Kedvenc lemezeim - Arc Angels: Arc Angels

írta Bazsa | 2013.06.06.

Úgy gondolom, hogy nem lövök nagyon mellé, ha azt mondom, hogy minden ember életében van legalább egy olyan lemez, amit a legnagyobb kedvencei között tart számon, ám ennek okát valamiért mégis képtelen megfogalmazni. Pedig az esetek többségében egészen konkrét érveket tudunk felsorakoztatni: újító zenei megoldások, feelinges hangszeres játék, dallamérzék, vagy egyszerűen csak egy olyan egyedi hangulat, ami miatt az adott korong közel tudott kerülni hozzánk. A különleges helyzet akkor áll elő, amikor bármennyire is próbálkozunk, nem tudunk a fentiekhez hasonló kritériumoknak eleget tevő jellemzést adni, és mégis: a lemezt legmeghatározóbb zenei élményeink egyikének tekintjük.

Jómagam valahogy így vagyok az Arc Angels 1992-es bemutatkozó, és eleddig sajnos egyetlen hanganyagával. Nem ismerős a név? Sajnos ez egyáltalán nem véletlen, igaz, hogy nem is teljesen indokolt. A zenekar ugyanis nem tűzte ki célul a slágerlisták meghódítását, de még csak nem is arról van szó, hogy ez mindössze egy fiatal, feltörekvő csapat betörési kísérlete a „rock ’n roll bizniszbe”. A csapat alapítói ugyanis már ekkor világszerte ismert muzsikusok voltak: Chris Layton és Tommy Shannon párosa a Stevie Ray Vaughan vezette Double Trouble ritmusszekciójaként vált ismertté, hozzájuk csatlakozott a már Jamie Vaughan mellett is bizonyított ifj. Doyle Bramhall (annak a Doyle Bramhallnak a fia, aki egykor Stevie Ray Vaughan-t felkarolta, illetve dalszerzőként és szövegíróként több dalában is közreműködött), valamint a már szólóban is kisebb-nagyobb sikereket elért Charlie Sexton. Ennek ellenére hazájukon, Texason kívül gyakorlatilag teljesen ismeretlen a formáció, persze ehhez nagyban hozzájárult gyors, 1994-es feloszlásuk is, de főleg az a tény, hogy – racionálisan nézve – együtt az égvilágon semmit sem tettek le az asztalra.

Mert az ’Arc Angels’ nem más, mint egy füstös texasi kricsmi hangulatát idéző egyszerű light rock-blues lemez. Nem akar semmit, nem megy sehová, nincs íve, nincsenek igazán emlékezetes pillanatai, zeneileg pedig bárki képes kirázni magából 12 hasonló minőségű dalt, ugyanúgy, ahogy képes ezeket hasonló minőségben el is játszani. Ez a lemez nem csinál mást, mint hogy történik. Történik és szórakoztat. Harmónia sugárzik belőle, a görcsös tenni akarás legkisebb jele nélkül. Ennek eredményeképp pedig a hallgató bő egy órára úgy érezheti, hogy a világon valahogy minden a helyén van. És személy szerint úgy gondolom, hogy alkotó és befogadó között ez a létező legideálisabb, és egyben legszorosabb kapcsolat.

Számomra ezt jelenti az ’Arc Angels’, a legelső percétől a legutolsóig. Ahogy a nyitó Living In A Dream megszólal, a felhőtlen szabadság és a nyugalom érzése jár át, és kapásból meg is mutatkozik mindaz, amiért ez a lemez szerezhető. Már maga a hangzás, a hangszerek tökéletes aránya, a háttérben diszkréten, szigorúan aláfestő jelleggel cicergő akusztikus gitár is ezt az egyensúlyt valósítja meg, a koronát pedig a zenekar talán legnagyobb erőssége, a Bramhall-Sexton énekes duó teszi fel minderre. Előbbi kicsit ugyan jellegtelen és visszafogott, ám az effajta zenéhez remekül passzoló hangját folyamatosan ellenpontozza Charlie szenvedélyes, hol kissé karcos, hol kristálytiszta stílusa. A versszakonként váltakozó ének a lemez egészére jellemző, így a soron következő, egy fokkal nagyobb sebességre kapcsoló, és a hallgatót heves bólogatásra késztető Paradise Café-ra, a hasonló szellemben fogant, és a maga egyszerűségében is az egyik csúcspontot jelentő Always Believed In You-ra, vagy a táncikálós, standard rock ’n roll Shape I’m In-re is. Persze előfordul, hogy egyik-másik dalban valamelyikük főszerephez jut, de ezek is nagyjából fele-fele arányban oszlanak el. A bramhallos nóták közé tartozik a Sent By Angels, a funkys lüktetésű Good Time, az erősen a Sweet Home Alabamára hajazó, ám kevésbé energikus Carry Me On, és az elszállós, egy tábortűz melletti, whiskytől túlterhelt éjszakát lelki szemeink elé táró See What Tomorrow Brings. Ez utóbbiban hallható talán az egyetlen villantós blues szóló (némi SRV-ízzel), és itt Mr. Bramhall nem csak kvalitásairól tesz bizonyságot, hanem arról is, hogy bár megtehetné, mégsem engedi, hogy az egyéni és öncélú szereplés domináljon a lemez egészén. Ezt hívják szakkifejezéssel alázatnak, melyet egy jobb világban előbb tanítanának meg a leendő zenészgenerációnak, mint hogy hangszert adnának a kezükbe.

A tisztán Sexton-dalok (Sweet Nadine, The Famous Jane) a kevésbé karakteres darabok közé tartoznak, az abszolút csúcspont azonban mégis az ő nevéhez fűződik. A lemez legvégére hagyott Too Many Ways To Fall magával ragadó lendülete és Charlie érzelmektől gazdagon átitatott éneklése legalább a duplájára növeli azt a bizonyos szabadság-érzést, ami szavakkal nehezen körülírható, ám az első néhány akkord után mégis mindenki számára egyértelművé válik.

Világos tehát, hogy ezen a korongon semmi olyan nem történik, amit már ne hallottunk volna korábban, de ennek ellenére az ’Arc Angels’-nek örök helye van a TOP 10-es listámon. Hogy ez csak a mi kettőnk véletlen, szerencsés csillagzat alatt létrejött kapcsolata, vagy esetleg másban is hasonló érzéseket gerjeszt, azt sajnos nem tudom megmondani, de fontosnak éreztem felhívni a figyelmet a zenekarra és munkásságára. És ha ezzel bármekkora mértékben sikerül növelni szinte még csak marékban sem mérhető hazai rajongótáborukat, akkor azt hiszem, hogy a foglalkozás elérte a célját. Ennek aktualitására még egy lapáttal tesz a tény, hogy a csapat egy ideje újra aktivizálta magát (sajnos Tommy Shannon nélkül), és bár négy évvel ezelőtti londoni koncertjük igen nagy csalódás volt számomra, a bizalmam továbbra is töretlen, és remélem, hogy egyszer egy jövőbeli második lemezen is hallhatom majd az ott játszott új dalokat. Ha pedig nem, akkor sem fogok szomorkodni, hiszen ez a fantasztikus dalcsokor örökre itt marad nekem.

Szerző: Bazsa