Rock and Roll Cinema - Metalocalypse

írta Tomka | 2013.06.02.

Sztoriötlet: Beavis és Butthead death metal bandát alapít. Tenacious D és Spinal Tap rajongó forgatókönyvírók adják hozzá a történetalapot, a Cannibal Corpse borítógrafikusai pedig a vizuálisat. A humort részben Beavisék tirpákságaiból, valamint a South Park sokk-komédiájából merítik – de a biztonság kedvéért bedobnak Family Guy-os antipoénokat is. Egy oszló zombi is látja: a Metalocalypse sokszínű, mint egy emberi zsigerekkel bélelt aktatáska, epikus marhaságokkal körített splatter-vígjáték és animációs deathmetal-film egy személyben. Brutál is meg metal is. Nagyon metal.

Ahogy Hollywood elképzeli a rockereket, az akár sértő is lehetne, ha egy bal lábbal indított reggelen netán komolyan vennénk az álomgyárat. Parókában bohóckodó amerikai színészek teszik a hülyét, miközben a forgatókönyvírók megpróbálják belesűríteni másfél órába az összes sztereotípiát, amit valaha kigondoltak erről a szubkultúráról. Vagy ott van a másik elavasodott rockfilm-sztenderd, a karrier-történet, amikor önmagát tehetségesnek tartó fiatal/szebb napokat látott öreg banda nekiáll sikert kergetni, közben félúton megtalálja önmagát, általában a Zéletigazság társaságában. Ezek azonban mind burkolt propagandafilmek Rocksztártól a Pancserockon át A meztelen dobosig, amik másra sem jók, minthogy a „letűnt” metal műfajok helyett az aktuális trendeket legitimálják: a Rocksztár sikolykirálya a nyálas alterrockban, a Pancserock klasszikusokat leszaró (!) idiótái a grunge-ban, A meztelen dobos fiataljai meg valami húgylangyos indie rockban találják meg a perfekt önkifejezési lehetőséget. Lelkük rajta. Nekünk viszont 2006 óta van egy Dethklokunk, ami szembefordul a temérdek szénné koptatott klisével, és megszentségteleníti az összes álomgyári hülyeséget, amit a rockerekről kiötöltek. Pontosabban: megskalpolja, kibelezi, széthasogatja, és teleüríti exkrementummal.

Persze a Metalocalypse-ben is felbukkannak velős sztereotípiák, de a sorozat úgy forgatja ki azokat, hogy közben kéjörömmel tapicskol a metal-esztétikában. Egyik percben kineveti a hedonista, egoista, alkoholista, satöbbista rocksztárokat, másik percben viszont egy melodikus death metal himnusszal megtámogatott grandiózus koncertjelenetet vág be. Nem is lehetne ezt máshogy megvalósítani, mint animációban: a metal extravagáns, túlzó és néhol kacagtatóan hülye világa találta meg tökéletes játszóterét ebben a horrormesében.

 

Tuskóbbak, mint Geoff Tate, és őrültebbek, mint a bekokózott Ozzy Osbourne

Már az alapképlet is vérbő képtelenség. A világuralom adott, a Dethklok nem hogy az univerzum legnépszerűbb zenekara, hanem a 7. legnagyobb gazdasági tényező. Koncertjeikre – legyen az egy pár másodperces kávéreklám előadása vagy egy levegőben megtartott extrém metalshow – milliók érkeznek, akik örömmel halnak meg a Dethklokért. A billiomos death metal zenészek a Mordhaus fedőnevű luxuserődítményben tengetik piálással, drogozással és csajozással töltött hétköznapjaikat, ahol a tapló nemtörődömségük következtében elszabadított káosz utáni romokat a menedzserük, Charles Foster Offdensen, valamint sok ezer szolgálójuk takarítja el.

A Dethklok legjobb arca a Corpsegrinderről mintázott Nathan Explosion. Egyfolytában hörögve (de érthetően) beszél, amolyan halálmetal-sármőr és zenekarvezető egy személyben. És perfekcionista is, aki folyton minél brutálabb metaldalokat akar írni. Ha úgy gondolja, hogy nem hangolták elég mélyre az anyagot, akkor simán kibérel egy tengeralattjárót, és lemennek az óceán mélyére felvenni a gitártémákat (az alkotók pedig reflexből Sárga tengeralattjáró-paródiát is szúrnak mellé). A show sokszor fakasztja halálhumorát abból, hogy az animáció segítségével szó szerint jeleníti meg a metal-szlenget: ha „face-melting” („arcolvasztó”) a dal, akkor tuti, hogy leszakad pár pofa a koncert alatt, de ha az epizód a „ticket scalping”-ről szól (illegális jegyárusítás), akkor Murderface simán levág pár fejbőrt premier plánban. William Murderface basszusgitáros amúgy a második legszórakoztatóbb fazon a bandában. Született tapló, Butthead lelki társa, aki behozza a Family Guy-féle antihumort (ismétlődő, nem-vicces vicceket, vagy improvizatívnak tűnő, szakadozott dialógban előadott, száraz humorral nyersebbé tett komikumot). A sztenderd rockfilm-gegeket is elsütő sorozat előszeretettel röhög kisebbségi komplexusán, butthead-kinézete miatt elbénázott csajozásain, vagy a Planet Piss nevű mellékprojektjének égisze alatt kiizzadt dalszerzési kísérletein.

A gitárosok, Skwisgaar Skwigelf és Toki Wartooth a skandináv sztereotípiákon élcelődő poénokat lopják be a sorozatba. Meg persze a szólógitáros (Skwisgaar) és ritmusgitáros (Toki) közti mitikus ellentétet. A testes csajokat preferáló, macsó Skwisgaar és a jótét-lélek Toki egyaránt töri az angol nyelvet, s habár a második-harmadik évadra ez már kevésbé szórakoztató, az elején még jókat lehet derülni azokon a szóvicceken, amik az angol nyelv(tan) meggyalázásából fakadnak. Habár egyértelműen Skwisgaar a jobb gitáros – remek shredder –, és őt gyúrták tipikus rocksztár-alapanyagból, az alkotók inkább Tokival rokonszenveznek, akinek alakját komplexebbre gyúrják az évadok előrehaladtával.

Tokihoz kapcsolódnak a Metalocalypse „provokatív” műfaji kikacsintásai: míg eleinte gore-ban fürdetett rémálmokat, később cukorka-reklámok dizájnával árnyalt, rózsaszín LSD-triphez hasonuló fantáziaszcénákat írtak neki, amik alatt Hello Kitty-szintű elektropop szól. De Toki hozza be a sorozat legidegesítőbb és egyik legszórakoztatóbb karakterét is: az ő barátja Dr. Rockso, a heroinista rock ’n’ roll bohóc, aki a Metalocalypse készítőinek egészséges cinizmusát tükrözi, már ami az ún. filmművészetben kötelező ún. jellemfejlődést illeti. A sorozatban minden karakter alkoholista, drogos, és az is marad: Brendon Small és Tommy Blacha nem akar prédikálni, egyaránt megmutatja hányásukban fetrengve, az alkoholtól elhülyülve a rajzfilmfigurákat, de közben néha gúnyos himnuszokat is írnak az alkoholhoz, ami Pickles dobosnak például olyan erőt ad, mint Popeye-nek a spenót.

Pickles amúgy egykor glam-sztár volt, az egyik részben pedig újra összehozza a bandáját, a Snakes N' Barrels-t: csupa szétcsúszott, középkorú amorf fószert, akik megpróbálják újraélni egykori sikereiket. Sikertelenül, persze. Rockrajongóknak felszabadítóan vicces lehet, ahogy a Metalocalypse görbe tükröt tart a rocktársadalom elé, és még kétszer bele is veri a fejét, hadd vérezzen. Itt minden eseményt tódítanak, mint egy fantasy heavy metal dalszövegben, miközben a négy évad sorra veszi azokat a tipikus eseményeket, szituációkat, amikkel a rocksajtóban nap mint nap találkozhatunk. Nem csak az újjáalakuló bandákat kezeli heveny iróniával, de megkapják a magukét az elvakult rajongók (visszatérő geg, hogy a Dethklok mennyire utálja a fanokat), vagy a valláshoz forduló celebrity-rocksztárok is. Zsigermélyről felbugyborékoló nevetéssel lehet derülni azon is, ahogy a Dethklok mindent metalossá akar tenni (ld. a „scream for cream” kávét), és mindent aszerint ítél meg, hogy az mennyire metal. Telitalálat még a káromkodásokat kitörlő „sípoló hang” helyett a rövid gitárhang (vagy ha úgy tetszik: egy komplett grindcore-szám) bevágása, vagy az éttermeknek zenekarneveket kölcsönző belsős poénok (ld. Dimmu Burger, Finntrolls stb.).

Halál a kommerszre

A rockzenészek mizantróp és nihilista attitűdjét felvillantó sorozat azonban gyakran téved másféle vígjátéki terepre is: A turnéból ismert zenekaron belüli konfliktusok mellett az első két évadban központi szerepet kap a splatter-komédia. Aki látta például Peter Jackson Hullajó-ját, az el tudja képzelni, miről is van szó. A börleszket és a splatter-horrort összeolvasztó „splatstick” tulajdonképpen a halálból csinál viccet: leszakadó fejek, kibelezett alakok, széttrancsírozott arcok töltik be a képernyőt, az anarchikus burleszk égisze alatt. A Dethklok tagjai mindig epikus káoszt szabadítanak rá a világra, ami során véletlenül milliókat mordálnak meg, az alkotók pedig élvezettel merülnek alá a death metal borítókat idéző, a Cannibal Corpse grafikákat is simán felüllicitáló horroresztétikában.

„Vicces, mert a tévécsatornát egyaránt nem érdekli az erőszak.” – mondja a sorozat egyik kreátora, Brendon Small. „Mivel a halál a végső burleszk, ezért vicces az is, hogy meg fogsz halni. Az emberek nap mint nap abszurd és kínos módokon halnak meg. Életben lenni azt is jelenti, hogy tudod, egyszer meg fogsz halni. És ha el tudod tüntetni a keserűséget a halállal kapcsolatban, és egy kicsit ünnepelni azt… ilyen a death metal is néha.” Ha arról van szó, hogy képen röhögjék a halált, a Metalocalypse alkotói pofátlanul kreatívak. A sorozat rendkívül kidolgozott miliője igazi felüdülést hoz az olyan egyszerű képi világú polgárpukkasztó-vígjátékok korában, mint a South Park vagy a Family Guy. Minden részre akad egy-egy death metal dal (ezeket válogatták össze az Amerikában rendkívül népszerű Dethklok-albumokra), és az epizódokban még a tagok mozgása, headbangelése, vagy épp gitározása is aprólékosan kimunkált képileg.

A kommerszet és a PC-nyelvezetet szembe köpő sorozat kreátorai viszont csak a műanyag mainstreamtól ódzkodnak, a metal sztárokat felkarolják. A Metalocalypse arról is híres, hogy minden epizódjába neves rock/metal zenészeket hív vendégszerepelni, így Corpsegrindertől Angela Gossow-n át Dweezil Zappáig lassan mindenki hangját adja a show-hoz. Minden más tekintetben viszont véres betűkkel tetoválja magára az „underground” szót a sorozat: legszembetűnőbb talán narratív anarchiája, amivel sok epizódot totális káoszba fullaszt, és a konfliktust a totális destrukcióval oldja fel (ld. a Dethgov c. részt, amiben Nathan Florida kormányzója lesz, aminek a végén nem rendbe teszik az elbaltázott intézkedéseket, hanem annihilálják a komplett államot). Másrészt a Metalocalypse gyakran fontos történetfordulatokat csak a stáblista alá eldugva mutat meg. Az alapvetően epizodikus felépítésű, minden részben új problematikát bemutató Metalocalypse-nek akad évadokon átívelő sztorija is, ami a Tribunal nevű, rejtélyes társasághoz kötődik, akik – az istenszerű Selatciával az élükön – folyamatosan figyelemmel kísérik a Dethklok tevékenységét. Ám a második évadban, mikor ez a társaság hangsúlyosabb szerepet kap a Dethklok-tagok életére törő terroristacsoporttal egyetemben, egy-egy banda elleni merényletet csak az adott rész legvégére eltuszkolva rejtenek el, miközben az epizódnak mind a 10 perce azt a támadást készítette elő. Hiába: leszarni az elvárásokat, az nagyon metal. A Metalocalypse viszont szórakoztatóan műveli ezt, úgyhogy a hagyományos történetmesélés szabályainak hidegvérű negligálása tökéletesen elfogadható, ráadásul passzol is a sorozat profiljához.

A világ leghíresebb death metal bandája

Igen, a Dethklok a való életben is a világ leghíresebb death metal bandája – legalábbis Amerikában. A Dethalbumok – amiket az adott évadban elhangzó dalokból állít össze Small – roppant népszerűek az Egyesült Államokban. Olyannyira, hogy Brendon egy turnéfelállást is összehozott, Gene Hoglan dobossal, Bryan Beller basszusgitárossal és Mike Keneally gitárossal kiegészítve. Az élő fellépéseken a banda szinkronizálja a dalokat az animációs sorozatból vett vagy azt követő videókkal. Mivel a Metalocalypse az óceánon túl roppant népszerű, így a Dethklok a legnagyobb turnékon és fesztiválokon vehet részt. Bár a népszerűséghez az is hozzátartozik: a Dethklok nem igazi death metalt játszik. Sokkal inkább melodikus death metal ez, amiben központi szerep jut a dallamoknak. Small kedvenc zenekara nem más, mint a Queen, és elmondása szerint már annyiszor nyúlt tőlük, hogy várja, Brian May mikor nyújtja be a számlát…

Small egyébként a fő dalszerző és forgatókönyvíró egy személyben, ráadásul több karakternek (Nathan, Toki stb.) is ő kölcsönzi a hangját. A műfaji sokszínűséget kedvelő „polihisztor” legalább annyira élvezi megírni a John Carpenter szintetizátor-dominált horrorzenéit idéző soundtrackeket az egyes epizódokhoz, mint az aktuális death metal betétdalokat. A Toki képzelgéseihez asszociált zsáner-elkalandozások mellett a harmadik évadban a metal opera is nagyobb szerepet kapott: Small kedvenc epizódja például a Rehabklok, amiben a társai által elvonóra küldött Pickles metalklipesre vágott dalokban énekli el az érzéseit. (Ha már érzések: a Metalocalypse azért is zseniális, mert amellett, hogy kíméletlenül figuráz ki mindent metalos dolgot, képes pszichológiai mélységet kölcsönözni a faék-egyszerű zenészeknek. Problematikus családi kapcsolatok, gyerekkori traumák, izolációs félelmek, kisebbrendűségi komplexus – mind-mind visszatérő motivációs bázis az egoista-hedonista rocksztárok számára.)

A változatos zenei összkép mellett a készítők különböző médiumokban is gondolkoznak, hogy kiterjesszék a Metalocalypse világát. Az élő banda ugye adott, de létezik videojáték is, és egy képregény is tervbe van véve, ahogy egy egészestés játékfilm ötletétől sem zárkóznak el. „Ha nem ismernéd a sorozatot, akkor is szórakoztató lenne nézni. De normális méretű büdzsével szeretnék dolgozni, és nem úgy, hogy közben a TV-sorozatot is csinálom. Egy nagy, gigantikus és epikus rock opera lenne, csak death metallal, gyilkosságokkal, ilyesmivel. A forgatókönyvnek fantasztikusnak kell lennie, nem szabad elsietni semmit. Láttam már olyat, hogy a TV-showval párhuzamosan csinálták a filmet, és csak egy sikerült jól, méghozzá a South Park film.” – véli Small.

Ha készül is a nagyfilm, a sorozat – nemrég pergett le a 4. évad – a vége felé közeledik. Small szerencsére nem akarja túlnyújtani a dolgokat: „A TV fura dolog. Tiszteletben kell tartanod a projektjeidet egy bizonyos fokig, és vannak olyan sorozatok is, amik annyi pénzt fialnak, hogy nem lehet csak úgy levenni őket a műsorról. De már várom, hogy más projekteket is megvalósíthassak a Metalocalypse után. Ez ugyanis nagyon különbözik mindentől, amit korábban csináltam. De úgy gondolom, ha a saját elképzeléseim szerint tudom befejezni a Metalocalypse-t, az igazán király és kielégítő lesz. Ki tudja, lehet, hogy jönnek majd spinoff-ok, és a Dethklok albumokat is a végtelenségig lehet folytatni.”

Tagadhatatlan, hogy a sorozat tirpákhumora egy bizonyos adag után már fárasztó, ám csakis tisztelni lehet, amit Brendon Small, Tommy Blacha és alkotótársaik letettek az asztalra. Mindvégig felhőtlenül röhögtető, és alkalomadtán simán zseniális a Metalocalypse, a világ elsőszámú deathmetal-komédiája. Ráadásul ne felejtsük el, hogy ez a sorozat nem csak a rockszerető embereknek nyújt kikapcsolódást: egy csomó új arcot is megismertethet a metal zene világával. Small bevallása szerint ez is volt az egyik célja a sorozatnak amellett, hogy összeboronálja a metalt a vígjátékkal: hogy új emberekkel is megszeretesse a metal őrült világát.

„Nagyon régen kezdtem el a zenesulit [a Berklee College of Music-ot], és nagyon hamar arra gondoltam, hogy „Nem tudok mit kezdeni ezzel a sok zenei tudással”, mert az emberek már nem igazán játszottak a gitárjaikon akkoriban. A ’90-es évek végén diplomáztam, amikor nem volt „menő” szólókat játszani, és arra gondoltam: „Bassza meg, ez hülyeség.” Bekerültem a komédia világába, standup-oztam, meg efféle szarságokat csináltam. Azt terveztem, hogy visszahozom a zenét a komikusi munkámba, ha egyedülálló módon tudom használni azt, de nem akartam színpadra állni akusztikus gitárral előadott dalparódiákkal. Olyasvalamit akartam csinálni, ami roppant túlzó és grandiózus, és a Metalocalypse remélhetőleg az is lett.” Így igaz, Mister Small: nem csak epikus, egyedi és eredeti, de jóval több is annál. Jelenleg például a kedvenc metalkomédiánk.

Szerző: Tomka