal". Itt még Geddy énekének visszhangosí­tása is Plantet idézi. A riffről, - melyet simán í­rhatott volna Jimmy Page - már nem is beszélek. A hatodik szerzemény egy boogie-woogie, "In The Mood" cí­mmel. Szinte látom Geddy Lee mestert, amint rongylábkirályt játszik egy táncparketten. A dal közepén egy nagyon dögös gitárszóló terpeszkedik. (ilyet a későbbiekben majd az AC/DC-től hallunk sokat) "A Before and After" egy "becsapós" dal. Két és fél perces finom, lágy instrumentális résszel indí­t, majd egyszer csak megérkezik a rock'n roll. Hallatán olyan érzésem van, hogy a fiúk í­rtak két teljesen különböző dalt, de végül úgy döntöttek, hogy inkább mixelnek belőle egyet. A dal második része talán a lemez legdögösebb része, kőkemény szólóval, feszes ritmussal. Elérkeztünk az album utolsó szerzeményéhez, mely a Rush egyik leghí­resebb darabja. Igazán ez az egyetlen olyan nóta a lemezen, mely már száz százalékosan magán viseli a zenekar későbbi munkáinak jellegzetességeit. A viszonylag hosszú dal összetettségével, kiemelkedő szólójával, hatalmas riffjével valóban a Rush életmű egyik gyöngyszeme. A "Working Man" számos feldolgozást megélt, a Dream Theater egyes koncertjein például a mai napig előkerül, a csapat második albumán található "By-Tor&The Snow Dog"-al együtt. A korong - bemutatkozáson túli - legnagyobb erénye, hogy szerepel rajta a "Working Man", mely olyannyira tökéletes, hogy ha csak ez az egy dal szerepelne az albumon nyolcszor egymás után, akkor sem szólhatnánk egy árva szót sem. A Rush első albumával alapokat rakott le. Megmutatta, hogyan kell dögös rock'n roll zenét játszani kissé újfajta értelmezésben. A Led Zeppelin hatása időnként talán túlságosan is érződik, de hát mindenki elkezdi valahol, valamivel... Egy trió indult el ezzel a munkával egy olyan úton, mely harminc év alatt a legendák csarnokába vezette őket! Öröm hallgatni, mint minden Rush albumot! UFO: Phenomeon Szerkesztő kollégáim nagy megdöbbenésére nem a KISS első albumát választottam ebből az évből. Hogy miért, ennek két oka van. Az egyik, számomra a gitár első számú mestere Michael Schenker, a másik, ezen az albumon található és ettől rock alapműnek számí­tó két dal. De ne szaladjunk ennyire előre. Az UFO (nem tévesztendő össze azzal a magyar ultra gagyival, mellyel gyerekeket lehetett riogatni annak idején) 1969-ben, pont abban az évben alakult, amikor Schenker 15 évesen csatlakozott bátyja Scorpions nevű zenekarához. Az alap bandát Phil Moog, Pete Way, Andy Parker és Mick Bolton keltették életre. 1970-ben és 71-ben két stúdió és egy élőalbumuk jelent meg a Phenomenon-ig. 1973 nyarán csatlakozott az akkor 19 éves Michael a zenekarhoz és a Chrysalis Records-hoz szegődtek, hogy elkészí­tsék immár az új gitárossal a soron következő albumot. Az ifjú titán viszont nem csak azért jött, hogy eljátssza a nagyok által elképzelt melódiákat. Sőt! A korongon található tí­z dalból nyolcból kivette a részét ezzel egy teljesen új UFO hangzást teremtve, amit azt hiszem, minden túlzás nélkül mondhatom, azóta is keresnek. Talán nem véletlen, hogy a mai napig, amikor csak lehet, próbálja Phil visszacsalni Schenkert a zenekarba, ami időnként sikerül is neki. Az album elején, rögtön az Oh My dalban beköszön az új hangzás és a Schenker által elővezette szólók is azt sugallják, itt tényleg egy ifjú zsenit fogtak ki a rockzene mélyví­zéből. A következő Crystal Light cí­mű ballada kicsit megtöri azt a lendületet, amit élvezhettünk az elején. A lemez szerkezetét tekintve talán ez a dal hátrább kellett volna, hogy szoruljon. Persze ha jobban belegondolok, nem is rossz felvezetése a Doctor, Doctor klasszikusnak. Azt hiszem, ha lehetne felállí­tani egy hardrock dalok toplistát, ez a szám biztos ez első tí­zben lenne nálam. Nem véletlen, hogy elképzelhetetlen egy UFO vagy egy M.S.G. koncert a mai napig is a dal nélkül. Természetesen nem is kell mondanom, hogy a Schenker/Moog szerzőpáros kiváló teljesí­tménye. Doctor, Doctor Please... A Space Child zenei világa visszarepí­t minket a hatvanas években a Deep Purple által megálmodott hardrock melankóliához. Bocsánat, hogy mindig visszatérek, de a gitárszóló azt hiszem taní­tani való, és még egyszer mondom itt egy 19 éves fiatalemberről beszélünk. No és aztán megérkezik a másik nagy UFO himnusz a Rock Bottom . Akkora Rock n' Roll, hogy leszakad az ember feje, és egyszerűen nem tudja nem együtt üvölteni a refrént Phil-el. Több mint hat percben adják elő a lemezen a nótát, de aki hallotta már élőben, az tudja ez az a sláger, amit reggelig hallgatna az ember. Azt hiszem, most újra elmélyülve a Rock Bottom-ban, ez a dal is ott lenne a lista elején. Húúú, és mi lenne akkor a többi nyolc? 🙂 Ha ez a csapat mást nem csinált volna, csak azt a két dalt adta volna a rockzenének, már megérte, hogy voltak (vannak). De ugye tudjuk, letettek azért még nagyon sok mindent az asztalra ezen kí­vül is. Lazí­tásképpen jön egy Mogg/Way szerzemény, a Too Young To No, hogy egy kicsit összeszedje magát az ember. A Time On My Hands egy nagyon érdekes szerzemény, mintha nem is Michael követte volna el. Talán ilyen dalt nem is í­rt soha többet. Kicsit "kántrisra" vett dallamos, a lemez lazí­tó blokkjába tartozó dal. Aztán egy igazi meglepetés következik. Willie Dixon, egy amerikai blues zenész egyik dalát, a Built For Comfort-ot dolgozták fel. Ez is igazi kuriózumnak számí­t, mert bluest sem sokat lehet hallani Schenkertől. Az album utolsó előtti dala, a Lipstick Traces egy instrumentális igazi Michael dal. Előhí­rnöke az első M.S.G. album Bijou Pleasurette cí­mű klasszikusának. A záró tétel talán a lemez gyenge pontja. Nem egészen értem, mit akartak kihozni a Queen Of The Deep -ből igazán. Ha a hetvenes évek kissé pszicho hangzását és zenei világát, akkor azt mondom sikerült, de valahogy nekem nem illik bele ebbe a képbe, főleg, hogy szerintem nincs vége a számnak és í­gy a lemeznek sem. Az UFO sajnos a "méltán elfeledett" hardrock bandákhoz tartozik, pedig talán a legnagyobbak is lehettek volna. Most csak egy gyöngyszemet mutattam meg azoknak, akik nem ismerik, és azoknak, akik elfeledték, vagy csak legyintettek mindig is rájuk. Érdemes még leporolni ezeket a lemezeket, mert a következő években olyan elképesztő nagy dalokkal ajándékoztak meg minket, mint a Shoot Shoot (1975), a Too Hot To Handle, Lights Out, Love To Love (1977), vagy a Only You Can Rock Me (1978), hogy csak tényleg a legnagyobbakat emlí­tsem. Yes: Relayer A Yes muzsikája mindig is ellentétes megí­télés alá esett, ugyanazon indoknak köszönhetően, mégpedig a túlzott progresszivitás vádjával illetett zene miatt oszlanak meg folyamatosan a vélemények a bandáról. Ugyanazon indok miatt utasí­tja el, vagy szereti rajongásig fokozva valaki őket, ám a rock zenére tett nagyon is jelentős hatásukat senki nem tagadhatja le: a plagizálók számára kiváló táptalaj nyújt minden szólóhalmokat tartalmazó lemezük. A Yes is azon ihlettel tonnaszámra megáldott együttesek sorába tartozik, akik a 70-es évek elején évenként rukkoltak elő a később mesterműveknek titulált alkotásokkal, akár évente két stúdióalbumot is produkálva, ami ma már elképzelhetetlen lenne a felfokozódott médiahatás ellenére is. Az 1974-es Relayer is ezen lemezek sorát erősí­ti, ugyanis erre az albumra, mint a szimfonikus progresszí­v rock meghatározó darabjára tekint vissza az utókor. A Yes ezúttal teljesen szabadjára engedte kreatí­v alkotói képességeit, és a dallamok preferálása helyett ezúttal a komplexitás mellett szavaztak a tagok, ami nagymértékben megnehezí­ti a Relayer hallgatók általi befogadását, sokan emiatt is szokták negatí­v kritikákkal illetni a lemezt, zsenialitásának elismerése mellett. A Yes tagságában az album elkészí­tése előtt bekövetkezett egy igen jelentős változás: Rick Wakemen, a csapat meghatározó, és ma talán az énekes Jon Anderson mellett leghí­resebb tagja elhagyta a bandát, helyette az egykor Keith Emerson pótlására is "szerződtetett" (!!) Patrick Moraz állt csatasorba, akire illik tökéletesen a római mondás: jött, látott, és győzött! Wakemen elvakult fanatikusai persze valószí­nűleg fanyalognak a váltás után létrejött produktumon, ám minden túlzás figyelmen kí­vül hagyásával is el kell ismerni, hogy Moraz nagyon jól integrálódott a bandába, és a Yes zenéjébe, ugyanis inkább tekinthető "csapatjátékosnak", mint Wakemen. Nem ad annyit az egyéniséget, a különállást előtérbe helyező attitűdre, és inkább próbált alkalmazkodni a bandához, mint szerves egészhez. Wakemen minden erényének elismerése mellett azt kell mondani, hogy Moraz ebben mindenképpen felülmúlta: ahogy a fociban is, a zenében is néha egy valamivel "szürkébb" játékossal többre lehet menni, mint egy "sztárral", természetesen félreértés ne essék, Moraz kiváló billentyűs, és annak ellenére, hogy elsősorban a zene koherens voltát tartották ezúttal szem előtt, mint zenész is megállja a helyét, amire a Relayer szólóhegyei bőven nyújtanak bizonyí­tási lehetőséget. Ennek folyományaképpen a tárgyalt album relatí­v másfajta attitűddel és hangzásvilággal rendelkezik (persze nem kell radikális változásra gondolni), de ez mindenképpen frissí­tő újdonságként jelentkezik, nem pedig negatí­v elmozdulásként. Az album struktúrája teljes mértékben a Close To The Edge mesterműre hajaz: 3 szám található mindkét korongon: a nyitószám mind progresszivitásban, mind hosszúságban köröket ver a másik kettőre, amik inkább a könnyebben befogadható vonalat erősí­tik, természetesen nem mellőzve a prog. zenéhez szükséges komplexitást. Gyakran szokták tanácsolni a Yes muzsikájával újonnan ismerkedő embereknek, hogy ne a Relayer-el kezdjék a barátság megkötését, habár nagy valószí­nűséggel érvényes lesz a Casablanca végéről ismert, mára már szállóigévé vált mondás, akármelyik régi albumot veszik elő: ez a tanács azon tényből fakad, hogy a Relayer-en a Yestől megszokott szinten felüli progresszivitás hallható a szó mindkét értelmében, amire a nyitó The Gates of Delirium szolgáltatja a legjobb példát. Moraz bandába való belépésével egy erőteljes jazz hatás is érvényesült a Yes zenéjében, ami mindhárom számban tetten érhető. Talán ezért is szokták a Yes-t túlzott hidegséggel és távolságtartással megvádolni, ám amikor átérzik a progresszivitás miatt nehezen "átjövő" atmoszférát, amelyik mindegyik nagy Yes albumot jellemzi, akkor általában visszakozás az eredmény, persze nem mondhatni, hogy Andersonék túlzottan megkönnyí­tenék a zenehallgatók dolgát. A The Gates of Delirium-ban prezentálásra került "anarchia" és "káosz" ha nem is első, de negyedik-ötödik hallgatásra már magába szippantja a hallgatót, hiszen ilyen progresszí­v orgiát nem lehet nem leesett állal hallgatni. Stewe Howe néhol szinte acélos gitárjának és az "újonc" Moraz szólópárbajának köszönhetően ez a szám a progresszí­v rock történetének kiemelkedő része, és sokszor hivatkozási alapja, és talán nem köveznek meg, ha azt állí­tom, hogy a Yes egyik legjobb alkotása. A Yes zenéjében általában nem képvisel annyira kiemelkedő jelentőséget Anderson éneke, mint például egy heavy metál bandában, ám ebben a számban megmutatja, hogy nem akármilyen énekes, hiszen a néhol isteni diszharmóniaként ható progresszí­v szólózásokat kiválóan ellenpontozza, és fülbemászó dallamokat szállí­t, hogy ne vesszünk el rögtön a delí­rium nirvánájában. A szövegek a háború és béke szembeállí­tását tárgyalják, í­gy a zenét tekinthetjük egy szöveg audití­v megvalósí­tásának is, kiválóan átadja a két véglet hangulatát a zene eszközeivel: emiatt nevezhetjük a Yes-t akár atmoszférateremtő zenekarnak is. Ahogy ilyen időtálló mesterművek esetében szokott lenni, nemcsak a zene, hanem az egész album ní­vós produkció, í­gy a szövegek is esztétikai értéket képviselnek, a tárgyalt téma nagyszerű reprezentálásával ("Kill them! Slay them! Protect our freedom, a word invented by the generals who created this war for personal gain! Destroy for peace! They shall fall!"). A dal végső szegmensében hallható lassú, érzelmektől túlfűtött Soon pedig a progresszí­v rock történetében esszenciális darab megkoronázása, Anderson itt tündökölhet a kiválóságában a legjobban. A Sound Chaser a Yes történetének talán leginkább jazzes darabja, ezúttal Squire és White abszolút eleresztik magukat: instrumentális interakciójuk maximálisan leköti a hallgató figyelmét. Howe is él experimentális hajlamaival, kissé flamencós vizekre evez ebben a számban gitárjátékával, emellett pedig még egy Moraz szóló is hallhatunk, amely funky hangulatú jammelésbe torkollik végül. A To Be Over a Close To The Edge fantasztikus And You And I cí­mű számára hajaz, végig kellemes "Hawaii-i" hangulatot árasztva: a szinte intim zene és a simogató énekharmóniák szépen passzolnak egymáshoz, a kellemes nyári éjszakákra emlékeztetve. Gyönyörű darab. A Yes 1974-ben ért el pályájának csúcsára, ezután csak a korábbi mára már klasszikus, és egyesek által vallásos ihlettel övezett albumokat maximum megközelí­teni, de felülmúlni nem tudta: sajnos vagy szerencsére túl magasra lakták a lécet, amit átugrani már nem tudtak. Mindenesetre a Relayer kikerülhetetlen album a szimfonikus progresszí­v rock történetében, aki nem ismeri, muszáj, hogy adjon neki minimum 3-4 esélyt, aki pedig ismeri, annak nem szorul bizonygatásra a lemez, és a banda kiválósága.

Legutóbbi hozzászólások